Észrevetted, hogy mindenre a világon létezik valamilyen bölcs mondás? És mindennek az ellenkezőjére is… „Nincs az a szekér, amire ne férne föl még egy kéve szalma.” – mondják. Ugyanakkor: mindig van egy utolsó csepp, egy legutolsó, amivel azután végképp betelik a pohár.
 Az a pohár először csak fölpúposítja a hátát, mint egy alattomos, csillogó macska, majd lassan, kényelmesen nyújtózik egyet: a víz átbuggyan a láthatatlanná váló peremen, majd fényes nyomot hagyva csúszni, araszolni kezd lefelé. Azután jön a következő csepp, és még egy, és még egy, eggyé olvadnak a pohár szélén, bevonják, lassan, könyörtelenül kúsznak előre. Asztalt érnek végül, apránként alattomosan csillogóvá változtatva az egész felületet. A víz nem terjed egyenletesen: a terítő apró mélyedéseit megtöltve, észrevétlen dombocskáit kerülgetve tócsákká szakadozik, persze csak rövid haladékot adva, hiszen a cseppek jönnek, sorjáznak tovább a láthatatlan teáskannából. Míg nem marad már semmi a világból, mint sótartók, kávéscsészék, dzsemes üvegek szigetté váló, életet jelentő fennsíkjai.
 Talán.
 Vajon mit visz magával az ember világvége esetén? Tanácstalanul topogok a néptelen házban, találomra dobálok kezem ügyébe kerülő tárgyakat az utazótáska tátongó torkába. Fásultan húzom be a cipzárt végül: minek ez? Azután elindulok persze mégis, mint mindenki más, körülöttem elhagyott házak, üres, néptelen utak. Itt fenn még száraz az út valamelyest, a kerekek lendületet kapva pörögnek, előre, tovább. Odalenn már itt-ott fénylő foltok. Fák, facsoportok következnek, tovább, tovább.
 Sötétedik lassan, a horizont furcsán vörös, vészjóslóan csillogó csík, arra távolabb a hegyek ormán. Kátyúkat kerülgetek, egyre szaporodó tócsák, ritkuló száraz foltokkal pettyezve.
 Két fényes csillag közeledik szemben, néhol megduplázódva a szétterülő tükrökön.
 – Vége! Arra ott elfogyott az út, kár tovább menni! – fásult, fáradt arcú nő hajol ki az autó ablakán, mögötte elcsigázott csemetéi összebújva szundítanak a hátsó ülésen. Megyek mégis még, nem tudom, miért, haladok az úton, és még tovább, már nincs is út, csak a sima víztükör, beljebb, beljebb, míg feleszmélve megállok végül.
 Nincs tovább.

***
Vajon mit visel az ember világvége esetén? Fölöslegesen információk zsonganak fejemben: arra fönt, északon a pamut fehérnemű alá egy műszálas réteget húztak az emberek, ami elvezeti az izzadtságot, és csak azután következett a vastagabb, meleg réteg. Végül persze kellett egy víz lepergető réteg is. A kabát inkább legyen bő és kényelmes, mint divatosan testhezálló.
 A vízben azért talán mégsem ez a legcélszerűbb viselet, búvárruha azonban nincs a készletben. Űzötten tekintgetek az ablak felé: van még időm? Odakinn alattomosan emelkedő ár… Elindulok végül, nincs már mire várni. Föl, föl, föl a lépcsőkön, nyomomban könyörtelenül követő kísérőm. Topogok a lapos tetőtéren. Körülöttem tenger: nincs tovább.
 Úszó tákolmány közelít, rajta fásult, fáradt emberek, tisztes távolban megáll.
 – Nincs már hely, nem tudunk felvenni, sajnálom! – kiáltja valaki, azután mégis:
 – Mi az, amit tudsz, mondd, miért vegyünk fel éppen téged?
 – Én ismerem! – Ó, az ismerős hang! A sokat hallott, a kedves… Ő az: az Erős… Hát megtalált! Talán… Talán van tovább mégis…
 – Ismerem őt, mindenhez ért, kertet művelt, állatokat tartott, gyógyított is, ha kellett, ruhát is javít, találékony, a semmiből valamit kreál!
 Csodálkozom. Ennyi lennék? Régi életem eleddig fontosabb felének lapjai éppen most áznak ronggyá az egyre hízó óceán fenekén. Reménykedve ragadom meg a felém nyújtott segítő kezet.
 Még sincs, még sincs vége még?

