2072 – ötven év múlva

Mesterséges fénytengerre ébredtem, csakúgy, ahogy mindig. Ez a nap mégis más volt, mint a többi unalmas és vontatott napom ebben a gusztustalanul „tökéletessé” vált világban.
 A szokásos „JÓ REGGELT HARMINCKETTES” felirat helyett a „BOLDOG 67. SZÜLETÉSNAPOT HARMINCKETTES” üzenet vetült a pontosan az ágyam felett elhelyezett ketyerére. Próbálom tartani régi, fiatalos tempómat a fejlődési zuhatagban, de őszintén megvallva, kezdem elveszteni a fonalat.
 Az élet fogaskereke teljes mértékben alakot váltott. A nyugdíjas évek már nem olyanok, amilyet anno a nagyszüleim megéltek. Ennek, pedig a hatalmas elhalálozási arány az oka.
 Nagyon ritka, hogy valaki akár a hatvanadik életévét is megélje. Sokat gyötör a fájó gondolatmenet: Vajon mit csinált rosszul a generációm, hogy ilyen könnyen szinte kipusztul?
 Talán az akkor létfontosságúnak tartott telefon által kibocsájtott sugárzás miatt, vagy a tartósító szerekkel és kitudja még milyen emberre méregként ható anyagokkal ízesített ételek következtében. De gondoltam még a nagy fogyasztásban előforduló alkohol, cigaretta, esetleg tudatmódosító használatára. Lehet még a járművek által kibocsájtott füstóceán szervezetünkbe kerülése, vagy az óvó-védő erdők kiirtása és égetése is a kiváltó ok.
 Tehát, aki valami isteni csoda folytán betölti a hatvanadik életévét, mint én, azt azonnali hatállyal állami otthonokba helyezik. Ez a szint a halálváró állapot. Egyes egyedül töltöm mindennapjaimat az egyébként makulátlanul rendezett szobámban.
 Látogatók nem jöhetnek hozzám. Semmilyen úton módon nem tarthatom a kapcsolatot senkivel, kizárólag személyi asszisztensemmel LANA-val, a lámpaburába épített mesterséges intelligenciával. Ő irányítja további életem minden egyes pillanatát. Néha elég mogorva és érzéketlen szokott lenni, szóval csak akkor beszélek vele, ha már teljesen bekattanva érzem magam a végtelennek tűnő csend miatt.
 Amikor valaki betölti a hatvanat, hatalmas búcsúztatót rendeznek neki. Ekkor beszélhetünk utoljára szeretteinkkel és barátainkkal. Ez után, pedig megszűnünk létezni számukra. Folytatják a saját imádatukra épített életük rögös útját.
 Az én búcsúztatóm igazán szép emlék marad számomra. Úgy tartják ez az az esemény, amiből ihletet és életerőt meríthetünk. Nekem azonban ez csak egy emlék a sok közül. Valamiért ilyenkor már mindenki elfelejt minden más lejátszódott jelenetet az életéből és csak a búcsúra koncentrál. Ez is azt mutatja, mennyire csökkent az emberek érzelmi intelligenciája. Hiszen olyan sok varázslatos és csodával teli pillanatot élhettünk át gyermekként. Nem szabadna hagyni, hogy a régi világunkat szőnyeg alá seperje a jelen csúf ideálja.
 A szobám oldalfala felől csak egy ablak választ el a külvilágtól. Én, bentről mindent láthatok az ablakon keresztül, kintről viszont csak egy nagy, fekete üvegkockának tűnik az egész épület.
 Az ablakon keresztül néha látni vélem a családom tagjait. A lányom teljesen felnőtté vált. Olyan lett, mint amilyen én voltam az ő korában. A férje egészen jóvágású emberré alakult. Az unokáim pedig egészen sokat nőttek a kínkeserves hét évem alatt. Egytől egyig keserűnek tűnnek. Pont, ahogy az összes többi járókelő.
 Temérdek olyan apró titok ül a jelenlegi világ működési folyamatában, amiről senki nem tud semmit. Ilyen például az elhalálozás. Miután valaki meghal, percekkel később egy lebegő járgány jön érte. Magához veszi, és elrepül vele a magasba. Sokan próbáltak már a járgányra kapaszkodva felrepülni, de egyikük se tért vissza, hogy elmesélhesse mi is történik ilyenkor.
 Pontosan nyolc órakor érkezett a reggelim. A szokásos turmixként összedarált szendvicsek mellé egy apró fánkot is kaptam, égő gyertyával a tetején. Mosolyt csalt az arcomra még ez az apró gesztus is. Legalább a vezetőség figyelemmel van az ünnepeltekre.
 Az ablakon kibámulva vettem nagy levegőt. Néztem, ahogy az utcán menetelő emberfattyak élik még szabad életüket. Keserédes mosollyal fújtam el az ünnepi gyertyát.

Canjavec Panna