2072 – ötven év múlva

Ülök az ágyamon, meredten bámulom a már kikészített ruhámat. Egy gyűrődés sincs rajta, teljesen egyenes, magából virágillatot áraszt. Vagyis azt hiszem, ez virág.
 Ellököm magam a paplantól, magamra húzom a mai szettemet, fekete, élére vasalt szoknyát, ami a térdem felett vagy húsz centivel végződik, és a hozzátartozó fehér-fekete csíkos blúzomat, ami úgy tapad testemre, mintha második bőrként funkcionálna.
 Szemügyre veszem magam a tükörben, csontos alakom szemet szúróan ronda. De ez már csak így megy. Vagy rettentően vékony az ember, vagy ajtót kell szélesíteni neki, hogy be tudjon menni, és a hurkáival ne verje le a vakolatot. Én az előbbi csoportba sorolandó vagyok. Genetika, mi? Rossz géneket kaphattam, vagy csak örököltem anyámtól, ugyanis nem ismerem apámat. Egyáltalán van? Persze tudom, hogy nélküle, mármint egyes „ajándékai” nélkül nem lehetnék ma itt, de még sosem láttam, és anya nem is mondja el, hogy laborban fejlesztették-e ki neki azt a cuccot, amit aztán magába nyomott, vagy ténylegesen egy férfival volt együtt. Nem tudom, de nem is számít.
 Megigazítom magamon az iskola egyenruháját, habár szebb képet úgysem tudok varázsolni a semmiből.
 Horkantok, aztán átrobogok a fürdőszobába, és megnyomom a falba szerelt vezérlőpulton azt az opciót, ami hívja Kikit, a házi robotunkat.
 Hamar ott terem, észre sem veszem egy ideig, hogy megérkezett, mert a zseniális tervezésnek hála semmilyen hangot nem bocsát ki magából. Persze, nagyon jó, ahogy megcsinálták, de néha nem zavarna, ha lenne hangja, mert úgy legalább nem kapnék tőle frászt minden egyes alkalommal, mikor egyszer csak előttem terem.
 Kábelekből és műanyagból álló kezével felkapja a mosdókagyló mellett pihenő sminkpalettát, és elkezd „emberi” külsőt varázsolni nekem.
 A tükörben elégedetlenül nézem a rám visszapillantó lányt. Szép vagyok, nagyon szép, de ez nem én vagyok, mármint ez csak vakolat, ez nem az én bőröm színe, nem az én szempillám, az én szemszínem, de a szám vonala sem ilyen.
 Elégedetlenségem ellenére köszönömöt motyogok a robotnak, és az ebédlőbe sétálok.
 A napfény már átszűrődik a füstfelhőkön, a padlóig érő ablakunk boldogan engedi be a világosságot. A napfény csíkokkal díszíti a fényesre csiszolt márványpadlót.
 Gyorsan elfogyasztok egy joghurtot, majd a szemetemet a préselőbe dobom, és a kis golyót, amit csinált a szerkezet a kukába dobom.
 Nincs kitől elköszönnöm. Anya nincs itthon. Jelenleg dolgozik, és ki tudja, mikor látom ismét.
 Magamra terítek egy voile anyagból varrott blézer féleséget – amit anya a legújabb hetilapból vásárolt meg –, és elszaladok a liftig.
 Bemondom a kívánt emeletet, a lift pedig levisz a földszintig.
 Magamra öltöm a maszkomat, hogy ne a szmogot kelljen belélegeznem. Ügyelek rá, hogy a második arcom ne kenődjön el, és leintek egy taxit.
 A kerek, föld felett lebegő járgányban robot ül, arca hasonlít az emberéhez, még műbőrt is kapott magára. Szerencsésnek mondhatja magát, nem kell smink az arcára, őt rögtön úgy fejlesztették ki, hogy lehengerlő legyen és az emberek szívesen üljenek be mögé.
 Érdeklődik, merre vigyen, én pedig bediktálom az iskolám címét. A gépezet kikeresi adatbázisában, és beröffenti a motort.
 Suhanunk, az égen haladunk. Itt látni a kékségét az égboltnak, érezni a fényt, ami rettentő erővel melegít minket.
 Még csak tegnap lett tavasz, azaz március, de a hőmérséklet már közelít a 35 °C-hoz. Persze mi ezt már nyárnak emlegetjük. Még régen, amikor élt a mamám, akkor mindig mondta, hogy jön a tavasz. A tavasz, de mi is a tavasz neki és nekem? Neki friss fű, annak illata, mikor le van nyírva, madarak csicsergése, méhecskék zúgása, cseresznye és más fák virágba borulásának időszaka, az émelyítően édes illatok, amelyek az egész elmét elárasztják. „Húsvét – mondta régen, – akkor jön a nyúl. Tojást tojik, és elrejti a kertedben.” A kertben, de nekünk, mint szinte az összes embernek, nincs kertünk.
 Nekem a tavasz egyenlő az őrületes hőmérséklet növekedéssel, a napfény foltokkal, amik áttörnek a gyárak kéményéből kiszálló füstfelhőkön. Madarak csicsergéséről én már rég nem álmodom, húsvéti nyúl hozzám már nem jön, a méhecskék nem poroznak virágot. Itt él, ami tud, s hal, ami gyenge.
 Az iskolában az egymástól másfél méterre elhelyezett padok egyikében ülök, a robotot figyelem, ami okít minket. Arca, mint az emberé, hangja is vetekszik vele, de a mozgása árulóként üvölt.
 A tabletemen rajzolok mintákat a jegyzetem szélére, miközben a magyarázatot hallgatom, amit a gépezet szaval.
 A szünetben hazudok az egyik osztálytársamnak, mert nem szeretem a stílusát, és nem akarok vele találkozni délután. Ő nem ért meg, patáliát rendez. A többiek körénk gyűlnek, de csak tisztes távolságból figyelnek.
 Azt mondom, elfoglaltságom van, ő meg azt, hogy mondjam le.
 Segélykérőn pillantok a barátnőim felé, de ők óvatosan hátat fordítanak nekem.
 Hát persze, hiszen a fiú, akivel összevesztem csaknem az egyik leggazdagabb családból származik, és aki vele jóban van, biztos helyet kaparint meg a fejesek közelében. Senki sem olyan ostoba, hogy ellenkezzen vele, de én akkor sem szeretnék vele lenni. Hallottam már pletykákat arról, kivel, mit csinált, amikor elhívta magához. Minden lánynak be akart jutni az alsóneműjébe. Én nem szerettem volna.
 Hátat fordítok neki, megpróbálok elsietni, de ő elkapja zsíros kezével az enyémet és nem enged.
 A kegyetlensége ellenére mintha kicsit körültekintőbb lenne, de lehet, azért teszi, mert így nem bukhat le, de elcibál a fiú mosdóba, és ott azt tesz velem, amit akar.
 Nekem a szavakon kívül semmilyen fegyverem nincs. Egyszerűen gyenge vagyok, ő pedig erős és befolyásos.
 Eszembe jut, amit a mamám mondott nekem még régebben: „Jegyezd meg kisunokám, a mai világban semmi más nem irányít csupán a pénz, a kapcsolatok és a testiség. Nem számít miben vagy tehetséges, ha nem tudod eladni magad.”

Látni véltem egy világot telis-tele szebbnél szebb természeti csodákkal, emberekkel, élőlényekkel. Látni szerettem volna a világot, ahol az emberek kedvesek egymáshoz, ahol egymás segítése nem büntetendő, sajnálni való. Élni szerettem volna a világban, ami magához ölel, kedves és mindig megbízható. Barátokat szerettem volna, akik ott vannak nekem, ha kellenek. Élvezni szerettem volna a természet nyújtotta lehetőségeket. Csak élni szerettem volna egy világban, ahol ez nem csupán álom.

Vengert Laura

Eljön a világ vége. De nem abban az értelemben, ahogyan gondoljátok. A Föld bolygó pályára állt, ezen semmi sem tud változtatni, mert útjába került egy közel akkora meteornak, amilyen saját maga is. A fegyverek, legyen az rakéta vagy vegyifegyver, csak rögöket képesek leszakítani a hatalmas üstökösből, de komolyabb kárt nem tudnak tenni benne. Törődjünk bele. Így minden kísérlet meghiúsul a menekvésre. Mindmeghalunk! De el ne mondjátok senkinek! A földi emberek persze nem tudják. Teszik a mindennapi dolgaikat. Próbálnak élni és túlélni, a Föld bármelyik másik országában is. Óvodába viszik gyermekeiket. Felszállnak a reggeli buszra, hogy munkába induljanak. Csak a legnagyobb hatalmak tudják; ők viszont nem beszélhetnek róla, mert nem beszélhetnek több milliárd ember haláláról úgy, mint a pályát módosított Nostradamusok. Oroszország. Kína. Irán. Az USA. Egy emberként hallgatnak, mert nem céljuk, hogy az emberek úgy haljanak meg, hogy félnek. Hogy sírnak. De az idő közeleg. Megkezdődik a visszaszámlálás.
 Te mit tennél, ha tudatában lennél mindennek? Keresnéd a megoldást? Vagy végnapjaidban csak azt tennéd, ami örömet okoz? Esetleg degeszre ennéd magad? Vagy a sárga földig innád? Szexelnél 0-24? Vagy csak el sem mozdulnál a gyermekeid mellől, egészen az utolsó lélegzetükig? Netán önként hajszolnád magad öngyilkosságba, hogy azt érezd van beleszólásod hogyan és mikor halsz meg? Vagy a végsőkig keresnéd a megoldást, mert a remény a te szívedben is épp úgy él, mint milliárdok szívében?
 Ha egy kínai kutató megtalálná a megoldást, és azt mondaná, hogy ez maradt az egyetlen lehetőség világszinten, hinnél neki?
 A kínai, az orosz, az amerikai és a balkáni országok közös erővel elterjesztenek egy vírust, amikor kiderül, hogy ez az emberiség utolsó esélye. Egy vírus, ami önmagában is felháborító és betegséget okozó. Pusztító. Mint 1920-ban, igaz? És ezt merik utolsó lehetőségnek nevezni? Ugye? Már pedig ezt. Vagyis az oltóanyagot. Az úgynevezett VALID nevezetű kínai oltóanyagot, amit a fiatal kutató, Wang a piacra dobott. Az oltóanyag a génmanipulált és szabadon eresztett vírus ellenszere, egy kis dózis ugyanabből a génmanipulációból, és a célja az, hogy ha az emberek kellőképpen megbetegedtek adassák be maguknak, mint oltóanyagot. De ez csak a fedősztori, amivel elfedik Wang igazi munkáját. Ugyanis az oltóanyag, programozható nanogének tömkelegéből áll, amik képesek lemásolni egy ember teljes genomját, és feltölteni egy adatbázisba, hogy az egyént, elhalálozása után, az emberi lenyomatából újra klónozni lehessen. Ha a Föld el is pusztul, ezek a nanitok összeköttetésben állnak a kínaiak által csak ANYA-nak nevezett központi géppel, így ott tárolják el a sok millió lemásolt ember tudatát.
 Az emberek nem is tudják, miért válik hirtelen ilyen sürgetővé az oltás, és miért túl pusztítóvá, világméretű járvánnyá egy vírus, aminek jó esetben az influenzához kellene hasonlítania. Mindenki csak annyit érzékel, hogy ez a dolog kötelező és a legfontosabb fegyver most az emberek kezében.
 De hiába lépnek életbe a kötelező rendszabályok, a nagyhatalmak tudják, hogy az idő rohamosan fogy. A társadalom ellenálló és elutasító; ennek ellenére sem fedhetik fel az egyetlen biztos dolgot milliárdok előtt. Hogy a Földnek összesen fél éve maradt hátra, mert sokan nem értenének egyet a klónozott ember fogalmával, és a pánikkeltés sporttá válna, míg az élet versenyfutássá az idővel.
 A dolog egyszerű. Aki oltásellenes, úgy hal meg, hogy semmi sem marad utána. A programozható oltóanyag, vagyis a nanogének nem másolják le a tudatát, s úgy hal meg, a Földdel együtt, mintha soha nem is létezett volna.
Míg a versenyfutás hónapjai alatt a többi nagyhatalom megpróbálja lemásolni a kínai találmányt, kisebb nagyobb sikerekkel reprodukálják Wang munkáját, de a siker nem mindig átütő. A tudatmásolás elveszik a virtuális felhőben nagyon gyakori esetszámmal, ezért kerülnek elő újra és újra az ismétlődő vakcinák, hogy többlet programozható nanogént juttatva az emberekbe, hatékonyabb a másolás újra próbálása; mindezt azért, hogy minél több emberi életet megmentsenek és megörökítsenek a számítógépek, amiket végül a meteor becsapódása előtt felküldenek földrészenként az űrbe.
 Az emberek pedig a jéghegy csúcsát kapargatva is egyre inkább félnek a mellékhatásoktól, amiket a tudatmásoló nano-szerkezetek okoznak; bár eltusolják a kormányok, hogy minél inkább komfortérzetet teremtsenek az emberek között még így is, hogy az idő vészesen fogy. És ha bár a mellékhatások eltörpülnek amellett, hogy úgy is vége a világnak, a nagyhatalmak igyekeznek úgy beadatni az okos oltóanyagokat, hogy ne tűnjön fel miért történik ez az egész.
 Megkezdődik a visszaszámlálás, hogy minél többeket mentsenek meg akár akaratukon kívül is a kínai, és a hozzá hasonló kísérleti tudatmásoló oltóanyagokkal, teljes titoktartásban küzdve meg az emberi ellenállással és emberi félelemmel. Az ellenség, akit a kapuk mögé állítottak egy vírus képében, bár valós, de koránt sem annyira halálos, amennyire a meteor lesz, ha hamarosan becsapódik és bolygószétesést idéz elő.
 A kínai zseni Wang pedig élete utolsó jó cselekedetéhez folyamodik, valamihez, amit még megtehet, mielőtt véget ér a világ. Beprogramoz egy írónőt, és kéri írja meg a világnak ezt az egész történetet egy könyvben.
 A vadhajtásnak (elvadult vírusnak) köszönhetően, ami az írónőben burjánzik és néha felüti a fejét, mint a legtöbb betegség, el tudja érni a lány elméjét és bele bírja programozni a világnak szánt üzenetét, amit a lánynak meg kell majd írnia. Ha bár a kettejük közötti kapocs ingatag, mert a vírus sokszor fennakad a nő természetes emberi immunrendszerének szűrőberendezésein, az üzenet átmegy. Az írónő nem hisz Wangnak, ahogy nem hisz a világvégében sem, elvégre, ha erről lenne szó, a kormányok és nagyhatalmak úgy sem hallgatnának róla ennyi emberélet függvényében. Ilyet elhallgatni, hogy ízeire robban a Föld néhány hónap leforgása alatt, senki sem lenne képes. Így hiába érti meg a kínai tudós utasításait, nem akarja végrehajtani. Wang végül megkéri, nézzen körül és lássa meg a valóságot. Azt nézze, amit kell, és rá fog jönni, hogy a globális vírus, csak elfedi azt, hogy az oltóanyagokat minél hamarabb megkapja az emberiség. Nem véletlen szól erről minden. Az írónő végül megírja a könyvet, ahogyan ennek lennie kell, és elégedetten várja a végkifejletet, hogy kinek lesz igaza.
 Amikor a világ megsemmisül, a kínai tudós, Wang szemei már egy új világot köszönthetnek, és mindenkit, akit csak megmentettek sikeresen a nano-részecskéi, vagy találmányának sikeres másolatai. Az emberi klónok megelevenednek az új Föld küszöbén, mindazzal a fejlettséggel, amit hátra kellett hagyniuk és kitette a minden napjaikat. Emlékeik híján, amelyek másolását Wang nem programozta be, hogy ne fájjanak úgy a veszteségek, az új emberiség egy új Földet kap ajándékba, és ha nem is maradéktalanul, de elkezdheti a következő életét.
 Wang marad az egyedüli, aki leklónozta saját emlékeit, mielőtt meghalt volna, így most az emlékek súlyával, de már egy biztonságos élettel építheti fel a jövőt, és mindazt, amit átadni kíván az új generációnak a múlt eseményeiből. A fejlett ember nem azt jelenti most, mint mikor a történet elkezdődött, mert a fejlett embernek nincs szüksége arra, hogy emlékezzen egy ilyen horderejű pusztulásra. Az újkori átlagember amúgy sem hinne neki, még ha elakarná mesélni, akkor sem.
 Az egész új időszámításból Wang egyedül azt bánja, hogy éppen azt a lányt nem sikerült megmentenie, akivel a könyvet megíratta. De, mint ahogy megígérte neki, ez a könyv lesz az első az új világ polcain, és az INVALID címet fogja viselni. Azaz Érvénytelen-t, ezzel állítva emléket mindenkinek, aki úgy halt meg, hogy nem adatta be magának az oltást, így az életének lenyomata Érvénytelen fájlként veszett oda.
 Mit ér egy könyvben rejlő tudás a jövő kezében, ha a lány, aki írta meghalt érte?
 És ha mégsem halt meg? Talán a vadhajtásokat, vírustöredékeket, nanitokat, amikkel Wang csak kapcsolatba lépett, ugyanúgy, mint minden adatot, vissza lehet keresni? A tudós célja nem is lesz kevesebb annál, mint hogy egyszer dedikáltathassa új könyvét. Már csak meg kell találja annak íróját valahol a megabájtok tengerében. A tűt a szénakazalban. Mi sem egyszerűbb. Ha siet, néhány évtized is elég lehet.