***
Rohanunk, rohanunk most, túlélők maroknyi csapata, csak előre, előre még, üldözőnk a végtelen. Följebb, följebb, mászunk, bukdácsolunk a fák között, előttünk a hívogató hegygerinc. A hatalmas évszázados fákon ott az ember kéznyoma még: festett jelek a törzseken, boldog idők nyoma. Kötélhágcsók, hidak a törzsek között, lengő trapézok, gerendák odafönn. S a lassan szigetté váló park. Kalandnak számít a történet vajon, ha vége nincsen?)
 – Gyerünk, indulás! Meg tudod csinálni, nyújtsd a kezed, segítek!
 Húzzuk-vonjuk egymást végig a pályán, az életmentő játszótér himbálózó liánjain, hordókba bújunk, lengő tuskókon lépegetünk, karikákba kapaszkodunk.
 – Kész! Megcsináltuk! – mellkasunk büszkeségtől dagad. Ám a jutalom elmarad. Csak állunk fenn a fa tetején, a keskeny pallón, lenn a könyörtelenül törtető ár.
 Végül: nincs tovább.
 Ez nem volt a prospektusban: már a vízbe ereszkedve evickélünk előre. A víz jéghideg, de nem érünk rá fázni most, fuldokolva kapálózunk, szem elől veszítve egymást, ott, ott, ott elől egy fal magasodik, egy fehér, végre. Lihegve, kapkodva tempózunk tovább, itt van, itt, megannyi lépcső, a korlátba kapaszkodva végre bebukunk az ablakon, lihegve megpihenünk, nincs megállás, tovább, följebb, följebb, följebb még, ázott ruhánk mázsás súlyát cipelve.
 S a kilátó, az életmentő hasában, a harang kötelébe kapaszkodva: Ő! A Szerencse Fia! Hosszú, vékony, csápszerű karjait a harang kötele köré fonva fogódzik és nevet.
 – Hahó! Hát megérkeztetek? Azt hittem, már soha nem értek ide!
 Szája füléig ér, vigyorog. Fölfogja egyáltalán? Hát nem látja? Vagy nem érdekli? Nem érti?
 Vagy igen: felfogja ő, talán jobban, mint mi mind. Felfogja, és elfogadja.
 Ő, a szerencse fia.

***
Végtelen, végtelen, végtelen, hömpölygő víztükör, felbukkanó, bukdácsoló emberek, törmelékek talán… Hullámok zúgó robaja, bömbölő zuhogás, szirtfalnak csapódó csattanások. Kapkodó lélegzet, tehetetlen, szomjas tüdő, fejem fölött átcsapó zuhatag, pezsgő buborékfüggöny.
 – Erre! Erre! Hahó! – zúgáson átsejlő alig hallható kiáltás.
 Vakon kapálózunk a hang után. A szirtről vissza-visszacsapódó hullámok hanyatt löknek, de törekszünk, megtörve, töretlenül.
 – Erre! Hahó! Gyertek! Tartsatok ki!
 Felhúznak végre, partra segítenek, elterülünk, pihegünk a hideg sziklán.
 – Őt! Őt is húzzátok ki! Őt: a Szerencse Fiát!
 Kapkodó, segítő kezek nyúlnak mohón.
 Hát nincs vége mégsem…

***
Azután, persze, van tovább is, ahogy fáradtan botladozva botorkálunk a fennsík kavicsai, rögei között, nedves lábnyomokat hagyva magunk után, s meg-megpihenünk a sziklás parton: alattunk a világ – az egész? – ameddig a szem ellát. Távolban hegyek halovány körvonalai, felül fenyegető fény a vöröslő horizont előtt.
 És ahogy új otthont találunk végül egy barlang barátságos óvó sötétjében.

***
Sokáig gondolkodtam, hogyan találjak értelmet ebben a zagyvaságban…
 Talán keressek párhuzamokat az életemből: ki Erős, az életre termett, s ki lehet szerencse fia, a bölcs? Esetleg tanulságot: kire lehet szükség és kire nem az elkövetkező új világban? Emelkedjem filozófiai magaslatokba: Jogunk van-e eldönteni ¬– és ha van, kinek – ki élhet túl és ki nem? Van-e értelme hadakoznunk a sorsunk ellen, vagy egyszerűen csak fogadjuk el, bármi jöjjön is? Nyomozzam ki, milyen pszichológiai háttere lehet az árvíznek, a fejem fölött összecsapódó hullámoknak, az előre haladás kényszerét makacsul gátoló tehetetlen topogásnak? Vagy keressem meg asszociációim forrásait, mit láthattam, halhattam, érezhettem: fojtogató, alattomosan körül-körül kerítő vész, fogyatkozó menedékszigetek, kapkodó reményvesztett kísérletek a menekvésre, agyunkra telepedő hitetlenkedő zsibbadt fásultság… Ami azután szinapszisaimon keresztül végül utat talált ehhez a látomáshoz?
 Azután mégis úgy döntöttem, egyszerűen csak leírom az egészet úgy, ahogy láttam. Papírra vetem, alatta az évszám, hogy tekerccsé csavarva elhelyezzem egy palack belsejében, amit azután lezárok szorosan, majd fölviszem, föl egészen az épület legmagasabb pontjára, és gondosan biztonságba helyezem, talán valahol a tetőgerenda alatt.
 Ha megtalálod, HA megtalálod, magadra ismerhess: „De hát ez én vagyok! Velem történt!”
 Magadra ismerhess, és megkérdezd: „De hát mégis… mégis honnan tudhatta akkor? Honnan tudhatta mindezt?”

(2021. március, a világjárvány második éve. 2 °C hőmérséklet- és 20 cm tengerszintemelkedés.)

Szász Klára