Lassan újra nyílik a világ, már mind érezzük. Ébredünk. Emlékezünk.

Nem voltam biztos benne, hogy meg fog történni. A nagy felemelkedés után bebábozódtunk, elrejtőztünk saját belső kuckóinkba. Nem tehettünk mást, ha túl akartuk élni. Csak egy láthatatlan kötelék maradt meg közöttünk, egy vékonyka, gyöngyházfényű, remegő pókfonál. Ez az érzelmi összekötő hálózat szállította a múlt lenyomataiból mindazt, ami segített csendben, magban megmaradni a külsőségek dermesztő ürességben.

Az én báb-szigetem a peremen túl volt, s hogy folyton változtatta magát, rejtve maradt a Kollektíva előtt. Talán mert oly mesés volt e hely, hol az ég a földet érte, s a Kárpát-medence titkos zenéje szállt a nap alatt, talán ezért az én ölemben ült meg a lehetőség gyönyörű madara.

„S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?” *

Ó, igen, a pillanat, amiről azt hittük, örök.
Volt idő, hogy ezt hittük.
Volt idő.

Már nincs. Cseppfolyósították, aztán kiszippantották a világból. Az emberek kilencven százaléka nem élte túl, mert egyszerűen képtelenek voltak felfogni Khronosz felszívódását. Megszűnt létezni az a megkérdőjelezhetetlen – idők kezdete óta fennálló – sarokkő, ami tudatuk alapját jelentette. Az önmegsemmisítő programjaikban vállalt hosszú távú kötelezettségeik abban a pillanatban azonnali lejáratúvá váltak. Fizettek, és mentek. Ennyi. Nem kellett hozzá sem világjárvány, sem atomháború.

Hogy ki maradt végül? Ki az, aki megúszta? Az Érzők, akiket kivetett a világ. Mert szívből éltek. Mert hittek a hihetetlenben. Mert nem a valóságba kapaszkodtak, hanem a lehetségesbe. Mi időn kívüliek voltunk, vagyunk, leszünk. Épp ezért maradtunk.

Egy valaki hiányzik az idillből: Anyám.

Anyám Álmodó volt, és ezt a menedéket ő teremtette nekem. Nem tudta magáról, hogy az, és azt sem, hogy kulcsfontosságú lesz a mű, amit az áhítat perceiben létrehoz. Legmélyebb emlékem róla, hogy folyton-folyvást ír. Kategorikusan csakis kézzel, egy kis füzetbe, mert ki nem állhatta a technikát. A számítógépek világban nyakamat rá, hogy elvesznék! – mondogatta, közben idétlenül nevetett és úgy tekingetett körbe, mintha a sarokból az antik-razzia szellemlényei készülnének lecsapni. Csak utólag derült ki, mennyire találó volt ez a megfogalmazás. Utáltam azért, hogy állandóan kapar. Nem éreztem vágyat ugyanerre, így nem értettem, mi az a belső hajtóerő, ami órákra az íróasztalhoz szögezi, tőlem pedig szépen lassan elmarja. Magam mostam, én főztem az ebédet, és még őt is én takartam be, mikor elaludt kinn, a csillagos ég alatt. Szerette az anyatermészetet, a madárdalt és a virágok illatát – titkokat hordott neki a szél –, csak akkor húzódott beljebb, mikor hidegre fordult az idő. Karakán aromájú gyógyteákon élt, amik orrfacsaróan büdösek voltak gyermeki szimatomnak. Felmerült bennem időnként, hogy talán ezek a főzetek bódítják bele a mesevilágba az én drága jó anyámat. Anya régen nagyon okos volt, négy diplomát szerzett, neves pénzügyi szakértőként dolgozott. Aztán egyszer csak „bekattant” – legalábbis ezt mondták róla felnőtt társai –, és vezető pozícióját hátrahagyva azonnali hatállyal felmondott. Mikor hazaért, magához ölelt, feltekerte a rádión a hangerőt és csak forogtunk egész este egymásba kapaszkodva. Boldognak tűnt, naphosszat a kertben pepecselt, és képes volt órákig fésülni a hajamat. Mikor megszállta az írás démona megváltozott, a fekete helyett tiritarka ruhákat, meg csingilingi fülbevalókat kezdett hordani és a kortárs pop helyett meditatív zümmögés áradt a pórusaiból. Fura lett és én szégyellni kezdtem őt. A barátaim előtt kimondottan cikis és kerülendő személynek állítottam be, és csípőből hárítottam a nálunk tartandó programokat. Nem akartam, hogy megismerjék. Ha az iskolában kérdeztek róla, rosszullétre hivatkozva azonnal kikéredzkedtem a mosdóba, utólag meg sosem firtatták. Mégis mit mondhattam volna, anyám egész álló nap mást se csinál, csak körmöl? Napokig nem eszik, nem alszik, szülői kötelességeit pedig láthatóan hanyagolja? Átszellemülten dolgozott valamin, ami falat vont közénk, és egyre inkább elzárta őt. Szenvedtem, hiányoltam, idővel minden régvolt-szépvolt címkét kapott. Lassan megfakult a máz a cukorka anya figuráján, aki él-hal a gyerekéért és ugrik annak egyetlen szavára.

