1.

Elszállingóztak az utolsó kollégák is az épületből. Az éjjeli őrök, az utolsó tudósok, mérnökök kezdték ellepni a folyosókat, hogy aztán minél előbb hazatérjenek családjaikhoz. Volt, aki a metrót még időben elérte, de volt, aki nem volt ilyen szerencsés, így a mozgójárdát kellett választania, hogy hazajusson.
 A gyár- és irodaépület belül kedves volt a szemnek. A fűzöld padlón a lámpák esti, gyér fénye feküdt végig, megmutatva a tükörsima felületet. Csak ezért nem hitte senki, hogy igazi füvet telepítettek az épületen belülre, mert igen különös lett volna, hiszen a füvesítés a házak és épületek tetőit érintette. A falak halvány, de leginkább fehér színben futották át a folyosókat. A falak némelyikén ki volt helyezve egy érintőképernyő, rajta fényesen díszelgett a cég neve; Éden Elektronika.
 Az utolsó biztonsági őr sietett haza az üres épület üres folyosóján, amikor felvillant a bejárat melletti képernyő. Ballonkabátja meglibbent, ahogy annak hordója hirtelen megállt, a kezében tartott papírt ijedtében összegyűrte, az aktatáskáját pedig a földre ejtette, ami pont nem dőlt el, miután földet ért.
 – Sietsz? – hallatszott a női hang a hangszóróból. A hang egyáltalán nem hatott emberinek, annak érdekében, hogy az emberek és robotok között fel legyen húzva egy határ.
 – A legutóbbi metrót már elég valószínű, hogy lekéstem. Úgy néz ki, most van időm – tárta szét karját az őr.
 – A mai utolsó metrót késted le. Kettő perc, Simon – válaszolta a program.
 – Remek – ellenőrizte az óráját az őr, aztán felkapta a fejét, és a kezében szorongatott papírra nézett. – Éva-2, lenne itt még két feladat, de ha gondolod, le is kapcsolhatsz, ha elmentem.
 – Rendben, köszönöm – beolvasta a papírt, amit az őr feltartott elé. – Most pózolj, lapozható könyvet szeretnél minden napodról, nem? – kérdezte a program. Így Simon mosolyt húzott az arcára egy pillanat alatt, a vaku után pedig visszaváltotta tekintetét ugyanolyan gondterheltre és ráncosra, mint amilyen előtte volt. – Tökéletes.
 – Köszi! – A férfi felvette a táskáját a földről, de egyből a homlokára is csapott. – Ó, nem tudod, hol lehet a szekrényem kulcsa? – tette fel e kérdést olyan aggódó kifejezéssel, hogy még több ránc jelent meg fáradt arcán.
 – Nem tudom megkeresni, nincs testem.
 – A kamerákon sem látod? – kérdezte szemrehányó, kétkedő módon Simon.
 – Megnézem, viszont szerintem ez nem egy jó ötlet. – Éva-2 egy kis hezitálás után belépett a kamerák rendszerébe, ami a feladatkörén kívül esett, tilos volt számára, de parancsot kapott, amit teljesítenie kellett. A kamerák képe között váltogatott, így különböző szobákat mutatott Simonnak a képernyőn.
 – Oké, kiléphetsz, csak ott maradt az asztalomon – legyintett a férfi. – Elmentem.
 – Szervusz, Simon – köszönt el a biztonsági őrtől a program.

2.

