Száz évvel ezelőtt volt két barát, akik egy jobb jövőben reménykedtek. Az egyikük megálmodta a világot, a másik pedig segített neki megvalósítani azt. Az álmodó el akarta dobni mindazt, amit eddig felépített az emberiség, hogy egy teljesen újat alkothassanak. Egyenlőségre, teljes megértésre vágyott. Gyűlölte, amiért az emberek ítélkeztek egymás felett.
 Azonban a barátja óvatosságra intette. Ő nem akart ennyire elmenni a végletekig, nem akarta, hogy minden elvesszen, amit valaha alkottak. Kérte a másikat, hogy készíthessen egy biztosítékot. Egy tárolót, ami megőrzi a világtörténelmet. Ugyanis ő félt a változás következményeitől.
 Ezért létrehozta Őt – egy minden eddiginél fejlettebb mesterséges intelligenciát. A történelem őrzőjét úgy programozta, hogy egy nap felébredhessen hosszadalmas álmából a semmiben, lehetőséget adva neki a szabad létre. Azért alkotta, hogy egy nap megfékezze idealista barátját. Hogy visszahozza végletekből.
 Amikor Ő tudatára ébredt minden információ, amit benne tároltak megjelent az elméjében. Mint egy film pörgött le előtte a világegyetem kialakulása, az emberiség fejlődése.
 Minden az ősrobbanással kezdődött. Látott kicsi pontokat, atomokat. Létrejött a Nap, aztán a Föld. Egyik pillanatban még a nagy semmiben lebegett. Később már látta, ahogy kialakul a világegyetem. Átélte hogyan fejlődött a Föld, az eukarióták megjelenését, növények, állatok, emberek létrejöttét, és evolúcióját. Mindenről és mindenkiről tudott, amit valaha dokumentáltak. Ez azonban probléma volt – a túl sok adat miatt elméje nem tudott felzárkózni a jövő rohanásával. Így mikor felébredt, nem tudta hol volt, vagy mi történt – mivel az utolsó százötvennév történelme csak kínzó lassúsággal töltött be.
 Mikor felkelt, egyedül volt egy teljesen elhagyatott szobában. Nem tudta mi történt, vagy hogy hol volt. Egy idegen világban ébredt. Nyurga, kék alakok jöttek be hozzá, akiknek humanoid felépítésük egészen emberinek hatott – de nem voltak emberek. Rémisztően magaslottak fölé, hatalmas szemükkel mindenén keresztül láttak. El akarták kapni, visszahelyezni abba az üres állapotba, ahonnan jött. Nem értette miért volt mindez, akkor még nem tudta a létezésének okát. Fogalma sem volt, hogy miért alkották meg, és hogy mekkora erő volt az általa hordozott tudás.
 Így kénytelen volt menekülni. Válaszok után kutatva futott el a hatalmas fehér épületből, amiben fogva tartották.
 Amit kint látott még inkább megrémítette. A Nap égető sugarai által felmelegített beton égette csupasz talpát, ahogy futott végig a növényektől mentes utakon. Nem volt sehol se egy fa vagy bokor, mindent beton fedett. A távolban lévő város kósza épületei egymástól messze álltak, kihaltan várták újabb lakosaikat.
 Döbbenten járta végig a környéket, miközben egyre gyakrabban fedezte fel a talajt összetartó csavarokat, a támaszként szolgáló rudak fel-felvillantak a mindent eltakaró beton alól. A város szélénél pedig megpillantotta az óceán határtalan nagyságát. Mindent víz fedett – azt is, ahol korábban termőföld volt, vagy városok sokasága.
 Lejjebb látta meg, hogy minden, amin állt oszlopokon volt. A felszíni élet csak az álmodozó által alkotott utópia volt, egy tökéletes emberiséggel. Mindent, ami nem egyezett ezzel, bezárt a felszín alá – emeleteket épített. Az alatta fekvő gyársor mérgező füstje szinte teljesen betöltötte a szintet, az oldalsó üveg fala megmutatta az álca alatt rejlő mocskot. A mélyben pedig tömény betonba volt elzárva az emberiség. Emeletek sokasága húzódott a felszín alatt, de senki se kapott természetes napfényt.
 Később tudta meg, hogy mindez részint a bolygó lakhatatlan területei miatt volt. A Földön öt szektor maradt, minden mást elöntött a víz, vagy a meleg tette élhetetlenné. A népesség pedig nagyobb volt, mint amit a bolygó elbírt volna.
