Ma nincsen iskola. Tulajdonképpen ez nem olyan meglepő, az elmúlt két hónapban jó, ha tíz alkalommal lehetett órákat venni. Ami azonban megdöbbentő, hogy munka sincsen. Apám legalábbis ezt mondta. Elküldött játszani azzal a felkiáltással, hogy bármit csinálhatok csak ne kerüljek bajba. A játék azonban nem vonz, igazából nem is nagyon tudom, hogyan kell játszani. Úgy döntöttem, hogy inkább kihasználom a teljes napot és felfedezem otthonom azon részeit, amit még soha nem láttam. Meg akarom nézni a kerítést. Majd megpróbálom elkerülni a bajt. Komolyan mondom Apa, megpróbálom, de többet nem ígérhetek.
Kilépek a házunk ajtaján. A ház kifejezés elég nagyvonalú, én inkább sátornak nevezném. A nyomornegyed belső részében lakunk, itt nagyjából mindenki ilyenben él. Elindulok egy poros úton a sátrak között. Körülöttem gyerekek merednek maguk elé tehetetlenül. Úgy látszik nem csak nekem akadt problémám a játszással. A gyerekek többnyire nagyon fiatalok, nyolc év alattinak tűnik az összes. Ezek szerint ma a kisebbek mindenhol szabad napot kaptak. Ritka az ilyen, nekik is ki kellene használniuk.
Lassan kiérek a lakósátrak közül, és egy téren lyukadok ki. Itt körben kisebb boltok állnak, meg nyilvános toalettek és közfürdők. A legtöbbről mállik a festék és néhány épület olyan hatást kelt, mintha épp össze akarna omlani. Továbbmegyek. A boltok mögött műhelyek helyezkednek el. Ezekben számos felnőtt és nem kevés gyerek dolgozik fáradhatatlanul. A fáradhatatlan nem is jó kifejezés. Fáradtak ők, a nyomortelepen mindenki állandóan fáradt, de valamiért mégis dolgoznak tovább.
A műhelyeken túl már csak termőföldek vannak. Elterülnek a messzeségbe amerre csak a szem ellát. Kizárt dolog, hogy én gyalog ezeknek a végére érjek. Azonban eltökélt vagyok, mindenáron látni akarom a kerítést egyszer, és valószínűleg soha többet nem lesz ennyi szabadidőm. A termőföldek első pár száz négyzetméterét kukoricával vetették be. Már jó magasra megnőttek, majdnem akkorák, mint amekkora én lennék két másik gyerek hátára állva. Apa mindig azt mondja, hogy hálásnak kell lennünk a modern tudományoknak. Génmanipuláció nélkül már mind éhen haltunk volna.
Számtalan ember robotol ilyenkor a kukoricásban. Mind kézzel dolgoznak. Vannak már sokkal korszerűbb megoldások is, de Apa szerint, ha gépekkel oldanánk meg a munkát alig lenne szükség emberre. A munkanélküliek pedig, vagy csak segélyből élnének, vagy inkább egyáltalán nem élnének. Nem fenntartható gépekkel a gazdaság.
A kukoricás első soraiban haladok előre, igyekszem elvegyülni. Elméletileg nem lenne semmi baj, ha meglátnának, de nem akarom, hogy az apám véletlenül tudomást szerezzen a kalandomról. És amúgy is sokkal izgalmasabb bujkálni és a hatalmas kukoricák között lopkodni, mint az úton sétálni.
Az idő igen meleg, de a kukoricák hűvös árnyékot vetnek. Érdeklődve figyelem a dolgozó nőket, férfiakat és gyerekeket. Soha nem jártam még itt, de ez senkinek nem tűnik fel, rám se hederítenek, talán észre sem vesznek, annyira lefoglalja őket a munka. Kosarakba szedik a kukoricafejeket. Egy növényen akár harminc-negyven fej is megtalálható. Egészen lenyűgöznek az óriási növények. Ugyan ettem már kukoricát, de az aratás folyamatát még nem láttam. Apám a valamivel jövedelmezőbb fémiparban dolgozik. Rendszerint én is segédkezem a műhelyben sok más gyerekkel együtt. A munka ott nem annyira kimerítő, mint itt, de a hőség a műhelyben gyakran elviselhetetlen.
A kukoricákat hirtelen búzamezők váltják fel. Ezek a növények is legalább akkorák, mint az előzőek, de itt még nem munkálkodik senki. A génmanipulációnak köszönhetően mind a négy évszakban arathatóak a növények, de így is kell egy kis idő az éréshez.
