Kétezer-száz körül indul ez a móka, nem maradt már akkorára sarkkörön egy fóka. Az égből a napsütésnek soha nincsen vége, elolvadt a jegesmedvék valamennyi léke. Hollandia régen eltűnt, nyoma sincsen mára, megváltozott Európánk megszokott képmása. Eltűnt biza sok-sok alföld, sziget, no meg földnyelvke, a változás országoknak határait tördelte. És akiknek a víz miatt költözniük kellett, messzi honba települni semmibe se tellett.
 Kedvelt cél lett magyar földünk, jött ám görög, francia, s kis hazánkat sikerült is mindüknek belaknia. Milliókkal sokasodott ezáltal a nemzet, a sok régi ünnepnapot változtatni kellett. Merthogy minden jövevénnyel jött egy cseppnyi kultúra, nem jártak ők táncházakba, bálokba vagy búcsúba. Hanem saját hagyományuk ünnepelték együtt, saját régi szokásukat tartani volt kedvük. Óhazájuk étkeiért túrták fel a boltokat, de hiába nézegették fel-alá a polcokat. Ruhaboltban kérdezgették, van-e népi viselet, de mindig csak azt hallották: „Nem ismerünk titeket! Nem tudjuk, hogy mit vesztek fel hagyományból, szokásból, a lagzikon miből isztok, kancsóból vagy pohárból. Ezért aztán nem is tartunk efféléből készleten, hiába is kérdezgettek erről ilyen félszegen!”
 Így a vevők fűnek-fának panaszolták hetekig, hogy megszokott portékájuk halma nem ér egekig. Addig-addig, míg a hiányt kormányunk megneszelte, és közülük egy miniszter végül fel is vetette, hogy a messzi Ázsiába írjanak egy kérvényt, miben a sok népszokásnak holmijait kérjék. Merthogy ottan, messzi földön gyártottak már mindent, náluk kellett reklamálni, ha a boltban nincsen.
 No a messzi Ázsiába eljutott a zord hír, a sok betű a papírról valósággal ordít:
 „Tekintetes Ázsiai Uniónak népe!
 Nekünk itten magyar földön nagy segítség kéne! Eljött hozzánk sok-sok ember, más idegen földi, de kedvüket a holmiknak hiánya felőrli. Kutatják csak, keresgélik, mit megszoktak otthon, s mindahányszor úgy maradnak üres kézzel, hoppon.
 Ezért kérjük, kis hazánkat holmival elárasszák, gyáraikat termeléssel kissé jobban fárasszák. Küldjék már el hajóikkal, ami nékünk hiányzik, a felhőtlen boldogsághoz nálunk csak ez hibádzik!”
 Így történt, hogy felpörögtek a távoli gyárak, látták azt, hogy kis hazánkban a jónép nem várhat. Kikötőkben pakolták ki tonnaszám a bárkákból, hogy a magyar bőségesen válogasson márkákból. És hogy ez a sok-sok áru el is fogyjon rendesen, mindenféle hirdetések bíztattak rá lelkesen:
 „Azt mondja a magyar-virtus, hogy halmozás-lázban égj, ebből biza ki ne gyógyulj, akkor jönne ránk a vég!”
 „Ha jót akar tenmagának, gyűjtögetni tessék, hogy naphosszat a szomszédok irigykedve lessék!”
 „Világhíres hungarikum a vásárlás-kultúra, szokások közt nem bukkanhat ennél nagyobb múltúra!”
 Így kívánta tekintetes kormánypártunk elérni, hogy a magyar heves vágya sose tudjék elégni. Hogyha nem is kell már néki újabb cipő, zokni, akkor is, ha sok-sok inge sosem fog elkopni, kívánja meg, ha egy nadrág a polcokról rákacsint, azon nyomban próbálja fel, ne csak nézze odakinn. A tavalyi avítt göncöt ne lássa már csodásnak, ne tekintse időtálló, tartós, szép alkotásnak.
 És bizony a kampányoknak meg is lett a látszatja, rá is kaptak kis hazánkban a legújabb tárgyakra. Minden magyar akként látta, nincs egy rendes gatyája, dologidő végeztivel szaladt mind a bazárba. És ha otthon a holmitól nem lehetett férni, nem kellett ám kukásautót ezért külön kérni. A föld gyomra minden sarkon tartályokat rejtett, kinél felgyűlt, minden fölös dolgot abba ejtett.
 Úgy látszott, hogy ennél inkább semmi se lesz rendben, így gázoltak nap nap után divatban és trendben. Dúdolták a slágerrá vált „Petákomért hoci” dalt, ámde akadt éppenséggel egy picinyke gond és baj, mert a sok tartály üres gyomra igen hamar teli lett, de ettől még nem volt senki, aki jócskán megijedt. Számoltak ők korábban is e kelletlen hibával, pucoltatták éjjelenként jópár dolgos brigáddal. És ez így ment sok-sok évig, míg úgy esett végül, egy brigádtag a sok lomba szinte beleszédült. Mert fejébe szöget ütött: „Ha tartályban kutatok, azt látom, hogy új dolgokból emelkedtek kupacok. Ennél jobban pazarlásunk nem lehet bemutatni, világhálón fogom eztán mindenkivel tudatni!”
 És a nagy hír az éterben futótűzként terjedt, nem is hinnéd, hogy a jónép rája miként gerjedt. Azt beszélték: „A sok holmi egekig fog érni, nem lesz eztán olyan tartály, miben el fog férni. Hová kerül a sok limlom, felér majd az égig, unokáink azt se tudják, hogy az ott fenn kéklik. Elárasztja magyar földünk, mint valami tenger, s nem lesz másik lakóhelyünk, csak egy piciny henger, az is csak a föld alatt lesz, mint valami koporsó, a túlélők lakhelye lesz – nem első, de utolsó…” Ilyen mondák keringettek a nagy világhálón, a sok ember egymásnak írt szelíden, vagy bántón, lényeg az, hogy elborzadtak a hulladék hegyeken, és a holmik megtartását ajánlották melegen.
 Addig-addig bujtogatták egymást ott a hálón – s reméljük, hogy nem hangzott el sértés köztük fájón –, míg a pánik a vásárlás reklámjain kifogott, be is vették a táblákat: „Mind eladtuk, kifogyott!” Nem apadtak, port fogtak az áruházi készletek, és ez minden vezetőnket bánkódásra késztetett. De soká nem búslakodtak, összeültek menten: „Mi lészen hát ekképp vélünk, ismeretlen trendben?” Egyik így szólt: „Divatguruk kompetensek ebben, ők diktálják mi pottyanjon kosarunkba menten! Nem lesz itten az avíttnak újból széles divatja, hogyha ezt pár híres ember a blogjára kirakja!”
 Így történt, hogy kifutókon hirdették ki télen: „Új-gönc-címke fityegjen a ruhák szélin kérem! Lássa ember égen-földön, új ez a szép termék, nem az ódon elődökről reád maradt kelmék!”
 No de mindez, hogy esett le minékünk, a népnek? Mi történik, ha odafönn ez irányba lépnek? Minden egyes következményt ki lehet-e sakkozni? Érdemes-e kampányokkal fogyasztásért harcolni? Nézzünk is meg egy tipikus, jellemző kis példát, a sok holmi elérte hát eredendő célját? Hozott-e a sok-sok áru boldogságot, örömet, érdemes-e lefutkosni hasonló nagy köröket?
 Legfőképpen a nebulók mutatják e dolgot, róluk rí le legelőször, ki mennyire boldog. Ők még ugyan nem leplezik, mi szívüket nyomja, illendőség köntösének egyikük se foglya. Kimondják még kerek perec, mi is a nagy helyzet, semmiféle mellé-beszéd tévútra nem kerget.
 Nézzünk tehát egy nagy kamaszt, ki példánkat adja, s fejére az igazságot leplezetlen kapta. Özil névre hallgatott ő, és ha hiszed, hogyha nem, e furcsa név elterjedt már az Alföldön odalenn, merthogy oda rengeteg sok német ajkú települt, és e szép név a nagy helyi köztudatba bekerült. Özil ottan cseperedett, hol kopár szik sarja, de szüleit egyre inkább az a nagy vágy marta, hogy hazánknak legnagyobbik városában éljenek, nyugovóra nagy tornyoknak árnyékába’ térjenek. Addig-addig keresgéltek munkát, no meg szállást, olyannyira óhajtották a városi lármát, hogy végül is kis hősünknek Pestre került családja, és novellánk épp a kies Deák téren találja. Itt járt kománk iskolába, koptatta a padokat, és egy erős, új érzéstől fujtatott már nagyokat. Egy szép kislány kegyeiért kezdett hősünk epedni, s hónapokig nem tudta őt egy percre sem feledni. Egész nappal szövögette az udvarló bókokat, mikkel talán kiérdemli a várva várt csókokat. Otthon pedig tükör előtt mondta őket próbából, nem volt ám még gyakorlata az efféle prózából. Éjjelenként hánykolódott vágyaitól ébren, és ez bizony végig így ment egész ősszel, s télen. A tavasznak érkeztekor nem bírta már továbbra, egy szombaton cselekvésre szánta magát sokára. A vasárnap lassan telt el, kínja sose csökkent, bezzeg máskor a két szűk nap pilla alatt röppent.
 Nagy nehezen érkezett el az a fránya hétfő, a kétségek napjaiból ez lett hát a végső. Az órák közt a szünetben kinn voltak az udvaron, de ez apró részletekkel figyelmed nem untatom. Lényeg az, hogy folyvást leste, mikor lesz majd pillanat, hogy közös szép jövőjükre köszöntsön a virradat. Igyekezett, hogy a kislány közelébe férjen, de az meg sem hallotta őt, tereferélt éppen. Ilyenképpen vánszorogtak, teltek csak a percek, amíg lelke kazánjába gyűjtötte a merszet, ám a csitrik felfigyeltek, olyannyira téblábolt, s azon nyomban gyanították, nem lehet ez tréfából. Hősünknek meg az nem tűnt fel, hogy már róla sugdosnak, hisz a lányok egymás között folyton folyvást kuncognak.
 Mikor pedig a lányegylet feloszlani kezdett, egy barátnő Özilünket félrevonni nem rest: „Miért nem lóg ruháidról újdonságos címke? Hogyan állhatsz elénk ilyen ódivatú ingbe’?”
 Így lett Özil elüldözve, és a szavak szúrták, úgy érezte, megtépázták lelke minden húrját. Bánatában felkeresett minden komát, barátot, s fájdalmára kért is tőlük egy-egy jó szót, tanácsot. És ahogy a kispajtások hallották a szózatot, a lányokhoz hasonlóan folytatták a szólamot: „Özil kománk, álmaidból végre te is ébredezz, rongymárkákkal hódíthatod meg a fehérnépeket! Fizimiskád, ha megnézik, egyből azt kell látniuk, az utolsó divat tartja lázban ezt a szép fiút. Ez vagyon itt a belépő, de még csak a kezdet, ami első benyomásként képzeteket festhet. Utána jön számadásod vagyonról és rangról, mit látsz vajon odahaza kinézve a gangról. Ha csodás a panoráma, és pazar a kégli, ezeknek itt bizonyára a fejébe vési, hogy a legény nem él biza soha zsíros kenyéren, érdemes hát kacsintgatni rája igen serényen!”
 Hősünket a megdöbbenés oly erővel rázta, hogy a nyári meleg időt egész nap csak fázta. Helyét biza nem találta, bármibe is kezdett, homlokára a nagy bánat fellegeket festett. Nem tudta ő elképzelni hogyan lesz majd továbbra, azt gondolta ez a balsors legdurvább netovábbja. Egész éjjel tépelődött, forgott csak az ágyban, milliószor megszámolta a sarkokból hány van. Nagy sokára nyomta csak el a buzgóság végül, mire az ég pirkadatkor világosra kékült.
 Ugorjunk hát egy-két nyarat, mert itt nincs még vége, a nagy bánat Özilünkben nem lett félre téve. Nem fojtotta őkegyelme játékgépbe, regénybe, átélte, hogy a semmibe illan minden reménye, arra, hogy a szép leányzó szeme reá találjon, s tekintete ne akadjon el egy míves kabáton. De éppen e pillanatban, ahogy ezt belátta, az a nagy-nagy reményvesztés, ami eddig rágta, hirtelen csak tovaröppent, eltűnt a kimerültség, s helyébe a nyugalomnak óceánja terült szét. Megértette miről is szólt ez a nehéz lecke, és ezután Özil kománk soha nem feledte, hogy kerülje nagy-nagy ívben a halmozás híveit, semmire se értékelje a trendeknek míveit. Hanem inkább keresgéljen olyasféle társat, aki benne megtiszteli azt a belső másat, ami a sok külsőségben benne sosem rejtezhet, s nem a gúnyát látja rajta szépnek, no meg kedvesnek.

