Hűvös van, hideg szellő hívja utolsó vándorútra a fáradt, öreg leveleket és a lemenő nap is narancsszín villanással búcsúzik már; a testem és gondolataim mégsem követik a józan eszem halk parancsszavait, és a hazafelé vezető út helyett a sötét, baljós hangulatú ösvényt választják. Ősrégi sírkövek mellett sétálok, mindegyik szomorú, egyhangú színű. Fekete, szürke, fehér, néha egy kis barna, vagy sötétbordó márvány váltakozik. Furcsán hangozhat, ha azt mondom, az időm nagyrészét itt töltöm a temetőben, de ez az egyetlen hely, ahol az idő múlásával nem változott, nem változik és nem is fog változni semmi. Ez az egyetlen hely, ahol igazi nyugalom honol, nem hallatszik a folytonos zaj, csak a szél és a fák nesze. Órákat tudok itt eltölteni. Csak sétálok, gondolataimba merülök és a kopott sírfeliratokat olvasgatom. Gondolkozom én mindenen. Hogy a földben fekvő emberek miket élhettek át, és mit szólnának a mai világhoz? Hogy vajon hány éve van még hátra a Földnek? Abban biztos vagyok, hogy nem sok. Ha időben ráeszméltünk volna a problémákra, még helyre tudtuk volna-e hozni őket? Ezekre a kérdésekre soha nem fogom megkapni a választ. Csak sejtéseim vannak, amik vagy helytállóak, vagy nem. Annyi bizonyos, hogy a fél karomat odaadnám, sőt, talán mindkettőt, ha háromszáz évvel ezelőtt születhettem volna. Mert utálom a világot, amiben élek.
 Utálom azt, hogy már nincs visszaút, elvesztettük az irányítást és elszabadult vonatként száguldunk a világvége felé, és nemhogy akadályokat nem teszünk a jármű elé, de még jól meg is toljuk hátulról. Utálom, hogy egyszer sem zabálhatok be jól, mert pontosan ki van szabva, hogy mennyi jár és annál egy lisztszemmel sem kaphatunk többet. Utálom, hogy felelősnek kell magam tartanom az állatok nyomorúságos sorsáért, és utálom azt, hogy csak védett és elzárt területen nőnek fák, és még évekig tudnám sorolni, hogy mit utálok az életben, a rendszerben, a világban. Utálom, hogy ennyi mindent utálok. És az Isten szerelmére! Utálom az embereket, hogy ilyen hülyék, hogy nem látnak tovább az orruk hegyénél és hogy nem gondolnak semmi másra, csak magukra. És ilyen körülmények között ÉN, egy ember, akire senki sem hallgat és akinek senki sem hisz, egy gyerek, ÉN mit tudnék csinálni? Én szíves örömest összeszedem a szemetet az utcáról, spórolok a vízzel, ha ezzel megmenthetem a Földet. De a Földet már csak a befolyásos, híres emberek tudják megmenteni, mert mindenki csak rájuk hallgat.
 Ilyen és hasonló gondolatok kavarognak bennem, ahogy a sírok között baktatok. Sötét van már, a csillagokat nézném, ha egy régi könyvben élnék, de a valóságban csak az égi autópályák fényeit látom a vastag füstrétegen keresztül. Már réges-régen öngyilkos merénylő lennék, csak hát én még mindig hiszek a gyerekes álmomban, hogy egyszer megmentem majd a világot.
 Még mindig nincs vége az ösvénynek, és még jó ideig nem is lesz. Megfordul a fejemben, hogy lassan haza kéne menni, a szüleim biztosan aggódnak már, mert indulás előtt letéptem magamról a nyomkövetőt, nem tudják, hol vagyok. Igazi ritkaságnak számít, de telefon sincs nálam, sőt, még az életmentő éltető maszkomat sem viselem. Csak az ilyen elhagyatott helyeken biztonságos csupasz arccal közlekedni, mert máshol szennyezett a levegő, amit csak a maszk tud megtisztítani, mielőtt belélegezném, s a hőmérsékletet is a maszk teszi élhetővé és persze az óriási, régi űrruhához hasonlító öltözet. Régi könyvekben olvastam a divatnak nevezett valamiről. El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Napjainkban egyféle ruha van, azt viseli mindenki, mert egyedül abban tudunk életben maradni.
 Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan család rendelt, akik birtokolnak könyveket. Ez nagy ritkaság, ugyanis már csak elektronikus formában lehet könyveket kapni, és még ezekből is igen kevés példányt nyomtatnak, mert nincs rájuk kereslet. Egy könyvben olvastam azt is, hogy régen a gyerekeket nem gyártották, hanem születtek. Részletesebben nem néztem ennek utána, de elég furcsának találom ezt a fogalmat. Ma már egy kattintással lehet gyereket vállalni, miután kitöltötték a szülők az adatlapot, eldöntötték, hogy milyen legyen a gyerek szeme, hajszíne és a nemét is kiválasztották. Most kezdtek el olyan csecsemőket gyártani, akikben beépített robot-rendszer van, vagyis a kormány képes lesz ezeknek az embereknek a gondolatait irányítani. Lassan benépesedik a Föld ezekkel a félemberekkel, és akkor az elnök rá fogja tudni erőltetni az akaratát a lakosokra.
 És innentől kezdve a Föld elvesztette a harcot. Beletörődik a kudarcba, és ellenkezés nélkül várja a pusztulást.

 Bene Panni