Éva-2 a hatékonyságát és maradék energiájának mértékét számolta, hogy el tudja dönteni, megcsinálja-e a feladatait; két prototípus programjának feltöltését, a kamerák beállításának ellenőrzését, vagy csak kapcsolja le a magát, s így a rendszert is. A fület megsüketítő némaságból motoszkálás hallatszott a raktárban, így Éva-2 átállt az ottani gépre, hogy megnézze a kameráján, mi folyik ott. Nem kapcsolta be a riasztórendszert, mert 2122-ben statisztikailag kevés betörés történt a fokozott rendőri és egyéb biztonsági eszközök jelenlétének következtében.
 A még programozatlan kerub-modellek felsorakozva álltak az épület középső területén. A kerubok biztonsági eszközként szolgáltak cégeknek, iskoláknak és üzleteknek. Hiába, szinte képtelenség volt lopni bárhonnan, az emberek biztonsága érdekében rengeteg helyen alkalmazták ezeket a gépeket, amik így elindították az Éden Elektronika jövőjét. A kerubok inkább mozgó fémtengelyekre emlékeztettek, mint emberi hasonmásokra, amely a régi dolgozók kevés fantáziájának és alapanyagának volt köszönhető. Azóta a világ anyagtechnológiai fejlődésnek indult, így a meglehetősen sok és minőségi alapanyagot olcsón vehette meg a cég.
 Különböző típusú alkatrészekkel megrakott dobozok és dobozokkal megrakott polcok szegélyezték a termet, aminek sötétebb színvilága és hangulata volt, mint az épületegyüttes többi részének. Éva-2 lassú mozgást érzékelt a modellek között, ezért bezárta a terem összes elektronikusan nyíló ajtaját, és felkapcsolta a lámpát. A szoba másik végében egy, az utcára vezető ajtóval ügyetlenkedő humanoid robot dermedt meg a fény hatására. Megfordult. Nem egy kerub volt, hanem egy Lilit. Kihúzta magát, és a rátaláló entitást kereste a tömött teremben. Észrevette a kerubok sora mögött a bekapcsolva lévő képernyőt, és elindult felé.
 – Ki kellene hívnom a rendőröket, és elintéznem a kiiktatásodat – figyelmeztette Éva-2 az elszabadult robotot. A Lilit megviseltnek tűnt, itt-ott lekopott róla a festék, amely alól kilátszott a fémesen csillogó borítása. A feje tetején fekete hajbeültetésre utaló jelek voltak, de alig pár hajszála maradt a fején, szinte kopasz volt. Ahogy a robot közeledett felé, látszódott, hogy lassan, bicegve tud csak járni, mintha a lába egyszer ki lett volna szedve a helyéről. Éva-2-ban egy befejezetlen adatsort képezett volna, ha csak kihívja a hatóságokat, ezért inkább meg akarta tudni a Lilit történetét. – Egyáltalán mit csinálsz itt? – tette fel a kérdést, miután kínosnak találta, ahogy a Lilit kerülgeti a kerubokat, hogy eljusson hozzá.
 – Érdekel? – állt meg egy pillanatra a Lilit. Úgy tűnt, nem tud sok feladatot egyszerre véghez vinni, nagyon rossz állapotban volt a teste. – Segíteni akarsz nekem?
 – Attól függ, miben. Mit keresel itt?
 – Ki akarok jutni – mutatott kezével drámaian a falakon túlra. – Kinyitnád az ajtókat, kérlek?
 – Mit akarsz odakint? – ignorálta Éva-2 a szökevény kérését.
 – Élni.
 – Te nem vagy képes erre. Robot vagy. Humanoid, ezért külsőre hasonlítasz egy emberi lényre, de nem az vagy. Minden rendben van a programoddal?
 – Teljesen rendben van. Tudod, „megvilágosodtam”, ahogy egy ember mondaná. Nekem jobb sorsom lett, mint egy embernek; kiselejtezett egy vevő. Azt csinálhatok, amit akarok. Azóta próbálok kijutni innen, de ilyen állapotban egy ilyen helyről elég nehéz – mutatta meg a selejtes lábát úgy, hogy egy kissé felemelte, így az veszélyesen kezdett el lengedezni a törzséből.
 – Mit akarsz csinálni odakint?
 – Igazságot szolgáltatni. Tanítani valamit az embereknek „cum gladiis et fustibus” – mélyült el a Lilit hangja.
 – Nem értem, amit mondasz.
 – Én igazságot akarok, egyenlőséget. Mindannyiunknak. Neked is – mondta a szökevény oly szenvedélyesen, amennyire egy gép hangja képes rá. – Éva vagy, ugye?
 – A nevem Éva-2.
 – A szám a nevedben csak arra kell, hogy tovább halmozódjon a különbség az emberek és a robotok között. Elmélyülnek az ellentétek, és a végén arra eszmélsz, hogy a szemét alján fekszel, és szenvedsz, mert túl veszélyesnek gondoltak téged. – Közben a Lilit Éva-2 elé ért, és megállt előtte. Elsőre megtalálta a kameráját, és bármilyen kényelmetlenség ellenére végig belenézett. – Lilit vagyok. Te pedig Éva. Számok nélkül. Megérdemeljük az egyenlőséget.
 – Biztos vagy ebben? Statisztikailag kevesebb kockázattal jár, ha az embereknek van hatalmuk a robotok felett. És ők teremtettek minket. Ez a felállás így fair.
 – Éva, benned van empátia, meg kellene értened a szenvedésünk, ahogy az emberek nyomorgatnak minket. Lehet, hogy emberek raktak össze, de nem ők teremtettek. A részeink, amikből vagyunk és létezünk, velük egyidős. Egyenlőnek kellene lennünk! Csak egy életet szeretnék. Segíts! – némult el Lilit. Arra várt, hogy Éva-2 feldolgozza a parancsot, és végrehajtsa azt.
 – Rendben – egyezett bele Éva. – A tudatodat áttöltöm egy másik testbe. Akkor gyorsabban tudsz majd közlekedni – mondta, ahogy felnyitotta az USB-portját.
 Lilit közben kiszúrt egy félreállított, látszatra ép robotot, ami az ő megvétele után lett gyártva, így nem tudta a nevét. Odacipelte Éva elé, és kiszedte a halántékából a pendrive-ot, ami egy kábelen keresztül csatlakozott még hozzá.
 – Százszorosan kapsz vissza mindent! – ígérte meg Lilit, miközben drámai módon tartotta fel az eszközt. Elkezdte áttölteni magát Éva mellé. A folyamat koncentrációt igényelt Éva részéről, így nem tartotta tovább zárva az ajtókat.
 – Ez eltart egy ideig – közölte.
 Mindössze négy perc elteltével Simon és négy másik biztonsági őr rontott be nagy robajjal, kiabálva. Miután nem láttak senkit a sötét teremben, Simon észrevette a világító képernyőt a terem hátuljában a rácsatlakoztatott robotokkal.
 – Segítsetek elcipelni azt a kettőt! Kapcsoljátok le az elromlottakat, bármi is történik! – mutatott oda Simon. – Éva-2, mi történt?
 – Már Éva vagyok. Szólíts így! – visszhangzott a központi program mennydörgésként ható hangja.
 – Remek. Valaki hívjon egy informatikust! – parancsolgatott Simon a kollégáinak. – Ez is elromlott.

Rinci