۩

Próbáltatok már úgy elmesélni valamit, hogy bár tudtátok, hogy az elején kéne kezdenetek, hogy mindenki megértse, ti mégis inkább kiraktátok volna az Epilógus címkét, hogy elmesélhessétek mindennek a végét? Nem? Hát én sem. Akárhány írásom volt is, maximum az in medias res-ig jutottunk; belecsaptunk a közepébe, majd onnan kezdtük el visszafejteni, egyfajta mesélő üzemmódban. Hogy hogyan is jutottunk el addig a pillanatig, amit ti, olvasók prológusnak, egyfajta kezdetnek véltek. Így logikus elvégre. Sőt! Tovább megyek. Így izgalmas! Bedobni a csalit és várni, hogy fennakadjatok, szépen, sorban azon a virtuális horgon, amit én, mint író annak mementójaként szánok, hogy minél többen reám vessétek szemeteket, mint Szauron Gondorra. Voltaképp mindig működött is. A kezdő képek mindig fenntartották a feszültséget annyira, hogy a történet el bírjon indulni. Volt mit kifejteni, megmagyarázni, elmesélni, kivesézni, ki… Nincs több szavam erre, értsétek jól. Most viszont, engem is elért az a fajta elképzelés, hogy azt mondjam, VÉGE. Ez a végpontja a történetnek. Ekképpen is kezeljétek. Mi több, ennél is tovább megyek. Süllyedjünk el, ha hazudok, mondta DiCaprio a kedvesének a Titanicon állva, és mivel ez a kép olyan költői, sose felejtsétek el, amikor ezt a Kamit, vagyis Kami könyvet olvassátok!
 Tehát azt állítom, ez az EPILÓGUS. Higgyétek el, mindenkinek könnyebb lesz így, különben ki kéne írnom a legújabb címet, ami a fejemben megjelent, annak pedig nem biztos, hogy maradéktalanul örülnétek. Így festene, ha mégis ezt tenném: INVALID 2.
 Ugye? És jönnének a kérdések. Miért volt első rész? Első könyv? INVALID 1? Különben is, mit jelent ez a szó? Érvénytelen? Ez hülyeség? Ki adna ilyen címet a történetének, „Érvénytelen”? Ez nem is cím, ez egy melléknév. Tehát értitek az aggályaitokat. Szóval azt ajánlom, kezdjük a végén, és akkor mindenki maradéktalanul elégedett lesz. Én megkapom a befejezésemet, azt, amiről ez a történet valóban szólna, ti meg nem kaptok új címet. Nem beszélve arról, hogy valaki egyszer azt mesélte, meg fogtok lepődni, hogy „Én mindig úgy olvasok könyvet, hogy leveszem a polcról, majd a végéhez lapozok. Elolvasom, és ha tetszik a vége, akkor megveszem vagy elolvasom”. Igen, nos. Pogány szokás. Nem francia, mint Jack állítása a kalózok alkudozási szokásairól. Így tehát ez a történet mindazoknak is szól, akik kinyitnak egy könyvet, hogy a végéhez lapozzanak és eldöntsék, kellő megelégedéssel szolgálnak-e az utolsó oldalak ahhoz, hogy ne rakják vissza a művet a virtuális polcra, vagy ahonnan levették.
 Most, hogy ezt is tisztáztuk, és mindenki megkapja a vágyott befejezését, talán arra is kíváncsiak lesztek, ha a történet vége van elöl, akkor mi van ott, ahol a végének kellene lennie. Erre az a válaszom, ha nagyon szeretnétek megtudni azt is, hogyan kezdődött, kénytelenek lesztek velem együtt visszafelé haladni, mind térben, mind időben. A végét hamarosan úgy is meg fogjátok tudni, én csak megkönnyítem az együttállást a könyv és az olvasó között.
Ja, hogy ki vagyok én? Most már elárulhatom, hiszen elértük a történetem végét. Egy kód. Kettes számrendszerbeli adathalmaz. Nullák és egyesek sora. Egy bináris, ha úgy tetszik, aki valahonnan leszakadt, akár egy el nem mentett töredék. Egy idő előtt kihúzott pendrive elvesző részei. Ti most egy számítógépes kóddal beszélgettek. Hoppá! Mennyit fejlődött a technika!
 Egy valódi emberből származom. Olyan vagyok, akár egy gazdátlan ingerület. Kóbor áramként szaladgáló, idegsejtről idegsejtre kapaszkodó fázis, ami azon igyekszik, hogy megtalálja a kiutat ebből a halott testből, mielőtt a lány agya, merthogy lány volt a vizsgálatok alanya, örökre leállna. Jól hangzik, nem?
 Dehogy hangzik! Azonban nem sok választásom vagy opcióm maradt. „De mit tehet itt egy ló”, mondja Lancelot lova is, miután azt kell tegye, amit a gazdája mond. Hasonlóképpen érzem magam, annyi különbséggel, hogy ez nem néhány rajzfilm kocka, hanem amolyan valós veszély. Aslyn Scott, a harmincéves szabadúszó szerző csakugyan meghalni készül, mialatt a belé injektált első szigma teszi a dolgát.
 Ha már itt tartunk, jók ezek a nevek. A szigma is a görög ABC tizennyolcadik betűjeként látta meg a napvilágot. Igazi kreatívaként hasítva, mint az elődei, az omicron vagy a delta. Nem vallott túl nagy képzelőerőre már akkor sem, mikor az első vírusnak álcázott törzsek nyilvánosan is megérkeztek 2019 márciusában.
 A vírust, csakúgy, mint az oltást rá, ugyanazon elvek alapján szórták ki a világra. Többféle variánsra, többféle oltóanyagot vonultattak fel a világ nagyhatalmai. Mint egy egészségügyi társasjáték; ha nem tudsz vakcinát felmutatni, abból a körből kimaradsz, és mivel az időt homokóra-szerűen szűkre szabták csak a legnagyobbak voltak képesek versenyben maradni. A németek a ZER-rel, a kínaiak a Nopharm-mal, az amerikaiak a Dernával, az angolok az Astra-val, az oroszok a Szputo-val, a belgák a Jans-sal, és a másik német cég a Cure-ral, amit már-már ki is vontak a forgalomból, nehogy már kettővel szálljanak versenybe, az mégis csak csalás lenne. Persze mindez csak elméleti síkon volt társasjátéknak mondható, hiszen ahogy Aslyn Scott, úgy sokan estek áldozatául mind a vírusnak mondott variánsoknak, mind a rájuk kitalált orosz rulett értékű vakcináknak. A kísérleti fázisnak és az elmúlt két év statisztikájának, hogy már annak is X-VID-ben kellett meghalnia, aki amúgy gyomorfekélyt kapott.
 Különös volt, hogyan tűnt el egy csapásra az összes betegség, ahogyan velük együtt az egészségügyi ellátás vagy a társadalombiztosítás. Hogyan vették át a helyüket az ugyanúgy TB-nek mondott helyi adók vagy a privatizáció. Hogyan kerültek emberek az út szélére, vagy haltak meg azért, amiért nem kívántak részt venni ebben a világraszóló játszmában. Életerős sportolók estek el. Celebek. A szomszéd Muriel néni is három napja vesztette el a férjét. Semmi sem volt elég drága. Semennyi emberélet sem volt elegendő, hogy véget vessenek neki azok, akik a felelősei voltak. Hagyták kifolyni a kezeik közül a világot, akár a vizet. Egyetlen kontinens sem lehetett kivétel. Nemtől, kortól, hajszíntől, bőrszíntől, vallástól, etnikumtól, de sokszor még pénztárcától sem volt összefüggésbe hozható az elhalálozások sora, és miközben már a negyedik, ötödik hullámot pumpálták bele az emberekbe, menetrendszerűen beidomítva március környékére és őszre a tetőzéseket, szinte óramű pontossággal megmondhatóivá váltak ugyanezek a nagyhatalmak, az újabb és újabb hullámok érkezési idejének. Nem volt megállás. Az X-VID jött, látott, győzött. Az étvágya fergeteges volt. Egy évtizedre előre bekalibrálták, mint a „járványok évtizedét”, amikor is a gazdagok, mint a gyógyszeripar, csak még gazdagabbak lesznek, a szegények pedig még szegényebbek. Valakinek nagyon jól jött, hogy a dolgok kirobbanásakor lezuhantak a tőzsdei árak. Aki tehette felvásárolta a fél világot, hogy aztán kétszer, háromszor, ötször annyiért értékesítse újra ezeket a részvényeket. Csak az volt a baj, hogy ezzel egyen-arányosan növekedtek mind az üzemanyagárak, mind az élelmiszerárak, és akinek mindez sem volt elég, hogy első ízben éhen haljon egy mázsa budipapír mellett, azokra a gyártók mérték rá az utolsó kenetet a vakcináikkal. Mondván annyi kell belőle, amennyi csak adható. A számok, hogy hány millió injektálás kell ahhoz, hogy az ember visszakapja egyéni szabadságát, végül kiderült, nem egy ország teljes lakosságára voltak arányosítva, hanem lassan már fejadagokra bontva. Mint a drog, amire rászokik az ember. Vagy rászoktatják. Van, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes. A vakcinák is éppen ilyenek voltak. Ha nem vettél fel kapásból ötöt belőle, megvontak tőled és a családodtól mindent.
 Első ízben a szórakozást. Második ízben az egészségügyet. Harmadikban az oktatást, hogy az ember visszasüllyedjen oda, ahonnan érkezett. A nomád és tudatlan rétegbe, ahonnan valaha kikelt. Nagy összeesküvés volt kirobbanóban, sokan nagy huncutságra kezdtek gyanakodni, azonban már két éve is késő lett volna mindezt észrevenni idejében. Nem az egyszeri ember volt a megmondhatója, mikor lesz vége ennek a tébolynak, sem a megfékezője. És mikor már havonta osztogatták, mint a cukorkát az oltóanyagokat, alig néhányan maradtak csak, akik ellenállva a viharnak, mertek nem kérni belőle.
 Ők voltak a természetes immunrendszerűek, akik képesek voltak egyedül is, mindenféle orvosi segítség vagy ellenanyag nélkül átvészelni az emberi hülyeséget. Akiknek nem a vakcinák tartották ébren; készenlétben a szervezetüket, hanem a saját mentál pajzsuk. Akik nem szerelkeztek fel tűszúrásnyi fegyverekkel, hogy alátámasszák természetes ellenálló képességüket. Cserébe az ő védekezésük akkor sem állt le, amikor másokat már csak a tüskefehérje volt képes szinten tartani a világgal szemben. Pedig a negyedik, az ötödik vakcina után sem volt megállás. Akik a szerekhez folyamodtak, mesterségesen védték meg magukat a szuper vírusoktól, mondván legalább addig is védve lesznek, amíg a szereknek tart a hatása. Képesek voltak ezért sorba állni, várakozni, esőben, nagy melegben, és jól is tették. A fejadagjuk nélkül, nyilván, mint egy lerobbanó busz, megálltak volna valahol a sztrádán és a legutolsó becsapódó Trabant is jókora károkat okozott volna mind testükben, mind az ép elméjükben.
 Az emberek mégsem érték be a tudattal, hogy valaki így védekezik a szuper mutánsok ellen, valaki úgy. A természetes intelligencia támadta a mesterséges értelmet, és fordítva. A világ már nem országokra, hanem egyénekre szakadt. Felütötte fejét a teljes elszigetelődés. A kommunikáció hiánya. A depresszió. A félelem. Az elidegenedés. Aslyn Scott sem látta már a családját, idestova fél éve. Kivéve egyszer. Akkor is csak az édesanyját. Mikor utoljára találkoztak, még mindketten jól voltak és éltek. Majd miután már csak az üzenet váltások mentek, a sokadik után, az édesanyja is itt hagyni kényszerült a világot, mind az öt oltásával együtt. Ha Aslyn féltette is, nem volt joga beleszólni, milyen utat is választ magának az édesanyja azzal, amikor fegyvernemet választ az X-VID szupervariánsai ellen. As édesanyja azzal érezte magát nagyobb biztonságban, ha megtámogatta saját immunrendszerét, és nem is érte be kevesebbel annál, mint amit felajánlottak neki. Annyit vett magához belőle, amennyit lehetett.
 Ezzel szemben Aslyn a variánsok lefolyása alatt egyetlenegyhez sem volt hajlandó folyamodni. Hitt a természet erejében, a természet adta szervrendszerében, de persze minden nap imádkozott saját magáért, és azért, hogy ne forduljanak rosszabbra a dolgok. Hogy végre vége legyen az őrületnek, a cukorkaosztogatásnak. Hogy úgy vészelhesse át az emberiséget kockára tevő, majd eljátszó játékot, hogy egyetlen tüskefehérje sem mérgezi a testét. Nem merte volna megtippelni, melyiktől kapna vérrögöt, és melyiktől csak egy kis stroke-ot. Az élet több kellett legyen annál, hogy orosz rulett-szerűen kockáztassa azt, amit úgy neveznek MOST.
 Legalábbis kezdetben.
 Most, hogy holtan fekszik és lassan beáll az agyhalál is, az Aslyn fejében levő binárisok pedig a kiutat keresik, persze másként veszi ki magát ez az egész. Ha újra kezdhetné az elmúlt két évet, akkor sem menne bele a játékba. De ha tudta volna, amit most, ha elmondhatta volna, hogy van kiút a pokolból, szökés az Alcatrazból, csupán engednie kell, hogy W. Wang üzenete elérje, talán mindent másképp csinált volna még egy olyan lány is, mint As. Ha hallgatott volna a lelkiismeretére, most nem kellene hulla hideg, ernyedt testtel egy műtőasztalon feküdnie.
 A testünkkel.
 Én is hamarosan elveszek. Lekapcsolnak minden lámpát As fejében, és nekem még azelőtt meg kell szöknöm, hogy ez bekövetkezne.
 Ha találkoznátok velem valahol, juttassátok eszembe, hogy sikerült. Ha beszélek hozzátok, vagy netán olvassátok a szavaimat, akkor mondjátok el nekem személyesen is, hogy W. Wang-nak igaza volt, és én emlékezni fogok mindarra, ami történt. Csak mondjátok el, hogy egykor Aslynnek hívtak. Az utolsó INVALID-nak.