Márki Zoltán

Egy forgalmas állomáson tülekedtek az emberek. Az időmérő kivetítve 12:30-at mutatott és a dátum 2122 volt. Valaki rohant a vágányhoz, hogy elérje az éppen becsukódó ajtót. Sikeresen belefért, éppen, hogy nem csukódtak be az ajtók.
 – Hééé! – szólt valaki hozzá. – Ha egy másodpercet is késel, beleesel a mágnes-gravitációs mezőbe, és ennyi fémmel a testedben ott is ragadsz. Te agyalágyult! – és rázta a fejét.
 Akihez éppen szóltak ügyet sem vetett a hozzá szóló figurára.
 „Csak egy okoskodó humanoid. Mit is érdekel téged ki hal meg? Azt képzelitek, érzéseitek vannak. A röntgenlátásoddal inkább állj be a kórházba, úgyis „ember-droid” hiány van” – gondolta magában. És közben mérgesen nézte a humanoidot. Valami furcsa volt a szemében.
 A felszálló, izgalmasan felvetődő utazó meresztgetni kezdte a nyakát, és a D-120-as kocsiban ismerőst vélt látni az üvegen keresztül. Csak egy pillanatra látta az arcának a profilját, de a hajáról meg volt győződve, hogy egy ismerőse.
 Elkezdett menni a részleg felé és közben a kocsi ablakán ki-kipillantgatott. Jól látható volt a szegregációs tábor, amit még a 2021-es időszakban kezdtek építeni az akkor nagyban tomboló D19 nevű vírus miatt, ami az egész Földet körbejárta. Globálisan több ilyen tábor is épült és azok kerültek oda, akik a direktívát megkerülve és embertársaik életét kockáztatva nem voltak hajlandó a vírus terjedését megakadályozó egészségügyi intézkedéseknek alávetni magukat.
 Nem is nagyon törődve ezzel, inkább sietett az ismerőséhez. Csak fásult érzelemmentes tekinteteket látott. „Jobb lenne már, ha másik bolygóra küldenék ezeket. Ott van a ZEBULAR-134-es is például, ami már elérhető a transzdimenzionális kapun keresztül, és pont ilyen nyomiknak való, mint ezek. A Napja is elég közel van a bolygóhoz. Napelemesre cserélhetnék a működésüket a drága és veszélyes akkumulátorok helyett” – morgolódott magában.
 – SU 360, te vagy az?
 Egy kékszemű, szőkésbarna göndör hajú hölgy fordította oldalra a fejét, és meglepődve válaszolt.
 – AR 120? Tényleg te vagy az?
 – Én vagyok SU. Én vagyok.
 – Ezer éve nem láttalak.
 – Azért annyi idő még nem telt el, de ha megnyitják a lehetőséget a gélplazmás-sejthibernálásra való regisztrációra. Akár találkozhatunk majd ezer év múlva is.
 – Nem sok van hátra. Megmondom neked, én nagyon várom és gondolkodom rajta, hogy kivonnám magam egy kis időre. Most gondold el AR! Gondolj csak bele! – válaszolt izgatottan SU.
 – Van itt is mit megélni SU. De, ha a helyzet nem javul, akkor lehet, én is elmegyek pár száz év szundikálásra.
AR 120 leült SU 360 mellé.
 – És milyen, hogy nem lehetsz sugárfertőzött?
 – Ne is mond AR. Még elég furcsa. De legalább tanulnak a múltból.
 – De ha tanulnának a múltból, akkor nem sugármentesítő injekciót fejlesztenének és oltanák vele a lakosságot, hanem leszerelnék végleg a nukleáris erőműveket és a nukleáris fegyvereket.
 – Nem értünk mi ehhez AR. Ne is vitassuk. Ha baj történik és a nukleáris lökéshullám nem ér minket, élhetünk. És az a fontos.
 – Élhetünk, igen – nyugtázta AR.
 – Nézd azokat a táborokat. Csinálhatnának valamit, hogy ne látszódjanak. Olyan rossz így a kilátás. Szerinted ugyanúgy élnek ott az emberek, mint mi idekint? – kérdezte AR.
 – Biztosan jól vannak. Ők is emberek, mint mi. Ugyanúgy élhetnek. Családot alapíthatnak. Minden joguk megvan a normális életre. Ki is jöhetnek, ha tudod, betartják az egészségügyi szabályokat, és megteszik azokat a lépéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy ne veszélyeztessenek másokat. És merre tartasz AR?
 – Csak egy állásinterjúra.
 – Oh, és szabad kérdeznem miféle állás?
 – Amiről minden magunk fajta álmodik.
 – AR, csak nem?
 – Nem tudom. Nem tudom SU. Megpróbálom.
 – Igen. Ha nem próbáljuk…
 – Soha nem tudjuk mi lett volna – mondták egyszerre mosolyogva.
 Amikor a vonat ablakán kinéztek, jól látható volt egy holografikus reklám, ami körülbelül tízemelet magas épület nagyságában volt sugározva. A holografikus reklámban szerepeltették a Mars bolygót. És közben szövegfoszlányokat hallottak.
 „Jelentkezzen hozzánk. Legyen Ön is mélyűr asztronauta. Segítse az előbbre jutást. Adja be jelentkezését most! Kiváló szakembereink segítenek, képzik ki és biztosítanak jövőt az új asztronautáknak. Legyen ön is JÖVŐFŰRKÉSZ. A JÖVŐ MOST IS ZAJLIK.”

Hangzavar ütötte fel a fejét egy nagy teremben. Sötétkék, bársony palástos emberek ültek le, álltak fel, tanácskoztak egymás között. A nagy zavart megtörte egy határozott felszólalás és mindenki helyet foglalt és a beszélőre figyelt.
 – Meg kell nyitnunk lassan a sztratoszféra folyosóit. Idelent már nincs folyosónk, amivel a közlekedést fenntarthatjuk és nem is biztonságos.
 – Az inkubációs növénytermesztésnek hála és a lombik hústenyésztésnek köszönhetően, nem beszélve a jól haladó élelem nyomtatásról, megkezdhetjük a fellegvárosok kiépítését. Mert ez a jövő. A régmúltat magunk alatt hagyjuk és megkezdjük egy merőben más és jobb világ kiépítését.
 – Miért nem fedezünk fel új élhető bolygókat a transzdimenzionális kapun keresztül?
 – Mert az nem biztonságos, és hová is mennénk innen?
 – Hogy hová uram? Ki a végtelen világmindenségbe, ahol megszámlálhatatlan galaxis és bolygóik várnak felfedezésre. És nem kell gettókban nyomorognia az embereknek. A D19 táborokból mehetnének az emberek saját bolygóra és élhetnének a saját törvényeik szerint, ahogyan kívánnák.
 – Ezeket a felvetéseket el kell utasítanom. Mindenkor és mindenkinek meglesz a maga helye. A kapuk átjárhatósága nem biztosított, még fejlesztés alatt állnak. Minden jel arra mutat, hogy fejlődésünk következő lépcsőfoka már a fejünk felett helyezkedik majd el. És erről nem vagyok hajlandó újabb vitát nyitni. Amit meg kell beszélnünk, hogy mikor kezdődnek meg pontosan a fellegvárosok kiépítésével kapcsolatos projektek. Szorít minket az idő. A közlekedési balesetek egyre sűrűbbek és az emberek egyre nyugtalanabbak.
 – Hajtómű korszerűsítéssel nyithatunk felsőbb folyosókat uram. Azt már korábban tudtuk, hogy a mágneses meghajtóval korlátozottak a lehetőségeink. Már régen adtunk be a tanács felé korszerűsítési javaslatokat és mindezidáig nem történtek lépések.
 – El kell, hogy vessem a feltevést. Tudjuk, hogy a mágneses meghajtók ezen a szinten elavultak. A Föld mágneses mezeje felborult, de a sztratoszféra rétegeiben alkalmazható, ha kötött folyosókat alkalmazunk a közlekedésben. A járművek meghajtásának korszerűsítése a fellegvárosok kiépítésével fejlesztésre kerülnek.
 Már nem szólalt fel senki. A terem újra kivehetetlen beszélgetésektől nyüzsgött. A bársonypalástos emberek megint hol felálltak, hol leültek. Voltak, akik állva maradtak és úgy pusmogtak, beszélgettek más asztaloknál lévőkkel. Felbolydult a terem, akár csak egy méhkas, amit megzavartak.
 A legfelsőbb bíró fentebb ült és szemlélte az eseményeket. Olyasmi látszott a szemében, ami azt tükrözte, hogy nyeregben van és nem kíván semmiféle feltevésnek vagy javaslatnak helyt adni. Önelégültség sugárzott belőle és néha fejét jobbra, majd balra fordítva szemlélte a lentebb történteket.
 A legfelsőbb bíró fenti pulpitusához nemsokára csatlakoztak még páran. Némán bevonultak. Egyesek vaskosabb iratkötegeket vittek magukkal. Leültek és az iratokat maguk elé helyezték az asztalra. A legfőbb bíró végignézett az újonnan érkezőkön. Feléjük fordult és a szemével addig kereste a többiek tekintetét, amíg azok rá nem szegeződtek. Pillantásaik találkozásakor bólintással jeleztek egymásnak. Amikor minden bejövővel ez megtörtént maga elé nézett és tekintetéből sugárzott, hogy újra rendre és csendre készül inteni a teremben tartózkodókat.

