2072 – ötven év múlva

Hajnali öt volt. Az iroda üres és kihalt, csak úgy kong a magánytól, mint mindig ebben az órában. Ablakain már derengett a nap halvány fénye mely még narancsos volt. Akár azt is hihette volna az ember, hogy egy vad erdőtűz emészti fel a természet egy újabb megismételhetetlen csodáját. De nem, ez meglepő módon most csak a nap volt – konstatálta Karl. Már el is felejtette milyen, amikor felkel a nap. Az utóbbi időkben csak a végeláthatatlan ködöt látta, mely a várost emésztette, s habár mindenki ködnek hívta, tudták, hogy nem az volt. Füst és gáz elegye melyben az elégett természet hamuja és pernyéje szállingózott, ez volt.
 Az irodában elhelyezett egyetlen számítógép monitorján fehér alapon fekete betűkkel – mintha ez is a gyász jele lenne vagy még inkább a halálé – üzenet díszelgett. Egy hivatalos dokumentum volt az elbocsátásáról. Hogy sajnálják amiért meg kell válniuk öntől mivel leépítés áldozata lett, remélik boldogul majd a továbbiakban, és satöbbi, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
 Karl elolvasta már párszor e levelet és ahányszor elolvasta mind inkább a nagyapja szavai jutottak eszébe. Még élt előtte a kép, ahogy a nagyapja, aki még vidéken élt, szembe nézett vele és ezt mondta: „Fiacskám becsomagolhatod a lótrágyát diszcsomagolásba, a szaga attól még nem változik.” A nagyapja pár évvel később szomjan halt, mivel akkorra már a falvakba nem jutott víz, de ő túl makacs volt, hogy költözzön.
 Karl most értette igazán a szavakat, melyeket felmenője mondott neki, ám azt is tudta, hogy nem leépítés áldozata lett. Ő volt a legjobb író a cégnél, tudta jól ő tudott a legélethűbben írni, neki választották ki a legtöbb életívét és mégis, mégis elbocsátották, mert leépítés áldozata lett. Tudta miért rúgták ki, tudta, hogy az „És Boldogan Éltek Míg Meg Nem…” írásáért küldték el. Hiszen mint író a reális befejezésről kell gondoskodnia, hogy az ember élete hihető legyen, ami itt azt jelenti: tragikus, kíméletlen, kegyetlen, nehéz és fájdalmas. Ő nem ezt akarta, belefáradt abba, hogy állandóan olyan történeteket ír, melyekben minden második ember rákos lesz vagy éhen hal, vagy épp szomjan.
 De hogyan is kezdődött mindez az őrület? Nos, a 3. világháború és világégés után a károk leírhatatlanak voltak, a Föld fele négymilliárd emberrel együtt megsemmisült. Sokan csupán a hatalmasokat, az országok vezetőit, a teljhatalmú, despota diktátorokat okolták, voltak, akik teljes országokat gondoltak felelősnek, ám az igazság az, hogy egyiküknek sem volt igazuk, ugyanis a főkolomposok a nagyvállalatok voltak, akik mindent megtettek, hogy még nagyobb bevételük legyen, ha kellet a konkurens vállalat országának felperzselése által is. Ám e megmaradt hatalmas vállalatok győztesként másokra hárították a felelősséget és létrehozták LifeScript nevű vállalatot. Eleinte ide olyan középszerű írókat kerestek, akik tragikus történetek írásához értettek és hatalmas fizetést kínáltak nekik. Nem volt más dolguk, mint megírni egy többé kevésbé tragédiákkal teletűzdelt unalmas történetet néhol általuk életszerűnek nevezett csavarral, amit ők életnek neveztek. Ezt a „színvonalas” művet az újonnan született gyermek körülményeihez és hozzátartozóinak körülményeihez és állapotához viszonyítva hozták létre. Ám a munkakörük része volt az is, hogy ne a lehető legjobbat hozzák ki belőle. Ezzel az egyetlen húzással a cégek eltüntették a világból a szabad akaratot, a művészetet pedig elkorcsosították, meggyalázták.