 Kami

Eljött az idő. A félhomályban halványan fluoreszkáló képernyőn megérintem a rögzítő ikonját, és a beépített mikrofonhoz hajolok. Ahogy beszélni kezdek, hangom monoton, gépszerű.
 Egyébként szeretek beszélni, a beszéd megnyugtat, segít múlatni a drága időt, ami most már korlátlanul a rendelkezésemre áll… Remélem fogja ezt a felvételt még hallgatni valaki.
 „Ma 2111. május 16-át írunk. Szergej Szemjonovnak hívnak és úgy érzem, legjobban az emberek hiányoznak. Igen, az emberek.
 Valgorodból beszélek, ebből az új, modern nagyvárosból. Az idő remek, a nap melegen, barátságosan süt, a fákon madarak csicseregnek, minden olyan idilli, békés. Mégis pocsék a kedvem. Jó lenne valakivel megosztani a gondolataimat.
 Hosszú évek kutatása után még mindig úgy tűnik, én vagy az egyetlen túlélője annak a szörnyű katasztrófának, ami lesöpörte az emberiséget a Föld színéről.”
 Rövid szünetet tartok. Fészkelődök acél merevítésű székemen, ami nyöszörög a súlyom alatt. Keresem a szavakat, miközben a várost bámulom, és vastag ujjaimmal dobolok a vezérlőpanelen. Végül folytatom.
 „Sok részlet még ma sem teljesen világos előttem, bár a hosszú és magányos évek alatt sok mindent sikerült kiderítenem.
 A katasztrófa előtt már súlyos beteg voltam, a végső stádiumban jártam. Az orvosaim alig pár hetet jósoltak. A ráknak ez az agresszív fajtája nem viccel. Áttét volt a tüdőmben, májamban, és jöttek a borzalmas fájdalmak. Morfium nélkül ki sem bírtam volna. A drog segített, viszont összemosta a valóságot a képzelettel. Ezért eshettek ki dolgok, ezért nem követtem aprólékosan a nagyvilág eseményeit, nekem már tényleg nem számított.
 Azért fél füllel hallottam – hírekből, innen-onnan –, hogy a háború jobban elhúzódott, mint várták és eléggé kiszélesedett. Hogy aztán a végén ki szabadította az emberiségre a vírust, már nem tudom.
 A tökéletes vírusfegyver – bocsánat, nevetnem kell – alig negyvennyolc óra leforgása alatt kipusztította a Homo Sapienst és az emberszabású majmokat. Valami szokás szerint félrement. Így van ez. Mindenki meghalt, nem voltak győztesek, se túlélők csak kollektív vesztesek.
 A vírus, a bevetést követő néhány órán belül mutálódott, és onnantól kezdve nem használt a védőoltás, nem használt semmi, nem volt menekvés. Túl gyorsan történt minden, hogy védekezésül bármit is kitaláljanak. A vírus szétterült a légkörben, eljutott mindenhová, és kíméletlenül megölt mindenkit.
 A technika működőképes maradt. Most is az. A mesterséges intelligenciával felvértezett gépek kitűnően végzik a dolgukat.
 Sok részletet az internetről tudtam meg. A drónok és műholdak kamerái végig, folyamatosan szolgáltatták az adatokat, és a nagy teljesítményű számítógépek mindent rögzítettek. Légzésbénulás, szívleállás. Borzalmas volt visszanézni, ahogy meghaltak. Az a rengeteg ártatlan áldozat…
 A vírusfegyver bevetése után pár nappal a laborban tértem magamhoz műszerekkel és kábelekkel körbevéve. S ahogy lekászálódtam az ágyról iszonyatos látvány fogadott. Körülöttem a padlón fehér köpenyes férfiak és nők már oszlásnak indult teteme feküdt. Látszott, hogy hirtelen érte őket a halál. Nem volt külsérelmi nyom.
 Az egyikükre jól emlékeztem, ő volt a kísérlet vezetője, a nemzetközileg is híres kutató, Andrej Sakharov professzor...
 Az ébredés első percei meglehetősen furcsák voltak. Mindent meg kellett szokni, a mozgást, az irányítást, minden annyira új volt, de a fájdalmaim elmúltak. Erősnek éreztem magam, tele energiával.
 A labor számítógépe az elején sokat segített. Rendelkezésemre bocsátotta a túléléshez szükséges információkat, a kutatási eredményeket, és lefuttatta rajtam a funkcionális teszteket. Minden klappolt, a kísérlet tökéletes sikerrel zárult.
 Új életem első napja azzal telt, hogy a robotokkal összeszedtük, és egy rögtönzött temetési szertartás keretében elégettük a labor dolgozóinak holttesteit.
 Egyébként rengeteg halott volt. Szanaszét hevertek a város utcáin, terein, a házakban és a lakásokban, az autókban és a közlekedési eszközökön, néha nagyobb kupacokban, ahol éppen utolérte őket a halál. A város telis-tele volt oszló emberi maradványokkal. A takarítóegységek hónapokig tisztogatták a várost. A levegőben állandóan érezni lehetett az égő emberi hús bűzét.
 Aztán egy nap ennek is vége lett. Mindannyian hamuvá égtek vagy a vadállatok ették meg őket. Nem maradt senki, senki csak én.
 Végül is ment minden tovább az emberek nélkül is. Ki hitte volna? A gépek, amik napenergiával vagy az új fúziós meghajtással működtek, tették a dolgukat. Képesek voltak tanulni, fejlődni, hiszen önjavító, önfejlesztő modulokkal rendelkeztek. Egy élő, egységes, gépi organizmust alkottak, ami a végén már önmagát tökéletesítette. A gépek evolúciója nélkülünk is folytatódott.
 A pusztulásnak nem voltak árulkodó jelei. Nem voltak gombafelhők, radioaktív szennyezettség, nukleáris tél, vagy a földdel egyenlővé tett nagyvárosok. Ami a lokális harcokban elpusztult, azt a gépek már réges-rég helyreállították.
 Megmaradt minden, kivéve minket. Eltűntünk örökre. Az emberiség csendben, diszkréten kiradírozta magát az Élet Könyvéből.
 Kipusztulásunk legnagyobb nyertesei az állatok és növények lettek, amik elképesztő tempóban kezdtek újra szaporodni és sokasodni. Úgy tűnik a Föld újra egy gyönyörű, lélegzetelállító paradicsom lesz, de már nélkülünk. Egyedül én maradtam; talán, hogy lejegyezzem a gondolataimat és levonjam a konklúziót.
 Emlékszem, egy izgalmas, úttörő kísérlethez kerestek önkénteseket. „Örök Élet Projekt” azt hiszem így nevezték, ilyen fellengzősen. Az állatkísérletek rendkívül biztatóak voltak, és eljött az idő, hogy kipróbálják a technikát emberen is. Pont kapóra jöttem. Minden szempontból megfeleltem. Naná, hogy beleegyeztem és aláírtam a szerződést, hiszen a napjaim meg voltak számlálva. Mi vesztenivalóm volt? Nem akartam meghalni! A fuldokló is belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba. Egyébként nem gondoltam, hogy sikerülni fog – szerintem ők se –, de akkor már minden mindegy volt.
 Viszont, ha akkor tudom, hogy csak egyedül én maradok… Brrr… Kiráz tőle a hideg. Végtelen élet, és végtelen magány. Az MI lehet bármennyire fejlett, soha nem fogja pótolni az embereket. Tapasztalatból mondom.
 Gyakran sétálok Valgorod elhagyatott utcáin, amelyeket a takarító robotok tökéletesen tisztán, rendben tartanak, de ahová nem ér el mechanikus karjuk, ott a természet már elkezdte visszavenni, ami az övé.
 Kövér rókák és medvék grasszálnak a főtereken. Csillogó szemmel, csodálkozva néznek. Egyáltalán nem félnek, nem találkoztak még emberrel. Beszoktak a városokba amikor az a rengeteg háziállat szabadon lett engedve.
 Leállt a mezőgazdaság és nagyrészt az ipari termelés is, hisz okafogyottá vált. Rengeteg dolgot nem kellett már gyártanti. Nem volt kinek, minek. Nem volt szükség élelemre, ruhákra, fogkrémre, illatosított füstölőkre vagy akár cipőpasztára. Egyedül elektromos energiára volt szüksége a gépeknek és nyersanyagokra, hogy a gyáraikban új robotokat tudjanak készíteni, vagy cserélni tudják az eltört, elhasználódott alkatrészeket. A világ jelenlegi állása szerint…”
 Vészjelzés! Karomra pillantok, ahol az energiaszint kijelző vörösen villog. A töltöttség 15% alá csökkent.
 „Remek! Pedig annyira szerettem volna még pár dolgot elmondani.”
 A rendszer felajánlja, hogy takarékos üzemmódba helyez. Megállítom a felvételt. „Jó, majd később folytatom. Eljött az ideje, hogy „harapjak” valamit. Harapjak…” Magamban ízlelgetem a szót. Furcsán hangzanak ezek a régi beidegződések, szófordulatok, amelyek nehezen kopnak ki.
 Elindulok a töltőállomás felé. Speciális ötvözetből készült lábaim alatt ritmikusan döng, visszhangzik a padló, kísértetiesen hat ebben a nagy némaságban.
 Séta közben szórakozottan bámulok kifelé a labor kvarcüveg ablakain, és lenyűgöz, ahogy a lenyugvó nap mélyarany árnyékokat skiccel az elhagyatott felhőkarcolók falaira.
 „Szép új világ! Kár, hogy az emberiség már nem érhette meg.”

Révész Márton

Kényelmesen elhelyezkedek a komputer előtt, a kezembe veszem az egeret és majdnem hangosan felnevetek. Gyerekkoromban a palavesszőt görcsösen tartottam, majd jött a ceruza, utána a tinta, tolltartó és toll, azt követte az örökíró, majd sorakozott az írógép, és most fogom az egeremet.
 Élmény fűz mindegyik „irónhoz” A palatáblához, amire írtunk, oda volt madzaggal erősítve a nedves szivacs, és az tényleg szivacs volt, és nem műanyag. Mondhatnám úgy tanultunk meg írni és olvasni, hogy a betűk szellemes formát öltve a tanterem falát díszítették, mi kezdetben onnan néztük, meg persze a tábláról is, ahova tanító bácsink írt. A c betű tetszett a legjobban, mert a cica farka ilyen formát kapott a rajzon. Első osztály végére megtanultunk írni és olvasni ezzel a módszerrel is. A nagy felszerelésünket szatyorban tartottuk. A kalamáris fából készült, azzal lehetett verekedni is. Ha belevágtunk valakibe a szatyorral, abból nagy gubanc lett. Egy alkalommal összevesztem a szomszéd fiúval, akit fejbe vágtam a szatyrommal. Szegénykémnek kirepedt a bőr a homlokán. Akkor ő sem maradt adós, a földre tepert és püfölt. Épp akkor jött egy kedves ismerős asszony, aki rögtön erélyesen reagált, ugyanis a fiú homlokáról rám csöpögött pár csepp vér. Ez megtévesztette. Lerántotta rólam a szomszéd gyereket, és lekevert neki két pofont, mondván: „Véresre vered azt a szegény kislányt.” Másnap már ismét együtt mentünk az iskolába. Senki se szaladt panaszkodni sehova sem.
 A tintának az volt a baja, hogy szeretett kifolyni az asztalra, ha nem figyelt oda az ember. Ennek bezzeg senki sem örült, néha még a tintatartó sem védte meg.
 Amikor bejött divatba az örökíró, kezdetben nem írtunk vele az iskolában, mert azt nem lehetett leradírozni, majd lassan teljesen rátértünk az örökíró használatára, bár én a matekpéldák megoldását ceruzával próbálgattam, mert többet radíroztam, mint írtam. Azt már nem árulom el, hogy miért.
 Ha nagymamám feltámadna, és ezeket mondanám neki: „Mamám, internetezek, de a mosógépet majd csak az olcsó áramon kapcsold be, a mosogatógépet majd én beállítom, a szendvicset, kérlek szépen, a mikróban melegítsd meg! Ja, mindjárt letusolok, mert megyek a barátnőmhöz autóval.”
 Szegény, drága jó nagymamám, nem tudná, mi van velem. Megkergültem? Szelíd tekintetével, csak nézne, nézne rám. Szóhoz se jutna.
 Én viszont nagy bajba kerülnék, mert ha ebből az ételből adnék neki enni, amit mi eszünk, szegénykém ételmérgezésben meghalna.
 – Drága nagymamám! Az utcáról eltűntek a kispadok., ma már nem tanyáznak az emberek. Mindenki behúzódik a szobájába, jól bezárkózik, mert, sohasem lehet tudni, a lopók nem épp hozzájuk akarnak-e betörni.
 – Égnek a lámpák, világos van. Nem kell a viharlámpa sem. Meglátnátok a betörőt.
 – Dehogy, dehogy! A mi utcánkban üres ház az üres házat éri, sajnos ez az egész falura érvényes. Elmentek a fiatalok külföldre, mert itt nincs munka, nincs fizetés sem, amiből megélhet az ember, nagymamám.
 – Nem hiányzik neked a beszélgetés a szomszédokkal? Megvitatnátok a problémákat, vagy elmesélni mit csináltak az unokáid?
 – Őszintén szólva, nem is tudom. Olyan nagyon nem. Amíg dolgoztam, nem értem rá, amikor nyugdíjas lettem, háború volt, szegénység. Látod, akkor összejöttünk a szomszédokkal, mert nem volt áram sem sokszor. Ilyenkor kártyáztunk, főtt kukoricát ettünk, mert üres volt a kamra, de jó volt együtt lenni. Amint normalizálódott valamelyest a helyzet, ismét mindenki magába húzódott. Látod, van TV, amit nézünk, ha épp nem komputerezünk, vagy beszélgetünk a szeretteinkkel, mert messze vannak.
 – Viccelsz velem te lány! Hogy beszélgetsz? Na, ne már!
 – Gyere, megmutatom neked, hogy beszélgetek! – Majd fogtam a telefont, fölhívtam a barátnőmet, és váltottam vele pár szót.
 – Micsoda világ!
 – Azért van ennek jó oldala is! Nem kell kézzel mosni, mert van mosógép. Mosogatni sem kell, mert van mosogatógép. – Már akinek – gondoltam, de ezt nem mondtam. – Látod, van porszívó, nem kell söprögetni, van parketta, nem kell mázolni a földet, föltörlő is van. Ezek azért sokat segítenek. Tudod, drága nagymamám, az úgy volna talán a jó, ha mindkét időszakból meg tudnánk tartani azt, ami jó, azt, ami szép és hasznos. Édes Istenem! Sohasem felejtem el a mécsest, a lámpát cilinderrel, azokat az esti beszélgetéseket, amikor a banyakemencének támasztottuk a hátunkat. A zsalugáteres ablakon keresztül világított a Hold, és te meséltél mindig valamiről. Télen te sütötted a kenyeret, nem vitted a pékhez, olyankor ott lábatlankodtam körülötted.
 Emlékszem ilyenkor anyám nem egyszer rám is szólt: „Hagyd már békén a nagymamádat!” S ő, a drága, megvédett, okos észjárásával. Pedig nem tanulta sehol sem, de tudta. „Hagyd lányom! Ne bántsad ezt a kislányt! Úgy tanul a gyerek, ha mindent megfigyel.”
 Én aztán jól elkalandoztam. „Elbeszélgettem” Süli nagymamámmal. Otthagytam az egeret, és kimentem sétálni.
 Az utcán egy árva lelket sem láttam. Autó vagy traktor húzott el mellettem. Ez az én világom. A magányomról nem szóltam egy szót sem. Ugyan minek? Elrobogott nagy zajjal egy traktor mellettem, hatalmas porfelhőt hagyva maga után, a kipufogógáz bűzzel telítette meg a levegőt.