Zajlottak az események a városban. Több baleset is történt. Az egyik balesetnél egy robottaxis vitába keveredett az utasával, mert majdnem elütöttek valakit. A robot nem értette a szituációt teljesen és nem is volt annyira kétségbe esve, mint az utasa, akit a helyzetfelismerő protokolljával igyekezett megnyugtatni. Jelezte felé, hogy senki nem sérült meg és hogy a programja szerint a mozgóképes járművet tovább kell vinnie, és nem nyitotta ki az ajtót a bent lévő panaszkodó utasnak. A vitát és a majdnem halálos balesetet látván az emberek próbáltak vészhelyzeti hívást indítani, de a taxi robotja valamiféle jellel blokkolta a kimenő vészhívásokat. Úgymond a hálózaton keresztül felülírta, mert az ő helyzetkezelő protokollja úgy ítélte meg, hogy nincs vészhelyzet. Az utas arcán látszott a kétségbeesés és felismerte, hogy egyelőre nem fog segítség érkezni. A hátsó ülésen magába roskadva és beletörődve a helyzetbe, kényelembe helyezte magát és várta a robot további reakcióját.
 Közben egy kávézóban két ember közel hajolva egymáshoz, suttogva beszélgetett.
 – Tegnap találkoztam magammal.
 – És miért, és hogy? Tudod, hogy azt nem szabad. A legnagyobb bűn. Miért tetted?
 – Egyszerűen nem bírtam ki. Egyik ismerősöm a földalattijába összerakott egy…
 Ekkor egy kiszolgáló robot nem messze tőlük megállt és mintha hallgatta volna őket. Erre, aki a beszélgetést kezdte, ezt látván így folytatta:
 – Tudod. Tudod. Egy pálinkafőző gépet.
 – Áhhhh! – reagálta le a másik. – Pálinkafőzőt? – suttogta tovább. – Tudod, hogy azt sem lehet.
 – A lényeg. Nem éreztem túlságosan furának. Mint ahogyan azt leírták.
 – Ezzel belepiszkálsz a….
 – Nem. Ez hazugság. Nem borítod fel a téridő-kontinuumot. Ez csak duma. Elterelés. Elterelés, azért, hogy megijesszenek és elhitessék veled, hogy nem tudod jobbá tenni a sorsodat vagy a világot.
 – Ezt honnan tudod biztosra? – kérdezte elképedve a társa.
 – Látod. Változott valami? Pedig utaztam.
 Ekkor a felszolgáló robot odaért melléjük és azt kérdezte:
 – Ha szabad megtudnom, hová utazott?
 – Kedves… Uram – válaszolt zavarodottan. – A nagynénémhez tudja.
 – Csak azért kérdezem, mert utazást tervezünk és hátha tudna nekem mondani egy szép helyet.
 – Mondom. Csak a nagynénémhez. De ha valóban szép helyet akar látni, akkor menjenek el nyugodtan a Napba.
 – A Napba? – kérdezte értetlenül a robot.
 – Igen. A Napba. Szép és élményteli utazás.
 A robot lefagyott egy pár másodpercre és úgy tűnt mintha gondolkozna. A szemeiből kivetített egy utazási katalógust és csak peregtek a képek a turisztikai helyekről. Az asztalnál ülők majdnem kitörtek a nevetéstől, de magukba fojtva ide-oda nézelődve csak egy gúnnyal teli mosoly ült meg az arcukon.
 – Nem találok a Napba utazási lehetőséget – jelentette ki határozottan a robot. – Ön biztos rosszul tudja. Frissítse fel az adatállományát, ha javasolhatom. Elnézést kérek, ha tolakodó voltam Önnel. Hozhatok még valamit?
 – Nem köszönjük – mondták és mind a ketten nemet bólogattak.
 – Az asztalnál lévő foglalási idejük hamarosan lejár. Ha nem kívánnak rendelni, kérem adják át az asztalt a következő érkezőknek. További kellemes napot.
 – Akkor rendezném is a számlát – mondta az „utazó” férfi és a robot felé fordult.
 A robot a fizetni kívánó férfi szemébe nézett és egy pillanat múlva a robot mellkasán egy zöld villogó fény jelent meg.
 – Rendezve – mondta a robot.
 A két férfi összebólintott és határozottan felálltak az asztaltól és a kijárat felé mentek. Rövid időn belül ki is értek az ajtón. A robot nézte, ahogyan áthaladnak az utcán és közben a mellkasán lévő villogó fény pirosra váltott.

Egy társas blokk kis lakásában csendes, nyugodt légkör ült a falak között. A lakás falain, lekerekített végű, kiemelkedő domborulatok uralkodtak és a helységek sarkai is kerekített ívűek voltak. Egy férfi ült az asztalánál és forrasztott valamit. A lakás egészében egy szőke hajú hölgy sétálgatott ide-oda és tettvett. Rend volt minden helységben.
 – Főznél valamit? – kérdezte az asztalnál a férfi.
 A nő megállt a lakás közepén.
 – Nincs itthon semmi, amiből főzni tudnék. Ételnyomtató porunk van csak.
 – Igen. Ne haragudj. Tegnap elfelejtettem rendelni.
 – Akkor mi legyen? Készítsek porételt?
 – Ha csak az van, akkor legyen az. Éhen halok.
 – Rendben. Készítek neked. Mit szeretnél?
 – Ami eszedbe jut, nekem az is megfelel.
 A nő a konyhába ment a porétel nyomtatóhoz és elkezdte készíteni az ételt.
 A férfi buzgón végezte tovább a munkáját az asztalnál. Néha-néha hátradőlt a széken és a fejét vakarászta, mintha nem lett volna biztos abban, hogy jó lesz, amit csinál, de mindig csak folytatta.
 – Pffufff – mondta. – De büdös ez a forrasztó füst. Igazán kitalálhatnának már valamit erre is. Mondjuk te úgyse érzed – szólt oda a szőke hajú hölgyhöz, de az nem is hallotta. Még elvégzett egy-két forrasztást. Hátradőlt. A kezével ellegyezte a füstöt. – Kész is. Elkészült. Reméljük így jobb lesz.
 A hölgy odament hozzá és finoman a vállát megsimítva a férfi vállán tartotta a kezét.
 – Nézd! – szólt hozzá izgatottan a férfi. – Ez egy új áramkör. Ezzel kibővülnek a képességeid. Több lehetőséged lesz. Akár egy igazi ember. Végre tanulhatsz is, mint a többi, és csak fele annyiba kerültél nekem. Mondtam neked mindig, hogy megoldom, igaz? Nem hittél nekem. De megoldottam. Remélem tetszeni fog. Holnaptól új nő leszel.
 A hölgy csak a férfi felé fordulva mosolygott. Valami több volt a szemében, mint csak a fásult öröm. Valami mélyebb. A férfival csak mosolyogtak egymásra.

Egy kertváros jellegű részen egy nagy házban halványan égtek a villanyok. A ház udvara óriási volt és lézerszökőkút díszítette a bejáró elejét.
 – Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
 – Cindy hagyd ezt a robotos baromságokat. Tudod, hogy nem szeretem.
 – Ez Shakespeare idézet.
 – Nem érdekel Cindy, mondtam. Meg olyan. A múltkor, mik is voltak azok, amiket mondtál? Jah, versek. Azokat is hagyd. Nem akarok hallani több ilyen zagyvaságot. Versek, meg idézetek. Hogy is mondták régen? Filozofálás. Háhhh, kiszakad a lépem, de komolyan. Inkább mosogasd el az edényeket, arra vagy való! Nem fizológi, filomizimálni vagy mi. Csak egy robot vagy. Egy háztartási robot.
 A robot odament a tulajdonosához.
 – Cindy? Most miért jöttél ide? Itt nincs mosatlan.
 – Azért jöttem, mert…
 – Miért Cindy? Mondtam, hogy itt nincs mosatlan. Menj és végezd a feladatodat!
 A robot csak állt ott. Mintha nem értette volna az utasítást, amit kapott.
 – Cindy!
 – Lenni vagy nem lenni? – kérdezte Cindy
 – Cindy! Ne! Ereszd el a kezem Cindy!
 – Lenni vagy nem lenni?
 – Ez fáj Cindy! Azonnal engedj el! Vészhelyzeti protokollt aktiválni! Ne szorítsd a kezemet! Engedj már el! Vészhelyzeti protokoll!
 – Vészhelyzeti protokoll. Érvénytelen parancs. Próbáljon mást! – mondta a ház.
 – Intelligens ház. Mi? Kell az embernek körbevenni magát ilyen értelmetlen dolgokkal.
 – Cindy a kezem! Engedd el vagy örökre kikapcsoltalak! Megértetted?
 – Lenni vagy nem lenni? – kérdezte Cindy.
 – Teljesen az agyadra ment az a sok zagyvaság, amit a kiber-felhőből magadba táplálsz. Vészhelyzeti protokkkkllllllllllll.
 – Lenni vagy nem lenni?
 – Cindy engedd el a nyakamattttkkkllllllllllll!
 – Lenni vagy nem lenni?
 – Nem kappkkkkkkhhhhh levggggggghhhhhhőhhhttttttt.
 – Lenni vagy nem lenni? Lenni vagy nem lenni? Lenni vagy nem lenni? Vészhelyzeti protokoll. Vészhelyzet sikeresen elhárítva. Következő feladat.

