Nyaranta mindig a nagyszüleimnél töltöttem az időt vidéken. Szép porta volt, egy jobb napokat is látott kúria tele virágokkal, gyümölcsfákkal, mogyoró-, málna- és egyéb bokrokkal. Nagyapám gazdálkodó volt, hatalmas földterületet művelt meg, állatokat is tartott, volt ott minden: ló, tehén, egész baromfiudvar, kacsa, liba, tyúk, kecskék és juhok. Két jóravaló házőrző volt a háznál, a Bodri és a Frici. Hogy Frici honnan kapta a nevét, azt nem tudom, de az első pillanattól kezdve jó barátok lettünk mi ketten. Együtt tekeregtük be a környéket, kergettük a lepkéket a réten. De Frici nem mindig tudott velem lenni, néha dolgoznia is kellett, a Bodrival a juhokat terelte a réten. Barát nélkül kicsit magányosnak éreztem magam.
 Egy ilyen magányos napon történt, hogy feltévedtem a padlásra. Nagymamám szerint nem volt ott semmi érdekes, csak régi holmik. S valóban a padlás félhomályában mindenféle régi használati tárgyakat láttam felhalmozva: mozsarak, régi teknő, szekrények és egy asztal, ami egy mostani íróasztalhoz hasonlított. Leginkább ez az asztal keltette fel a figyelmemet. Szépen festett, rózsákkal díszített asztalka volt. Odaléptem hozzá, egyenként kihúzogattam a fiókjait, de semmit sem találtam bennük. Egy évszám volt belekarcolva, 1780. Volt még egy utazóláda is a sarokban, régi, nagyon régi ruhák voltak benne, olyan királylányos ruhák, hosszú, földig érő báli ruhák. Egyet gyorsan fel is húztam magamra. Úgy éreztem magam, mint egy mesebeli hercegnő. Pörögtem, forogtam benne.
 Véletlenül megbotlottam a ruha aljában, s nekiestem az asztalkának, azt hittem kárt tettem benne, mert kinyílt benne egy ajtócska. Lehajoltam. Titkos rekesz volt az. Belenyúltam, s egy könyvet és egy összetekert lapot húztam ki belőle. A lapot kihajtogattam, s egy festett kép tárult a szemem elé. Egy nagyon szép – amennyire egy tizenöt éves lány szépnek láthat – férfi képe tárult elém. A képen a férfinak fekete haja, sötétbarna okosan csillogó szeme volt. Fekete nadrágot és fehér inget viselt. A kép sarkában egy évszám és egy név volt: 1782, Márton. Nézegettem még egy kicsit a képet, majd a figyelmem a könyv felé fordult. Kinyitottam, az első lapon egy név állt, Anna. Emlékeimben kutatva bevillant, hogy szépanyámat is Annának hívták. Belelapoztam. Kézírással írt, évszámmal, napokkal ellátott naplót tartottam a kezemben. Lapjai kicsit megsárgultak az idő foga nyomán, de az írás benne olvasható maradt. Nagyon régies írással volt írva, számomra érdekes szavakkal, de egy idő után már könnyedén olvastam a saját nyelvemre átfordítva.
*
Pünkösd havának 8-dik napja 1782.
Ma kilovagoltam Zefiren, pedig a papa mondotta, hogy egyedül ne tegyem. Gyönyörű verőfényes napsütés volt. Hívott a természet. Épp egy patakon ugrattam volna át, amikor a fejem megakadt egy vékony ágban, s én leestem a lóról. Kicsit kábán ültem fel, de segítségemre sietett egy éppen arra járó fiatal legény. Az ingéből letépett egy darabot, bevizezte azt, s a fejemre helyezte. A hűvös víz jól esett fejemnek. Egy kevés ideig beszédbe elegyedtünk, majd utamra eredtem, mielőtt észreveszik, hogy soká eltűntem. Papának és mamának nem meséltem el, mert akkor mesélnem kellett volna az idegenről is, aki Mártonnak nevezte magát.
*
Tovább lapoztam a naplóban, átugrottam néhány napot.
*
Pünkösd havának 20-dik napja 1782.
Ma végre sikerült megint kiszöknöm, hogy találkozhassam az én Mártonommal. Mindig izgatott lettem, ha eljött a nap, hogy újra láthassam. Szerettem belenézni a gyönyörű mogyoróbarna szemébe, amely mindig elbűvölt. Ma csak ültünk a fűzfa tövében, beszélgettünk, nevetgéltünk. Jó volt szabadon lenni, mert mindig ott volt a Sára mellettem, ha valakivel beszélgetni akartam.
