Aki arra adja a fejét, hogy az éltető folyón éljen, vagy eleve jó alvó, vagy azzá kell válnia. Más esélye sincs.
 Zsolt jó alvónak tartja magát. A Rézkalap fedélzete szüntelen táncot lejt alatta, a Duna diktálja a ritmust a maga duruzsoló hullámaival. Odébb, a rakparton további neszek uralják az éjszakát, homok sercegése, őrhajók kürtje, a nagybajcsi vasgyár dübörgése – de Zsolt csak alszik, mintha épp nem egy ipari kikötőben tartózkodna.
 Ma mégis hajnal előtt kel. Emi köhög, a hajó falai felerősítik gurgulázó szenvedését. Tegnap délután kezdte, és bár a vacsoránál vissza tudta tartani, most minden pillanatban újra felkrákog. Zsolt összerándul a hangtól, élete legsötétebb perceire emlékezteti.
 Lámpát gyújt, és bekopog a lánya kabinjába.
 – Nagy a baj?
 Emi az ágyán ül, szeme vérágas, fekete haja csapzott.
 – Lehet.
 Emi mindent igyekszik elsunnyogni. Ha azt mondja, „lehet”, akkor már rég rágja az aggodalom. Zsolt odalép hozzá, kérges kezével a lánya vállát simítja.
 – Fáj?
 – Kicsit.
 Zsolt csak ekkor veszi észre a vérbarna foltot a párnán. A nyelve hegyére csúszik a hátborzongató szó, de Emi előbb mondja ki:
 – Pöszmötszindróma.
 – Kizárt! – vágja rá Zsolt. – A kapszul felismerné, és már termelné is az ellenanyagot a véredből.
 Emi elfojt egy újabb köhögőrohamot.
 – Lehet, hogy elromlott a kapszulom. A kikötőben egyre többen mesélik, hogy…
 – Csitulj! – Zsolt a halántékát dörzsöli. – Indulunk a dokihoz. Tudsz járni? Vigyelek a kezemben?
 – Ugyan, apa! Tizenegy vagyok, nem pólyás. – Ahogy Emi feláll, a térde megbicsaklik. – Várj… Talán mégis…
 Az apja minden további nélkül a karjába veszi, és futásnak ered. A Rézkalap fedélzetét keskeny palló köti össze a rakparttal: máskor eszébe se jutna átszaladni rajta, de Emi köhögése sürgető sikolyként visszhangzik a fejében.
 A nagybajcsi piac éledezik körülöttük, hiába a félhomály: számítógépek romjait rendezik sorokba, árpakenyér illata száll, méhdrónok zümmögnek. Zsoltot többen köszöntik, földművesek, ószeresek vagy épp halászok, mint ő maga, de biccenteni sincs ideje, Emivel a karjában keresztülcsörtet a piacon, a térdprotizése mintha lángolna. Az orvosi ügyelet egy félreeső bódéban zajlik, a győri csatorna mentén.
 Ilyen korán Bori ügyel, Zsolt messziről hallja a rikácsolását. Dörömböl a bódé ajtaján, egyszer, kétszer, háromszor. Örökkévalóságnak érződik, mire beengedik őket. Bori mogorvább, mint valaha, ősz szemöldöke összeér, a homlokán árnyékot vetnek a ráncok. Ráreccsen a nővérekre, hogy folytassák a takarítást, és alig egy pillantást vet Emi irányába, máris dünnyögi:
 – Pöszmötszindróma.
 Zsolt elsápad. A kapszulról hadovál, meg a javuló tendenciát mutató porjelentésekről, meg arról, hogy idén nem is hallott senkiről, akinek a tüdejét megfertőzték az alföldi szemcsék.
 Bori megrázza a fejét.
 – Hiába kevesebb a por, ha maga a kapszul elromlik.
