2072 – ötven év múlva

Egy és két. Rövid majd egy hosszú. Befúj és ki, ütemesen egymásután. Még alszom, ám nem sokáig. Egy lépéssel közelebb az ébredésig, és kettővel távolabb, hogy újra álomra hajtsam fejemet. Szépen csücsülök ott bent, lesve a stáblistát a film végén, olyan ez az egész. Mint a metró úgy illan el az álomkép a sötét alagútba. Rávetném magam, hogy elvigyen, el a nyugtató semmibe. Jól tudom mi vár rám, ha felébredek. Nem akarom, de nem kerülhetem el. Pedig a mai nap fontos, ezt már egy ideje tudom. Valami történni fog. Egy, két, há, négy – szól a pergő dob ritmusa. Keserű kezdet hírnökeként dübörög végig a fejemben. Az ébresztő lesz az. Megmozgatom ujjaim, kinyújtom zsibbadt lábamat, csak szép lassan először az egyiket, majd a másikat. Érzem, hogy a nap álnokul kúszik felfelé az államon. Bizonyára nem húztam be a függönyt. Négy, öt, hat, hét, telnek a percek, de én csak fekszem, itt jön a szóló. It’s hip to be square! – bömböl a zene. A francba is! Nincs visszaút, a szemembe robban a valóság. Kómásan az álmosságtól homályos szemmel keresem a telefont. Szerencsétlenül kapadozok, felborítok valamit, mely hangosan csattan. Picsába! Végül csak a kezem ügyébe akad, és kinyomom az ébresztőt.
 Hát ennyi. Felkeltem. Kék ég, szikrázó napsütés, szétdobált ruhák és tankönyvek káosza. Ez fogad, az otthon, a szobám. Felülök. Izzadságcsepp gurul végig nyakamtól a hátamig. Mintha jeges fürdőt vettem volna alvás helyett éjjel. Az ágynemű átázott, elundorodom. Meleg van. Pokolian meleg. Az áprilisi forróság a lakásban se kímél, hát még ha kimegy az ember. Márpedig ma iskola, hamarosan indulok. Nyáron meg majd viselhetem azt az idétlen napvédő hacukát. Mondjuk minek is az! Kimegyek én anélkül, akár anyaszült meztelenül, aztán majd a Nap megpirít, minél feketébbre annál jobb! És akkor nem én leszek az iskola fehér seggű lúzere, talán a többi fiú is megkomál, vagy legalább felhagynak a szívatásokkal. Hópihe – folyton ezt mondják, ez lett a nevem is. Szólíts csak így, nem érdekel! Nekik könnyebb, ők már eleve pirítva születtek. Presszókávé. Hirtelen ez jut eszembe róluk. A szekrényhez sietve jót kacarászok. Reggeli napfény vad tüzes nyila perzseli a parkettát, s vele mezítelen lábamat is. Egy rajzfilmkarakter kecsességével csak eljutok az átkozott szekrényig. Mintha maratont futottam volna, és úgy is érzem magam, amint átlépek a hűvös árnyék mámoros célvonalán. Kotorászok egy ideig, aztán előhalászom szokásos ruháimat. Inkább göncöket. Vagy vegyek most vörös pólót a fehér helyett? Hátha felfigyel rám Dávid is. Cuki srác meg minden, de kényszerűségből kell, hogy neki tetszelegjek. Más fiú nem táncolna velem, és még kedvelem is őt. Persze nem úgy. Mindenki a saját fajtáját szereti, és kell, hogy szeresse a másikról tudomást se véve. Pedig nekem Anna tetszik. Amikor felbukkan a folyosón rejtve a hullámzó tömegben mindig úgy érzem, mintha belül megemelkednék, és ha eltűnik újra földre hullok. Vajon ő is így érez, ha engem lát? Defektes lennék? Nem lóghatsz ki, mert felfalnak. Egynek kell lenned a világgal, melyet simára gyalulva két végre ugrasztottak. Feketére