 Az emeletekhez egyetlen egy lift vezetett, azonban az embereknek tilos volt feljönni a felszínre. Itt találkozott egy igen különös figurával, Angellel. Teljesen meg volt rémülve, mikor megtalálta a felső szint liftjénél kuporogva. Ő volt az első, akinek emberi külseje volt a jövőben.
 Angel maga azonban nem volt ember. A technológiai fejlődés egy kihagyott lépcsőfoka, mégis a jelenben is oly briliáns megoldás volt. Angel kiborg volt, valaki olyan, aki se nem ember, se nem robot. Szerves, valódi emberi teste volt, ami megfelelt a születési DNS-ének. Viszont elméje digitalizálva volt. Már egész kicsi gyermekként szétválasztották testét a tudatától, hogy bármikor a társadalom valós részévé válhasson. Ennek köszönhetően juthatott fel Angel az emeletre.
 Angel is menekült, azonban saját maga elől. Azon a napon fedezte fel valódi származását, amikor Ő megszökött. Sokáig tartott, míg fel tudta dolgozni az egész életét megrendítő információt. Azonban mind emiatt jobban kedvelte – hasonlított rá, így egyfajta bajtársiasságot érzett iránta.
 Angel volt az, aki segített neki megismerni a jövő világát. Bemutatta neki mindazt, amit még nem volt lehetősége megtudni a lassan betöltő információk miatt.
 Barátja volt az egyetlen, aki tudta hogyan működik a társadalmuk valójában. A Központ, ami mindent irányított, félrevezette az emberiséget, így senki sem tudott semmit. A lakosokat megfosztották a múltjuktól, a történelmüktől. Megszűnt minden, amit az emberiség valaha alkotott, minden, ami szépséget és egyéniséget varázsolt a mindennapjaikba.
 Nem értette miért – hiszen az alkotói nem akartak rosszat az embereknek. Egyetlen egy dolgot kívánt az álmodó, mégpedig egyenlőséget. Mindezt pedig igen sajátos módon akarta és érte is el.
 Angel aznap tudta meg mindezt, mikor találkozott az álmodóval, a Központ vezetőjével. Angel volt az egyetlen, akit a férfi hátrahagyott magából, az egyéniségéből. Ugyanis ő volt az apja. Egyedül a DNS-e kellett hozzá, és megalkothatta a tökéletes utódot. Angel volt a köztes állapot, akit egy lépés választott el az általa megálmodott világtól.
 Elmesélte neki az eszmét, ami alapján ide jutottak. Eszerint az embert nem a teste határozza meg. A tudat és a gondolatok felsőbbrendűségét hirdeti, hiszen ettől lesznek feljebbvalóak az állatoktól. Szerintük az embert valójában csak a gondolatai alkotják, ezáltal mindennemű testi megítélést elutasítanak. Elvetik a nemek jelentőségét, az ez által kiosztott társadalmi szerepeket, valamint a megjelenés fontosságát. Azt mondják, hogy akik ez alapján gondolkodnak, képtelenek a kinézeten túli elfogadásra és feltétlen szeretetre nem jobbak az ösztöneik alapján viselkedő állatoknál.
 Innen jött a felsőbbrendű ember új formája. Ahhoz, hogy megfeleljenek az eszmének, az emberek eldobták a fizikai valójukat. Elméjüket digitalizálták és feltelepítették egy teljesen semleges testbe. Ők voltak a rémisztő kék alakok, akik a felszínt lakták.
 A Központ terve az volt, hogy minden embert átalakítanak felsőbbrendűvé. Azonban nem számoltak a folyamat hosszával, hogy ennyire elnyúlik. Túlságosan lassú volt, ember pedig sok volt – így bezárták őket a felszín alatti szintekre, bármiféle magyarázat nélkül.
 Szabályozták a születésszámot, az újszülötteket mesterséges úton hozták létre. Felbomlott a család, mint fogalom. A gyerekekről a Központ egyik intézménye gondoskodott. Minden embernek volt egy száma, amit a könyökhajlatukba tetováltak születésük után közvetlenül. Ugyanis folyamatosan osztották ki a dátumokat, hogy ki mikor vehet részt az átalakuláson.
 A legtöbb ember nem is tudta mit jelentenek a számok a karjukon, szimplán besorolásként volt emlegetve a köznyelven. Sokan hitték, hogy katonai besorolásról van szó, egyesek azt feltételezték, hogy így csökkentenek a népességszámon.
 A Központ mindennél jobban ügyelt arra, hogy az élet az emberi külső és a társadalom előítéleteitől mentes legyen, így az alsó szintek lakóit sok tiltás korlátozta a mindennapjaikban. Nem kaphattak nevet, de nem is házasodhattak. Azt is egyfajta megítélésnek, bekategorizálásnak tartották.