Erőszakkal hatolt belém annak gondolata, hogy már nem szeret. Keresztülnyomakodott az orrlyukaimon, körmeit torkom falába mélyesztette, és mély, vérző sebeket hátrahagyva csúszott le a tüdőmig. A célegyenesben eldobta az addig viselt, pániknak álcázott maskarát, kaján vigyor ült ki az arcára, és egy mozdulattal elzárta a levegő útját. Kézzel-lábbal hadakoztam ellene, hiába. A legfájdalmasabb helyre mérte a legnagyobb csapást, embereset facsart a szívemen, istenigazából megszorongatott, aztán továbbállt. Mire a vesémhez ért, már csak tompa fájdalmat éreztem.

Hogy is gondolhattam ilyet? Szégyen, hogy szégyellni mertem őt.

Őt, aki kijárta nekem az utat. Miatta élek, csakis azért, mert beleszőtt a történetébe. Az Álmodók álmodták meg az új világot, és csak azok maradtak, akiket ők a lapok között megigéztek. Porlepte emlékekből, feltámadt reményekből, magasságos érzésekből születtek a szívből-szeretett jelen-lévők, a vele Együtt-Érzők. Akiket a lélek húrjain át elért, tolla tintáján keresztül papírra folyatta – mesteri zsinórba kanyarítva –, gyöngybetűkkel fűzte jövendőnket.

Anya sokszor felolvasta nekem valószerűtlen történeteit. Lehetetlenségeket írt, abszurd dolgokat. Anya, te ezt elhiszed? – támadtam neki minden alkalommal –, elhiszed, hogy minden lehetséges úgy, ahogy megálmodod? És ő hitte, rendületlen. Én meg bolondnak tartottam érte. A vég előtti hónapokban csakis énrám fókuszált, folyton kérdésekkel bombázott, mindent tudni akart rólam. Mit szeretnék, mit választanék, ha semmi sem volna lehetetlen, és énszerintem mi más lehetséges még? Mesélnem kellett az álmaimról, a vágyaimról, mindarról, ami boldoggá tesz. Aztán kitalált egy játékot, hogy bújjak a bőrébe, és képzeljem azt, hogy ő vagyok, és úgy válaszoljam meg a feltett kérdéseket. Na, a lüke anyádnak mi jutna most eszébe? Csak bátran, ne fogd vissza magad! – kacsintott rám biztatásképp, én pedig belendültem és olyan oltári marhaságokat hordtam össze, amiknek se eleje, se vége nem volt. Nehezemre esett bevallani, de élveztem. Szabadon nyargalt a fantáziám, senki és semmi nem korlátozott annak megélésében, beleengedtem magam az élménye. Az érzelmek óceánján ringatóztam szépen-szelíden. Anyám ily könnyedén, észrevétlen tanította meg nekem a legfontosabbat, azzal, hogy kilökte csónakom e mélységes-magasságos vizekre.

ANYA! Gyere vissza anya!

Nem fog jönni. Nem jöhet az, aki halott. A Kollektíva a saját, erőszakkal diktált változatát akarta. Az anyám, s a többi Álmodó tudta, hogy abban nem lennének túlélők, így égő áldozatot mutattak be a szabad jövő oltárán. Gyakran álmodok róla, a napkelte izzó fényével érkezik, a narancsvörös égen ereje teljében vágtat táltos lován. Bal kezével erősen markolja a gyeplőt, jobb kezében piros gombolyag. Engem néz.

Már vagy ezerszer álmodtam ezt, de csak most értem meg. Most értem meg rá.

Folytatódhat a történet. Az Álmodó tovább álmodhat énbennem. Felveszem a fonalat.
Anyám nyelve a mag, szívem a tér, melyből a jövő kivirágzik.
Mivel is kezdjem?

Szeretlek, Anya!

Kovács Katalin

_______________________________________
*Idézet Vajda János: Nádas tavon című verséből.