Vicces, de ez lett volna az utolsó, amiről el tudtam volna képzelni, hogy meghosszabbítja az életemet. Persze tisztában vagyok vele, csak haladékról lehet szó: szigetelő öltözékem ronggyá szakadt az úton, a vízcirkulátorra pedig már egy hónapja is ráfért volna a szerviz. Szemüvegem akkumulátora lemerülőben, a kapcsolatot pedig már régen elveszítettem a kolóniával, így nem csak nekem, de nekik sem lehet halvány sejtelmük sem arról, hol lehetek. Mégis, ahogy itt ül előttem, keskeny, ragyogó mélybarna szemeit akkorára nyitva, amekkorára csak tudja, durva vonásai ellágyulnak – homloka kisimul, keskeny ajkai résnyire nyílva látni engedik apró, tűhegyes fogait – újra reménykedni kezdek. Aranybarna haja borzasan hull homokszínű vállára, fejét oldalra billentve elmerülten hallgatja a sosem hallott hangokat.

Tudom, ostobaság volt részemről sötétedés után elindulni, de mindennél jobban vágytam otthonom hűvösére, a héten esedékes takarékos, de alapos tisztálkodásra, elalvás előtti üdítő, csalánlevelekből készített teámra. Mit tehettem: eltelt rajtam az idő… Miután gondosan elrakosgattam a szertehagyott papírfecniket és radírdarabkákat, megtisztogattam az aznapi szennyes edényeket, feltakarítottam az ajtórésben szakadatlanul beszivárgó apró szemű porréteget, és persze Petrat, a patkánykedvenc is megkapta vacsoráját (kíváncsi lennék, akkor is ilyen jó étvággyal eszegetne, ha tudná: a saját fajtársaiból készített granulátumot rágcsálja ilyen jóízűen).
 Talán akkor sem alakultak volna így a dolgok, ha Rob papa nem kel útra az unokájához a szomszédos kolóniára. Ma harmadik hete, hogy utoljára hírét hallottuk, így aztán dzsipem a sufnijában pihen szerelő híján. Hát ezért kellett ósdi kerékpáromon elindulnom, kihalt, vagy félig kihalt házak mellett végig döcögve az elhanyagolt, kátyúkkal tarkázott utcákon. Nem is történhetett volna másként.
 – Ki vagy te? Mit akarsz? – nyögtem, amikor magamhoz térve feltápászkodtam, és sikerült annyira lazítanom a nyakamra tekeredő dróthurkon, hogy egy szusszanásnyi levegőhöz jussak.
 – Jön!
 Csak ennyit mondott, nagyot rántott a huzalon újra elzárva levegőm útját. Kicsi volt, vékony és aszott, testén rongycsomók, vagy azok sem: nem igazán lett volna mit takarniuk összeszáradt nőiességén. Fején gubancos hajcsomó. Mintha egy apró, gnóm törpeasszony tartana fogva egy gülüszemű, hozzá képest óriás marslakót.

Na persze, az óvintézkedések…
 – Soha ne menjetek ki a szabadba védőruha nélkül! Ne feledjétek: odakint veszélyes!
 – Uncsi! Uncsi! Uncsi! – skandálták a kölykök.
 – Inkább játsszunk! Hányszor akarod még ezt elmondani? Ki se tudnánk menni úgy!
 – Na tessék, akkor mondd el, miért nem!
 – A bőrünk felhólyagosodna, és ki is száradnánk. Nem lenne semmi köztünk és a Nap között, és innunk sem lenne mit a ruhába épített vízcirkulátor nélkül.
 – Így viszont a pisidet iszod! Meg az izzadságodat! Pfuj! – fintorította el kis töpszli orrát Tobi.
 – Mert te talán nem? Azt hiszed a tiéd virágillatú? – vágott vissza Bo, amire természetesen kitört a nevetés.
 – A szemüveg nélkül pedig seperc alatt megvakulnánk – tette hozzá komolyan Len, szokás szerint sokadszorra elsimítva az ikrek közti vitát. – Ezerszer hallottuk már!