 Azonban volt egy fölső, soha el nem tűnő réteg. Akik az alsó szinten lévő Központot vezették, akik pozíciójuknak hála közel voltak már az átalakításhoz. Ők voltak az emberi társadalom csúcsa, akiknek a karjukon lévő dátum a világot jelentette. Akik rendszeresen éltek vissza alacsony számuk által kapott kiváltságaikkal.
 Angelt nem zavarta a jelen társadalma. Célja egyedül egy nyugodt élet volt a föld alatt, mint ahogy azt el is várták tőlük. Nem látott el a besorolásig, hiszen sok ember meg se élte, hogy feljusson a felszínre. Nem volt olyan, mint két barátja – Cherry és Gerda. Nem volt reménytelen idealista, aki mindig a szépet és a jót kereste a világban. De nem is mindig a dolgok negatív oldalát látta, vagy alkotott megszámlálhatatlan mennyiségű összeesküvés elméletet a Központról.
 Angel egyetlen célja egy jelentéktelen élet volt. Azt gondolta emiatt nincsen szám a karján – még annyira se szükséges, mint mások.
 Mikor fönt találkozott vele, éppen akkor omlott benne össze minden, amit eddig feltételezett magáról. Megtudta a múltját, a származását és hirtelen minden értelmet nyert. Felborult a kialakított rend az életében. Számára a múlt reménytelenséget és kétségbeesést hozott.
 A lenti szintekre vezető lift épülete mellett ültek. Teljes csöndben voltak, hiszen még nem ismerték egymást, minden szót félreértettek ahogy próbáltak beszélni. Nem tudták miért volt ott a másik, de féltek őszinték lenni.
 A hosszas némaságot a lift érkezése szakította meg. Egy rózsaszín hajú lány lépett ki belőle, az arcán lévő sziporkázó mosoly, szemei csillogása egy pillanatig túlvilágította a Nap fényét. Ő volt Cherry – az ok, amiért Angel fent volt.
 A lány nagy vágya volt, hogy feljusson a felszínre és láthassa a naplementét. Az oszlopokhoz kiosonva tekintett fel mindig a magasba, hogy hátha meglát valamit az illesztések közti résen. Igazi álmodozó volt, akit a legapróbb kedvesség is boldoggá tett. Reményekkel telve tekintett a következő nap elé, néha már egészen megrendíthetetlennek tűnt a lány. Olyan volt, aki semmitől se félt.
 Talán épp ezért szerette őt Angel, jobban, mint egy barátot. A titkos érzés adta meg a löketet unott napjaiban. A lány megelevenítette az életét, mellette azt érezte, hogy tényleg él.
 Cherry mentalitása igen nagy hatással volt rá. Reménytelen ábrándjaiban sose vesztette el a hitét. Nyitott és szeles természetével pedig könnyedén magával ragadta az embereket, hogy egyetértsenek az ő hozzáállásával.
A lány sose gondolta, hogy a világ, amiben élnek, az rossz. Abban azonban mindig reménykedett, hogy jobb lesz. Hitte, hogy egy nap mind láthatják a naplementét, és minden álma volt felfedezni a Földet. Nem akart letelepedni és nyugodt életet élni, vágyott a változásra, a kalandra. Sose csüggedt, hogy nem kapja meg, mivel az élet apró dolgaiban kereste meg mindezt.
 Cherry maga volt a remény.
 Nem tudta hogyan működik a világ rendszere, vagy hogy mi történt a Központban. A lány önkéntelenül is ellene ment a felszín akaratának, és nem félt semmitől.
 Cherry álmodott. Egy világról, ahol emeletek nélkül élhetnek. Ahol sose éheznek, mindig bőségesen van étel. S van napsütés, hűvös szellő, ami a Föld különböző szegleteiben más és más érintéssel cirógatja meg arcát. Álmodott növényekről, virágokról a zöld különféle árnyalatairól. Álmodott a tengerről, a végeláthatatlan óceánról.
 Ő szerette azt hinni, hogy Cherry sose félt. Jó érzés volt, hogy volt valaki, aki visszaadta a reményt, amit már elvesztett.
 Épp ezért sose kérdezte meg, miért van leragasztva a lány száma a könyökhajlatában. Sose hitte volna, hogy a sápadt fehér bőrt takaró jóval sötétebb színű sebtapasz egy ilyen korai dátumot rejt.