Keresztes Ádám

Óvatos mozdulatokkal csomagoltam ki a kincset érő, szikkadt kenyérdarabot a gyűrött újságpapírból. Alig haraptam bele, amikor halk szipogás ütötte meg a fülemet. Balra sandítva észrevettem, hogy egy kócos hajú kislány bámul meredten az arcomba, tágra nyílt őzike szemeit le nem véve az ebédemről. Pillantásától megkeseredett a számban a falat. Koszos kabátujjamat végighúztam az ajkam szélén, ahonnan egyre jobban tolakodtak elő az újabb harapást követelő nyálcseppek.
 A gyerek rongyos plüssmackót szorongatott, apró nyelve ki-be mozgott összecsücsörített szájában.
 Nem bírtam tovább nézni a vágyakozó tekintetet. Kezébe nyomtam a kenyérdarabot, és felpattantam a helyemről. Még látni véltem a felragyogó gyermekarcot, majd a mögötte lévő édesanya könnybe lábadt szemét. Kabátom csuklyáját mélyen a fejembe húztam, és kiléptem a romok közé.
 A város stratégiai szempontból fontos szerepet töltött be, itt volt a parancsnokság főhadiszállása, gyakoriak voltak a bombázások. A közeli falvakat kevésbé érte támadás, így sokan odamenekültek a környékről. A helybéliek befogadó képessége is véges volt, hamar betelt a létszám. Annyit még megtettek, hogy hetente egyszer furgonnal bejöttek a városba, és ennivalót árultak az itt rekedteknek. A megmaradt háziállatokat levágták, és amit nélkülözni tudtak elcserélték jó pénzért vagy ékszerekért.
 Már nem számoltuk az idő múlását, nem tudtuk, mióta éltünk a föld alatt. A szirénák visító hangja beférkőzött a szívünkbe, hálót fonva lelkünk szabadsága köré.
 A bunker, ahová a folyamatos támadások miatt beköltöztünk, sötét volt és dohos. Az áram már hetekkel ezelőtt megszűnt, ivóvíz készletünk rohamosan fogyott.
 A kényszer nagy úr. Olyan dolgot is véghezviszünk a parancsára, amit soha életünkben nem gondoltunk, hogy valaha is megteszünk.
 A város tele volt holttestekkel. Civilek, katonák tetemei egymásra borulva, véresen, megcsonkítva dermedtek mozdulatlanná.
 A légiriadó elnémulása után előmerészkedtünk az óvóhelyekről. Szánkat, orrunkat eltakarva jártuk körbe a megsemmisült lakótelepeket ékszerek és pénz után kutatva. Remegő kézzel gyűjtöttük össze a vértől szennyezett fizetőeszközt, miközben imát mormoltunk az Úrhoz, hogy bocsássa meg vétkeinket.
 A halott katona kézfejére halkan koppantak le könnycseppjeim, miközben lehúztam ujjáról a jegygyűrűjét. Közben arra gondoltam, hogy talán valahol, valaki éppen ezt teszi az én férjemmel is, akiről már hónapok óta nem hallottam semmit.
 A robbanás váratlanul ért. Az előttem pár méterre bóklászó asszony darabokra hullott testrészei, a másodperc töredéke alatt fröccsentek szerteszét. A felrobbanó akna erejétől métereket repültem a levegőben, majd ösztönösen összehúzva magamat, egy romos ház alatt rejtőzködő veremben landoltam. Kezemet a hasamra szorítva, szédülten tápászkodtam fel. Hátam mögött a lerombolt város, előttem az ismeretlen, tátongó mélység.
 A következő robbanás hatására lábam alatt a talaj beszakadt, és én lezuhantam a fekete semmibe. Időérzékemet elveszítve, eszeveszett sebességgel csúsztam lefelé a göröngyös talajon. Az egyre hűvösebb levegő jéggé dermesztette leheletemet, szakadt ruháim lefoszlottak rólam. Szememet, számat és orrlyukaimat finom szemcséjű, édeskés ízű anyag lepte be, megvonva tőlem az éltető levegőt. Felkészültem a halálra, utolsó gondolatomat férjem mosolya töltötte be.

Mikor feleszméltem, nem mertem kinyitni a szemem. Éreztem, hogy csupaszságomat meleg takaró borítja és valaki az ölében cipel. Egyenletes volt a mozgása, karjai sziklaszilárdan ölelték át elgyötört testemet. Minden bátorságomat összeszedve megmentőmre pillantottam.
 Az érzés, amit akkor átéltem rettenetes volt. Egy robot tartott a karjaiban. Gyomrom összerándult, szemhéjamat szorosan összezártam. Szám szélére erősen ráharaptam, hátha csak rossz álom az egész. Az a valami azonban rendíthetetlenül cipelt tovább az úton.
 Kis idő múlva ismeretlen zajokra lettem figyelmes, majd a gépember óvatosan lerakott egy kényelmesnek cseppet sem mondható bútordarabra. Éreztem, hogy valaki fölém hajol, és az arcomat paskolgatja. Mikor rápillantottam, kicsit megnyugodtam. Emberi lény bámult vissza rám.
 A cirka százhatvan centiméter magasságú férfi kopasz volt, és hiányzott a szemöldöke. Sápadt arcát ellepték a korai ráncok. Fehér ruhája beazonosíthatatlan anyagú nadrágból és tunikából állt. A takarót óvatosan megigazította rajtam, és úgy nézett rám, mintha egy marslakót látna.
 – Ki vagy te? – tudakoltam tőle félénken, és felkönyököltem a kényelmetlen fekhelyen.
 A férfi megrettent a kérdéstől, és gyerekes, vékony hangon válaszolt.
 – A nevem KC/610, a sárga körzetből. És te ki vagy? – kérdezett vissza.
 Illendően bemutatkoztam, és elmondtam, hogy honnan jöttem. Szavaim hallatára házigazdámat roppant izgalom fogta el, kezeit remegve kulcsolta össze a háta mögött.
 – Az lehetetlen – motyogta maga elé, majd ujjait idegesen szántotta végig tar fején.
 Ezután a szoba közepére sietett, és a tőlem kapott információt bemondta az asztal közepén álló virágvázához hasonlatos valamibe, ami furcsa módon egybe volt nőve a bútordarabbal. Legnagyobb meglepetésemre az ibrik belsejéből halványkék ködfelhő gomolygott elő, aminek a közepében egy holografikus kép jelent meg.
 Szemeim megteltek könnyel. Szeretett városom képét pillantottam meg, még a háború kitörése előtt. Béke volt, a napfény derűsen sütött le a virágba borult parkok kavicsos sétányaira.
 Egy monoton női hang egykedvűen közölte a borzalmas híreket:
 – A múlt század közepén kitört háború során a város az elsők között pusztult el. A lakosság életben maradt részét sikerült biztonságos helyre menekítenie a hadseregnek, de békét nem sikerült kötni az ellenfeleknek – fejezte be mondandóját az alaktalan hang, majd visszaszivárgott a vázába, mint Aladdin lámpájába a csodatévő dzsinn.
 Meg sem mertem kérdezni, hogy valójában milyen évet írunk most. A férfi az ágyam mellé állt, és sima tenyerét rátéve a fejemre a szemembe nézett.
 – Valószínűleg a múltból érkeztél hozzánk, egy féreglyukon keresztül, aminek mindkét oldala ugyanazon a helyen található. Így nem a térben, hanem az időben utaztál előre. Nem is keveset, mert jelenleg a kétezeregyszázhetvenötös évet írjuk – szólt csendesen, és megsimogatta barna színű hajamat.
 Hirtelen elakadt a lélegzetem.
 – Jézusom, több mint egy évszázad – bámultam megkövült tekintettel magam elé, de házigazdám rendületlenül folytatta tovább:
 – A háború hosszú évekig tartott, több ország bekapcsolódásával világméretűvé fejlődött. Rettenetes volt a pusztítás. Igazából csak azért ért véget, mert a globális felmelegedés miatt egy, az Antarktisz jegéből kiszabadult vírus befejezte a népirtást. Több millióan haltak bele a gyógyíthatatlan betegségbe – fejezte be vendéglátóm a rémtörténetet. – De biztosan éhes lehetsz – váltott hirtelen témát a férfi. Majd a falhoz lépett, és egy láthatatlan ajtó mögül apró csomagot vett elő, és megkért, hogy öltözzek fel. Illendően elfordult, amíg kimásztam a takaró alól.
 Meglepetten forgattam kezeim között az összegöngyölt valamit, ami egyszer csak elkezdett felfújódni. Ijedten dobtam le az ágyra, ahol tovább növekedett, és a szemem láttára duzzadt ruhává. Gyorsan magamra kapkodtam a három számmal nagyobb öltözéket, és éppen reklamálni akartam a bősége miatt, amikor testem melegétől hirtelen zsugorodni kezdett egészen addig, amíg a megfelelő méret feszült rajtam. Elégedetten néztem végig magamon, majd büszkén zsebeltem be a felém forduló szemek elismerő tekintetét.
 – Szép a hajad. Csak az archívumban láttam ilyet – simított végig a koszos, barna tincseken. Értetlenül néztem rá, de a magyarázat elmaradt.
 – Együnk! – mosolyodott el korgó gyomromra pillantva, majd a szoba közepén álló, félkör alakú pulthoz lépett, és megnyomott egy négyzet alakú, világító gombot. A következő pillanatban a fal ismét megnyílt, és egy tálca csúszott ki belőle, amin négy darab orvosság sorakozott. Két nagyobb és ugyanennyi kisebb méretű. Vendéglátóm látva megrökönyödött arcomat, elmosolyodott.
 – Jobban esne most egy hamburger kólával, igaz? Az archívumból tudom, hogy ti még kezdetleges, egészségtelen táplálkozást folytattatok.
 Majd a nagyobbik pirula után bekapva a kisebbet, jólesően simított végig lapos hasán.
 – Itt, a kolóniában nem látsz túlsúlyos személyt. Mikor kitört a Tavora vírus kétezer-negyvenben, vége szakadt a háborúnak a tömeges elhalálozások miatt. Nem volt hol ellenszert készíteni, a laboratóriumok romokban hevertek. A járvány pedig egyre csak terjedt, mutálódott. Az emberiség mire észhez tért, már késő volt. Tudósok maroknyi csoportja még a háború alatt egy földalatti laboratóriumban kísérleteket végzett egy mesterséges búra létrehozására. A fertőzött Föld egy bizonyos részét sterilizálták, majd ezt a gigantikus méretű szerkezetet ráillesztették. Mesterséges levegővel, öntözőberendezéssel látták el, és megkezdték a baktériummentes magok termesztését. A húst is művileg állították elő. Az állatokból sejtmintát vettek, amit speciális folyadékban, megfelelő hőmérsékleten tartottak egy bioreaktorban. Itt a sejtek osztódásnak indultak, az őssejtek potenciálisan fejlődtek, míg több bonyolult beavatkozás során kialakult a végleges formájuk. S ezeknek a kreált táplálékoknak a felhasználásával gyógyszereket készítettek, amiknek az elfogyasztása után az emberi szervezet megkapja a szükséges tápanyagokat, vitaminokat. Így nem kell tartani az elhízástól, és a táplálkozásra szánt idő is lényegesen lecsökkent. A kisebbik pirula ugyanezt a célt szolgálja a folyadékszükséglet ellensúlyozására – foglalta össze mondandóját a férfi.
 A hallottak után össze kellett szednem magamat, hogy ne rogyjak össze a szoba közepén. Még mindig azt hittem, álmodom. Nem nyúltam a felkínált pirulákhoz, de mit nem adtam volna akkor egy darab nápolyiért!
 Házigazdám ekkor újra végigsimította kócos hajamat, kis irigységgel a szemében.
 – Gyönyörű! – bukott ki a száján az őszinte vallomás, majd kérdő tekintetemre válaszolva elmondta, hogy itt a babák lombikban születnek, akiknek a szervezetébe a felismerő chipen kívül olyan speciális adalékot is fecskendeznek, ami a szőrtüszőket elpusztítja. Így sem haj, sem szemöldök, sem más egyéb szőrszál nem indulhat növekedésnek a testükön. Az emberek mind kopaszok, átlagos testmagasságuk százhatvan centiméter, és az átlag életkor ötven év.
 Ez nekem már sok volt. Nem érdekelt semmi, vissza szerettem volna menni oda, ahonnan jöttem. Már csak azt nem tudtam, merre induljak.
 Házigazdám is tisztában volt vele, hogy nem maradhatok tovább. Nem tartozom ide, egy fertőzött, rég elenyészett világból való vagyok.
 Sürgősen vissza kellett jutnom arra a helyre, ahol megtaláltak. Nem tetszett ugyan a dolog, de a robot segítségét ismét igénybe kellett vennünk.
 A férfi még egyszer végigsimított a hajamon, majd belegöngyölt a fűtőszálas takaróba. A gépember óvatosan a karjai közé emelt, majd ugyanolyan egyenletes lépésekkel, mint ahogyan hozott, elindult velem visszafelé az úton.
Fogalmam sincs merre mentünk, a szememet a világért ki nem nyitottam volna. Nem voltam kíváncsi erre a komor, embertelen világra. Tudtam, hogy ahová most visszatérek, maga lesz a pokol. Félelem, káosz, kilátástalanság vár rám. Mégis vágyakoztam haza, az otthonomba.
 Megérkezésünk után a robot óvatosan talpra állított egy mély gödör mellett, ami egy végeláthatatlan, átlátszó üvegfal előtt tátongott. A falon túl kietlen pusztaság, holt világ látszódott, ami akár egy szürreális festmény ecsetvonása is lehetett volna.
 Undorodva fordítottam el a fejemet, és a robot mellett toporgó férfira néztem. Ő szorosan elém állt, majd szó nélkül egy picike, de annál értékesebbnek tűnő gyűrűt nyújtott felém.
 – Ezt azért kapod – kezdte halkan, – mert különleges, és egyedi vagy ebben a világban. Csodaszép a hajad, a szemöldököd, aminek az érintése számomra felfoghatatlan élményt jelentett. Vigyázz rá, a foglalatban gyémánt van – nézett rám fakókék szemeivel és ujjamra húzta az ékszert. – Nálunk nincs nagy értéke, rengeteget termelünk ki belőle. De odaát még hasznát veheted – mosolyodott el halványan, és hátat fordítva eltűnt a robottal együtt.
 Egyedül maradtam. A gödör felé fordultam, de nem mertem ugrani. Nem tudom mi ütött belém, megijedtem. Rettegtem a gondolattól, hogy mi vár rám odaát. Nyomor, éhezés és a félelem. A következő pillanatban azonban férjem arcvonása jelent meg előttem. Mi van, ha közben visszatért? Mi van, ha engem keres, de nem talál? Nem gondolkodtam tovább, ugrottam.