Kezd fáradni a lábam. Már elég régóta gyalogolok és a búzák közötti egyenetlen talajon kifejezetten nehéz haladni. Emiatt inkább úgy döntök, hogy a rendes úton folytatom túrámat.
Ahogy kiérek az útra arcul csap a perzselő nap sugara. Már tizenegy fele járhat az idő és én még a kerítés közelébe se jutottam. El vagyok keseredve, de azért haladok tovább.
Hirtelen az út jobboldalán egy kis kocsmát pillantok meg. Egy szekér áll előtte, tele kukoricával és búzával. Rögtön tudom, hogy ez az utolsó reményem. Ha szerencsém van, akkor a rakományt a városba viszik a kerítésen keresztül. Ha a kerítéshez érve sikerülne leugranom, végre szemügyre vehetném a híres határvonalat.
A szekér mögé lopakodom. Óvatosan körülnézek, de senkit nem látok, a jármű tulajdonosa tehát még a kocsmában van. Sietve felszállok a gabonák közé, és megpróbálok a lehető legjobban elrejtőzni. A szívem a torkomban dobog, még soha nem tettem semmi rosszat, soha nem voltam engedetlen. Azonban anyám amíg élt folyton azt mondogatta, hogy a gyerek attól gyerek, hogy rosszalkodik. Tetszik a gondolat, hogy mostani tettemmel, csak Anyám szavait igazolom. Remélem tényleg csak egyszerű rosszalkodás, amit csinálok. Nem valami sokkal rosszabb.
Jó fél órája fekszem izgatottan a szekéren. Már a kocsi elé befogott ló is türelmetlenkedik. Ekkor azonban kivágódik a kocsma ajtaja és egy vékony, kalapos férfi ül fel a szekérre. Nagyon félek, de szerencsére nem vesz észre.
A szekér zötykölődve megindul. Az út elején még próbálom számolni a perceket, de gyorsan elvesztem a fonalat. Idegőrlő a várakozás. Végül a gazda lelassítja lovát, és a kocsi megáll. Kilesek a szekér pereme fölött. Egy őrházat és egy egyenruhás férfit pillantok meg, aki a gazdával beszél. Nem tudom teljesen kivenni, hogy mit beszélnek. Átnézek az őr feje felett és ekkor látom meg a kerítést. Hatalmas, hatalmasabb, mint képzeltem. Jó húsz méter magas, vasból készült, a teteje szúrós drót. A gigantikus méretű építményen túl egy város terül el. Elegáns, de feltűnően színes felhőkarcolókat látok.
Teljesen lenyűgöz a város nagysága, modernitása és furcsán vonzó eleganciája. Miközben bámulom egészen megfeledkezem magamról. Az őr hirtelen rám kiált, én pedig összerezzenek. A gazdával együtt futni kezdenek felém. Szerencsémre mindketten a szekér bal oldalán közelednek, így én a jobb oldalon leugorva elmenekülhetek. Levetem magam a szekér pereméről, és lélekszakadva rohanok a kerítés felé. Azonban amint elérem, rájövök, hogy rossz irányt választottam. Ezen a hatalmas vasgáton nem tudok átkelni, mivel nem látok rajta semmilyen ajtót. Az pedig kizárt, hogy megpróbáljak felmászni rá. Jobb ötlet híján elkezdek a kerítéssel párhuzamosan egy földúton futni. Hátrapillantok. A gazda az oldalát fogva lemaradva liheg, az őr azonban a nyakamban lohol. Minden maradék erőmet összeszedve próbálok gyorsítani, de a helyzet reménytelennek látszik.
Az egyenruhás majdnem elkap. Kezeivel utánam nyúl, azonban ujjai csak a levegőt markolásszák. Még nem tudott megfogni, de már teljesen ki vagyok fulladva. Ekkor azonban egy másik, üres szekeret pillantok meg, amint kifelé tart a kerítésen keresztül a városból. Kell, hogy legyen ott valamiféle kapu.
Még egy utolsó lendületet veszek és gyorsan a kapu mellett termek. Éppen csukódik befelé. Az új szekér kocsisa döbbent pillantást vet rám, de én nem foglalkozom vele. Még be tudok surranni egy kis résen mielőtt a kapu bezárul. Az őr szitkozódik mögöttem, de már nem tehet semmit. Úgy látszik neki nincs jogosultsága kinyitni a kaput.