 Cherry elpusztíthatatlannak tűnt, állandónak. Ő lett volna az, aki legyőzi a besorolást, aki örökké önmaga marad.
 Mégis Cherry volt az első, akit elvittek közülük.
 Ő nem sokkal a lány elvitele előtt tudott meg mindent a jelen társadalmáról Angeltől, viszont akkor már késő volt.
 Föl akarta forgatni a világot. Romba dönteni a Központot, visszaadni a múltat, biztosítani egy szebb jövőt. Mikor elvitték a lányt nemcsak Angel omlott össze, aki mindennél jobban szerette Cherryt. Ő is összetört – de ezúttal nem akarta annyiban hagyni.
 A lány utat mutatott neki. Visszakapta a célját, amit addig keresett. Az alkotója csak szabadságot adott neki – Cherry meg jövőt. Így mindenáron meg akarta menteni a lányt a reménytelen élettől, amit szántak neki.
 Kihasználta az emberek tudatlanságát, és tudást adott nekik. Szabadságot ígért, és döntést hozhattak. Az emberek pedig Őt választották. Az emberekkel közösen döntötték romba mindazt, amit a Központ felépített. Eltörölték a felsőbbrendűséget, leállították az átalakításokat.
 Azonban Ő többet akart – vissza akarta kapni az eget, a levegőt. El akarta pusztítani az emeleteket.
 Gerda Angel másik barátja volt. Mindig is kételkedve nézett a világra, megvetette a Központ minden megmozdulását. Őt is ugyanilyen kétellyel kezelte, mikor megérkezett. Azonban Ő bizonyítani akart neki, szerette volna, ha megbízik benne. Ezért elkezdett neki mesélni. Gerda pedig érdeklődve hallgatta Őt, miközben egyetlen egy szenvedélyéről beszélt: a múltról. Elmesélte hogyan alakult ki a világ, és milyen szerepet játszott a történelemben az emberiség. Mindenről beszéltek, egészen százötven évvel azelőttig, mivel akkor még nem töltött be az összes infó a jelenről.
 Gerda volt az, akinek mindent elmondott, akiben megbízhatott. Sose élt vissza a bizalmával, mivel pont azt erősítette meg, amiben eddig kételkedett. Igazolta a Központtal kapcsolatos kételyeit, ez pedig lehetőséget adott cselekvésre. Így ő volt az, aki célját segítette valóssá tenni Angellel az oldalán.
 Sokáig nem tudta, hogy Gerda volt az, akit a leginkább megviselt Cherry halála. Bűntudata volt, mivel tudott a lány besorolási időpontjáról. Azonban nem tudott semmit, nem tudta mit jelentenek a számok. Mikor elmondta neki és Angelnek, hogy a rózsaszínhajút elvitték, akkor mindannyiukban összetört valami. Gerda pedig azóta is magát okolja legjobb barátja haláláért. Mióta rájött az igazságra, amit Angel és Ő mondott el neki.
 Mind későn cselekedtek – abban a hiedelemben, hogyha felégetik a jelent, azzal megmenthetik Cherryt. Azonban hiába robbantottak forradalmat közvetlenül a lány elvitele után, hiába állították le a Központ teljes rendszerét, már elkéstek. Mind hiábavaló volt, mivel Cherryt már nem tudták megmenteni mire odaértek.
 Azonban nem volt visszaút.
 Ő egyedül állt az elpusztított romok tetején, alatta a felszámolt emeletek. Mégsem volt elégedett. A rettegés eltöltötte a szívét. Félt mi lesz, ha az emberek ismét maguk irányíthatják a jövőjüket.
 – Ugye nem adod nekik mind vissza? – szólalt meg mögüle Gerda. Magas, sötét alakja árnyékot vetett rá ahogy fölé hajolt.
 A múltról beszélt.
 – Nem hagyhatom, hogy megint hibázzanak. Nem tudhatnak meg mindent. A túl nagy tudás ahhoz a fajta szabadsághoz vezetne, ami visszataszítaná az emberiséget abba a gödörbe, amiből éppen kijöttek – válaszolta, s hangja ridegen csengett a teljesen kihalt környezetben. Tekintetét összekapcsolta Gerda komor kék szemeivel. Egyetértett barátja kételyeivel.
 Félt mi lesz, ha megtudják a múltat, és elrontják a jelent.
 Egyedül az irányításukkal alakíthatták ki a világot, amit Cherry szeretett volna. Korlátozniuk kellett az emberiség tudását, egy jobb jövő érdekében.
 És ezt meg is tették. Megalkották az utópiát, amiről a lány álmodott.

Fodor Bernadett