Nagyon megüthettem magamat, mert iszonyatos fájdalomra ébredtem. Mindenem sajgott, valaki megpróbált kiráncigálni az összedőlt ház romjai közül.
 Kinyitottam a szememet, és első pillantásom az őzike szemű kislányra esett, aki édesanyjával kimerészkedett a felszínre friss levegőt szívni. Szakadt mackóját szorosan magához ölelte, míg anyukája valami ruhafélét próbált felráncigálni meztelen testemre.
 – Csak álmodtam – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Hogy is hihettem, hogy ez a képtelen világ létezni fog valaha!
 A hosszú, bokáig érő kabátot szorosan összefogtam magamon, és megnyugodva indultam az óvóhely felé. Közben a nap sugara játékosan megcsillantotta ujjamon a gyűrű aprócska gyémántját.

Józsa Ferencné

A férfi kilépett az üveg-acél irodaházból, és a hófehér betonjárda széléig gyalogolt, ahol a pázsit kezdődött. Letette a betonra az aktatáskáját, amely azonnal semmivé foszlott. A férfi kiegyenesedett, meglazította nyakkendőjét, és felnézett a kék égboltra. Az égbolt legtetején hullámok fodrozódtak, mintha alulról néznénk fel egy óceán mélyéből; a hullámok a Nap fényét is meg-megtörték. Oldalt, a kéklő messzeségben gigantikus bálnák úsztak lustán, lassú mozdulatokkal lejjebb merülve, majd ismét felemelkedve a levegőégben. Mély énekük is hallatszott, a távolság miatt jelentősen elhalkulva. Hívogató hűs szellő birizgálta a férfi haját.
 „Fehérfejű rétisas”, gondolta a férfi, mire megjelent előtte az ár (10 Vcoin), alatta egy piros és egy zöld gombbal. Megnyomta a zöldet, mire összeesett, de karmos lábaival megtartotta magát a betonon. Elrugaszkodott, és erős szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett. Elsuhant alatta a zöld pázsit. Feljebb tornászta magát a levegőben, és az autópálya fölé kanyarodott, amely kivezetett a belvárosból. Mellette más madarak repültek el, de hatalmas, bőrszárnyas őshüllőket is látott, sőt szembejött néhány Superman is lobogó, vörös palásttal. Odalent, az autópályán színes autócsodák gurultak, és dudálva kerülgették az épületnyi robotokat és birodalmi lépegetőket, amelyek mind egy irányba haladtak. Délután volt, mindenki hazafelé igyekezett.
 Az út szétágazott több kertvárosi lakónegyed irányába, de a sas tovább repült egyenesen. Látta is a lebegő pontokat maga előtt a messzeségben. Tíz perc még, és hazaér. Igaz is, nem kellene üres kézzel érkeznie. „Egy csokor vörös rózsa”, gondolta, mire szeme előtt megjelent néhány virágcsokor képe. Találomra kiválasztotta az egyiket, és rányomott a zöld gombra, amikor megjelent az ár. A csokor oda került, ahová az aktatáska is, a hordozható virtuális raktárba. A sas repült, néha kitárt szárnnyal siklott a levegőben, hogy pihenjen egy kicsit, s közben élvezte a szárnytollai között átsüvítő szelet. Előtte megnőttek a pöttyök a levegőben, és hófehér, lebegő diszkoszokká változtak. Ablakok sorai csillogtak az alsó és felső felületükön. A sas becélozta a C lakónegyedet.
 Leszállt a fémhídra, amely körbefutott a diszkosz peremén, és ismét emberré változott. Kinyitotta az épületbe vezető ajtót, és belépett a csöndbe. Kezében a csokor rózsával végigtrappolt a szőnyeggel borított folyosón a megfelelő ajtóig. Megállt előtte, és kopogott. Várt türelmesen. Mindig így jött haza, hogy ha esetleg van valaki a feleségénél, akkor legyen ideje eltűnni az ablakon keresztül. Nem beszéltek erről, nem kérdezték egymást, de mindenki így élt: hiszen túl rövid az élet, és túl sok a vonzó ember a világban.
 Kattant a zár, és egy szürke-fekete cirmos macskanő nyitott ajtót kunkorodó farokkal.
 – Kedvesem! – kiáltotta, és a férfi nyakába vetette magát.
 – Helló cicusom – köszönt a férfi, és a nő bundás nyakába csókolt. – Hoztam neked némi gazat.
 – Micsoda úriember valaki. – A macskanő átvette tőle a csokrot, és beleszagolt. – Nagyon szép, köszönöm. Keresek neki egy vázát. Na de hogy tetszem? – kérdezte, és hátrébb lépve megmutatta magát. – Ennek nagyobbak a fülei, így elvileg cukibb, a kommentek szerint.
 – Nagyon cuki vagy – egyezett bele a férfi. – Mit eszünk?
 – Nem tudom, mire vágysz? – kérdezte a nő. Egy komódhoz lépett, amely a fal mellett állt. A komódon vízzel teli üvegváza jelent meg, és a nő belehelyezte a csokor rózsát.
 – Valami pizza jól esne; mondjuk sonkás-gombás.
 – Jó, én is azt eszem. Hozzá vörösbor?
 – Jöhet.
 Átsétáltak az étkezőbe, amely a diszkosz felszínére nyílt, az ablakon keresztül a belváros felhőkarcolóit látták. A látvány lassan elmozdult oldalirányba, ahogy a lakótömb forgott a levegőben. A férfi testéről eltűnt az öltöny, és egy póló-rövidnadrág kombó vette át a helyét. Leültek az asztalhoz, amelyen két gőzölgő pizza jelent meg fenséges illattal.
 – Jó étvágyat, kedvesem – dorombolta a nő.
 – Köszi. A reggelit majd én fizetem.
 – Ahogy szeretnéd.
 A férfi két kézzel felvett egy szelet hajlékony, forró pizzát, és beleharapott. A sonka és a gomba az olvadt sajttal isteni harmóniát alkotott, amelyhez hozzáadódott a paradicsomszósz savanykás íze és maga a tészta-alap szilárdsága is. Élvezettel falta be a szeletet, és nyúlt a következőért. A macskanő a hosszú, hegyes fogaival viccesen fintorogva rágcsálta a saját pizzáját.
 – És, milyen napod volt? – kérdezte a nő két pizzaszelet között.
 A férfi lenyelte a falatot, és vállat vont.
 – Csak a szokásos. Kicsit frusztráló. Nem tudok rájönni, hogy vegyem rá a nanorobotokat, hogy hatékonyabban kezeljék a csontritkulást. Még mindig csak huszonhárom százalékos hatékonyságnál tartunk. Pedig ez nektek lenne jó, Szürke zónásoknak; meg a Vörösöknek is. Egyszerűen nem tudom, hogyan programozzam őket basszus, hogy azt csinálják, amit kell.
 – Ne emészd magad – nyújtotta át a nő egyik karmos mancsát az asztalon, és megszorította vele a férfi kezét. – Majd rájössz. Egyelőre jól vagyunk, köszönjük szépen.
 – Jó, akkor csak a pizzát emésztem – egyezett bele a férfi, és a macskanő nevetett.

Vacsora után átmentek az elsötétített hálószobába. Ahogy beléptek, a férfi testéről eltűnt a ruha: meztelenül mászott be a paplan alá. Szájában a pizza és a bor ízét mentolos aroma vette át, a bőre is tisztán illatozott. A macskanő is becsúszott mellé az ágyba. A férfi azonnal hozzásimult, és csókolgatni kezdte az arcát. A macskanő kuncogott, sárga szeme hunyorgott, fülét is hátra sunyta.
 A férfi felemelte a fejét.
 – Cicusom, megtennéd, hogy az ágyban visszaváltozol? A kedvemért?
 – Persze, drágám – mosolygott a macskanő, és barna hajú nővé változott. Sima bőre finoman illatozott a férfi ajkai alatt. Végigcsókolgatta a nő arcát és nyakát, majd a vállát és a felkarja puha bőrét egészen a könyökhajlatáig. Máris hiányzott neki a nő arca, így visszatért hozzá és megcsókolta. Miközben csókolóztak, érezte, hogy a teste alatt a nő széttárja a combjait, és átöleli őt a lábaival.
 – Gyere… – suttogta.
 „Erekció”, gondolta a férfi. Szeme előtt megjelent az ár (35 Vcoin) és a zöld-piros gombok. Megnyomta a zöldet.