Nesztelenül lopakodott végig a kolónián, maga előtt vezetve engem, mint valami valaha volt vérebet. Ha vonakodtam engedelmeskedni, vékony karjait meghazudtolva nagyot rántott a huzalon:
 – Jön! – suttogta újra.
 Végig osontunk a sötét utcákon. Fogalmam sincs, honnan tudta, merre járunk: védőszemüvegem nélkül én az orromig sem láttam volna. Halk, egyenletes zümmögés: most lopódzunk el a rovarház mellett. A zárható tetejű ciszternák, majd a csalán, kaktusz és homoktövis földek következnek, elvétve egy-egy kút – az öreg szivattyúk most pihennek. Majd a napkollektormező: hatalmas táblák alatt araszolunk, mint apró hangyák.
 – Hallgat!
 Orrát ég felé tartva szimatol, hallgatózik. Osonunk tovább. Homokszín bőrén megcsillan a holdfény, meg sem borzong védőruha nélkül. Egyenletes tempóban halad, fáradhatatlanul. Ez itt már a kőfal. Vége, nincs tovább, itt úgyis meg kell állnia. Tapogat, keresgél, szimatol... Majd fogai közé véve huzalom végét, mint valami borzas gekkó, fenn terem a kőfal tetején!
 – Jön! Jön! – rángatja a drótot.
 Hogyan? Csak nem gondolja, hogy én is tudok falon kúszni! Sodronykötél ereszkedik alá a magasból. Talán egy kidobott, ósdi páragyűjtő háló elnyűtt darabja? Szorítása a nyakamon egyre fojtóbb. Végre megértem, mit akar: mászni kezdek.

– Gyerünk, gyerünk! Jól fönn fogd meg a kötelet! A lábaiddal kulcsold át! Ez az! Most húzd magad fölfelé!
Kailnak ez volt a kedvenc programja. Mint valami óriási pók a fonalán, fürgén kapaszkodott feljebb, feljebb, s a kötél tetején csimpaszkodva kajánul vigyorgott.
 – Mit nyámnyiláskodtok? Így kell ezt!
 Persze a kis Miu csak nyafogott:
 – Minek ez? Én tuti nem fogom egyedül elhagyni a kolóniát!
 – Sosem tudhatod, mikor lesz szükség rá. Bármikor betörhet valami banda, vagy megkergethet Ien kutyája!
 Erre persze mindannyian nevettek, de Miu továbbra sem volt hajlandó felmászni sem a kötélre, sem a mászófalra.

Tényleg, Ien kutyája… Hol lehet? A faluban csak az őrök tarthatták meg a kutyáikat, mondván, hogy túl sokat esznek. A rovar- és patkányfarmnak épp elég az embereket ellátnia, a szomszéd farmokról drónok által szállított strucc- vagy szurikáta hússal és a városból érkező szintetikus fehérjével pedig takarékoskodnunk kell. A születésszabályozás sajnos könyörtelen…
 Lihegve kapaszkodom fölfelé a sötétben: a falu köré telepített óriás árnyékolók egyike – kijátszva a biztonsági kamerákat – most inkább fogva tartómnak tesz jó szolgálatot. A fal peremén kezét lenyújtva segít; pici keze kétszer elfér a mancsomban, mégis biztosan tart. Lenézek. Ien kutyája közben vígan falatozik valamin, odalenn a kerítés tövében – nem szeretném tudni, mi lehet az…
 A lefele út ehhez képest már gyerekjáték. Fáradhatatlanul haladunk tovább, most már futólépésben. Tudom, hol vagyunk: észak felé tartunk, nagy ívben elkerülve Xeolót, a szomszéd falut.
 – Hallgat!
 Megáll, hallgatózik, szimatol, hirtelen lehasal, s a huzalt megrántva a földre ránt. Én is látom már, szemüvegem kijelzőjén apró pontok: portyázó banda! Fosztogatnak – amíg van kit… A pöttyök most hatolnak át a Xeoló védőfalát jelző vonalon. „Ennyit Rob papáról és a dzsipemről” – gondolom cinikusan.
 Irányt változtatunk. Hajnalodik már, mire vezetőm megálljt parancsol.
 – Marad! Elbúj! Ás!
 Egy bucka tövében, a vissza-visszaguruló homokszemekkel dacolva gazdám felügyelete alatt tíz körmömmel kaparni kezdek.

