A future.world pályázatra érkezett szövegek azt a (felhívásban is középpontba állított) kérdést járták körül: milyen lesz a XXII. században. Hogyan élnek, éreznek, gondolkodnak majd az emberek, vagyis milyen lesz a lehetséges világ. A felhívás másik része a fiataloknak szólt, és arra teremtett lehetőséget, hogy a fikciós próza vagy az esszé keretein belül jelenítsék meg, milyen lesz az élet ötven év múlva, 2072-ben.
 Amellett, hogy a future.world pályázat alapvetően felidézte a sci-fi irodalmi hagyományát, még arra is rávilágított: a jövőről való gondolkodást mennyire meghatározza a jelen technomediális környezete, vagyis az elmúlt ötven év technikai változásainak tudata mit tesz és mit nem tesz elgondolhatóvá. Ebből általánosan két dolog következik a beérkezett pályamunkákra nézve. Az egyik, hogy a beérkezett történetek fele a múltat mint egy szebb és jobb korszakot állítja szembe a lehetséges jövővel, ezért ezeknek az elbeszéléseknek jelentős része „klasszikus” elbeszélés, tehát nyelvileg is a kisepikai formák hagyományába illeszkedik. A másik, hogy számos, már-már esszének nevezhető írás érkezett, amely nem elbeszéli, hanem értékeli a lehetséges jövőt, annak társadalomra, emberekre, környezetre, szokásokra gyakorolt hatását. Mindezen szempontok mellett fontos megjegyezni, hogy a zsűri számos olyan pályamunkát kihagyott a végleges, megjelentetésre szánt válogatásból, amelyek kidolgozott elbeszélésnek minősültek ugyan, azonban cselekményüket egy olyan jövőbe helyezték, amely – a sci-fi műfajára támaszkodva – szinte semmilyen kapcsolatot nem tartott fenn a pályázati kiírásban szereplő szempontokkal, vagyis elveszíti kapcsolatát a jelen nézőpontjával.
 Annak ellenére, hogy szép számban érkeztek szövegek mindkét pályázati altémára, érdekes megfigyelni, hogy a beérkezett írások tetemes része negatív jövőképet tár az olvasók elé. Ahol az elbeszélt történet valamilyen értékmegőrzésre vagy értékteremtésre épül, még ott is nyilvánvaló, hogy az nem a jövőbe vetett várakozásból születik. Az viszont még akkor is örvendetes, ha sok esetben ez is negatív, hogy sok pályamű a szépirodalom jövőbeli helyzetét, kilátásait avatta témává. Kékesi Tamás Mesterséges inkompetencia című, különdíjat érdemlő írása például nemcsak azt mutatja meg, hogyan lehet rövid, csattanóval végződő, nyelvileg is kidolgozott szöveget írni, hanem azt is, hogy miért az olvasás dönt a szerzőség és az irodalmi mű továbbélésének lehetőségéről.
 A fiatalok közül Kardoss Hanga Utópia vagy disztópia? című, inkább esszének nevezhető társadalomrajza azzal érdemelte ki saját kategóriájának legjobb díját, hogy – a műfaji keveredést (tudósítás, tárca, esszé) arányosan ötvözve – kiérlelt és meglehetősen körültekintő pályamunkát küldött. A szöveg zárlatából kitűnik, hogy az írás legfőképp a jelen társadalmi problémáit terjeszti ki vagy ülteti át a jövőre, azonban az egész szövegben érződik egy pozitív jövőképre irányuló törekvés, amely kikülöníti a többi – főként a 2072 kategóriájában született – írás közül.
 Blake Abigale Hé, Algo! című írása látszólag egy rivalizáló testvérpárról szóló történet, amelyben Algo, egy mesterséges intelligencia alakítja beszélgetésüket. Egy nagyon is hétköznapi, emberi szituáció válik „embertelenné”, hiszen a történet éppen azt mutathatja meg, milyen észrevétlenül helyettesíti az emberi beszélgetést egy technikai eszköz.
 Az egyik legszellemesebb történet S. Varga Zoltán Száz évvel később című írása, amely mára már híressé vált kulturális utalásokon keresztül (a Mátrix című film választása, Superman, Bitcoin átírása stb.) kapcsolja össze a virtuális valóságot a jelenbeli problémákkal. Ebben a világban egy egyszerű találkozás is akadályokba ütközik, amit a szöveg nyelvi igényessége és néhol szatirikus csattanói is jeleznek – miközben az emberek közti legalapvetőbb kapcsolatok tragikus veszteségeire utalnak.
 Hasonlóan szellemes, kiemelkedőnek is nevezhető, de témájában klasszikusabbnak számító szöveg Horváth Viktória Szépapám emlékei című novellája. A 2184-re datált történet úgy hozza játékba az emlékőrzés és irodalom kapcsolatát, hogy a „diófa” motívumát, George Orwell híres művét és a költészetet mint hivatást is beemeli egy egyszerű dialógusra épülő történetbe. Az egész párbeszéd és a szöveg zárlatában kiépített reminiszcencia alapja pedig meglehetősen triviális: egy uniformizálás miatt beiktatott kerítéscsere váltja ki a történeti érdeklődést.
 Összességében elmondható, hogy a future.world pályázat nemcsak a szerzőket, de a zsűrit is megmozgatta, hiszen szellemes, igényes szövegeket olvashatott, olyanokat, amelyek szempontgazdagságukkal bizonyították: érdemes irodalmi pályázatokat életre hívni.

Dr. Pataki Viktor