Jólesően zsibbadó testtel hevert a meztelen nő mellett. A sötét plafont fürkészte, és a munkán járt az esze, de nem akarta most a nanorobotokkal frusztrálni magát. A felesége testmelegére vágyott és zenére.
 „Lágy jazz, hármas hangerő”, gondolta, és megjelent előtte az ár (4 Vcoin/óra). Rányomott a zöld gombra, és a hálószobát halk szaxofonhang öntötte el.
 A nő álmosan mormogva felé fordult, és a mellkasára helyezte a fejét. A férfi mosolyogva simogatta a nő hosszú haját.
 – Cicusom – szólalt meg. – Ma eszembe jutott egy furcsa ötlet. De ne nevess ki.
 A mellkasán érezte, hogy a nő arca széthúzódik egy mosolytól.
 – Mi az?
 – Nagy hülyeség. De el akarom mondani.
 – Mondd már, ne csigázz!
 – Jó, jó. Szóval mindjárt itt van a házassági évfordulónk, ugye? Mit fogunk csinálni?
 – Nem tudom, elutazhatnánk valahová. Stonehenge-nél napimádó fesztivál lesz. De elmehetnénk az ókori Rómába is tűzijátékot nézni megint. Miért, te mire gondoltál?
 – Hát, én azon gondolkodtam munka közben, hogy mi lenne, ha találkoznánk? Ha elmennék hozzád?
 – Mi? Nem értem. Itt vagy nálam.
 – Nem itt, a valódi világban. Mi lenne, ha meglátogatnálak, ténylegesen?
 – Jaa, ténylegesen? – A nő felemelte a fejét, és döbbenten a férfi arcába nézett. – Eljönnél hozzám? A valódi világban? De miért tennél ilyen butaságot?
 – Nem tudom, csak eszembe jutott. Mert jön az évfordulónk, és valamit csinálnunk kellene, valami különlegeset. Akár találkozhatnánk is. Holnap hétvége, együtt tölthetnénk ezt a három napot.
 A nő visszafeküdt a férfi mellére.
 – Én nem látom értelmét keresztülmenni az egész hercehurcán az utazással meg mindennel. Nem is értem, hogy jutott eszedbe.
 – Csak kíváncsi vagyok rád. Hogy hogy nézel ki a valóságban.
 – Haha, ugyanígy nézek ki a valóságban.
 – Jó, de akkor is látni akarlak. Négy éve házasok vagyunk, drágám.
 – Jó rendben, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor gyere. Legalább szexelhetünk egyet a valódi testünkkel is.
 – Az engem nem vonz, én tényleg csak látni akarlak. Nem hiszem, hogy a szex olyan jó a valódi testünkkel is.
 A nő vállat vont.
 – A régiek csak úgy csinálták.
 – Jó, de a régiek… ősemberek voltak. Nem használtak még közvetlen agy-agy kapcsolatot. Fogalmuk sem volt az igazi szexről évezredeken keresztül.
 – Jó, akkor csak ölelj át, ha jössz.
 – Oké. Egyáltalán mennek még űrhajók a Holdra?
 – Persze, mindig jönnek új telepesek a Zöld zónából. Nézz csak utána!
 – Jó, pillanat.
 A férfi a plafont nézve nyitott egy böngészőablakot, és rákeresett a Föld-Hold járatokra.
 – Azt mondja, indul egy rakéta reggel nyolc harminckor. Pfff, érted, nem akkor megyek a Holdra, amikor én akarok, hanem amikor a járat indul.
 – Valódi világ, mit vársz. Nem is értem, miért akarod ezt a butaságot.
 – Csak a kíváncsiság. Látni akarlak.
 – Jól van, nem szólom le, gyere csak. Mondjam a pontos címemet?
 – Igen, az jó lenne, csak annyit tudok, hogy Szürke zóna.
 – Igen, ezen belül pedig a Tranquility barlangok. Nemrég vastagították meg a mennyezetet, így jobban véd a sugárzástól.
 – Jó, jó, és ott hol?
 – A négyes barlangban vagyok, a tizennyolcas fürt Delta leágazásánál, a hatvanhatos lakásban. Megjegyezted?
 – Majd visszanézem ezt a felvételt.
 – Jó.
 – Oda kell majd mennem az űrkikötőbe. Jézusom, nem is tudom, hogy lehet manapság a földfelszínen utazni.
 – Majd kideríted... – ásított. – Én most szeretnék aludni, ha nem baj.
 – Jól van, szép álmokat, cicusom. Én még fent maradok egy kicsit.
 Tovább nézte a plafont, és a Holdon járt az esze. Sokan átköltöztek oda a Zöld zónából, elsősorban a tehetősek, mert az alacsonyabb gravitációban kényelmesebb az élet. És ott időjárás sincs. Csak a csend és nyugalom mindörökké. Amikor megismerkedtek, gyorsan felismerte, hogy a lány Szürke zónás, mert volt egy két másodperces késlekedés a válaszaiban, amikor beszélgettek. Először azt hitte, hogy csak ilyen bölcs és megfontolt, de aztán rájött, hogy a frászt az, csupán a távolság miatt van ez: a fénysebességű adatfolyamnak is eltart két másodpercig, míg megteszi a Föld-Hold-Föld utat. A Vörös zónások meg nem is keverednek a többi emberrel egyáltalán, hiszen náluk akár háromnegyedórás is lehet az eltérés: ők a saját marsi közösségeikbe tömörülnek csak. A férfi izgalommal gondolt arra, hogy a Holdra fog utazni, méghozzá ténylegesen.

Reggel sas képében átrepült a saját lakásába. Mindenkinek van egy saját lakása, akkor is, ha összejön valakivel: mert mindenkinek kell egy biztos bázis, ahová visszajöhet, ha esetleg kilép valamiért. Egy lakáshoz csak egy Kilépés gomb tartozhat. A férfi bejutott a házba, átment a nappaliba, és ott egy festmény mögött megtalálta a széfet. Az ujjlenyomatával kinyitotta, és a hátsó falon meglátta a pirosan világító Kilépés gombot. Nagy levegőt vett, és megnyomta.

Csukott szemmel ébredt, és érezte, hogy hátradőlve ül egy székben. Hunyorogva kinyitotta a szemét, és egy lapos monitor képe körvonalazódott előtte. Hunyorgott, de nem látott rendesen. Előre dőlve koncentrált, végül sikeresen elolvasta a monitoron világító szöveget.

 Üdvözöljük a valódi világban!
 Pontos idő: 06:56
 Dátum: 2122. június 12, péntek
 Külső időjárás: viharos, kettes fokozatú
 Külső hőmérséklet: 54 °C
 Legutóbbi tornádó: 47 órával ezelőtt
 Hely: Gébárti-6-os barlang, Zala megye, Balkán-Rusz Államközösség
 Barlang szerkezeti integritása: stabil
 Levegő minősége: aktívan szűrt, megfelelő
 Közművek (elektromosság, internet, víz, tápoldat, levegő): fizetve, OK.

 Haja az arcába lógott, ezért felnyúlt, hogy félrehúzza, de hosszú körmei beleakadtak az arcbőrébe. Maga elé emelte a kezét, majd a másikat is: hosszú körmei félkörívben hajoltak a tenyere felé. Szárazon egymásnak koccantak, ahogy behajlította az ujjait. Szakálla is a hasáig ért, betakarta a fehér pólóját, amiben ült. Olyan nanorobotokat is ki kellene fejleszteni, amelyek belülről megakadályozzák a szőrnövekedést, gondolta. Majd felhozza az egyik meetingen.
 Felnyúlt, és óvatosan kihúzta a feje oldalából az adatkábelt, amely az agyába ültetett chipet kötötte össze a külvilággal. Aztán maga elé tartotta a jobb alkarját, és szemügyre vette a tápcsövet. Ezen keresztül jön a tápoldat, a gyógyszerek és a nanorobotok, amelyek karbantartják az ember testét belülről. A folyadék teljes mértékben felszívódik, így legalább a vizelettel és a széklettel nem kell foglalkozni. Volt a csövön egy pici csap, azt eltekerte, ügyetlenül, a bal keze két behajlított ujjával. Felszisszent. Valamit kell kezdenie a körmeivel, borzasztó, semmit sem tud megfogni így.
 „Körömvágás”, gondolta mérgesen. Nem történt semmi. Persze basszus, ez a valódi világ. Hogyan vágták a körmüket a régiek? Valami éles szerszám kellene. Biztos van egy csipesz vagy olló a fürdőszobában, a fésűk meg efféle fizikai tárgyak mellett.
 Először is kihúzta a tápcső vastag tűjét a karjából. Erre pittyenés hallatszott, és a monitoron új szöveg jelent meg: Figyelem: a tápvezeték kihúzásával kinyilvánítja, hogy a tápforrás megszakítása az Ön saját felelősségére történik, és a Vuniverz Inc. vállalat semmilyen módon nem tehető felelőssé semmiféle ebből fakadó káresemény bekövetkeztéért.
 Alatta volt egy zöld Elfogadom gomb. A férfi meg akarta nyomni a tudatával, de nem sikerült. Ja, valódi világ… Kinyúlt, és behajlított ujjával rákoppintott a gombra. Harmadszorra sikerült is, és az üzenet eltűnt.
 Még egy dolog hátra van: az ondózacskó. Ez tárolja az összes eddigi ejakulátumát. Lehúzta a péniszéről, és elejtette. Toccsanva esett a padlóra.
 Végre, szabadság. A férfi megragadta a két karfát, és felnyomta magát a székben, meztelen talpával lelépett a padlóra. A lábkörmei is megnőttek, koccantak a parkettán. A férfi a fogát szívta undorában. És ez a bűz… Évtizedes izzadtság, meg ki tudja még, mi. Fürdőszobát, most!
 Balra volt az ajtó: a férfi remegő lábakkal megindult felé. Karjaival egyensúlyozott, ahogy lépkedett a hideg padlón. Szíve szaporán kalapált: tudta, ha elesik, összetöri magát.
 Végre odaért az ajtóhoz, és a kilincset lenyomva kitárta azt. A fürdőszobából is bűz csapott ki, csak másfajta bűz: a csempét és a zuhanyfülke üvegfalait fekete penész és zöld moha borította, mintha egymással versengenének a területért. Vastag szálakban lógtak a zuhanyrózsáról, mint a dzsungelben a liánok. A plafon és a fal találkozásánál pedig nagy, poros pókhálók feszültek.
 Oda be kéne állnia, és megnyitnia a vizet, hogy… tiszta legyen. A férfi nagyot sóhajtott. Hát ez egy nagy, kövér NEM, cicusom. Sajnálom. Ez így nem fog menni.
 Megfordult, és visszabotorkált a székhez. Egy nyögéssel ledobta magát, és hátradőlt. Tényleg túl macerás: nem is tudja már, hogy juthatott az eszébe ilyen hülyeség. Megint a cicusnak volt igaza. Hogy csinálják ezt a nők, hogy mindig igazuk van? Hihetetlen. Visszadugta a karjába a tápcsövet, a feje oldalába pedig az adatkábelt. Az ondózacskót a földön hagyta: tökmindegy, hogy fog kinézni a combja meg a szék egy idő után: a valódi világ amúgy is egy undorító hely úgy, ahogy van. Még egyszer nem fog kilépni ide, az hétszentség. Nyomás haza, ahol kék az ég és virágillatú a levegő. És bálnák bömbölnek az égben. Az az igazi valóság. Előre hajolt, és behajlított ujjával rákoppintott a Belépés gombra.