– Ha mégis mennetek kell valahová, inkább az éjszakai órákat válasszátok! Meg tudod mondani, miért?
 – Hagyjál már! A Nap miatt, mi másért!
 – Nappal meg elbújunk valami lyukba, mint egy bogár, tudjuk…
 Utálnak lyukat ásni, mint egy varacskos disznó. Sziszifuszi munka, a vissza- visszaguruló homokszemek próbára teszik türelmüket. Mégis jól be kell gyakorolni, az életük múlhat rajta.
 – Én nem akarok bogarat enni! Az olyan gusztustalan! Nyersen… még mozog… pfuj! – ez persze megint Tobi.
 – Harapd le a fejét előbb, akkor majd nem mozog! – torkolja le szokás szerint a testvére.
 – A múltkor még azt mondtad, nem szabad játszani az étellel! – vág vissza amaz, amire persze megint kitör a nevetés.
 – És ha elfogynak az energiakapszuláid? Valamit odakinn is kell enni… különben is, mit gondolsz, azok miből készültek?
 – Jól van, de azokat gyorsan lenyelem, és kész!

Vagy két napig maradtunk a lyukban, amit ásatott velem. Közben a mélyedésben lapulva vészeltünk át egy homokvihart, amely alaposan próbára tette védőruhám szűrőbetétét. Bezzeg ő csak lezárta az orrlyukait, és kész – probléma letudva… Igaz, eközben sem kerültünk egymáshoz közelebb, de legalább sikerült alaposan megfigyelnem: kicsi volt, aszott, de szívós és erős. Haja, bőre teljesen egybeolvadt a homok színével, ha mozdulatlanul lapult, csak mélybarna, pupillátlan szemei árulták volna el, de behunyva őket inkább éles hallására és szaglására hagyatkozott. Inni a két nap alatt egyszer sem láttam. Igaz, pisilni, de még csak izzadni sem. Ruhámnak hála ő sem engem. Enni is alig-alig evett: zamioculkas-gumó, egy-egy elfogott bogár, kígyó. Egyszer valami madarat is sikerült elcsípnie…
 – Esz! – kínálta.
 Nekem már csak néhány energiakapszulám maradt, lopva kaptam be egyet-egyet. Persze fölöslegesen, úgysem kellett volna neki!
 Vajon mit akarhat velem? Minek cipel végig a sivatagon, megosztva amúgy is szűkös fejadagját? Nem tudtam elképzelni. Vagy nem mertem…
 Már tudom. Persze. Hiszen teljesen kézenfekvő.

Nem is emlékszem, hogyan maradtak rajtam: „Mint szamáron a fül” – mondanák a régiek. Láttam egy ősi felvételt az archívumban: maroknyi kölyökkajmáncsapat kétségbe esve tolong egymáson egy apró, kiszáradásra ítélt tócsa fenekén. A tűző nap sugaraitól halálra ítélve dagasztották a ragacsos sarat. Egy felnőtt kajmán jött arra, nem tudni, honnan, nem tudni miért. Vagy hogy miért éppen ő.
 Semmi köze sem volt a kicsikhez, mégis képtelen volt elmenni mellettük. Mígnem élükre állva, csipogva vezetni kezdte az árva társaságot, árkokon, buckákon át. Hosszasan és kitartóan vezette őket, a lemaradókat csipogva hívogatta, vissza-visszanézve türelmesen megvárta őket, egészen a legközelebbi tóig, amelyben ott csillogott az éltető víz.
 Érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul egy lélektelen állattól, amely számára ismeretlen fogalmak a szánalom, a kötelesség vagy a felelősségtudat.
 Talán a rám bízódott kölykök számára én vagyok ez a kajmán? Ma már nem keresem az okokat. Kellene?