 – Hisz Emi kapszulja tizenegy éves, míg az enyém ötven… Hogy lehet…
 – Ennek semmi köze a kütyük korához. – Bori egy röntgenpisztollyal megvizsgálja az Emi mellkasába ültetett kapszult. – Ez valami alvó programvírus. Digitális. Egy perverz hekker műve.
 – De hát hol kaphatta el? Emi az egyik utolsó gyerek, aki a kapszulkorban született, ha pár hónappal később jön a világra, eleve nem is érintkezhetett volna az internettel…
 – Akkor bizonyára abban a pár hónapban kapta el.
 – És a számítógépes vírus tizenegy évet várt, hogy aktiválja magát? Hogy tönkretegye a kapszult?
 – Nem látok más magyarázatot. – Bori cicceg. – Csak tüneti kezelést javasolhatok. Önmagában, kapszul nélkül az immunrendszer védtelen a pöszmötszindrómával szemben.
 – A kapszult nem tudod megjavítani?
 – Mi vagyok én, varázsló? Hekker? A net összeomlása előtt se értettem túlzottan ezekhez a kütyükhöz, azóta meg abba fektettem minden erőmet, hogy analóg tudást halmozzak.
 – Hülyeség volt.
 – Tessék?
 – Azt mondom, hülye voltál. – Zsolt hangja megremeg. – Hiába vált semmissé a digitális technológia, attól még a húsunkban lüktet. Az emberek harmada valamilyen szaros szindrómától szenved, mert elkopik a kapszulja. Orvos lévén igazán számíthattál volna erre.
 Bori felhorkan.
 – Utólag könnyű okosnak lenni. Adok egy köptetőt a lányodnak, aztán takarodjatok innen.
 Minden szava pofonként csattan Zsolt arcán.
 – Biztos van megoldás – motyogja Zsolt. Emire néz, sápadt vonásaira, zsíros, fekete hajára, és ökölbe szorul a keze. Gondolatban teszi hozzá: „nem veszítek el még egy gyereket.”

***
A köptető ideig-óráig segít: Emi a reggeliig felöklendez egy pohárnyi véres nyákot, majd lenyugszik, a szín visszatér az arcába. Ahogy Zsolt a Rézkalap napelemeivel babrál, a lány egyenesen kijelenti:
 – Meggyógyultam, apa.
 De délutánra újra ágynak dönti a köhögés. Ahhoz sincs ereje, hogy a zsírkrétáival rajzoljon. Zsolt azon tanakodik, melyik kuruzslóhoz forduljon, amikor lépteket hall a pallón.
 Béla közelít, az Opálszem kapitánya a maga kétméteres termetével és egymást kergető tetoválásaival.
 – Hallom, micsoda tragédia sújt titeket – dörmögi köszönés helyett. Az egyik tetoválása áthullámzik a bal szeme sarkából a jobb szeme fölé, majd vissza, mintha nem tudná eldönteni, hol a helye.
 – Bő évtizede történt az összeomlás, de a hatása máig kitart – bólogat Zsolt. – Valami rohadék hekker műve.
 Helyi kaktuszborral kínálja Bélát, és becsukja Emi ajtaját, hogy a lányt ne zavarja a beszélgetés.
 – Attól még ne add fel! – Béla épp csak belekortyol a borba. – Nemrég jártam az öcsémnél. Tudod, a bajainál. Na ő ilyen ügyekkel foglalkozik. Vírusos kapszulokkal, PC-k összerakásával. Azt állítja, még netet is sikerült varázsolnia, igaz, csak két gép között.
 Zsolt kezében megremeg a pohár.
 – Vagyis…?
 – Megér egy próbát. Hivatkozhattok rám. Tudom, Baja messze van, itt jól elvagytok, de azért nem a sivatag közepére kéne utaznotok. Végig a folyón maradhattok.