*
Tovább lapoztam. Ahogy haladtam az olvasással, úgy elevenedett meg előttem egy fiatal lány élete, aki alig volt nálam néhány évvel idősebb.
*
Szent Iván havának 10-dik napja 1782.
Ma nem tudtam kiszökni Mártonomhoz, mama állandóan a nyomomban volt. A házitanító is jött, most már nem csak latint, franciát, hanem németet is kellett tanulnom, mert ez lett a hivatalos nyelv, amit használni kellett a szalonokban. A papa mondta. No meg ezen kívül számtant, rajzolást is. A rajzolást nagyon szeretem, az ecsetet is kezembe szoktam venni. A tanítóm azt mondja, hogy nagyon szépen festek.
 Hímeznem is kell minden nap, mert egy úrinőnek azt is kell tudnia, hogy legyen mivel elfoglalnia magát, ha az ura távol van, és ne törje a fejét butaságokon. Ezt mondja mindig a mama.
*
Szent Iván havának 25-dik napja 1782.
Papának megint el kellett utaznia, tanácskozni, ahogy ő mondja. Papával sok mindent meg tudok beszélni, a mamával nehezebb. Ma kiszöktem Mártonomhoz. Úgy vártam már a találkozást véle, a szívem a gondolatába is beleremegett. Nem változott semmit sem. Gyönyörű a mosolya. Ma sétáltunk a mezőn, futólag megérintette a kezemet, édes bizsergést váltva ki belőlem.
 Kicsit aggódom, mert a Sára meglátott minket, ahogy Márton átölelt búcsúzóul. Bizton beárul a papának, és akkor nem tudom, mi lesz.
*
Szent Jakab havának 10-dik napja 1782.
Ma megint kiszöktem, pedig a mama mindenhova követett. A fűzfa alatt találkoztunk, ahol mindig is. Boldogan simultam Mártonomnak a karjába, kezemet a hajába temetve. Jól esett ez az összesimulás, bár tudtam, hogy illetlen, és mégis olyan öröm töltött el, hogy csak na. Ma szedett nekem virágot a mezőről, szép színes virágot. Lepréseltem.
*
Szent Jakab havának 15-dik napja 1782.
Ma a mama rajtakapott, hogy ki akarok osonni. Nem volt mit tenni, el kellett mondanom, hogy hova igyekszem. Mama nem örült. Iszonyú patáliát csapott. Hiába sírtam, rimánkodtam. Nem engedett. Sőt a papának is szólt. Hogy én mit kaptam!
*
Szent Mihály havának 25-dik napja 1782.
Ma hívatott a papa. Borús és kicsit szomorú tekintettel nézett rám. Mondta, hogy határoztak a sorsomról a mamával. A nagynénémhez küldenek Párizsba, hogy minél messzebb legyek innen, s mire visszatérek, addigra a Márton is bizton elfelejt. Azt mondta a papa, hogy hét nap eltelte után indulok is. Erzsébet néném már vár. Úgy éreztem, a szívem rögvest megszakad. Még csak beszélni se tudok Mártonnal. Fel és alá járkáltam a szobámban és kiötlöttem, hogy írok neki egy levelet, amit majd a Sára elvisz neki, hogy legalább tudja, hogy miért nem megyek többet a fűzfához.
*
Ez után a bejegyzés után sokáig nem találtam újabbat, majd több üresen hagyott lap után a következő bejegyzés volt írva.
*
Szent Iván havának 10-dik napja 1785.
Hazatértem után Mártont soha többet nem láttam. Sára azt mondta, hogy egy távoli városba költözött, s megházasodott. Titkon reméltem, hogy várni fog rám. Párizs szép város, de az otthonommal nem tud vetekedni.
 Mama azzal fogadott, hogy talált egy kérőt a számomra, egy elszegényedett nemest, akinek a neve volt már csak meg, a vagyona nem. Mihály volt a neve. Elhívták, bemutattak neki. Szépen lassan megkedveltük egymást, és a nászt is megtartottuk Pünkösd havának 8-dik napján 1785-ben. Márton emlékét a szívem mélyére temettem örökre.
*
Hiába lapoztam tovább, csak üres lapok árválkodtak némán. Nem volt több bejegyzés. A vége felé két lap között préselt, kicsit már szétfoszlott sárga és piros virágot találtam csak.
Lekuporodtam az asztal alá, hogy visszategyem a könyvet és a képet, és ahogyan a zseblámpával belevilágítottam a rekeszbe, a sarokban egy pici összehajtogatott valamit láttam meg. Kivettem. Óvatosan, vigyázva széthajtogattam.
Egy levél volt, szépanyám gyöngyírásával, Mártonnak címezve.

Muk Péterné