Két nap után útra keltünk újra. A portyázók addigra tovább álltak, tudtuk mindketten, bár szenzoraink más-más elveken működtek. Végeérhetetlenül róttuk az úttalan utakat, többnyire éjszaka, akár a sivatag többi lakója.
 – Meddig megyünk még?
 – Jön! Jön! Barlang közel!
 Talán csak ezt a szót ismerte, vagy talán az otthon iránti elfogódottság hívatta vele barlangnak a kis üreget, amely felé közeledtünk.
 – Mama! – éles, örömteli hang, mint bárhol máshol a világon.
 Mint egy játékbaba… Mint fogva tartóm apró tükörképe. Éjbarna szemeit anyjára veti, orrukat összeérintik, majd rám néz, áhítattal. Orrcimpái kitágulnak, gégéje mozdul, ahogy nyel.
 – Nesze!
 Keskeny ajka mosolyra húzódik, közelebb jön, szimatol. Hegyes fogain nyál serken...
 Ösztönös volt a mozdulat, ahogy kezem váratlanul védekezőn a magasba lendült, magam sem számítottam rá. A gyermek apró teste, mint egy kesztyű, egy üres báb huppant alá egy szikla mellett, majd tompa, nyüszítő sírás hangzott… vékony karja élettelenül csüngött, felfedve az előbukkanó fehér, hegyes csontdarabot.