Elmerengtem, s gondolatban nagyot ugrottam előre az időben. Ősmama lettem, s felkerestem az ükunokám ükunokáját. A láthatatlanul összekötő szeretet mellett a kíváncsiság is hajtott! Ha ilyen sokat változott a világ az én életemben, akkor milyen lesz százötven év múlva, hogyan élnek majd akkor a leszármazottjaim?
 – Kincsem, milyen nagy a csend! Ez mit jelent? Először is nem pöfögnek a traktorok, és bűz sincs. Szerencsére!
 – Drága ősnagyi, a levegőben a világűrből merítenek energiát olyan földművelő, lapos, négyzet alakú fémtárgyra, amivel a földműves együtt repül a szántóföldre. Ott egy távirányítóval beállítja a gazda mi a masina teendője. Ha szántani kell, szánt, ha aratni kell, arat. Mindent elvégez. A learatott búzát menten elszállítja, ahova a gazda irányítja.
 – Nem túlzol egy kicsit? Hol dolgozzák föl?
 – Hol? Hol? A levegőben megvannak az erre elkészített modern, ahogy te mondanád malmok, oda irányítják a terméket, másnap már tárolhatja, de nem a föld felett, hanem a föld alatti modern tárolóban.
 – Ez mind olyan mesébe illő. Hol dolgoznak még az emberek? Vannak gyárak?
 – Vannak, de azokról annyit tudok, hogy mindent az emberek irányítanak.
 – Mit esztek? Ki főz rátok?
 – Ugyan ősnagyi! Anyu nem dolgozik, mert apu megkeresi a szükséges pénzt. Ő főz, de egyszerre betesz mindent egy nagy tálba, ott elkészül az ebéd; de ha nincs kedve főzni, akkor lenyelek egy pirulát, aminek kirántott hús az íze és nagyon finom.
 El tudom képzelni, de nem szóltam erre semmit sem.
 – Meséljél nekem az iskoláról, tanulásról! Nincs veled semmi probléma sem?
 – Ugyan ősnagyi, hogy képzelsz ilyet! Szeretjük mindannyian a tanárainkat, ők is minket. Tiszteljük őket is, a felnőtteket is, meg egymást is. Tudod, jól felszerelt tantermeink vannak. A tanulás úgy megy, hogy a tanár és a technikai felszerelés szinte összenőtek, és kellő pillanatban megjelennek a mintapéldák például arról, amiről tanultunk matematikából. Ha nem értek meg valamit, akkor egy kis üvegre ráteszem a kezem, rögtön látja a tanár, hol a hiba, és pillanatok alatt megvilágosodik előttem minden, amit nem értettem. Például a testnevelés óra témája a gerendán járás és kézenállás. Azt előbb bemutatja a tanár egy mai TV-hez hasonló monitoron. Az egyensúlyt biztosítja a tanár kezében levő irányító kezdetben. Majd mindig gyengébbre veszi. Pár hónap alatt tökéletesen tudjuk segítség nélkül is elvégezni a feladatot.
 – Anyuka, apuka jól vannak?
 – Nagyon jól! Odahaza nincs veszekedés, mert születésünkkor mindenkit beoltanak egyfajta injekcióval, ami testileg, lelkileg megvéd minden bajtól. Nincsenek ideges, kiabáló, kötözködő emberek.
 – Nekem azért mesélj még az iskoláról. Minden gyerek rendesen viselkedik? A szülők nem jelentik fel a tanárokat, ha nem olyan jegyet kap a gyereke, amilyet szeretne?
 – Ugyan ősnagyi! Mondtam már, itt mindenki szereti egymást.
 – Ha a szülők egyedül maradnak, ki törődik velük?
 – Tudnak ők törődni magukkal.
 – Na persze. Technika ide, technika oda, szeretet ide, szeretet oda, mindig magukra maradnak öregségükre az emberek.

Radmila Markovity 

Kopogtattak az ajtón.
 – Ki az? – szólt ki Erika.
 – Én te vagyok – válaszolta egy hang.
 Erika azt hitte, végképp megőrült.
 – Ne ijedj meg, a klónod vagyok. Az Új-Atlantisz bolygóról. A jövőből.
 Erika épp semmivel sem törődő állapotában volt, így adott egy esélyt a szélhámosnak. Kinyitotta az ajtót, s hátrahőkölt. Ő volt az, csak kicsiben és műben. „Mindig is mondta a férjem, hogy egy zseb-Napóleon vagyok – gondolta cinikusan Erika –, s most tessék! Ő egy zseb-Én!” Beinvitálta a hívatlan vendéget, aki egyből magyarázkodni kezdett.
 – Ne ijedj meg, Erika! A jobb, a Tökéletes Bolygón, az Új-Atlantiszon van egy Tökéletes Te. Ő mobiltelefonnal készített egy szelfit, s egy HD-nyomtatóval kinyomtatta magát. Engem, vagyis Téged.
 – Igen, a Da Vinci-csatornán láttam ilyesmit a tévében. Úgy látszik, meg is valósult – ásított unottan Erika. – De hogy az Atlantisz! Az Új-Atlantisz! Az remek! Az elsüllyedt világok volt a kedvenc mesém, s annak a főcímdala. Azt énekeltem a karaokén is! – lelkendezett Erika.
 – Oh, de annak, hogy örülnél, hogy ott a fiad és te is tökéletesen egészségesek vagytok! – kacsintott a fura lény, majd folytatta – De velem kell jönnöd!
 – Oda?
 – Oda.
 – Végül is nincs mit vesztenem. De mivel érdemeltem ki ezt a kegyet, hogy egészséges leszek? – firtatta a nő.
 – Jó voltál az állatokhoz, megmentetted az életüket, örökbe fogadtad őket, gondoskodtál róluk. Ha visszajössz a jövőből gyógyult leszel te is, és a magzatod is. De bízz magadban!
 – Jópofa vagy! Azt meg hogy csináljam?
 – Fejezd be, amit elkezdtél! Mire azokkal elkészülsz, jön a fiad a jövőből, hozza az angol fütyülős teáskannát, amit a Teleshopból rendeltél. Felszállunk majd az Ufóval, s elmegyünk oda. Ott lakik az Isten. Az Istened. S géntechnológiával meggyógyít.
 – S mi lesz a férjem barátnőjével? – biggyesztette el a száját a nő.
 – Miatta ne fájjon a fejed! Klónoztunk neki egy pénzes, idősebb külföldi férjet. Már úton is van!
 Erika nevetésben tört ki. Majd hirtelen kijózanodott.
 – Mennyi ideig fog tartani az út?
 – Oh, hosszú lesz, nagyon hosszú lesz! Fényévekre van…
 – Ok. De mit eszek, és mit iszok addig?
  – Kondenzált, konzervált ételt, italt.
 – Olyat, amit a mellrákom miatt kell innom? A befagyasztott búzafűlevet, amit ki kell olvasztanom?
 – Pontosan.
 – S ki fogja majd vezetni az Ufót? Én nem tudok vezetni. S te. Megbocsáss, de te…
 – Automatikusan, magától megy majd – szakította félbe a klón a hús-vér nőt.
 – Ja, igen… – rémlett Erikának ez is a tévéműsorból. – Ez mind szép, de miből fogom majd kifizetni a szülés költségeit, ha visszajöttem?
 – Oh, gond egy szál se! Kapsz majd mesterségesen előállított gyémántokat. Csiszolatlant. mert mindannyiunkban ott van a csiszolatlan gyémánt! Eladod majd őket. Megszülöd az egészséges fiad. S akkor a Földön is, s az egész világegyetemben helyreáll a rend. De csipkedd magad! Fejezd be, amit elkezdtél! – sürgette Erikát a Menő Manó.
 – Lássuk csak! Megvan! Te felolvasod nekem a német regény maradék részét, én közben befejezem a hímzést, s megiszom a megmaradt búzafűlevet! – ötlötte ki a földi nő.
 – Szuper – nyugtázta a klón.
 Erika elővette az íróasztalából a hímzést, tűt, hímzőfonalakat, majd kezébe nyomta a német regényt a klónnak.
 – Csupa fül vagyok!
 Délután öt óra. Hat óra… Villanyt kellett gyújtani.
 Épp befejezte a kézimunkát, a klón pedig a könyvet, amikor kopogtattak.
 – Igen! – dobbant nagyot a nő szíve.
 Egy magas, arányos testalkatú, szép arcú, udvarias, jómodorú fiatalember állt az ajtóban, kezében a fütyülős teáskannával. Arcáról öröm sugárzott, amely kifejezte az érzelmeit, s a mobilján 2122. május 14-ei dátum világított. „Ő tényleg az én fiam! Érzem!” – konstatálta a leendő anya.
 – Siessünk! Az Ufó villog az udvaron – krákogott diszkréten a klón. – Majd lesz időtök beszélgetni meg ilyesmi.
 Erika kitessékelte a vendégeket. Bezárta az ajtót maga után. S beszálltak mindhárman a sípoló-villogó ufóba. Még szerencse, hogy este volt. Senki nem látta őket.

Ferenczik Edit

Növények, újraerdősítés, génmódosított növények, „csökkentett” károsanyag-kibocsátás, mind nem volt elég. Meg kellett építenünk őket. Leginkább hatalmas – a gravitációra és a természetet károsító hatásokra fittyet hányó – repülő fémgombáknak tűntek. Ott voltak mindenhol: Indai felett, Anglia partjainál, Amerikában és az Antarktiszon. Hatalmas kockákba gyűjtötték a levegőben lévő káros anyagokat, melyeket egymásra pakolva újabb szeméttelepeket hoztunk létre.
 A prototípus meghibásodásán kívül – tényleg rengeteg madarat nyeltek be azok a szivattyúk és turbinák – semmilyen gond nem volt az amúgy alapvetően japán gyártmánnyal. Az ózonlyukat is kezdték már befoltozni, ami egy svéd kezdeményezés volt, szóval a klíma helyett kicsit a világ változott meg.
 Persze voltak aggályok a légtisztító kisebb változatait illetően. Egyrészt, egy esetleges nukleáris támadás esetén is hatékonyan működnének, és a tömegpusztító fegyverek sosem voltak a szavazók és a legtöbb népcsoport kedvencei közé sorolhatok, finoman szólva. Továbbra is mentek a viták a szeizmikus és szónikus fegyverek mibenlétéről, hiszen bár Japán találta fel, és fejlesztette ezt a csodát, de a keleti országokban a földrengések és a tájfunok egyáltalán nem ritkultak, amelyeknek rengeteg ember esett áldozatul. Valamint az emberek többsége, minden korábbi látszat dacára, igen rosszul viselte, hogy olyan technológiát tesztelünk, ami terraformálásra, azaz más bolygók légkörének stabilizálására lesz alkalmas egyszer.
 Persze ekkora már új problémáink voltak: Olyan sok gépjárművet birtokoltunk, hogy lassan a Földnek lett volna szüksége valami lengéscsillapítóra. Ugyanis ez a rengeteg gép valahogy zavarta ezt a sárgolyót. Állítólag, ha nem lenne ennyi vizünk, már szétesett volna.
 Voltak szervezetek melyek olyan törvénymódosítást nyújtottak be, hogy a cigaretta vagy a benzin ára foglalja magába a levegő adót, és csak a szegényebb ezeket nélkülöző vagy éppen egészségesebben élő emberek fizessenek oxigén adót. Minden hézag dacára túlléptünk az oxigénpereken, ami alulértékelte a pénzt. Sokan a drakmát sem szeretik, India valahogy mégis több embert tud eltartani, mint sok „vágyállam”.
 Mint kiderült az általunk belélegzett levegő olyan mocskos, annyira telítve van szén-monoxiddal, nikotinnal és lassan bomló káros anyagokkal, hogy sokan a termőföldjükre vásároltak ilyen kocka alakú végterméket (doku kyobu). Ez volt talán a legészszerűbb megoldás a kártevőirtásra.
 A nagy légtisztítókat Heronak hívták, a kicsiket meg Naginak – ezek mobilisabbak voltak és a nagyobb városok bérelték őket, alkalmi munkára.
 A tengerekben sajnos drasztikusan elszaporodtak a kisebb nagyobb testű medúzák, és ezzel nehezítették a halászatot, és a tiszta méreganyag mentes halárú kizsákmányolását, kissé olyan volt, mintha a Föld, jobban mondva az óceánok megemberelték volna magukat és maguk szerették volna fogyasztani kincseiket. Ez persze komoly problémák elé állította az említett szigetországot. A négy elem közül le kellett cseréljék a vizet a levegőre. Ekkoriban a már említett csillós élőlényekből annyi lüktettet a tengerekben, hogy populációjuk és egyedszámuk tekintetében is riválisai lettek az embereknek, és már néhány kisebb járvány kitörésekor is kitört a pánik.
 Sajnos a túlzottan sok kísérleti atomrobbantás nem várt következményekkel járt, és az emberiség legfőbb problémája a táplálék előállítása lett. Nos a víz és az élelmiszer árak valahol egy bizonyos prioritásban elől foglalnak helyett, de érthető okokból bizonyos dolgoknak drágábbnak kell és kellett náluk lennie.
 Ezzel pontosan képben volt Akame Kusigo. Meglátásai és felfedezései kapcsán folyamatos perekben és konfliktusokban állt, de leginkább a történész volt rá a megfelelő szó. Mellesleg földrajzzal, geofizikával és szociológiával foglalkozott, tehát egy elég reális figurája volt ennek a századnak. Viszont mindenért, ami jelenleg probléma volt a 21. század emberét okolta, azt, ami véleménye szerint alapvetően rossz irányba indult el, és meg se állt. Ebben a sokaknak különösnek ható és változó világban, neki és lányának Hakiko-nak sok ellensége akadt.
Teóriái, előadásai, olyan témákat feszegettek, amelyek sokak nemtetszését váltotta ki, például még a gazdagabb államokban is sokan nem értették, hogy a korábban őket ért kárért (voltak nagyon deviáns felszólalók ellene) miért is járna valakinek bármi? Pusztán azért, mert tud róla? Agy el információt korábbi ügyekről egy új kor hajnalán. Mit ért már a nyugatiaknál bevett ötven éves titkosítás? Az emberek közönyösen viszonyultak a problémáihoz, egyre nagyobb szerepet kapott a tőzsde és az azt irányító bankrendszer, amit immáron lehetelten volt a hatalmak részéről kontrollálni – tekintve, hogy nem volt több előállítható élelem. A legtöbb nagyhatalom számára a japán találmány a mérgező állatokkal teli világ tükrében, valami leírhatatlanul szimpatikus dolognak tetszelgett.
 Fölös leállítani a robotgyártást vagy csökkenteni a gyárakban dolgozó gépek mennyiségét, mondván nem oldja meg a problémát. A helyzet kezdett érdekessé válni, és a kisebb méretű, ám gazdaságilag igen komoly problémába került ország, érdekes döntés elé kényszerült.
 Akame Kusigo mindig emlékeztette magát: Ha egyszer szigetországban él, miért nem megy katonának? Mire fejében kapásból megszólalt egy hang: Ha ért valamihez miért nem csinálja máshol. Akame Kusigo lényegében, mint írásaiban, regényeiben és esszéiben is kiderült, lényegében az említett és betegnek titulált korban élt, amit már meggyógyítottak és minden tökéletes volt…
 Persze félelmetesen fájt neki amikor el kellet altatniuk a macskát.
 – Tudod, amíg lehet.
 – Igen apa, láttam az új francia éttermet.
 – Nem etethetjük műanyaggal az állatokat.
 – És mi lesz az egerekkel?
 – Őszinte legyek? A jelen csomagolási technikák és az ökológia változások mellet nem értem, hogy maradhattak életben.
 – A tektonikai mozgások apa. Tudod nagyok sok becses munkásember veszett oda.
 – Borzasztó életed lesz nélkülük.
 Természetesen másnap elmentek a macskáért. Ez volt az új őrület, hogy el kell altatni az állatokat, mert élelmiszer válság van. Szóval elég érdekes csomagolást kapott a kötelező védőoltás. Ez volt most a totemo, a divat. Aznap régi filmeket adtak, régi színészekkel, fantasztikus alakításokkal, és persze modern hírekkel, mintha minden nap születne megoldás a problémára. És persze újra volt macskájuk: Maya.
 Tehát egy gyereke volt, egy lakása, egy macskája, némi tofuja a hűtőben. És egy kellemes napja. És ezek új légtisztítót akartak, még egyet, de diplomatikus mosollyal megmenteni a Földet élelemért. A helyzet még a japán média szerint is annyira pikánsra sikerült, hogy a legtöbben elbújtak egy ünnep, a kínai új év japán megfelelője mögé, és élték az életüket.
 A kertre gondolt, a tradicionális japán kertre, ami a házuk teraszán állt. Ment és meglocsolta a fáját.
 – Soja Nezumi?
 A lánya utálta ezt a kifejezést. Apját és a tanárait elnézve nem volt biztos benne, hogy van külön szavuk a patkányra és az egérre. Mégis tudta. Óvatosan rákérdezett.
 – Az egy régi számítógépes eszköz, nem így mondják.
 – Oshi Mushi – válaszolta kedvetlenül.
 Aznap igen későn vacsoráztak, mintha nyaralnának, mert a gyereknek korán le kellett feküdnie.
 Akame Kusigo őszintén örült, hogy vegetáriánus volt, mert lassan megértette, a japán Susival kapcsolatos (nem megtett) megjegyzéseket, legalábbis mondjuk Nara tartomány turisztikai szempontjából nézve (nem voltak egy olcsó ország, de hát az iskolában is a jó tanuló adja a jó válaszokat, és többnyire sokat számít a háttér, a ráfordítás, hogy ne értette ezt volna hiszen japán volt.)
 Mikor oldódnak meg a gondjai? Hiszen végre tiszta a levegő.
 Egy haikut olvasott, olyan volt, mint nyugaton a képregény (az ottani manga) az újság végén.