Hátat fordítok a kerítésnek. Előttem egy betonozott út, amely bevezet a rendkívül szokatlan, mégis csodásan szép városba. Könny szökik a szemembe. Nem a meghatottságtól vagy a boldogságtól, hiszen eddig sosem akartam eljönni. Egyszerűen szomorú vagyok és kétségbeesett, mert nem tudom, hogy jutok majd haza.
Mivel elég gyorsan világossá válik számomra, hogy a kaput nem tudom magamtól kinyitni, elindulok az úton. Pár lépés után azonban egy újabb őrházat pillantok meg. Igyekszem nagy ívben elkerülni. Kicsit izgulok, de senkit nem látok, amíg a város közvetlen közelébe nem érek. Úgy látszik nem veszik túl szigorúan a határvédelmet. Biztosan nem szokott probléma lenni.
Azonban amint a város határába érek, számos védelmi funkciót betöltő épületet és személyt látok meg. Az épületek során túl pedig egy óriási táblát. A tábla arról informálja az érkezőket, hogy mennyi a város lélekszáma jelenleg, és hány ember befogadására képes összesen. Most mindkét szám ugyanannyi, egészen pontosan ötvenkétezer fő. Úgy tudom a nyomornegyedben sosem volt népszámlálás, de ennél jóval többen lehetünk ott. A „negyed” kifejezés amúgy is tökéletesen értelmetlen, mivel a telep majdnem hatszor akkor mint maga a város. Amúgy is sokkal találóbb lenne egyszerűen „nyomornak” hívni. Az van ott bőven.
A koromhoz és legfőképpen a korombeliekhez képest nagyon sokat tudok a város történelméről, jelenlegi helyzetéről és gazdaságáról. Apám fontosnak tartotta, hogy mindent elmondjon nekem. Amikor a történeteket mesélte fel voltam háborodva. Úgy gondoltam a világ szörnyű és elnyomó hely. Apám azonban gyorsan lecsillapított. Felvilágosított, hogy a rendszer nagyon jól van kitalálva, úgy, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel és ami a legjobb neki. Különben sem vagyunk hátrányos helyzetben, a világ minden pontján így élnek az emberek, a mi városunk és nyomornegyedünk csak egy a sok közül. A szegények helyzete az átlag, és inkább az a különleges, ha valaki jól él. A rendszer működik, és ez a lényeg. A rendszer nélkül nem tudnánk élni.
Nem telt el sok idő és beláttam, hogy igaza van. Annyi embernek lehetne oka háborogni, és mégsem teszik. Ez csak azt jelentheti, hogy egyetértenek a helyzetükkel, hát miért pont én lennék az, aki panaszkodik. A mostani utamon is csak a kíváncsiság vezérelt. Bár nincs jogom úgy élni, mint a városiak, néznem csak szabad.
Lassan megközelítem az épületeket. Kizárt, hogy le tudnám futni az őröket, maximum rejtőzködéssel tudok túljutni rajtuk. A méreteim a segítségemre vannak. Egyértelműen nem készülnek ilyen kicsi ember érkezésére. Az egyik őrház oldalához lapulva elosonok az őrök között, majd, amikor kiérek a ház mellől a közeli bokrok közé vetem magam. Csodával határos módon senki nem vesz észre.
A bokrokból kikecmeregve elindulok a város belseje felé. Hatalmas házak között, színes utcákon bandukolok. Az elhaladó emberek nem is vesznek rólam tudomást, olyan, mintha mindenki sietne valahová. Az egyik utcasarkon élénkpiros busz parkol. Apám azt mesélte, hogy a városban semmiért nem kell fizetni, így felpattanok a járműre. Néhány felnőtt kérdő pillantást vet rám, talán furcsállják, hogy sohasem láttak még, de nem firtatják a dolgot. Apám szerint a városban mindenkinek megvan a maga szerepköre, és ezen a szerepen kívül mással nem is foglalkoznak.
A busz halkan megindul a sima úton. Én az orromat az ablaküvegnek nyomva nézelődöm. Az egész várost varázslatosnak tartom. Parkok, lakóházak és rendelők váltják egymást, és mind rikítóan színes. Néhány megálló után leszállok, épp egy cukrászda mellett tesz le a busz. Beszaladok és kiválasztom a legnagyobb szelet süteményt. A nagy része csokoládés, de ezen kívül még négy másik ízt vélek felfedezni, azonban nem ismerem fel őket. Soha nem kóstoltam még ehhez foghatót. Ínycsiklandó, egy szelettől már teljesen jól lakom.
Miután belakmározom visszatérek az utcákra. Céltalanul csavargok össze-vissza fő-és mellékutakon, sikátorokban és parkokban. Lenyűgöző a város. Nem akarom elhagyni és visszatérni a nyomorba.