„Volt egyszer egy kisoroszlán, a sivatag szélén lakott az anyjával, egy bozótban. Az egyik nap egy zebrát hozott neki az édesanyja vacsorára.
 – Ha ezt megeszed, úgy jóllaksz, hogy holnap estig föl sem ébredsz! – mondta az anyja büszkén.
 A kisoroszlán meg ott maradt a zebrával egyedül. Még sosem evett ilyen csíkos valamit. "Ez jó falat lesz" – gondolta, mikor a zebra hirtelen fölemelte a fejét, és reszketve fölugrott.
 – Jaj, ne bántsál, ne egyél meg! - könyörgött szívet tépő hangon.
 – Hát te élsz? – csodálkozott a kisoroszlán.
 – Élek bizony! – mondta a zebra. – Csak ijedtemben ájultam el, mikor egy nagy oroszlán rám tette a mancsát. És most itt vagyok.
 – Hát, ha már így történt, éntőlem nem kell félned – mondta a kisoroszlán. – Úgyis unatkoztam egyedül, ezentúl te leszel a barátom.
 Azzal összeölelkeztek, és nyomban játszani kezdtek, csak úgy zengett a környék a nagy hancúrozástól. Már éppen sötétedni kezdett, mikor az öreg oroszlán hazaérkezett. A kisoroszlán mindent elmondott neki, hogy mi hogyan történt, de bizony az anyja szívét nem tudta megpuhítani.
 – Ki hallott már olyat, hogy egy oroszlán egy zebrával barátkozzék? – bömbölte. – Ha reggelig meg nem eszed ezt a csíkos bőrűt, többet ne kerülj a szemem elé! Én nem szégyenkezem miattad! Éntőlem többé nem kapsz ennivalót!
 Mit tehetett a szegény kisoroszlán: megvárta, míg leszáll az éjszaka, aztán csöndben kilopózott a zebrával a bozótosból, és nekivágtak együtt a nagy pusztaságnak. Három nap, három éjjel vándorolt a két jó barát, s egy falást nem ettek, egy kortyot nem ittak közben. Végre a harmadik nap egy füves folyópartra értek. A zebra azonnal legelni kezdett jó étvággyal, de a kisoroszlánnak sehogy se ízlett a harmatos fű, hiába próbálkozott vele. Csak a hasa fájdult meg tőle. Szomorúan lefeküdt a víz partjára, és lehunyta a szemét. S akkor a zebra odalépett melléje, és így szólt:
 – Tudom, hogy mi bajod van. Ha megennél most engem, biztos erős lennél megint.
 – Soha! – kiáltotta a kisoroszlán. – Soha! A mi barátságunknál nem lehet semmi erősebb!
 Azzal egymás nyakába borultak és sírtak. S így esteledett rájuk: már a Hold, a csillagok is fönt voltak az égen, de ők csak még szomorúbbak lettek. A Hold nem hitt a szemének, mikor megpillantotta őket.
 – Nézd csak! - szólt oda a Vadlegeltető csillagnak. – Ilyet se láttam még: együtt sír az oroszlán a zebrával!
 Hogy ezután mi történt, azt a Vadlegeltető csillagtól kell megkérdezni: ő varázsolta el a két jó barátot kicsi játékoroszlánná és zebrává, hogy soha többé ne legyenek éhesek, és mindig jó barátok maradhassanak.” (kenyai mese)
 – Rendben van, azt köszönjük, hogy vigyázol rájuk, amíg mi a dolgunkat tesszük, de nem kellene ostobaságokkal tömni a fejüket!
 – Hiszen mi is ezeken nőtünk fel. Szükségük van mesékre. A dalok pedig vígaszt nyújtanak számukra. Miu még csak négyéves!
 – Semmi hasznuk belőle! Inkább arra tanítsd őket, hogyan javítsanak meg egy dzsipet, vagy tartsák karban a szélerőművek turbináit, amíg Gelluk visszatér a városi technikumból. Ha visszatér!
 – Azt csak mutassa meg nekik Jos! Nem tudom, hogyan taníthatnék nekik olyasmit, amihez nem értek.
 Erre Jos végeérhetetlen monológba kezdett, amire talán neki magának is nehezére esett odafigyelnie, miszerint hogy ő megpróbálta, de eddig egyszer sem sikerült olyan tanítványt találnia, akit érdekelt volna a dolog, és hogy különben is neki sok a dolga és nincs ideje arra, hogy gyerekeket pesztrálgasson, vagy órák hosszat tök egyszerű dolgokat gyömöszöljön ostoba kölykök értetlen fejébe, és hogy ezek a kölykök igazán neveletlenek és érdektelenek, és hogy el sem tudja képzelni, mi lesz a kolóniával, ha ilyen felelőtlen felnőttek kezébe kerül, amilyen ez a mostani nemzedék…
 Végül aztán persze Guri apó tette fel a pontot az i-re.
 – Tanulják meg: itt kell boldogulniuk! Ez itt már egy másik világ, a túlélésük a tét.
 – Kinek a túlélése? Az emberség megőrzése nélkül valami más fog túlélni, valami, ami már nem emberi.
 – Minket jelenleg nem érdekel az emberiség túlélése, a gyermekeinké viszont igen!

A mozdulat, amivel azután magamhoz húztam, a dal, ami az ajkaimon termett, szintén ösztönös volt. Csak felszínre tört, ami az évek alatt belém ivódott… És most itt ülünk ketten. Tudom, életem csak rajta áll. Karomon fogainak helye, apró, véres gyöngyszemek. Karja sínben két ágacska között. Bőrét nem égeti a Nap, szemét nem vakítja a fény, éhség, szomjúság csak elvétve gyötri.
 …És tágra nyílt szemmel hallgatja a rég elfeledett dallamokat.
 Ő a jövő gyermeke.

Szász Klára