Lélekvesztő

Szörnyű, ha kezed,
lábad nem a tied, s ha
nincs, akkor más se.

A lánya dorurot nézett. Nem igazán lelkesedett érte. A halva született gyerek meséje, aki tejet kap, és tovább él. Persze doruru elveszti a végtagjait és fémkezekkel és lábakkal pótolják. Vagy doruro már nem is valódi főhős neve, csak róla szól ez a sorozat. Ennyire nem értett hozzá.
 Persze már robotmunkások voltak a gyárakban készen állva arra, hogy átprogramozzák őket, ahogy átprogramozták, a növényeket, a társadalmat és a világot.
 Nézett a táblagépén valamit. A bérgyilkos kurvák hármat ajánlottak neki.
 Szomorúan nézett fel a lányára.
 Foglalkozz, azzal, ami a tied! – tartotta egy ősi japán közmondás.
 A medúzákra gondolt, és a hosszú ostoraikra, amikkel vadásznak, mint mi a hálóinkkal mielőtt az egész projekt bedőlni látszott volna. Vajon hány művész fest most óriás medúzát kisemberrel maga alatt? És hány matematikus számolta ki ezt? És vajon mennyi a társadalmi együtthatója a művészeti tevékenységtől való elriasztásnak? Mennyire lázadnak most az emberek?
 Ivott egy korty szakét (ezt így mondták egy bizonyos méretű pohárt jelentett, és alanya nagyon nem kedvelte – mindig emlékeztette az egerekre), és végül elfogadta a felajánlott filmet. Elég tetszetős és érdekfeszítő volt, hogy megfeledkezzen a lejárt lábairól (egy másik tartományban lakott az állatorvos és többször át kellett szállniuk.) És élvezte, hogy nem kell tudomást vennie tétlen kezeiről és lábairól, elmerült a globalizmus kínálta örömökben, fogyasztott, jelezte, hogy fogyasztó, ezzel megoldotta élete és kora nagy problémáit, csak a dolgok idővel elfogynak, ahogy az a kor is, amivel mint álláson alkalmazáson tanár foglalkozott. Vagy mégsem?
 Persze náluk ez másképpen ment, ha nem kapott munkát, akkor másik tartományba kellett költöznie, ki értette a mai politikusokat. És a mai közigazgatást. Ő valahol maradt a sajátságos politikájánál: ha nagy is a gond, vannak máshol barátaink.
 – Babaramu, apa!
 – Szeiken kincsem, szeiken! Így mondják helyesen.
 – Tudom. Marionett.
 Ezen valahol tudtak mosolyogni, értették egymást, nem szólt bele a lánya dolgaiba, ő meg elég gyakran az övébe. A marionett babák meg többnyire nők voltak.
 Lekapcsolta az infralámpáját a buddhista fája és a házi kert felett, és felnézett az esernyőjére. A kolosszális, gigászi repülő gépezetre, ami úgy szörcsögött időnként, hogy rossz volt belegondolni, mégis, kellemesebb volt, mint a legtöbb időjárás jelentés. A felkelő és lenyugvó napot még látni engedték a hagyományos stílusban épült lakóépületek, de a dél és az éjfél egyforma volt a számukra.
 Visszament a nappaliba és hagyta, hogy együtt nézzék a saját, közös csillagaikat.
 Végül megnézte az aznapi bölcsességet, amit az ex-felesége tett közzé minden este, és amiről mindig ezek a kínai szerencsesütik jutottak eszébe, amibe szalagot dugtak, valami bölcsességgel. Minden csillag lehull, és mindig kívánhatsz egy újat – olvasta. Van benne valami. Egy árnyékos negyedben lakott egy szörcsögő légtisztító alatt, és sosem látta a csillagokat. Már, mint nem úgy mint más.
 Aztán felcsapott még egy lapot, ennek a végén is volt egy, ráadásul haibum, kilenc haikuból állt, Koi, vagy lazac volt a címe. Nem mert rá utólag megesküdni, az ital hatása. Még az is lehet, hogy tonhal. Érdekes halakról olvasni egy olyan világban, ahol már gyakorlatilag az ő szemszögéből nézve nincsenek.

Nehéz a háló,
vergődő pontyok vagytok,
pucolt pikkelyekkel.

Hullámzik vízen,
rendszeresen jön ide,
hullámot vetél.

Vagytok ti páran,
kenyérmorzsákat dobál,
emlék, szüntelen.

Légszomj, vergődik,
metsződik homloklebeny,
nézed szüntelen.

Bepillantás, az
emberhalászaton arra,
hogy, halálozom.

Kilátás oda,
honnan én nem távozom,
seregnyit élve.

Betakar a föld,
cseresznyevirág rengeteg,
néma tengerek.

HALOTT ISTENEK,
SZIKLASZIRTEK, MEREDÉLY,
EGY CSÓNAK, HÚZNAK.

(Lehet a kétely,
lehet az utolsó is,
mederben gyűlik.)

Nyomott egy puszit a lánya homlokára lefekvés előtt. Ezt nem tiltotta meg neki, pedig nagyon szigorú tudott lenni. Ebből a szemszögből tökéletesen helyettesítette a feleségét.
 – Arigato, sensei!
 Nem szerette, ha tanárnak szólítja a lánya, de nem csinált belőle ügyet.
 – Ez csak természetes – felelte higgadtan, pedig valami vergődött a mellkasában. És örült, hogy a lánya, nem teszi szóvá sem az italt, sem a jóéjt-puszit.
 Végül engedett a kísértésnek, valódi szenvedélyének, és leírta a napját. Volt a macskabarátoknak aznap egy ilyen pályázat, mondván hátha bekerül a véleménye, a gondolata, a problémái abba, amibe mások.
 – Úgy mondják világítótorony – jött a gyors válasz.
 Mélyet sóhajtott, majd kifújta a levegőt. Tiszta volt.

- Vége -

(Egy mérnök emlékére. Aki mindig sok gondot fordított a szerző hóbortjaira, és arra, ami fontos neki.)

Balló Norbert

Hosszas forgolódás és szitkozódás után feladtam a kísérletet, hogy aludni próbáljak és felültem. A derekamba azonnal belenyilallt a fájdalom, de összeszorítottam a szám és kihúztam magam. Nem gyűrhetett le egy derékfájdalom. A csapatnak szüksége volt rám, Michael számított rám. Tekintetem a többiekre vándorolt, akik békésen aludtak, bebugyolálva magukat takarókkal, amiket a bevásárlóközpontban találtunk. Pillantásom a csapat legfiatalabb tagjára vándorolt, a tízéves Zac-re, és felé nyúlva megsimogattam az arcát. Zac annyira emlékeztetett a kisöcsémre, Markra, ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy magunkkal hozzuk. Nem volt szívem magam mögött hagyni Zac-et és kiszolgáltatni őt ennek a kegyetlen világnak. Nélkülünk nem maradt volna életben. Zac tekintete résnyire kinyílt és rám nézett.
 – Menni kell? – kérdezte suttogva.
 – Nem, aludj vissza – mosolyogtam rá, majd betakargattam és mellette maradtam, míg újra el nem aludt, aztán magamhoz vettem a fegyveremet és Michael keresésére indultam.
 Több éjszakai őrrel is összefutottam, akik a csapatunk legerősebb fiú tagjai voltak. Egyikük anélkül, hogy megkérdeztem volna, szólt, hogy Michael a tetőn van. Így a tetőre mentem, lépteim alatt nyikorogtak a rozsdás lépcsőfokok, fegyveremet készenlétben tartottam, mert bármikor jöhetett a veszély. A tetőre érve mélyet szippantottam a hűvös éjszakai levegőből és körbefordultam Michaelt keresve.
 – Csak te vagy? – lépett ki egy régi plakát mögül Michael és eltette a fegyverét. – Miért nem alszol?
 – Nem tudok – ráztam meg a fejem és követtem őt a tető széléig.
 – Napok óta nem aludtál, Leila. Erősnek kell lennünk! Te vagy a jobbkezem.
 – És te? Folyamatosan őrségben vagy és nem pihensz – löktem meg a karját.
 – Nem pihenhetek! Nekem kell vigyáznom rátok – ült le a tető szélére, majd megpaskolta maga mellett a helyet.
 Próbáltam fintorgás nélkül leülni mellé, de nem bírtam összehozni, és Michaelnek feltűnt, hogy fájdalmaim vannak. Elhúzta a száját, tekintete aggódva megcsillant.
 – Nem téged kellett volna a múltkor kiküldenem.
 – Tudod, hogy csak engem küldhettél ki. Csak én vagyok kicsi és elég gyors ahhoz, hogy ne vegyenek észre.   Talán nem kellett volna kivetnem magam az ablakon, de… – haraptam el a mondatot, mire bosszúsan felsóhajtott és a fejét hátra hajtva a csillagokra nézett.
 – Mikor a csillagokat nézem, azt képzelem, hogy minden rendben van. Mert a csillagok, történjen bármi is a Földön, mindig ugyanolyanok maradnak, és ez megnyugtat.
 – Szoktál gondolkodni azon, hogy milyen lehetett azelőtt? Mármint mi már olyan világba születtünk, ami már haldoklott. De milyen lehetett azelőtt?
 – Azelőtt? – visszhangozta. – Van egyáltalán még olyan élő ember, aki tudja milyen volt régen? De igen szoktam gondolkodni rajta és a szüleimet is megkérdeztem, meg más rokonokat. Valaki azt mondta, hogy jobb volt, valaki pedig azt, hogy akkor is rossz volt. Szerintem a Föld azóta haldoklott, hogy az ember a világra született és mi vagyunk azok, akik megszívtuk az őseink baklövéseit. Akkor senki sem kapott észbe, pedig ott voltak a világháborúk, a pestisjárvány, a koronavírus mégsem jutott senkinek sem eszébe, hogy változtatni kéne. Mindenki csak a hatalomra vágyott és tessék. Nézz körbe! – intett komoran a kietlen városra és az azt körbe ölelő erdőre.
 Szomorúan néztem a városra, ami egykor, pár héttel ezelőtt még tele volt élettel, mára viszont már csak árnyéka volt önmagának. A házak megrongálódtak, az autók egymás hegyén álltak, mert mindenki megpróbált elmenekülni a vírus elől, de senki se jutott messzire. Vagy legyűrte őket a fájdalom, vagy megőrültek és megölték a családjukat. Azon kevesek, akik túlélték ők Európa felé indultak, a védett helyre. Európa volt az egyetlen olyan állam, ahol felkészültek a veszélyre és létrehoztak egy több tízezer embert is elszállásoló bázist. Olyan volt ez, mint egy modern Noé bárkája, fent a felhők között, betonbiztos falakkal. Azok a falak, akkor is állva fognak maradni, ha a Föld lakhatatlanná válik.
 – Tudod folyton azzal viccelődtem, hogy a tudósok kitalálhatnának egy olyan vírust, ami vámpírokat vagy vérfarkasokat hoz létre. De ez borzasztó. Hogy lehetnek… hogy voltak képesek létrehozni egy olyan vírust, ami tönkreteszi az agyadat? Szörnyetegeket hoztak létre. Meg kellett a szüleimet, az öcsémet… – csuklott el a hangom és sietve letöröltem a könnycseppeket.
 – A tudósok valamilyen szinten maguk is őrültek – sóhajtott fel Michael. – Nem csak a vírus tett be nekünk. Az csak az utolsó csepp volt a pohárban. Hanem az, hogy az emberek egymás ellen fordultak, hogy kiveszett belőlük az egymás iránti empátia és jóindulat. Nem figyeltünk a környezetünkre, kivágtuk a fákat, és értelmetlen lakóparkokat, stadionokat építettünk. A szórakozással voltunk elfoglalva ahelyett, hogy nagyobb figyelmet fordítottunk volna a természetre és az egészségügyre.
 Magam elé nézve sokáig emésztgettem a szavait és közben elmerültem a gondolataimban. Történelemórákon rengeteg mindent tanultam a régi időkről, de akkor egyáltalán nem láttam jelentőségét. Unalmasnak tartottam az órákat, mert úgy voltam vele, hogy ami a múltban történt az maradjon is a múltban. De most már nem így gondoltam. Most már szerettem volna visszamenni az időben, és alaposan fejbe verni azt, aki kitalálta az első gyárat. Komolyan mi baja volt a lovaskocsival és a kézművesekkel? Jó persze a gépek megjelenésével kevesebb munkájuk lett az embereknek, de legalább nem szennyeztük a környezetet előtte.
 – Van rá esély, hogy a Föld regenerálódik?
 – Ha van is, azt mi nem fogjuk megérni – pillantott rám, mire lesütöttem a szemem. – Na, ne lógasd az orrod! Pár nap és a bázison leszünk – mosolygott rám bíztatóan.
 – Pár nap. Csakhogy elválaszt minket Európától az Atlanti-óceán – sóhajtottam fel.
 – Emiatt neked ne fájjon a fejed. Mondtam, hogy megoldom. Értünk fognak jönni – szorította meg bíztatóan a kezemet.
 Rámosolyogtam aztán a vállára hajtottam a fejem, szememet egy pillanatra behunytam, majd kinyitottam és felnéztem a csillagos égboltra. Ekkor egy hullócsillag szelte át az eget, mire szorosan behunytam a szemem és kívántam. Hogy mit? Szerintem a válasz nyilvánvaló. Azt kívántam, hogy túléljük és biztonságban eljussunk a bázisra, ahol új életet tudunk kezdeni.