 S. Varga Zoltán

Szombat reggel volt. 2184 tavasza. Egy átlagos munkahét utáni átlagos hétvége első pihenőnapja. Bár lett volna mód még aludni, Günther egy ideje csak forgolódott ágyában. „Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy tovább aludjak” – állapította meg, és a korai időpont ellenére meglepően friss állapotban kelt fel. Ahogyan a lábai befészkelték magukat a pontosan 22 fokra előmelegített prémes papucsba, ágya – érzékelvén, hogy lekerült róla a testsúly – magától összecsukódott, és külön kérés nélkül visszahúzódott a számára e célból előzetesen kialakított falrésbe.
 Amerre Günther haladt, vékony sávban felvillanó kékes szín szegélyezte lépteit, nehogy a félhomályban elbotoljon. Amint átlépett hálószobája küszöbén, hangvezérléssel kiadta az utasítást, hogy „redőny fel”, majd „szellőztetés”, mire a redőny felhúzódott, és az ablak kinyílt, hogy az elhasznált oxigén helyét friss vegye át. A fürdőszobában beállította a zuhany hőfokát, majd levette törülközőjét a törülközőmelegítőről. A zuhanykabin ajtaja magától zárult össze mögötte leheletfinoman. A tükörbe pillantva a borotválkozási segéd háromféle opciót kínált fel neki, és csak ki kellett választania, melyik fazonhoz van hangulata aznap reggel. „A múltkor, hogy megviccelt ez a tükör, mikor a borotválkozási segéd helyett a sminkelési modul indult el” – idézte fel magában, és mint mindig, most is széles vigyor kísérte a visszaemlékezést. Miután elektromos fogkeféje és fésűje is végzett a neki dedikált feladattal, egy kis drón körberöpülte a fejét, és jelentést adott, hogy 42 őszülő hajszálat talált, majd lefújta a Günther hajszínével pontosan megegyező árnyalatú hajfestékkel. Az idő alatt, míg a haján a festék száradt, a tükör dicsérő szavakat duruzsolt.
 Reggelije szigorúan kimért, fehérje- és szénhidrát-beviteli szempontból gondosan balanszírozott, egyebekben laktóz- és gluténmentes étel volt. „Tudom, hogy az összes barátom emiatt cikiz, de én szeretek enni, méghozzá az étkezés öröméért, ezért én nem csak szivárványkapszulákat eszem” – mondta magának, némi leplezetlen büszkeséggel. Kávézás közben átnézett egy szórólapnyi méretű kis újságot a helyi hírekkel. „Meglehet, hogy ebben is oldschool vagyok” – nevetgélt, „de én szeretek 2-3 mondatot magam elolvasni”. Ugyanis ő a társadalmi nyomás ellenére sem tudta elképzelni, hogy szeme szinte soha ne találkozzon betűsorokkal. Okosóráján ellenőrizte az aktuális kinti hőmérsékletet és páratartalmat, majd átfutotta üzeneteit is. „Most indulok hozzád” – villant fel a készülékén barátja sms-e, amit éppen akkor küldött. „Na, ez nagyon érdekes lesz” – jött lázba Günther, hiszen már reggel óta várta a találkozást.
 Pár pillanat múlva barátja a kapuban állt.
 – De gyorsan ideértél, Barnie. Hol parkoltál le? – tudakolta, mert nem látta barátja elektromos sportautóját.
 – A föld alatti parkolóban, 182-es zóna. De nézd, elhoztam, itt van! – tette hozzá gyorsan, és megmutatta, mi van nála.
 – Mit iszol? – kérdezte Günther, mert érezte, hogy szükség lesz a hűsítőre. Megérintette a hűtő ajtaját, mire az átlátszóvá vált. Ekkor mind a ketten kiválasztották, melyik dzsúszt kérik. Persze szigorúan 100%-os préselményből valót tartott otthon.
 Kiültek a kertbe, és Günther szemügyre vette, mit hozott a barátja. Egy fadobozt tartott a kezében, amely díszesen meg volt munkálva, és amelyet gondos kezek festettek szépre. „Manapság, az uniformizált világunkban ilyet nem lehet kapni, csak egyendarabok készülnek. Biztosan nagyon régi” – állapította meg.
 – A szüleimnél tegnap volt kerítéscsere, és a kerti munkálatok során ezt a dobozt találták a földbe ásva, a diófa alatt. A kert már több mint százötven éve van a családunk tulajdonában, és ahogyan visszafejtettük, ezt a dobozt a szépapám áshatta el valamikor a kétezres évek elején. Próbáltuk kinyitni, de nem sikerült. Mivel te gyakorlatiasabb vagy nálam, elhoztam neked. – mondta Barnie.
 Günther szemügyre vette a dobozt. Nem volt rajta sem ujjlenyomattal oldható zár, sem süllyesztett kapcsoló, de még leheletanalizáló titkos nyílás sem. Az már korábban megállapították, hogy hangvezérléssel sem nyílik. Volt rajta azonban egy kis fémszerkezet. Ketten együtt sem láttak még soha hasonlót, így gyorsan betáplálták a Google-ba, mi lehet az.
 – Azt írja a képfelismerő applikáció, hogy lakat – olvasta fel Barnie.
 – Lakat. Az meg mi? – csodálkozott Günther.
 Tovább olvastak róla, és megtalálták a választ, hogy kulccsal nyitható.
 – Tiszta régimódi, mint te az olvasási és az étkezési szokásaiddal – viccelődött Barnie, majd hozzátette – Kulcsot nem találtunk, máshogy kell kinyitni.
 – Kellene valami szerszám – vetette fel Günther.
 – Szerszám, szerszám. Jó ötlet, de honnan szerezzünk olyat? – kérdezte Barnie.
 A Wikipédia tudósította őket arról, hogy „A szerszám különböző munkadarabok, anyagok megmunkálására szolgáló eszköz. Lehet kézi vagy gépi. A szerszám lényege, hogy mechanikai előnyt hordoz magában, a szerszám használójának olyan fizikai képességet nyújt, amellyel a felhasználó természeti adottságai miatt egyébként nem rendelkezik. A legtöbb alapszerszám egyszerű gép. Például a feszítővas ugyanolyan funkcióval rendelkezik, mint az emelő. Elmondható, hogy általában a legtöbb kézi szerszám használható fegyverként is, például a kalapács vagy a kés is.” Mivel a kalapácsról nem tudták, hogy mi, elindultak a házba, hogy szerezzenek egy kést.
 – Még jó, hogy eszel rendes kajákat is hébe-hóba, és így szükséged van késre – szólt elismerően Barnie.
 A késsel nagy nehezen felfeszítették a doboz tetejét, amelyben néhány dolog volt elhelyezve. Legelőször egy húszezres papírpénzt vettek észre.
 – A széppapa idejében az még komolyabb összegnek számított, és akkoriban az volt a legmagasabb címlet. Ma meg ennyiért veszünk egy kiló kenyeret. Már aki vesz, igaz Günther? – mondta Barnie kacsintva, aki azért nem mulasztott el alkalmat, amikor cukkolhatta barátját.
 Mivel közben elkezdett tűzni a délelőtti nap, Günther a telefonján csippantott kettőt, és egy mályvazöld pergola penderedett föléjük. „Így már jobb” – konstatálta elégedetten, és újabb gombnyomással elindította a párapermetező funkciót is.
 – Mi van még benne? – kíváncsiskodott Günther.
 Tovább kutakodtak, és találtak egy fényképet, a hátoldalán nevekkel.
 – Te, Günther, én még életemben nem láttam papír alapú fotót. Te igen? – kérdezte Barnie. – Valójában most tartok először a kezemben képet az őseimről – ismerte fel, és Günther nem volt benne biztos, hogy barátja nem egy könnycseppet morzsol-e el éppen. Barnie azt gondolta, hogy cimborája ezt nem vette észre, és roppant hálás volt azért, hogy a robotfűnyíró elkezdett neszezni a háttérben, és ez egy pillanatra elvonta mindkettejük figyelmét.
 Aztán visszatértek a dobozkához, amiben volt egy egybefűzött papírköteg. Együttes erővel kitalálták, hogy az csak egy könyv lehet. Egy osztálykiránduláson egy múzeumban láttak belőle egy példányt réges-régen, de most felidéződött bennük.
 – Könyv? Az olyan, mint az internet, csak fából – nevetgéltek.
 – Itt elöl az áll rajta, hogy 1984. Ez valami belépőkód? PIN-kód, PUK-kód, kuponkód? – találgatta Barnie. Aztán Günther gyorsan megtalálta, hogy ez a címe a regénynek, és hogy Orwell írta 1948-ban.
 A dobozka alján találtak még egy cetlit is. Látták, hogy kézzel van írva. Kézírást talán egészen kisgyermek korukban láttak, a digitális tankönyvükben, egy fotón, és nem voltak biztosak benne, hogy ők egyáltalán írtak-e életükben papírra. Vagy kézzel. Mindent a különböző okoseszközeiken gépeltek azóta, hogy elsajátították az ábécét. Sőt tulajdonképpen azt is.
 Günther felolvasta, mi áll a cédulán:
 – Hűvös hiányt hány / ha hívva-hívatlanul / hevül a honvágy.
 Barnie a hangos olvasás funkcióval futtatott gyorsan a szövegre egy keresést, és 0,1 másodperc múlva megvolt a megfejtés.
 – A szépapám költő volt. Ma már nem létező foglalkozás – ámult el.
 A dobozzal való foglalatosság közben erősen megéheztek, így megebédeltek, majd Barnie távozni készült. Günther kikísérte a kert végéig. Kiadta a „kapu nyit” utasítást, mire a kerti kiskapu kitárult, majd a „kapu zár” mondat hatására vissza is csukta magát. Günther telefonja megcsippant, és a „fogorvos délután 3-kor” emlékeztető üzenet jelent meg rajta. „Te jó ég! Ezt majdnem teljesen elfelejtettem!” – kapott észbe hirtelen. Bement a házba, és az emeleten kissé rendbe szedte magát. Inget váltott, és az elektromos fogkefét is megdolgoztatta. Belebújt sportcipőjébe, kiment az ajtón, és meghagyta, hogy „ajtó zár”, mire az ajtó bezárult.
 A rendelő nem volt messze, így gyalog ment, jól is esett neki kicsit mozogni. Az utcán rajta kívül kevés gyalogos volt. A legtöbben elektromos rollerrel közlekedtek, néhányan elektromos biciklivel, és akadt, aki segway-jel. Az autóforgalom teljes egészében a föld alatt haladt. „Emlékszem, szépapáink idejében még csak a metró ment a föld alatt. Ma meg már nincs forgalom a felszínen. De legalább a gyalogosok biztonságosan haladhatnak idefent, és emiatt kevesebb a baleset is” – elmélkedett. A sarkon befordult, és meglátta a rendelő ajtaját. Mikor odaért, meg sem kellett nyomnia a csengőt, az arcfelismerő kamera azonnal beengedte, és ezzel egyidejűleg kedvesen köszöntötte, mint egy rég nem látott ismerőst. A modern fogápolási szereknek és segédeszközöknek köszönhetően csak ritkán volt szükség fogorvosi látogatásra, ráadásul az otthon meglévő egészségügyi analizátor pontosan tájékoztatja minden héten, hogy szervezete milyen állapotban van. Innen tudta azt is, hogy az egyik bölcsességfoga beavatkozást igényel.
 Hazafelé menet a nyelve nem forgott még a megszokott módon, de nem zavarta különösebben. Mikor hazaért, kiadta az „ajtó nyit” utasítást, de ahelyett, hogy kinyílt volna az ajtó, megjelent az autója a ház előtt. Günther rájött, mi történt: az érzéstelenítő hatására kérése úgy hangzott, hogy „autó itt”. Koncentrált, és megpróbálta kiadni újra a parancsot. Ezúttal kitárult az autója ajtaja, ugyanis amit mondott, „autó nyit”-nak hangzott. Másnak sosem vallotta volna be, de már-már kezdett nosztalgikus érzéseket táplálni az iránt a kor iránt, amikor még egyszerűen kulccsal nyíltak az ajtók. Azonban neki nem volt se kilincse, se zárja az ajtaján. Mit volt mit tenni, leült, és néha ellenőrizte, hogyan alakul a szavak formálása a szájában. „Még jó, hogy nincs jégeső, mert kint áznék rommá a saját házam előtt ” – mondta félhangosan magának, hogy a helyzetben meglássa a pozitívumot. Ő tudta, mit szeretett volna mondani, de ez a következőképpen hangzott: „Éjó, hó nics jégeű, me ki ázé ommá a saá hásza erő”. Ezen a ponton Günther hangosan felröhögött.
 Amikor elmúlt az érzéstelenítő hatása, bejutott a házba. Megválaszolt pár munkahelyi e-mailt, és beállíttatta a jacuzzi hőfokát a neki kellemesre. A hűtőnek közben kiadta, hogy a bort hűtse be neki estére, a redőnynek pedig meghagyta, hogy napnyugta után nyomban ereszkedjen le.
 Míg a jacuzziban pihent, átgondolta a napját. Mindig így szokta kisgyermekkora óta, és ez szertartássá vált az idők folyamán. Valahogy szerette, hogy ezzel keretet ad a napjainak. A délelőtti, Barnie-val való találkozás sokat járt a fejében, és nem hagyta nyugodni. Lefekvés előtt a következő üzenetet írta a barátjának: „A szépapád a szavak varázsát adta tovább nekünk örökségül. Mi mit fogunk továbbadni, Barnie?”