 Zsolt felsóhajt. Tudta, hogy felcsillant a remény. Éva, a második gyermeke a digitális világ bukása után született, így nem is kaphatott kapszult a testébe: elkerülhetetlen volt, hogy pár évnél tovább bírja a nukleáris hamutól és savszúnyogoktól sűrű Kárpát-medencében. De Emi „régi gyerek” lévén jobb esélyekkel indult, ott lapult a jövőjében egy halászként töltött, felnőtt élet ígérete.
 – Akkor irány Baja.

***
Rég hajózott ki a győri városállamhoz tartozó vizekről: itt még akadnak halak, és a Nap se süt olyan ádázul, mint délen, az Alföld közelében.
 Emi kedvéért viszont bármit vállalna. Előtúrja a napvédő ponyvákat a hajó gyomrából, és míg megkezdik csordogálásukat kelet felé a Dunán, a fedélzet fölé feszíti őket.
 Az első napjuk zavartalanul telik, Emi nagy szemeket mereszt az elsuhanó tájra: a hidroponikus üzemek ezüstös tömbjeire, a búra alá préselt öntözőcsatornákra, a rakparton gubbasztó drónkatonákra. Néha a folyóvidéken túli sivatag is felsejlik, barna paca a horizonton.
 – Ott vannak a szellemvárosok, apa?
 Zsolt bólint.
 – Odáig már nem ér el a Duna lehelete.
 Az első megálló Komárom: azon kevés állam egyike, amely gazdagodni tudott az utóbbi idők sivatagosodása és hanyatlása közepette. Zsolt új napelemtornyokat figyel meg, a csatornák sűrűjében félkész városbárka hintázik.
 Telefon, újság és internet híján a kikötőben lebzselő tengerészekkel cserél híreket: azok egymást túllicitálva számolnak be arról, micsoda szörnyűség várja a Dunaújvárosnál délebbre utazókat.
 – Valósággal világít a víz éjszaka, annyi benne a métely!
 – Jaja, ömlik a méreg a gyárak maradékából, mint genny a sebből.
 – Én maszk nélkül levegőt se vennék ott.
 Zsolt eleget hallott. Búcsút int a tengerészeknek és Komáromnak, és míg a Nap a horizont mögé bukik, meg se áll a Dunakanyarig.
 Ezek a vizek már fizetősek: a hegyek közt mélyebbek az árnyékok, hát az itteniek díjat számolnak fel értük. Zsolt persze megígéri, hogy hajnalra itt se lesz, hogy nem is tervezi igénybe venni az árnyékot, de a határőrök hajthatatlanok.
 – Esztergom városállam nevében minden külfölditől belépti díjat várunk el – darálják rezzenéstelen arccal, kéken izzó jelvénnyel a vállukon.
 – Akkor nevezzétek így! Ne hivatkozzatok árnyékra meg minden marhaságra!
 Emi lép oda, sápadt arca, akár a Hold a sötétben.
 – Apa, hagyd. Csak menjünk, jó?
 Zsolt megszorítja a kezét. Dünnyögve kifizeti a díjat, és Szigetmonostorig teljes sebességre kapcsolja a Rézkalapot. Emi hol jobban lesz, hol levegőt alig kap a köhögőrohamoktól. A szentendrei proteinfarmok látványa így is elvarázsolja, fehér piramisok, a csúcsukon ottfelejtett, piros jelzőfények, mintha még lennének repülőgépek, amiket figyelmeztetni kéne.

***
Budapest bűze kilométerekről érződik. Zsolt maszkot ad Emire, és megkéri, hogy maradjon a kabinjában – nem mintha a lány szívesen megmártózna az egykori főváros párájában. Épp elég rémmesét hallott az elöntött csarnokokban ólálkodó kalózokról és az óriásgátak keltette örvényekről.
 A Duna itt két-háromszor szélesebb, mint a virágkorban volt, hiába a gátak és a csatornák. Zsolt jobbra pillantva látja, hogy újabb épületek, sőt, egész lakóparkok költöztek át a hegyekbe, hisz oda még nem ért fel a vízszint: téglatornyok és acélbunkerek kavalkádja ez, köze sincs az egykori óváros patinájához. A hidak némelyike így is áll, de hasznuk nemigen akad: bizarr H-betűként merednek a Folyó közepén, az oázishajók egyszerűen megkerülik őket.