Rapi Alexandra

Jöttek, jöttek és jöttek. Megállíthatatlanul. Pedig fel lehetett volna tartóztatni őket. Rendelkezésre álltak az ahhoz szükséges eszközök. Csak az akarat nem volt meg hozzá.
 Az emberséges megoldás távoltartásuk lett volna. Nem ártani, de azt sem engedni, hogy ártsanak nekünk. Csak azt lehet megölelni, aki maga is hajlik az ölelésre. Nem készen kínálni a nálunk bevált megoldást, hanem rászorítani őket, hogy keressék meg a nekik leginkább megfelelőt.
 Odafent hamis illúziókba ringatták magukat. Vagy csak a népet ringatták el, mely felé felelősséggel tartoztak volna.
 Előbb gócpontok alakultak ki. Aztán megtelt a terület, s egyre tágította határait. Nem kétséges, őket is becsapták. Amit ígértek nekik, az betarthatatlan volt. Ezt látva megdühödtek.
 Az oldatot el kell keverni, hogy ne váljanak külön az alkotórészei. Az alkotórészeket nem szokás megkérdezni, hogy mi erről a véleményük. A kavargatás időtartama attól függ, mennyire állnak közel, vagy mennyire állnak távol egymástól az alkotóelemek. A közben lezajló folyamatok… hát, azokról jobb nem tudni. Ám aki a kieszelt főzet közepében szenvedi el az alakulást, az nem teheti meg, hogy ne tudjon róla.
 Ő is így volt vele. Mint a többség, a józanok, kerülte azokat a gócpontokat. Az onnan kinövő indulatok, melyek terrorcselekményekben nyilvánultak meg, eleinte egyedi eseteknek látszottak. Legalább ezt hitették el róluk, és a lehajtott fejű tömegek el is akarták hinni. Mindaddig sikerült is nekik, míg a szerencsétlenebbjeiket nem érintett testközelből a dolog. Ott hevertek a nyílt utca járdáján, hullazsákokba bújtatva.
 A beáramlók közül nem mindenki gyilkolt a szó szoros értelmében. Egyszerűen csak elszívta a befogadó társadalom életerejét. Fizikai téren, hisz anyagi segítséget igényelt, melyet szemmel láthatóan nem állt szándékában visszafizetni, és lelki téren szintúgy. Ők hittek a maguk igazában, míg a befogadó országok lakossága szaunának, wellnesnek fogta föl az életet. Kényelmesen elnyújtózott benne és maga sem tudta mit is akarhatna.
 Ment az utcán és lépten-nyomon látta őket. Olyan arcokat, olyan alakokat, akikkel gyermekkorában legfeljebb a filmvásznon, a televízió képernyőjén találkozhatott. Nem bántották, mégis összébb húzódott és igyekezett kerülni őket; már ahogy lehetett. Önmagában az is agresszió, hogy erre kényszerült. Megfakult a napfény, annak ellenére, hogy forrósága mind hevesebbé vált. Megkoptak a barátságok – amúgy is megannyi lazuló kötelék – mert már a hangsúlyok különbözősége is meddő vitákra adott okot. Látni és elfordulni, nézni, de fel nem fogni, szándékosan behunyt szemmel továbbállni hármas tagolódása morzsolta tovább azt, ami valaha összetartozott. Igaz, jobbára csupán válságok idején. De most itt volt a válság.
 Azért akadtak, akik dolgoztak a megoldáson. Kezdetben lehetővé tették, hogy akik rászánják magukat, erőddé alakítsák lakhelyüket. Nem holmi középkori erődítményre, várkastélyra kell gondolni, mindössze megteremtették az elzárkózás feltételeit. Az élethez szükséges dolgok beszerzésének módját, anélkül, hogy az elzárkózónak magának kéne utánajárnia. És biztosították a kimozdulás nélküli rálátást a dolgokra. Eseményekre.
 Mikor az első háztömb felrobbant, úgy döntött, hogy a vidék biztonságosabb. Némi pénzügyi bűvészkedés révén hozzá is jutott egy lerobbant házhoz. Ablakából a mezőre látott, elhanyagolt tarlóra, meg a távoli hegyláncra, ahol a legmagasabb csúcsokon hó fehérlett. Néha madár szárnya villant, s a messze távolból kutya ugatott.
 Töprengéssel töltötte a napjait, csak esténként hallgatta a híreket. Azok további töprengésre késztették, míg szépen kialakult gondolkodásának zárt köre. Egészen addig ki sem zökkent ebből a körből, míg nem hallott a kivetítésről. A hologramról. Persze, a fogalmat már régről ismerte. Most viszont más megítélés alá esett. Volt az az adó, melynek gátolták a működését. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Ott beszéltek róla. Ott mutatták be.
 Újabb pénzügyi bűvészkedésbe kezdett. És egy nap, ritka, esős napon, még némi sár is képződött a kerti úton, feláztatta az égi áldás, megérkezett a berendezés. Egyenruhás ember hozta. Vállmagasságban, a karján ott díszelgett a felszabadítók emblémája. Befarolt a kertbe a furgonnal, és megkérte, hogy segítsen kirakodni. Mindketten bőrig áztak. Aztán a férfi beüzemelte a készüléket.
 – Most már kivetítheti magát – mondta, mikor végzett.
 – Milyen távolságra? – érdeklődött.
 – Folyamatosan fejlesztjük. A helyi körülményektől függ.
 – Mégis, úgy körülbelül…
 – A szomszédos várost még biztosan eléri.
 A szállító kezet nyújtott, beült a volán mögé, s furgonjával, melynek cuppogó hangot hallattak a kerekei, kigördült a kapun.
 Először csak ült a masina előtt. Alig volt nagyobb, mint egy asztali számítógép. De kinek volt már asztali számítógépe? Végigböngészte a leírást, megpróbálta értelmezni, ellenőrizni, hogy valóban jó helyen vannak-e a vezetékek. Végül vett egy nagy levegőt és bekapcsolta.
 – Üdvözöljük – mondta egy kellemes női hang. Régen szóltak már hozzá, s noha tudatában volt, hogy nem személyében lett megszólítva, mégis jó érzést keltett benne.
 – Ön, mint vásárló, a cégünk által kifejlesztett, legújabb típusú holografikus kivetítő készülék birtokába jutott – folytatta a női hang. – Javasoljuk, hogy szolgáltatásunk minél zökkenőmentesebb élvezete érdekében a Tájékoztatóban leírtakat mindig tartsa szem előtt. Felhívjuk a figyelmét, hogy tekintettel az előállt helyzetre, lehetőség szerint biztosítsa gépe akadálytalan energiaellátását, például napkollektorok vagy szélerőművek segítségével. Az ellátásban történő zavarok okozta meghibásodásokért cégünk nem vállal felelősséget. Végül, remélve, hogy termékünk elnyeri tetszését, várjuk újabb megrendelését, fejlesztés alatt álló, következő generációs készülékünkre is. Köszönjük, hogy cégünket választotta!
 Halk kattanás és a női hang elveszett a semmiben. Aztán kivilágosodott a képernyő, és sorolni kezdte azokat az adatokat, amikre szüksége volt. Részben a kivetüléshez, részben pedig a visszacsatoláshoz.
 Előzetes tájékozódása során jutott tudomására, mit jelent a visszacsatolás, és milyen döntő jelentőségű lépés volt megalkotása. Maga a holográfia régóta ismert technika volt – egy valósághű kép, kivetítve. Ám a visszacsatolás révén ez a valósághű kép közvetíteni tudta létrehozója felé a helyetteseként tapasztaltakat. Valódi érzékelésként működött; kivetítője saját élményeként élhette meg, amit holografikus képe élt át. Azaz ott volt, miközben mégsem volt ott. Nem kellett kockázatot vállalnia.
 Kisétált a kertbe. Az eső még mindig esett. Anélkül, hogy valóban megázott volna, érezte az esőcseppek ostorozását. Aztán elsétált a másik, magányos épület irányába, mely közte és a kisváros közt állt. A rossz látási viszonyok ellenére kivehette a távoli sztrádán zajló forgalmat. Nem olyan volt, mint annak idején, mikor szinte egybefolyt a járművek sora, végtelen, mozgó láncolatot alkotva. De azért nem állt meg az élet, legfeljebb szellősebbé vált.
 Az első kísérletet letudta az esőben történt sétával. Visszahívta, összeomlasztotta kivetülését. Jobb kezével megdörzsölte a homlokát és igyekezett megemészteni az élményt. Veszélytelenül egy veszélyes világban – ez volt az első gondolata. Kapaszkodott is bele, s átjárta egyfajta diadalérzet.
 Ami két hét múlva csak fokozódott. Akkor a kisvárosba vezényelte kivetülését. Tapogatta, méricskélte a határait. Ha minden igaz, az sem lehetetlen, hogy egyszer majd visszatér a fővárosba. Megszemlélheti a romokat, melyek, mióta eljött onnan, minden bizonnyal számosabbak lettek, S a kisváros, a látottak alapján, hamarosan követi a nagyot. Idegenek, elvegyülve a mindent a maguk sekélyes javára kihasználó, mindenhez gyorsan alkalmazkodó hazai söpredékkel lepték el az utcákat. Tódultak a plázákba. Habzsoltak, ki tudja miből, tülekedtek, s szinte vibrált a levegőben az erőszak.
 Majd ki is tört. Apokaliptikus látvány volt. A merénylők tüzet nyitottak, ki tudja miért, egy mellékutcában. Épp arra járt; felfedező útjára egy távoli templomtorony látványa csalogatta. Szóltak a fegyverek, az emberek, ártatlanok, járókelők, köztük nők és gyermekek, fölbuktak, folyt a vér. Fekvő testek vergődtek, vonaglottak – és akkor ketten-hárman felálltak. Látszólag sértetlenül, pedig a tűzvonalban voltak. A terroristák újra kezdték a lövöldözést; a lábra állók teste fölszikrázott, darabjaira hullott, majd helyreállt. És közelíteni kezdtek a fegyveresekhez. Azok pedig, hátrahagyva mindazt, amivel addig halált arattak, fejvesztett menekülésbe kezdtek. Egyenesen belefutva a kiérkező rendfenntartók – rendőrök és katonák – soraiba. És akkor újra folyt a vér.
 Ő egy kapualjba bújva nézte végig az egészet. Az első pillanatban, ösztönösen menekült fedezékbe. Pedig nem járt volna másként, mint a szétesők majd újra összeállók. De a reflexe működött, nem a tudata. Végignézte és nem jutott el a templomig. Később sem; semmi kedve nem volt a városhoz. Ahogy végiggondolta a dolgot, arra a következtetésre jutott, hogy azok minden bizonnyal levonják a következtetést. És maguk is beszereznek néhány kivetítőt. Megalkotni a technika mind újabb és újabb csodáit nem az ő asztaluk, de használni a mások által megteremtetteket, igen. És ezzel kiegyenlítődnek az esélyek. Pontosabban az ő javukra billen a mérleg, hiszen ha az eszközök létrehozásában nem is jeleskednek, használatuk nem rendeltetésszerű, viszont pusztító lehetőségeit minden esetben felismerik. Könnyebben megbújhatnak, kockázatmentesen deríthetik fel a terepet, s tervezhetik meg a szerzett ismeretek birtokában újabb merényleteik.
 Kivetíteni azért kivetítette magát. Bejárta a környéket, élvezte a friss levegő illatát, beszívta a föld kipárolgását, simogatta a déli napsütés. A bekötőút, amely házához, majd még tovább vezetett, gyakorlatilag járatlan volt. A másik tanyáig vitt, ott véget ért. Az aszfalton napozó gyíkokat semmi nem zavarta, ők nem érzékelték kivetítését. Azzal szórakoztatta magát, hogy rájuk lépett; a gyíkok talpába olvadtak, majd a következő lépés után sértetlenül tovább melengették a testük.
 Megfogadta a tanácsot; rendelt egy napkollektort. És még mást is: töménytelen mennyiségű tartós élelmiszert. Eredetileg úgy tervezte, hogy maga látja el magát élelemmel; amire szüksége van, megtermeli a kertben. De városi emberre ritkán hallgat a föld, s a városi ember ritkán próbálkozik kitartóan. Így aztán kertjét felverte a gaz, néhány virág egészségtelenül magasra nyújtózkodva igyekezett szabadulni öleléséből, s egyetlen nyeszlett sárgarépa küzdött a túlélésért, mementójaként hamvába holt próbálkozásának.
 Amennyire tehette, bebiztosította magát. Egyszer úgyis ideér a világ, amikor már körös körül mindent megemésztett. Ez elől nem térhet ki. De ameddig lehet, nem hívja föl magára a figyelmet. Kivetítéseit a környékre korlátozza.
 Bent ült a szobában – szinte mindig odabent ült – mikor megkapta a frissítést. Az új alkalmazás lehetővé tette kivetítései módosítását.
 – Eleget téve a személyiség teljes körű védelme követelményének – mondta a kellemes női hang, felkavaró rezgésével töltve be a szobát – ügyfeleink lehető legteljesebb biztonsága érdekében kidolgoztuk a módosított kivetítés programját. Ezt használva a kivetített hologramból nem lehet következtetni kivetítőjére. Homályos képet láttat magáról, miközben érzékelő képességét tovább élesítettük. Reméljük, új fejlesztésünk elnyeri tetszését.
 S megint az űr a hang után.
 Szívesen használta. Merészebbé tette. Olyannyira, hogy még a szomszédságba is elkóborolt. Lakatlannak vélte a másik tanyát, de nem lehetett biztos benne. Torzított kivetítésével vállalta a kockázatot. Kaland volt, ártatlan kaland. Színesítette szobai magányát. Közelbe lopakodott. Bokrok, majd a kerítés hatolt át rajta, anélkül, hogy tartóztatni tudta volna. Elfüggönyözetlen ablakhoz ért. Belesett a szobába. Sehol senki. Asztal, körülötte négy szék. Az asztalon régimódi terítő. Arrább néhány kép a falon. Egyikük fiatal lányt ábrázol. Nem szép a szó szoros értelmében. Inkább különös. Szomorú, megindító, szívszorító. Segélykérő.
 Csupán azért találom ilyennek, vélte, mert hiányzik a valódi élet. Összeomlasztotta kivetítését.
 Aztán találkozott a képen látható lánnyal. Legalább úgy hitte, ő az. Szintén elmosódott kivetülés volt; egy szeles, morcos napon ütköztek egymásba. Pontosabban hatoltak át egymáson. Ő a patakparti ösvényen ment – patakpartinak hívta, bár csak volt patak, medre már akkor kiszáradt, mikor elfoglalta új lakhelyét – míg a másik a bokrok közül vált ki. Szemlátomást toronyiránt igyekezett valahová. Az egymáson való áthatolás pillanatnyi feszültséget okozott.
 – Júj! – mondta a lány.
 – Semmi baj. Maga ott lakik, én meg itt.
 – Láttam ám!
 – Én csak a portréját.
 – Leskelődött?!
 – Igazából nem akartam…
 – Nem szép, neveletlenség.
 – Pedig, higgye el, nem vagyok olyan.
 – Hát akkor milyen?
 – Csak… egyszerű.
 – Nahát! Egyszerű! Ez szép.
 Beszélgettek. A lány elesett. Nem eshetett el, a kivetítés áthatol az akadályon, nem botlik belé. Ő a kezét nyújtotta, hogy felsegítse; a két kéz átsiklott egymáson. De felidézte, megismételte az iménti feszültséget.
 Máskor is találkoztak. Mindig házon kívül. Ki-ki a maga szobájában, és mégis odakint. Beszélgettek. Felidézhetetlen szavak, mondatok. Rím nélküli rímelés.
 Az újabb fejlesztés kiterjesztette a kivetítés hatósugarát. Szinte a végtelenségig. Szédítő érzés, mondta, mire a lány felvetette, mi volna, ha a súlytalanság állapotát keresnék föl. Előbb képtelenségnek találta a dolgot, de a lány kérlelte: Úgy szeretném! Hát nagy levegőt vett, és tényleg ott voltak.
 – Mindentől távol. Csak mi ketten – mondta a lány.
 – Mi négyen – nevetett, – azaz ketten ott, a szobánkban, és ketten idekint.
 – Ez nem számít. Nem úgy számít, valójában igenis, ketten vagyunk.
 – Hát legyünk – mondta ő, és lebegtek, és csönd volt, meg ringatta őket a mindenség, ők meg hajlottak erre a ringásra. – Akkor holnap, csak mi ketten!
 – Nálad vagy nálam?
  – Fej vagy írás?
– Micsoda elmaradott alak!
 Egy éjszakájuk maradt megemészteni a dolgot. Várakozni. Még visszatáncolhatok, gondolta. De nem, nem lehet. És föltápászkodott és remegtek a lábai. Kikapcsolta a kivetítőt, nehogy megzavarhassa. Elment a tükör előtt, de nem nézett bele, elfordította a fejét. Aztán elindult. Azt érezte, amit eddig is érzett. És mégsem azt. Nehezen járt, egész elszokott tőle. Pedig, ha úgy vesszük, morfondírozott magában, nincs messze a lány otthona.
 Többször is megállt, hogy levegőt kapjon. De végül odaért. Benyitott a kapun – most nem hatolt át sem a kerítésen, sem a bokrokon – majd fölment a három lépcsőn a bejárathoz.
 – Hahó! Merre vagy?
 – Gyere csak, erre! – vezette a lány hangja.
 És ott álltak egymással szemben, abban a szobában, ahol az a kép függött a falon. Két koravén, kiszipolyozott testű emberi roncs. Talán a lendület, szánalmas kis lendületecske okozta, hogy mégis megölelték egymást. Elborzadás, iszonyat volt a szemükben. Aztán megfordult, és kivánszorgott a házból. A kora reggeli fényben fürdőző gyík eliramodott előle.