Karl leült a számítógép elé, és írni kezdett:
 Megkérdezhetnék hát tőlem, hogy mégis miért vagyok, helyeseben voltam eddig a pillanatig író. Erre több lehetséges magyarázat is van. A legkézenfekvőbb az lenne, hogy nekem ezt az utat írta meg valamely másik istent mímelő ember, mint amilyen én is voltam, hisz pár évvel a szabad akarat halála után láttam meg a napvilágot. Igy lehet, sőt egészen biztosa, hogy én is csupán egy jól megírt sztori vagyok, vagy pontosan megtervezett helyre elültetett fa, amelyet szépen gondoztak. Ez egészen kényelemes magyarázat, ám ha valaki engem kérdezne meg, én nem ezt felelném neki. Lehet, hogy meg van írva a sztorink, lehet, hogy minden egyes szellentésünk fel van jegyezve, de a lelket, mint olyat nem uralják. Ha a lelkembe nézek mindig is író akartam lenni. Attól a szent perctől, hogy a vidéki nagyapám rozoga házának padlásán megtaláltam a poros indián könyveket. Emlékszem a régi viharvert könyvlapok illatára, ahogy lágyan megcsapta az orromat az a bizonyos édeskés, savanykás illat, a tudás és élmény okozás elegye, ami a sokáig használatlan könyvtől meg volt tagadva, s most, hogy végre rátaláltak boldogan illatozik új gazdájának azon illaton, melyet az ostoba műveletlen emberek csak „régi könyv szagnak” neveznek. Napokon át csak a könyveknek éltem, hisz addig még soha nem láttam papír alapú könyvet, mivel ez a múlt egy nem túl környezetkímélő, elavult találmánya volt. Ahogy olvastam ezen műveket magukkal ragadtak, majd az élmény után más komolyabb művek is a kezembe akadtak, s én együtt sirtam, együtt nevettem a papírlapokon megelevenedő hősökkel, s a megannyi régi gondolaton, eszmén. A lelkemmel éreztem, hogy én is meg akarom ezt az érzés ismertetni másokkal, hogy ők is átélhessék ezt. Ám amikor megpróbáltam könyvet írni nem működött a dolog. A könyvek már senkit sem érdekeltek, a szórakoztatás ósdi formája volt ez. Ekkor válaszút elé kerültem, s feltettem magamnak a kérdést hol lehet a művészetem kamatoztatni ebben az információktól és lehetőségektől túláradó, ám mégis kies világban, hisz csak az ember kényelmének és fizikai, szellemi igényeinek kiszolgálása tekintetében tartalmaz végtelen számú lehetőséget. Ami a lelki igényeket a forradalmi eszméket, új gondolatokat, egyszóval a lélek táplálékát illeti a világ üresebbé vált, mint valaha. Rájöttem, hogy az egyetlen út arra, hogy műveim eljussanak a nyilvánosság elé az, ha én is a nyilvánosság alakítója leszek ezután. Amikor, mint oly sok korábbi neves és tehetséges írót, engem is felvettek a LifeScript multinacionális nagyvállalat tervező és alkotó részlegére, nagy reményekkel indultam. Persze lehetett hallani olyan pletykákat, hogy itt elnyomják az ember személyiségét és nem engedik, hogy kibontakozz, de én mégis úgy éreztem most valami új formabontó tendencia bontakozik ki a vállalaton belül általam. Ó, milyen naiv voltam!
 Emlékszem az első munkámra, amely egy etióp koraszülött kislány volt. Emlékszem, hogy amikor elolvastam a környezetéből és családjából adódó lehetőségeket összerogytam. Tudtam, hogy ebből nem lehet semmi jót kihozni a kislány számára. Már akkoriban is élhetetlen hőség uralkodott Afrikában, mely népessége nagyját immár a tengeren túl tudhatta Európában. Sajnos a legjobb, amit tehettem a kislányért az az volt, hogy gyors halált adok neki még mielőtt bele kóstolna abba a kegyetlen csupasz szikár égető valóságba, amit ott életnek hívtak. Azt mondtam magamnak, hogy feldolgozhassam ezt a traumát, hogy a következő majd jobb lesz. Meg is kaptam egy brit fiút, aki előkelő, gazdag családba került. Ez már egy olyan alapanyag volt, amivel sok mindent tudtam kezdeni, megvolt mindene és én csináltam neki egy olyan életvázat, aminek a segítségével késői természetes úton bekövetkező haláláig egy boldog életet tudhat maga mögött. Be is nyújtottam másokkal egyetemben a vezetőségnek az írásom, de ők nem engem választottak, mondván, hogy ez egy túl unalmas, túl boldog életváz.
 Ekkor történt meg az, amit máig szégyellek: elkezdtem szürkülni átlagossá válni. Az engem ért kritika hatására felhagytam azzal, hogy a saját intuícióim és kreatív energiáimat kövessem. Immár nem érdekelt, hogy örömet okozzak a kapott embernek, csak az, hogy minél több elismerést kapjak fentről és minél többször válasszák az én életvázaimat. Az egész folyamat egészen 2072. január 31-ig zajlott igy, ekkor ugyanis húsz év után először otthon bekapcsoltam a televíziót és megnéztem a híradót. A csomó celeb, sport és politikai hír mellet pedig ott volt, hogy Harald Svensson izlandi állampolgár harmincnyolc évesen véget vetett életének az Eiffel-toronyról levetve magát. Egyetlen egy pillanatra megállt a szívverésem és bámultam magam elé. Nem véletlen, hogy az írók számára a vállalat egészségi okokból nem javasolta a tévénézést de eddig pontosan nem értettem, hogy miért is nem. Tudtam, emlékeztem rá, hogy pontosan harmincnyolc évvel ezelőtt történt meg, hogy kezembe került az akta, mely megalapozta a hírnevem: Harald Svensson aktája. Mindenkit le akartam nyűgözni, ezért egy olyan tragikomikus életet írtam Haraldnak, amit még magam sem hittem el, hogy képes vagyok rá. Ezzel robbantam be a vállalatvezetők tudatába, és innentől már a nagyok ligájában játszottam. Ám harmincnyolc év múlva a múlt eljött, hogy számon kérje hibáimat, s hogy elszámoljon lelkiismeretemmel, már ha a sikerorientált suttyó állarca mögött maradt még valami belőlem. Abban a percben feltettem magamnak a kérdést, ki is vagyok tulajdonképpen: egy hideg szívű istenkomplexusos, aki lélek nélkül dönt életről és halálról, s jogtalanul ítélkezik az emberek felett, vagy még mindig az az alkotó vagyok, az a művész, akinek eddig éreztem magam. Habár akkor még nem tudtam, de a válasz az volt, hogy mind a kettő.