Addig andalgok, mígnem egy fehér erődítményhez nem érek. A többi épülethez képest nagyon unalmas és szigorú. Duplaszárnyú ajtaja fölött a „Lakosság Nyilvántartási Intézet” felirat áll. Mellette tábla jelzi az aktuális minimum IQ számot, amely jelenleg százharmincnégy.
Összeszorul a torkom. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy az IQ szintünk határozza meg, hogy ki élhet a városokban, de a valóság letaglóz. Tudtam azt is, hogy mindenki a városban születik, és csak másfél éves korában rúgják ki a jóllétből. Már ha átlagos. Ha szerencsés és magas intelligencia hányadossal születik, akkor természetesen marad. Mert ez nem több, mint szerencse. Sejtem, hogy az igazi szüleim, nem Anya és Apa, hanem azok, akik engem létrehoztak még itt élhetnek valahol. Csak a városban születetteknek lehet gyermekük. Ezt mind tudtam. És mégis egy csupasz, visszataszító, ellenségesen tiszta és fehér épület miatt kérdőjelezem meg, hogy ez így helyes-e.
Némán bámulom az intézményt és ominózus számot. Százharmincnégy. Hirtelen egy nő ragadja meg a karom. Annyira erősen szorít, hogy felszisszenek. Egyetlen szó nélkül kísér be az épületbe. Egy tágas csarnokon és számtalan folyosón vezet keresztül. Az elején még igyekszem észben tartani a kanyarokat, de hamar elvesztem a fonalat. Körülöttünk emberek jönnek-mennek, mind megbámulnak, de egy szót sem szólnak. Erre a városra úgy látszik nem jellemző a felhőtlen, vidám csevegés, de még a köszönés se nagyon. Most döbbenek rá, hogy a nap folyamán alig hallottam bármiféle beszélgetést.
A hölgy végül egy rendelőszerű helyiségbe kísér be. Rám parancsol, hogy üljek le a szobában található fehér székre és maradjak is ott. Majd sarkon fordul és kisiet.
Felpattanok és az ajtóra tapasztom a fülem. Hallom ahogy a nő valakihez beszél. Azt mondja, hogy néhány városlakó jelentett be engem, mivel különösnek találták a ruházatomat és a viselkedésemet. Csak szerencséje volt, hogy épp itt talált rám. Még mást is mond, de azt már nem tudom kivenni. Könnyek szöknek a szemembe. Visszaülök a székbe és csendesen sírok.
A nő rövidesen visszatér egy biztonsági őr társaságában. Felvesz egy apró, pisztolynak kinéző tárgyat és rám céloz vele. Megkér, hogy tartsam nyitva a szemem. Már zokogok, de azért eleget teszek a kérésének.
A nő lenyomja a pisztolyon található gombot, mire a készülék röviden lézersugarat bocsájt a szemembe. Egy pillanatra elsötétül a világ, de ezt leszámítva nem tapasztalok semmi kellemetlenséget. A gép gyors, ismétlődő, éles hangot ad ki.
A nő fájdalmas arckifejezéssel néz rám. Megmondja, hogy tudják, hogy nem vagyok városi, mivel a retinám nincs az adatbázisukban. Ezután megkér, hogy meséljem el, miképp jutottam be a városba. Keservesen zokogok és semmit nem vagyok képes kinyögni. Még próbálkozik egy darabig, de mikor rájön, hogy belőlem nem lesz képes kihúzni a történetem, int az őrnek. Az őr megragad és kivezet a folyósóra.
Egy közeli ajtóhoz lép, egyik kezével engem tart, a másikkal pedig kinyitja a bejáratot. Az kitárul, ő pedig belök engem, majd rám zárja az ajtót. Körbenézek. Egy nagyon apró szobában vagyok, csupán egy ágy, egy asztal, egy szék és egy rácsozott ablak fért el benne. Ez egy börtön. Sírva vetem magam az ágyra, az arcom a párnába temetem.
Most biztos azt hiszik, hogy lázadó vagyok, hogy meg akartam szökni. Pedig engem tényleg csak a kíváncsiság vezérelt. Én elfogadom a rendszert, sőt szeretem is. Mit bánom én, hogy nyomorban élek, vagy hogy sohasem ismerhettem a szüleimet. Nem zavar sem az éhínség, sem az állandó munka. De azt nem tudnám elviselni, ha nem engednének vissza Apához.
Tóth Kata Laura