Kovács Barna Bálint

Tízévesen, joggyak órán kitöltették velünk a kérdőívet. Egyetlen kérdést kellett megválaszolnunk; segítségképpen a helyes választ, mint egyetlen lehetőséget fel is tüntették az íven. Természetesen, aki igényelte, kérhetett másikat, a nemleges jelölést lehetővé tevő változatot, igaz, kissé bonyolult eljárás keretében. Az osztályunkban mindenki az érettség letételére szavazott, senki nem akart a hármasoknak csúfolt lemaradókhoz, a társadalom értéktelen söpredékéhez, a primitívekhez tartozni. Akik csak arra valók, hogy napi nyolc-kilenc óra hosszat helyben járjanak azokban a szűk kis kamrákban, melyekben így kifejtett erőfeszítésükkel hozzájárulnak a közösség fenntartásához szükséges energia biztosításához. Osztálytársaim, köztük jómagam, nem ezt a jövőt képzeltük el a magunk számára. Pedig igencsak vegyes összetételű osztály volt a miénk; down kórosok, autisták, mindenféle viselkedési zavarral küszködők, testi fogyatékosok voltak közöttünk. Nem okozott meglepetést, ha valaki óra közben fölállt és a sarokba vizelt.
 – Tolerancia – mondta az egyesem. – Az tartja össze a társadalmunkat.
 – Úgy szaporodnak a hülyék, mint mocsárban a szúnyogok – jelentette ki nagyapám. A szúnyogról még csak-csak tudtam miféle – pedig irtották a fajtáját rendesen – de a mocsár, mint szó s mint képződmény, egyként ismeretlen valami volt a számomra.
 Apropó, a nagyapám. Manapság senkinek nincs nagyapja. Se nagyanyja. Egyese van, meg kettese.
 Nagyapám a játszótéren jött oda hozzám, leguggolt elém, a szemembe nézett és azt mondta: Én vagyok a nagyapád. Öreg volt, szakállas, szikár, meleg, barna szemekkel. Mintha azzal akarná elmondani, amiről tudta, hogy nem lesz rá lehetősége. Mert már ott is termett az egyesem.
 – Ki maga?! Mit akar a gyerektől?!
 – A nagyapja vagyok – állt föl mellőlem a nagyapám.
 – Tűnjön innen azonnal, míg föl nem jelentem!
 Nem kellett feljelentenie; az egyesem és a saját, bőrünk alá ültetett chipjeink automatikusan jeleztek a Központnak. S már vijjogott is a sziréna, villogott a körbe forgó piros fény – ott termett az Emberjogi Kommandó. Feketébe öltözött tagjai kiugráltak járművükből, földre teperték a nagyapámat, hátra bilincselték a kezét. Emlékszem, sírni kezdtem.
 – Te! – mondta az egyik álarcos emberjogász – Ebben nincs benne a chip!
 Feltépték a nagyapám ingujját. Én ugyan nem láttam, de az egyesem később elmondta micsoda borzasztó, legalább négyujjnyi vörös heg volt a vállán.
 – Az az ember – mondta nekem – elképesztően barbár módon megcsonkította magát! Egyedül, vagy segítséggel, minden orvosi közreműködés nélkül, súlyos sebet ejtett a testén, s feltehetőleg némi hússal, bőrszövettel s megszaggatott izomzattal együtt eltávolította a mindenki számára biztonságot, a világban való eligazodást lehetővé tevő chipet. Ezzel pedig bűntényt követett el!
 Meg is lakolt érte. A bíróság napi három óra fájdalomra ítélte, és persze új chipet ültettek belé. Ezúttal a háta közepébe, a gerincoszlopa mellé, ahol nem érhette el. A büntetését is ez a chip biztosította.
 Láttam a szobamédiában a sorozat ezerhuszonharmadik részében, milyen is a fájdalomra ítéltek sorsa. Görcsbe rándulva fetrengenek a földön, annyi erejük sincs, hogy ordítsanak. Néha megmerevednek, máskor vergődnek, akár a cápa showban a végre szárazra vonszolt dög, a saját fejüket verik a falba, miközben habzik a szájuk. Annyira irtóztató látvány volt, hogy kedvem támadt kimenekülni a szobából, de az adás idejére blokkolták a bejáratot. Jobb híján lehunytam a szemem, ám a chip észlelte, s az adás a koponyámban folytatódott.
 – Jól megkapta, amit érdemelt! – állt föl kettesem az ölelő fotelből az adás végén, mikor a fotelek maguktól kiszíjazódtak.
 Én a nagyapámra gondoltam; megpróbáltam elképzelni, ő hogyan viseli. Ráadásul három órán keresztül; a sorozatban csak egy órát kapott az a néhány ember. Beleborzongtam; chipem egy nyilallással figyelmeztetett, hogy az ilyesmi nem helyénvaló.
 Az vagy sem, máig képtelen vagyok kiverni a fejemből a tényt, hogy van egy nagyapám. Valaki, aki senki másnak nincs. Vagy ha mégis, hát akinek van, az titokban tartja. Pont úgy, mint én. És hát van is miért titkolóznom; biztosan mindenki emlékszik a nagy energia kimaradásra. Mikor két teljes napon át nem működtek a chipek. Akkor felkeresett a nagyapám.
 Egyesem és kettesem kétségbeesetten próbáltak még működő tápegységeket találni. Karunkba ültetett kanülökön keresztül csatlakozunk hozzájuk; ha nem működnének az otthoniak – ami csak akkor egyszer fordult elő – arra az esetre az utcákon szerte is voltak automaták. Abban reménykedtek, azokon keresztül talán sikerül táplálékot felvenniük. De hát hatalmas sorok várakoztak mindegyik előtt, az emberek szitkozódtak, egymásnak estek, az automaták meg villámgyorsan kifogytak. Akkor a hoppon maradtak rohantak egy másikhoz. De ott sem volt jobb a helyzet. Egyesem és kettesem a nagy riadalomban teljesen megfeledkezett rólam; egyedül hagytak. Éhes voltam én is, de nem tudtam, mihez kezdhetnék. Még az is felmerült bennem, ki kéne nézni a szabadba; A hírekből tudtam, hogy a Szaporák a drónjaikkal beröpködnek a légterünkbe – csak azért nem a repülőikkel, mert nincs elegendő üzemanyaguk, magyarázta a töri tanárom – és élelmiszert szórnak a földjeinkre, hogy megmérgezzenek bennünket. De hát korgott a gyomrom, és éhesen ki nem álmodozik mindenféle ostobaságról?!
 – Nálunk az egyesek és a kettesek kapják a gyerekeiket – magyarázta az érzékenyítő különórán az oktató – míg azoknál, odaát, nyakra-főre szülnek. És tudjátok, mivel próbálják megoldani a túlszaporodást? Ahelyett, hogy a mi kiegyensúlyozó módszerünket követnék? Olyan genetikai átalakítgatással, mely, reményeik szerint, néhány nemzedék múltán lehetővé teszi a tengerekben szabadon való élést. Mindenféle búvárruha, segédeszköz nélkül. Kétéltűvé tennék az embert. De ez embertelen! Régebben, nálunk is felvetődött ugyan valami hasonló megoldás lehetősége, de hát nekünk nincs tengerünk, csak Balatonunk. Még ha folyóvizeinket is hozzászámítjuk, akkor is csak egy töredékét tudnák befogadni folyóink és tavaink a népességnek. Valamint, ennek következtében, két, egymástól elkülönülő rétegre, osztályra, csoportra szakadna szét az ország. Ez pedig megengedhetetlen!
 Természetesen tudtam, hogy az emberiség egy és megoszthatatlan. Ezt sulykolták belénk a tanáraink, a szobamédia, az egyesem és a kettesem. Összetartozunk mindannyian, csak vannak, akik tompa tudatukból következő szemléletbeli elmaradottságuk folytán még nem jutottak el ehhez a kézenfekvő felismeréshez. Úgy, ahogy mi. Példának okáért a Szaporák. De mi van – morfondíroztam nagy éhkoppomban – ha valahogy mégis? És nem megmérgezni akarnak, hanem segíteni? A maguk módján?
 Ha a chipem működik, én is büntetőperceket kaphattam volna az ilyen gondolatért. De hát nem működött. És mert nem működött, felkeresett a nagyapám.
 – Éhes vagy, mi? – nézett rám – Azok az idióta mostoháid meg szarnak rád. Nem is várhatsz mást tőlük.
 Kipakolt a batyujából.
 – Hoztam egy kis harapnivalót. Ha van eszed, nekik nem adsz belőle.
 – Ezek meg micsodák? – kérdeztem, és már a szemem is kopogott.
 – Ennivalók a kertemből.
 – De hát azok mérgek!
 Úgy tanultuk, hogy egyedül a folyékony oldat, melyben minden tápláló, vitamindús, gondosan kiporciózott, a természetben meglévő járulékos hordozóanyagoktól mentes, az a kizárólagosan egészséges és valóban természetes.
 – Az eszed tokja! – reccsent rám a nagyapám, aztán legyintett. – Azonban ha hülye akarsz maradni, ráadásul éhező hülye, hát a te dolgod.
 Elvettem azok közül a dolgok közül valamit – a színe tetszett meg, az vonzott elsőre – és beleharaptam.
 – Kenyeret is egyél hozzá!
 Tanácstalanul keresgéltem, mire céloz. Látva esetlenkedésem, a nagyapám elmosolyodott és a kezembe nyomta azt a valamit, amit kenyérnek nevezett.
 – Ha jóllaktál, elmegyünk hozzám. Hátha nem sikerül nekik helyrehozni, amit elcsesztek. Ott ellehetünk, amíg mind megdöglenek.
 Ijedten igyekeztem nem meghallani, amit mond. De azért vele mentem.
 A házát lerombolták, a kertjét elektromos zárlat alá vették, nem is jöhetett volna értem, ha be nem fuccsol a rendszer. Lakni az egykori borospincében lakott.
 – Kicsit hideg – magyarázta, – viszont sziklába vájták, és a kő valamelyest szigetel. Legalább a gondolataimba nehezebben tudnak beférkőzni. Hogy aztán kedvükre alakítgassák őket. Jut eszembe, nem segítenél kimetszeni a hátamból azt a nyomorult chipet?
 – Azt nem szabad! – mondtam döbbenten – A chipet eltávolítani tilos!
 – Az elmegyógyintézet szabályai nem vonatkoznak a normálisokra. Nos, segítesz?
 – De hát…
 – Megmutatom.
 Nagyon fájhatott neki, sziszegett is, de tűrte. Pedig biztosan ügyetlen voltam.
 – Most kösd át. Szerencse, hogy jó a genetikád. Elvégre az unokám vagy.
 Elmesélte, miért rombolták le a házát.
 – Rájöttek, hogy befogadtam Valakit. Még mielőtt azt a háromórást rám mérték volna. Az a Valaki bujkált. Más valaki elárulta. Az emberjogi kommandósok állították, hogy akit rejtegettem, kém. Vagy terrorista. Vagy bűnöző. Legvalószínűbb, hogy mindhárom egyszerre. De addigra bottal üthették a nyomát; nem volt beépített chipje, mégis halálos biztonsággal megérezte a veszélyt. Engem is hívott magával, de én ide tartozom.
 – Büntetőórát is kaptál?
 – Akkor még nem. Elhitték, hogy ostobaságból segítettem neki. De a később rám kirótt büntetőórák időtartamát biztos befolyásolta.
 Ettem és beszélgettünk. Kicsit kótyagosnak éreztem magam, ám nem rossz értelemben. Inkább úgy, mint mikor hullámvasúton ül az ember. Csöppet fél, csöppet kavarog a gyomra, de voltaképp élvezi.
 Aztán szikrázni kezdett a kert elektromos zárlata, és bennem is lüktetni kezdett, amit már felejteni véltem.
 – Tűnés! – mondta a nagyapám – Ha itt maradsz, velem pusztulsz. De ha megjegyeztél valamit… Na, gyerünk!
 És átvergődtem a szikraesőn és hazamentem.
 Most pedig itt állok az Érettség előtt.
 – Ahogyan te – mondta a kettesem, – én is a nagy lépésre várok. Itt van előttem, karnyújtásnyira. Pontosabban mindannyiunk előtt. Ide süss, mit hoztam neked!
 Belenyúlt a zsebébe és elővett egy zsugorit. Az vergődött, kapálózott a karjaival, és éktelen magas, fülsiketítő hangot hallatott. Biztosan erősen szorítja a kettesem, gondoltam.
 Az apró lényről eszembe jutott nagyapám egy régi magyarázata: zsugori az, aki fogához veri a garast. A fogakról még csak-csak volt némi elképzelésem, néhány hármas szájában látni ilyen fejlődési rendellenességet, de a garas miatt a nethez kellett fordulnom. A net Dezsővel párosította a garast, a százassal Dezsőt, a százast pedig úgy magyarázta, hogy garasokból áll. Nem lettem okosabb.
 – Ez a jövő! – mondta, miközben óvatosan az asztal lapjára pottyantotta az apróságot – Még csak prototípus, sok javítanivaló van rajta. Például kommunikációs készségének a tökéletesebbé tétele. De dolgozunk rajta. Most, hogy a VHP (Vénusz Hátsója Párt) jó eséllyel megnyeri a választásokat, reménykedhetünk. Ígéretet kapott az Intézet, hogy győzelmük esetén megkettőzik az állami támogatást. Márpedig a választási szlogenjük nagyon bejön az embereknek: Örömszerzés következmények nélkül.
 A zsugori csak nem hagyta abba a sipítozást. A kettesem finoman tarkón pöckölte. A zsugori elterült az asztallapon és elhallgatott.
 – Most még különlegesség, inkább csak játékszer. De végtelen távlatokat nyit előttünk. Mivel a rendelkezésünkre álló teret nem tudjuk bővíteni, más megoldáshoz kell folyamodnunk. Ha lemondunk a méreteinkről, felvállaljuk, hogy aprók legyünk, kitágul körülöttünk a tér. Ez a valódi, a lehető legjobb megoldás a problémánkra. Egy kis darabka jövő, ami itt fekszik az asztalon. Eljön az ideje, hogy mind ilyenek leszünk. Erre gondolj, ha nem bír magával; érzékeny kis jószág, csak óvatosan pöcköld fejen.
 Néztem a zsugorit és furcsa érzések kavarogtak bennem.
 – Hogy sikerült megszerezned? – kérdeztem végül.
 – Mondtam, hogy prototípus. Még nincs felszerelve lopásgátlóval. A biztonsági őr meg, hármas, a legrosszabb fajtából, mikor nekilátott a személyi motozásomnak, hamar ráébredt, hogy átalakított vagyok. Nem volt értelme tovább fogdosnia; így aztán szépen kisétáltam a mütyüröddel
 Kettesem átölelt s én éreztem átalakított, lekerekített testét. Hamarosan az enyém is ilyen lesz.
 – Ahhoz, hogy megértsük egymást, és egymáson keresztül a világot, bele kell bújnunk a mások bőrébe. A fiúknak meg kell tapasztalniuk milyen lánynak lenni, és fordítva. Így válunk teljes emberré, a társadalom hasznos építőköveivé.
 Az osztályfőnökünk ünneplő ruhát öltött szavalatához. Szivárványszín öltönyt viselt, zakóján mindenféle divatos kitűzővel, kefefrizuráját félig lilára, félig zöldre festette és homlokára tetoválta a szeretet jelét.
 Hevesen dobogott a szívem. Legbelül éreztem, hogy a chipem dobogtatja. De mindegy is; így vagyok kontakt, teljes személyiség.
 – Embertaxival megyünk – mondta az egyesem. Mikor még a kettesem volt, már akkor észrevettem, hogy szeret nagyzolni. Alig két hónapja, december huszonnegyedikén volt az éves számcsere ünnepe. Az emberek egyesből kettessé és megfordítva változtak, ezzel is erősítve a demokráciát. Ünnepélyesen átadták egymásnak addig viselt legkedvesebb ruhadarabjukat, s a gyerekek – meg a hármasok, az aljanép – cukrozott tápot kapott.
 Ünnep ünnep hátán, gondoltam, s akkor, teljesen érthetetlenül, felködlött előttem nagyapám képe. Ahogy néz utánam lassan körbezáruló kertje egyetlen megmaradt fája mellől. Valami erősen belém nyilallt; elhessegettem a képet, engedtem, hogy a chip rátegye a kezét, és csak homályosan mertem remélni, hogy mindennek ellenére mélyen magamban azért elrejthetem. Ránéztem a kedvemért a falra festett grafittire: Érett. Valaki, girbegurba betűivel meggyalázta; eléje írta, hogy: Túl. Aztán az egyesemmel, aki nemrég a kettesem volt, és a kettesemmel, aki nemrég az egyesem, beszálltunk a legújabb divat szerinti embertaxiba, melyet két hármas húzott és elindultunk az Országos Nemátalakító Klinika irányába, melyről a nagyapám azt állította, hogy valaha a Parlament volt.