 Emellett felmerült bennem még két kérdés. Az első kérdés az volt, hogyha én hideg szívű vagyok, akkor kik a főnökeim, és vajon miért azokat az életvázakat választják, amelyeket. Vajon élvezik, ahogy mások szenvednek? Vajon az ő történetük is meg van írva? Miért keresnek morbid sztorikat, mert hiába az állitás, hogy a világért, az emberekért küzdenek, mégis ők döntenek mindenről, és ezek szerint olykor csupán saját szórakoztatásukra szenvedtetik az embereket, nem pedig a nagyobb jó érdekében. A másik kérdés pedig az volt, hogy akkor mi értelme van az életemnek és a többi író, irodalmár és művész életének, ha műveinket elcsúfítják és tehetségünket meggyalázzák. Mire hát a művészet, ha nem azért, hogy gyönyörködtessen és szórakoztasson, s nem csak egy szűk magukat istennek képzelő kört, akik nem is értik igazán mi is az, ami szép és jó, hanem milliókat.
 Ezen a napon 2072. január 31-én a tévé előtt abban a szent pillanatban ez mind lepergett a szemem előtt és döntésre jutottam. Eldöntöttem, hogy bosszút állok és jóváteszem a hibámat. Mivel immár elég nagy befolyással rendelkeztem a LifeScript-nél, eszembe jutott, hogy esetleg belepiszkálok valamelyik vezető vagy leendő vezető életvázlatába, ám ez inkább csak bosszú lett volna, és azt se tudtam egyáltalán lehetséges-e. Ezért eldöntöttem, hogy a következő hónapokban az összes születési aktát magamhoz kérem, és mindenkinek a lehető legtöbb jót teszem, amit tudok. A terv sikerült is, ám ma 2072. augusztus 11-én több mint félévnyi szorgos munka után kiderült mit tettem. Délelőtt életemben először a vezetőség felhivatott magához, és megpillanthattam őket. Azt hittem pohos kövér vénembereket fogok találni, de tévedtem. Nem voltak kövérek, és nem voltak vének sem, egészséges férfiak és nők ültek egy asztal körül. Ám ahogy jobban megnéztem őket láttam, hogy minden nőn látszott a plasztika, de nem csak úgy, ahogy általában, mert nem volt olyan testrész, ami egykor az övék lett volna, csak a szemük, és az mindent elárult, sugárzott belőle az irigység, a gonoszság, a gőg és a félelem is, hogy az emberek megismerik a valódi énjüket a szemükön keresztül. És a férfiak, a férfiak közül is számos volt plasztikázva volt, aki igy fedte el égési sérülését, egyeseknek olyan kibernetikus végtagjai voltak, melyek nem akartak annak tűnni, ám mégis kiütközött rajtuk. Emberi roncsok voltak egytől egyig, akik mások szenvedtetésével próbálták feledtetni éveik számát és hiányosságaikat. Megkérdezték miért csináltam, mintha nem is várnák, hogy megcáfoljam, hogy én voltam. Erre azt válaszoltam, hogy kárpótlásként a megnyomorított lelkekért és a művészet szabadságáért. Erre az egyik nő megkérdezte, hogy miért ne ölessenek meg engem azonnal; amire azt mondtam, hogy mert a feleségem elküldi az összes eddig összegyűjtött titkot és adatot arról, hogy valójában mit is csinálnak itt. Igy mivel nem tehettek mást, elengedtek. Folytattam a munkát, majd elmentem vacsorázni, és másnap hajnalban találtam meg az elbocsátást tartalmazó üzenetet.
 És itt vagyunk most én munka nélkül maradtam és a világ pedig egy kis időre, de jobb lett. Most viszont nem tudom mit kezdjek magammal; amikor azt mondtam, hogy van feleségem, nos hazudtam. Nincs senkim, de erre ők is rájöhettek volna, ha arra veszik a fáradtságot, hogy az én életvázamat is elolvassák. Nincs senkim. De azt hiszem ilyen a művész élete: magányos. Ám eddig csak azt hittem, hogy művész vagyok, de az igazi művészet csak most kezdődik, ugyanis én nem fogom abba hagyni a harcot, mert csak most jöttem rá, hogy a művészet szűntelen harc. Harc az életben maradásért, hogy emlékezzenek rád, és harc az emberek lelkéért is, mert amig van művészet, csak addig van lélek.

Erdélyi Márk István