 – Budapest – idézi fel Zsolt az apósa szavait –, a Magyar Nílus bibircsókja.
 Hiba lenne itt csencselni hírekkel és élelemmel: lejjebb, Csepel romjain jóval békésebb nép él, akik csapórácsos falakkal védekeznek a kalózbandák ellen. A Rézkalap láttán integetnek és mosolyognak, Zsolt sokukat felismeri régről, mikor az apósával járt erre, hogy napelemeket vásároljanak. Egy fél éjszakára megpihennek, fontos tiszta fejjel nekivágni a dunaújvárosi vizeknek. Emi köhögése javul, de ha kifújja az orrát, csupa vér lesz a zsebkendője.
***
Csepel után tovább pusztul a táj, a farmok ritkulnak, az öntözőcsatornák szárazak. A déli horizonton sárga felhő figyelmeztet Dunaújváros átkára: Zsolt ezt látván felveszi a saját maszkját, és becsukja az ablakokat. Még a végén megül a por a kabinokban, és Emi köhögése fuldoklásba csap.
 Zsolt remélte, hogy a komáromiak meséi túloztak, elvégre Béla meg se említette az itteni, méregtől kevert vizet – de alig telik el fél nap, és a saját bőrén tapasztalja, mennyire gyanútlan volt. A Duna habja vörös kátrányként tapad a hajóra, a parton egymást érik a füstöt hányó romok. Régen itt gyárak és erőművek épültek, hegymagasak, de a bukás térdre kényszerítette őket a kikötőkkel együtt. Még fosztogatókat se látni, csöndbe dermed a táj. Az árnyék, melyet az északi hegyek vetettek, elenyész, mindent átitat a Nap heve. Percek alatt hólyagosra lehet sülni, ha nincs ponyva az ember fölött.
 Dunavecsénél egy csónak hánykolódik a vízen. Zsolt először azt hiszi, üres, de ahogy elsuhannak mellette, alvó férfit pillant meg az alján.
 A férfi szeme felpattan.
 – Hé! – kiáltja, majd feltápászkodik, a kabátja és szakálla ropog a kátránytól. – Megállj!
 Zsolt keze az irányítópanelre téved.
 – Sajnálom! – kiált hátra. Hozzá akarja tenni, hogy „a lányom beteg”, de addigra a férfi felhördül:
 – Elromlott a kapszulom! Gyere vissza értem, rohadék!
 Zsolt gyorsít. Emi épp eleget látott a napokban, nincs szüksége még egy rémálomra.

***
Baja egy hidakba és iszapos dombokba göngyölt városka, az első jóleső látvány a Dunakanyar óta. Hegymagas, hálóból szőtt búra védi a szúnyogoktól: kisebb vagyonba kerül kaput nyittatni rajta, hogy a Rézkalap beléphessen a város területére.
 Béla öccse Somaként mutatkozik be. Árnyékos sikátorban fogadja őket, ahol bokáig ér a víz, így Zsolt kézben viszi Emit.
 – Őszinte leszek – kezdi Soma –, ezek drága beavatkozások.
 Mielőtt a részletekre térne, hellyel kínálja őket az irodájában. A polcok roskadoznak a kiszuperált számítógép-alkatrészektől, egy sarokban emberforma robot áll, fél karja hiányzik. Emi kerek szemekkel mered rá.
 – A kapszul különösen bonyolult szerkezet. – Soma végigsimít a bajszán. – Csoda, hogy még bárkié funkcionál a bukás óta. Annyi ponton elromolhat, annyi minden megkavarhatja a működését!
 Zsolt fészkelődik a székén. Nem szereti, ha valaki kerülgeti a forró kását.