és fehérre a szivárvány minden színével. Elbambulok. Be van kapcsolva és mindent vesz. Helyes. Kilenc, tíz és tizenegy, a következő percek gyors kuszaságban telnek, és én ide oda cikázok. Késében vagyok. A csatakos pizsama megy a szárítóra, a függönyt be kéne húzni, hogy ne egy túlvilági kemencébe térjek haza, de nem teszem. Bűzlök, így irány a fürdő. A víz jéghideg idegsokként ér. Csak egy gombnyomás, egy pillantás és megvagy. Mit nem adnék egy tisztességes zuhanyért! Ez még permetnek is fuser. De ennyi van. Ennyit engedhetnek meg. Mindenkinek. Ki van ez számolva, része a sima egyenlő világnak. A fürdőből kilépve az üres gyomrom egy lerobbant derbiként vontat el a konyháig. Lássuk mi van; sűrített biohúsgolyó, tofu, egy csomag magányos kukorica tészta, és kukorica konzervek. Nem, nem, nem és nem. Tulajdonképpen manapság minden olyan szar! Azok a barmok kilukasztják egymás valagát odaát és mi szívunk. Az árak a mennyekben és mi éhezünk. Háborúk. Tökéletes világunk ocsmány kis mitesszerei. Még apám mesélte mekkora hírverés volt róla 22-ben. Most már senkit se érdekel. Időnként az utcán sétálva látok túlélőket, akik a pusztulás elől menekültek ide. Katonák vannak velük. Ordítozva előre szegezett gépkarabéllyal buszokra tuszkolják őket, Isten tudja hová mennek. Túl sokan jönnek. Mint a patkányok. Nők és gyerekek. A férfiak odaát vannak meghalni. Mindjárt fél. A percek megállíthatatlanul rohannak. Felmarkolok néhány biogolyót és átrobogok az előszobába. Kalapok tömkelege lóg a fogason, bevetésre kész ejtőernyősökként, szép katonás sorrendben. Fák híján a kalap véd a Nap ellen. Fák helyett van napelem. Rengeteg napelem. Egész parkok, több hektárnyi, mindenhol, ahol elférnek. Ők a mi fotocellás teheneink. Fényt esznek és szépen tejelnek, hogy mi tévézzünk és az interneten pötyögjünk. Kalaphoz az UV védős szemüveg dukál, mintegy mulatságos titkosügynökké varázsolva engem. Vörös pólós titkosügynök? Hmm, nem is olyan rossz. Sietve felhúzom a cipőmet gondosan megkötve kétszer, ki ne bomoljon az úton. Rohannom kell, noha nem is veszek részt az első órán, mégis ott leszek. Ennyi elég, ha megtalálják érteni fogják, remélem. Ha tehetném mindent elmondanék, sőt, teli torokból harsognám. De ha most megtudnák, igen rövidre fognák a dolgomat. Leveszem a készüléket, kihúzom a kis csatlakozókat. Fogása fémes, de súlya meglepően könnyű. Ez belém lát, most már nincs rejtegetni valóm, és ez felszabadít. Még teendőm van itt. Így egyszerűbb és titkos. Mire észbe kapnak már vége, nem számítanak rám, nem is létezek. Végig nézek magamon. Vörös póló, fehér kalap, harmincnyolcas kaliber, egy tár éles. A szemüveg is helyre kerül, elkészültem.
 Teszed, amit a tömeg akar. Eggyé válsz a tömeggel. Ezrekkel együtt egy naggyá leszel. Egyet nézünk és egyszerre érzünk. És a száj felfelé görbül, de a tied nem. Valami összetartja őket, de rólad lepereg. Egy eszme? Egy gondolat? De téged más hajt és utad lefelé tart. Gyilkolnál, és fogsz is. Szeretsz, de gyűlölsz. Felperzselnéd őket, hogy valami mást hagyj helyette. Egy világot, hol boldog lennél. De vajon ők is?
 Kikapcs.

Punyi Ambrus