Kovács Barna Bálint

A földfelszín teljes tönkretétele után nem kezdtük teljesen újra az időszámítást. Pedig megtehettük volna. A kétezeregyszáznegyvenkettedik évben járunk Krisztus születése után. Mit számít most már mindez? Hiszen az emberiségnek legalább nyolcvan százaléka elpusztult, és akik még életben maradtak, azok mind leköltöztek mélyen a föld alá. Leköltöztek? Leköltöztünk. Nem volt más választásunk, mint a Föld mélyébe menekülni. Többen javasolták, hogy kezdjünk új időszámítást, legyen a leköltözés éve a nulla pont, az origo, ahonnan újrakezdődik minden. Az első szavazáson, amit itt a föld alatti világunkban tartottunk, erről szavaztunk. Igen kicsi többséggel nyertek azok, akik az új idő mellett voltak, ezért megtartottuk egyelőre a régit is. Talán jobb így. A múltat nem lehet csak úgy eldobni. A 22-dik év, azaz a régi számítás szerint a 2142-dik év, amiben élünk most.
 Volt hová leköltözni? Fel voltunk készülve a tragédiára? Igen is, meg nem is. Inkább nem, mint igen, ahogy a túlélők száma is mutatja. De az is lehetséges, hogy akik a felkészülést irányították, eleve nem számoltak csak ennyi emberrel.
 Én egy ritka figurának számítok itt, kétféleképpen is. Az egyik a korom, mert már elmúltam hetven éves, és egészen kevés idelent az ilyen idősek száma. A másik, amiben különbözöm, hogy én amolyan „természeti embernek” számítok, azaz rajtam nem hajtották végre mindazokat a kezeléseket, amelyek az itteni életre alkalmasabbá tették a leköltözőket. Szóval, egyféle vadember lettem, néhány évtizednyi fenti civilizációs lét után.
 Alig két tucatnyian vagyunk ilyenek, és sokszor kérdem magamtól, hogy vajon számoltak-e velünk. Tervezték-e, hogy lesz néhány ilyen „különleges példány”? Talán valamilyen összehasonlításokhoz, kísérletekhez gondoltak ránk, pedig mindannyian valamilyen véletlennek köszönhetjük az idekerülésünket, de lehetséges, hogy vannak megtervezett véletlenek is.
 Utólag visszagondolva a pusztuláshoz vezető évekre, úgy tűnik, hogy jóval előbb elkezdték az embereket felkészíteni, semmint bárki is sejthette volna, hogy van az életünkben olyan, aminek más célja is van, mint amit állítanak róla. Ilyen volt például a maszkviselés az arcunkon. Idelent egészen természetes, és ahogy a genetikusok állítják, még beletelik egy generációba, mire olyan embert készítenek, akinek már egyáltalán nem kell maszkot viselnie – minden szükséges szűrőfunkciót beleépítenek a testébe. Bár már huszonkét éve hallgatom, ez nekem még mindig nagyon idegenül hangzik. Ez a beleépítenek. Olyan természetes ez az itteni fiatalságnak, hogy nem csodálkozhatom, hogy úgy tekintenek rám, mint egy őskövületre, az özönvíz előtti korszakból ittragadt furcsaságra.
 Nekem minden átalakítás nélkül is a maszk nélküli arc volt a természetes egy fél évszázadon át. Azután, amikor elkezdődtek a különféle vírusjárványok, akkor kezdték el az emberekkel kötelezően viseltetni a maszkokat. Nem is realizáltuk rögtön, hogy ez is egy kis lépcső a szabadságunk elvesztésének az irányába.
 Istenem, ha becsukom a szemem, olyan jó érzés elképzelni a Földet olyannak, amilyennek a gyerekkoromban láttam! Tisztának, romlatlannak, ahol szabadon futkározhattam a mezőn, kirándulhattam az erdőben vagy úszhattam egy tóban, folyóban. Tudom, akkor sem volt mindenhol ilyen. A pusztítás, a háborúk okozta pusztítás már akkor is sok területet tönkretett. Sok gyerek csak a nyomornegyedeket élte meg, a bűzzel teli levegőt, és a vegyi anyagokkal szennyezett vizet. Én szerencsésnek érezhetem magam, hogy nekem még jelent valami átéltet is a „romlatlan, tiszta természet”, nyáron a ragyogó napsütés, télen a puha, finom hó, a fák és a virágok illata. Ma már odafent mindebből semmi sincs. Amíg a politikusok sokat beszéltek, de az egységes és hatékony cselekvésre képtelenek voltak, a Föld háborítatlanul haladt a katasztrófa felé. A sarkvidéki jegek és a hegyvidéki gleccserek egyre gyorsabban olvadtak, rendszeressé váltak a különleges időjárási anomáliák, a tornádók, a szélviharok, az árvizek és a hosszú szárazság miatti katasztrofális állapotok.
 De az ember nem töltheti csak búslakodással az időt, különösen olyan dolgok miatt, amin már nem tud változtatni. Így elhatároztam, hogy megpróbálom – minél messzebbre visszamenve a múltba – feltárni a családom történetét, azokat az őseimet, akiktől származom, mindenféle genetikai beavatkozás nélkül. Ezt a mindenféle genetikai beavatkozás nélkült csak azért teszem hozzá, mert itt már ilyen nincs, a fiatalságnak és az eljövendőknek nem ez a természetes.
 Nem tiltják, hogy ezzel foglalkozzak, de azt nem tudom, hogy mennyire lehet majd publikus mindaz, amit megértek és leírok. A korom miatt nem kell dolgoznom, hiszen már a régi világban is nyugdíjas lennék. Mindössze egy elfoglaltságot kaptam: hetente egyszer beszélgetnem kell olyan fiatalokkal, akik az elmúlt világról érdeklődnek. Ezt nagyon szívesen teszem. Ezek a fiatalok néha a számítógépen keresztül is tesznek fel kérdéseket, de leggyakrabban csak ötletet kérnek, hogy egy-egy eseménnyel kapcsolatban milyen olvasnivalót ajánlanék nekik, mit válasszanak mindabból, amit a gép kínál. Ezt én egy cseppet sem érzem munkának, ellenkezőleg, egyfajta örömteli elfoglaltság és lehetőség a számomra a fiatalokat legalább egy kicsit megismerni. Egyéb időmben úgyis csak a számítógép a „társam” vagy néha a magamhoz hasonló öregek, akikkel egy számunkra berendezett virtuális chat szobában vagy egy régi kávéházat másoló kis teremben időnként találkozunk.
 Ebben a múltfeltáró kutakodásomban, és abban, hogy a saját családom történetét szerettem volna megismerni, különleges szerencse ért. A számítógépből megtudtam, hogy van egy úgynevezett Feldolgozatlan Anyagok Tára, ahol sok mindent megőriztek, és a Vezérlőtől engedélyt kaptam rá, hogy ott is körülnézzek. A szerencse az, hogy véletlenül rábukkantam egy majdnem könyvnyi írásra, amelyről előbb csak gyanítottam, majd néhány nap után kiderítettem, hogy az az egyik nagyanyám naplója. Mivel én még tudok beszélni és olvasni azon a nyelven, amit ő használt, megengedték, hogy letöltsek egy példányt a saját gépemre, és így néhány hónapja az időm nagy részét ezzel töltöm.
 A nyelvekkel kapcsolatban el kell mondanom valamit. Jóval a leköltözés előtt már eldöntötték, hogy a három létrehozott földalatti nagyvárosba jövőknek három nyelvet kell beszélniük, egyet természetes módon, a másik kettőt pedig megkapták genetikai módosításként. Ez a három nyelv az angol, a kínai és a spanyol. A három városban ezek a hivatalos nyelvek, és ha jól sejtem, azt tervezik, hogy a jövőben csak egy lesz. Mi a véletlenül idekerültek, nem kaptunk ilyen genetikai módosítást, de nyilván nem hagyták volna, hogy itt maradjunk, ha legalább egyet nem tudunk ezek közül a nyelvek közül. A központi számítógépben természetesen sokkal több nyelv megőrződött, és van egy Történelmi Kutatócsoport, amelyiknek a feladata a régi anyagok ápolása, kategorizálása, és a jövendő generációk számára érthetővé tétele, akármilyen régi nyelven készültek ezek az anyagok.
 Annak idején, amikor én születtem, nem voltak még ilyen mesterségesen beültetett nyelvek, vagy legalábbis nem általánosan, csak olyanoknak, akik kellő mennyiségű pénzzel rendelkeztek, hogy ezt megengedhessék maguknak. Minden embernek volt egy anyanyelve, amelyen az anyjától tanult meg beszélni kisgyerek korában. Esetleg lehetett még egy apanyelve is, ha az apjának más volt az anyanyelve, mint az anyjának, és fontosnak érezte, hogy a gyerekük az ő nyelvét is tudja. Ezenkívül minden gyermek tanult az iskolában további nyelveket; azon a területen, ahol én éltem, a legtöbben az angolt. Az én anyanyelvem német volt, az apanyelvem spanyol, és elég jól megtanultam az iskolában angolul ahhoz, hogy ne legyenek nyelvi problémáim, miután lekerültem ide, a földalatti városba. Az elején elkezdtem kínaiul is tanulni, de ez nehezen ment, és mivel mindenki, akivel megpróbálkoztam kínaiul beszélni, rögtön angolul válaszolt, így egy idő után abbahagytam.
 A nagyanyám a naplóját németül írta, ráadásul kézzel, ami már akkoriban is ritkaságnak számíthatott, mert kevés gyerek tanulta meg a kézírást, hiszen mindent a számítógépbe gépeltek már abban a korban is. A naplóban rengeteg érdekességet fedeztem fel. Például azt, hogy az ő egyik nagyanyjának az anyanyelve magyar volt. Ez még a németnél is ritkább nyelv lehetett, mert itt nem találkoztam még senkivel, aki ismerte volna. A nagyanyámat, úgy látszik, ugyanúgy érdekelte a származásának a kérdése, mint engem, mert a naplójában felfedeztem az ő nagyanyjának, annak a magyarnak a kézzel írott sorait, amelyekből a nagyanyám néhány részleges fordítást készített. Azt hiszem, már az ő korában is – mármint a nagyanyám korában – furcsaságnak számított, hogy régen, a manapság már egészen primítivnek számító időkben az emberek kézzel írtak papírra leveleket egymásnak. Valószínűleg akkoriban még nem volt számítógépük meg telefonjuk, és igen kezdetleges körülmények között éltek. Vajon hogy juttatták el ezeket a kézzel írt leveleket egymásnak? Átadták, amikor találkoztak? Vagy megbíztak valamilyen küldöncöket? Ha jól emlékszem, egyszer régen még valami olyat is olvastam, hogy madarakat tanítottak be arra, hogy leveleket vigyenek el nagyobb távolságra. No, ez itt a föld mélyén biztosan nem menne.
 Amikor próbáltam beleolvasni ezekbe a levélfordításokba, úgy éreztem magam, mint ahogy néhány fiatal érezheti önmagát, amikor tőlem próbál megtudni néhány dolgot a fenti életről. Ugye, aki most húsz éves, az már idelent született, és soha életében nem láthatott sem napfelkeltét, sem naplementét. A múltkor egy fiatal lányka azt kérdezte tőlem, hogy miért szerették az emberek a naplementét annyira, hogy festményeket készítettek meg verseket írtak róla, és miért tett szomorúvá a naplemente sokakat. Nehezen tudtam jó feleletet találni neki. Hiszen nem volt tájékozatlan, már utánanézett a gépen sok mindennek: tudta, mit jelent a naplemente, látott festményeket és olvasott verseket, hogy magyarázhatnám én el a naplemente hangulatát? Amit egy ember akkor érzett, miközben figyelte a naplementét, és nem csak a tudatával tudta, hogy mi történik? Az ilyen kérdések tűnnek a legnehezebbnek. Amelyekhez mindenkinek magának kellene megtalálnia a választ, éspedig átéléssel. Egy naplementét át kell élni, egyszer, kétszer, sokszor, és akkor megérti az ember.
 Ennek az ifjúságnak már nem lesz naplemente. A felszínre felmenni szigorúan tilos, halálos veszélyt jelentene.
 Szóval azokban a levelekben is voltak ilyesfajta dolgok, mint a naplemente. Olyanok, amelyek számomra is érthetetlenek voltak, pedig én egy félévszázadnyit leéltem abban a fenti világban, csak több, mint száz évvel később, mint a levél írója. Voltak szavak, amelyeket a nagyanyám lefordított ugyan, de azért kérdőjelet is tett melléjük. Csak egy-két példát írok ide ezekből: kispiac, tejeskanna, lekvárosbödön. Azután láttam, hogy néhány utcanevet is kijegyzetelt magának, el akart menni abba a városba, ahol az ő nagyanyja élt, amikor fiatal volt. Azt a várost Budapestnek hívták. Letöltöttem a központi gépről egy Budapest térképet, ráadásul kiválasztottam a legrégibbnek kategorizált példányt, hogy megkeressem magamnak azokat az utcákat. Fehérvári út, Baranyai utca, Vincellér utca, Halmi utca, Villányi út. Vajon mindegyikben az az ősanyám lakott? Nem tudom. Nem találtam semmi utalást arra vonatkozóan, hogy miért pont ezekre az utcákra volt kíváncsi. A térképen csak kettőt találtam meg közülük, a Villányi utat meg a Fehérvári utat, de a térkép a dátuma szerint később készült, mint amelyik évről szólt a nagyanyám naplója. Lehet, hogy átnevezték időnként az utcákat? Vagy lehet, hogy némelyik eltűnt egy nagyobb építkezés, átalakítás után? Az én gyerekkoromban már nem használtak ilyen utcaneveket, csak GPS jelöléseket, hiszen mindenki azt használta a tájékozódáshoz. Mit jelenthettek ezek a nevek? Próbáltam a géptől egy fordítást kérni, de csak a másodikra adott valami olyasmit, ami értelmesnek tűnt. Fehér Vár. Olyan meseszerűen hangzott nekem az első olvasásnál. Miért nevezhettek egy utcát Fehér Várnak? Lehetett arrafelé valami még régebbi várnak a romja?
 Néha elkeseredem és olyankor értelmetlennek tűnik ez az egész régmúlt nyomozgatás. Kit érdekel ma itt mindez? Rajtam kívül senkit, úgy tűnik.
 Olyan nagyon sok minden volt, ami örökre elveszett. Vajon mindig így volt ez, minden korban? Csak egy igen kis töredéke marad fenn az emlékeknek, a tárgyaknak, mindannak, ami a korábbi generációk életét jellemezte? Azt hiszem.
 De azért holnap nekilátok megint.

Müller Márta