 – Persze megvizsgálom a kislány kapszulját. – Soma egy röntgenpisztolyt húz elő a mellényzsebéből. – De a javítás napokba telhet, addig pedig nem tudok más pácienst fogadni, vagyis…
 – Felfogtam, hogy drága lesz – szakítja félbe Zsolt. – Akárhány munkanapját kifizetem.
 – Igazán? Ne vegye sértésnek, uram, de nem úgy néznek ki, mint akik egy zsák aranyat rejtegetnek a kabinjukban.
 – Attól még van kabinunk, vagyis hajónk is van.
 – És ha úgy hozza a helyzet, eladná a hajóját?
 Emi felszisszen.
 – Apa…
 – Hogyne – nyomatékosítja Zsolt.
 – Apa! – Emi a kezébe csimpaszkodik. – Halászok vagyunk Nagybajcson, ebből élünk…
 – Biztos Baján is akad meló. – Ahogy Zsolt Somához fordul, az arcizmai megfeszülnek. – Ugye?
 A doktor csak hümmög válasz gyanánt. Megvizsgálja Emi kapszulját, először a pisztollyal, aztán érzékenyebb, apróbb eszközökkel is: amint hat az érzéstelenítő gél, fémkampó mélyed a lány húsába, egyetlenegy, fekete vércsepp buggyan elő, Soma sebesen jegyzetel, sűrűn váltogatja a szemüvegeit, magában dörmög. Zsoltot rázza az idegesség.
 Beesteledik, mire Soma végez. Egy rozsdás petróleumlámpa fényénél közli velük a diagnózist, a tekintete rideg, hangja zengő.
 – A kapszul menthetetlen.
 Zsolt sóhajt. Érezte, hogy ez lesz. Átöleli Emit, a fülébe súg valami ócska ígéretet.
 – És a szindróma? – A tekintete összeakad Somáéval. – Arra lát gyógyírt?
 – Ahhoz, hogy valaki kigyógyuljon a pöszmötbetegségből kapszul nélkül, szerencsésnek kell lenni. – Soma csettint a nyelvével. – Higgye el, uram, szívesen vettem volna, ha kifizet a hajójával, de… – Megakad a mondat közepén, szeme felcsillan.
 Zsolt a körmével dobol az asztalon.
 – Mi az?
 – Eszembe jutott egy megoldás.
 Emi elmosolyodik.
 – Ó…
 – Hallgatjuk – biccent Zsolt.
 – Igencsak bonyolult, és a…
 – Nem számít.
 – A kockázatokat még mérlegelnem kell…
 – Mondom, hogy nem számít.
 – Hát jó. – Soma megtörli a homlokát. – Átrakhatnám az ön működő kapszulját Emi mellkasába. Az átprogramozáshoz igen is értek – csak akkor nem tudok mit kezdeni egy kapszullal, ha az áramköreit elnyűtte egy vírus vagy az idő.
 Zsolt végigpörgeti fejben ezt az új fejleményt.
 – Vagyis… én…
 – Kapszul nélkül kéne boldogulnia, igen – bólint Soma.
 – És megválnék a hajómtól.
 – Attól félek, ez elkerülhetetlen.
 – De Emi életben maradna.
 – Ha óvatosan járok el, igen. – Soma összedörgöli a tenyerét. – A választás az önöké. Nekem nincs tisztem ítéletet hozni egy ilyen ügyben.
 Zsolt a semmibe mered. Ha kapszul nélkül elkap egy betegséget, főleg itt, a sugárzó Alföld peremén, Emi ugyanúgy magára marad. Túl fiatal ahhoz, hogy egyedül boldoguljon.
 Végigméri a gyermekét, pipaszár lábát, csontos vállát, pisze orrát, amiből most is szivárog a vér. Borzasztó látni, ha vére serken. Borzasztó látni, ha köhög.
 És ha ő, Zsolt nem lesz többé, látni se fog.
 Felszegi a fejét, és határozottan ezt mondja:
 – Legyen hát.

Kispál Márton