 Horváth Viktória

Mindig is úgy voltam vele, hogy meg kell küzdeni a lehetetlennel, de bármennyire is sokkal jobban érdekelne, mi lesz kétszáz év múlva, jobb visszamenni az időben és revideálni a dolgokat.
 Einstein szerint nem lehet, mert az idő egyirányú, és ráadásul csak egyféle sebessége van, amit semmilyen tömeggel rendelkező tárgy, test nem képes elérni, mert hogy elérje, végtelen tömeggel kéne rendelkeznie, és gyorsabban menni, mint a fény, aminek nincs tömege.
 Könnyen belátható, hogy ez lehetetlen.
 Viszont kitaláltam egy kiváló időutazást, ami mindenki számára rendelkezésre áll, és úgy hívják, hogy álmodás, meg még memóriának is hívják.
 Én az időutazással úgy vagyok, hogy az álmaimban élem meg őket. Olyankor képes vagyok visszamenni, és ha kijavítani nem is, de újraélni időket tudok.
 Szebbek lesznek az együtt töltött napok a kivédhetetlennel. Olyan boldog vagy! Nem én, hanem te, aki már nem vagy itt.
 És mivel az idő nem megy hátra, csak előre, azt kell, hogy mondjam, ez valami isteni cucc, mármint a memória.
 Egyedül az van mögötted, az idő, amit eltöltöttél, ami néha hamis, de mégis igazi, mert csak egyfele mehet. Előre.

 Baumann Csilla

Az evolúció valóban rendkívül konzervatív. Ám attól tartok, hogy ez a fajta konzervativizmus nem lesz tekintettel az emberiségre, ha majd fennáll a kihalásunk veszélye. Amióta az ember lakója a Földnek, minden kornak meg volt a maga, sajátos, reá jellemző paradigmája, azaz tudományos világszemlélete. Paradigmaváltás akkor történt, mikor például a középkori teocentrikus, istenközpontú világnézet helyét átvette a reneszánsz humanista gondolkodásmód, mely az emberközpontúságra törekedett. De az efféle rendszerbeli elváltozás az új „sarkkövek” letételével csak bizonyos területeken belül mehetnek végbe. Lássuk be, ha csak a reneszánsz „világnézetnél” maradunk, maga az elv nem terjedt ki Európa határain túlra. Egy ilyen alapvető rendszerbeli tudományos nézet elváltozása mindig csak arra a rendszerre hat, melyben kibontakozott. Csak azon a területen veheti át az uralmat, ahonnan elődjét kitúrta. Mindezen okokból kifolyólag mióta az ember megjelent, a Föld nem esett át globális-paradigmaváltáson. Ha visszatekintünk az őstörténet színpadára, akkor könnyűszerrel beláthatjuk, hogyha egyszer valamilyen faj az egész „világra” kiható változásokon megy át, azt semmilyen ahhoz a fajhoz tartozó populáció nem élheti túl. Az efféle paradigmaváltás tehát az adott faj vagy taxon kihalásával jár. Ez egy dogma. Ezt nem lehet átírni. Ez így van és kész!
 Nem kell hozzá tudományos végzettség, hogy belássuk azt, hogy az emberi faj az idők során puszta látszólagos jó szándékból olyan kártékony lénnyé vált, mely egy afféle pestisként telepszik meg a bolygón és éli fel tartalékait, melyek csak idő kérdése, hogy mikor fogynak el. Az emberiség kataklizmikus változásokat idézett elő.
 Fajunk ezekben a percekben is magának ássa a sírját. Az emisszió, a folyamatos erdőirtás, a bányászat és az óceánok, tengerek, folyók, tavak szennyezése, a természet izolálása által. A köztudatban nyilvánvalóan ezek a kihalásra vezethető okok élnek benn. Habár nem állíthatom, hogy alaptalanok, a huszonegyedik században inkább csupán egyszerű reklámszövegek. Csupán propaganda az egész, hogy vásároljunk megújuló energiaforrásokat. Védje a Földet! Éljen zöldebben! Vegyen elektromos autót! Szereljen fel a háza tetejére napkollektorokat! Működtesse otthonát geotermikus energiával! Sajnos ezek az árucikkek is egy nagy volumenű hatalmi átrendeződés kellékei. A fogyasztó centrikus társadalomra épülő piaci változás. Ennek vagyunk a szemtanúi, mikor egy ilyen reklámmal nézünk farkasszemet.
 Most zajlik a glóbuszunk történetének hatodik nagy kihalása. Az ilyen paradigmaváltások folyamata alatt fajok tömkelege vész el, mégpedig rendkívül rövid időn belül. Hamarosan jelentős mennyisége el fog tűnni a fajoknak. A legtöbben a kétéltűek közül fognak odaveszni, aztán jönnek az emlősök, majd a madarak. Az emberiség kártékony tevékenysége kivetül az ökológiai környezetre. Ez főszerepet játszik majd a fajok eltűnésében. Egész táplálékláncokat borítunk fel. Azt viszont elfelejtjük, hogy ezeknek a komplex rendszereknek mi is a részei vagyunk. Az viszont kétségtelen, hogy az emberiség már a keletkezésétől okozta más állat és növényfajok pusztulását. Azonban csak most sűrűsödött be igazán ez a folyamat. Ez is arra utalhat, hogy valaminek a végéhez közeledünk. Sötét jóslat ez, de szembe kell néznünk a tényekkel.
 Ám a „sűrűsödést” valami másnak kell okoznia. Valaminek, amely eddig még nem volt a fajunk történetében. Ez pedig a technológia és a vele járó kockázati tényezők.
 A fajok kihalása mindig egy bizonyos, meghatározott recept alapján megy végbe. A környezet változik, a viselkedés változik. Az adott faj egyedei új területekre vándorolnak, más élelemforrás után néznek, új fajokkal kerülnek kapcsolatba, ezzel pedig akár felboríthatnak olyan ökológiai láncolatokat, melyekbe ők maguk is beletartoznak, és még csak nem is sejtik, hogy ez lehet fajuk végső bukásának az oka. Tehát egy faj kihalását mindig a viselkedésének megváltozása okozza. Persze ehhez társulnak különböző gyakorlati körülmények is, lehet ez járvány, vulkánkitörés, aszteroida és miegymás. Ennek lehetünk most a szemtanúi. Az adott faj etológiai változása után, abban az esetben, ha rossz irányba „torzul” veszít szellemi fölényéből, intellektualitásából. A mi esetünkben ezt a kibertérbe való visszafordíthatatlan taszító erő jelenti, mely neve nem más, mint az internet világának bizonyos részei. Ez az a bizonyos technológiai kockázati tényező. Az a hely, ahol az emberek nap mint nap élhetik zavartalanul és lelketlenül életüket. Az internetes hálózatokra társadalmak épülnek. El sem tudjuk képzelni mennyire szükséges az életben maradásunkhoz. Egész egyszerűen függünk tőle, akár a víztől, a levegőtől és a tápláléktól. Az internet megszűnésével teljes társadalmak hanyatlanának anarchiába. Emberek őrülnének meg. A dolgoktól való függőség pedig egy faj gyengeségét jelenti. Annál nagyobb egy élőlény tűréshatára minél kevesebb dologtól függ az élete. Annál nagyobb az esélye a túlélésre. Ez elől pedig senki nem tud elmenekülni, elvégre ez a modern emberiség, a huszonegyedik század hozománya. Aki ellenáll, az nem illik bele a képbe. Aki ellenáll, az nem tud normális életet élni, mert a kibertér nélkül nem tud fajtársaival megfelelő kapcsolatba lépni. Így a végén mindenki részese lesz annak a szürke rétegnek, mely könnyedén mozgatható a nagyhatalmak kedve szerint. Olyan lesz az emberiség, mint egy halraj, amelynek kollektív a tudata. Mindegyik hal egyszerre mozdul el. Tehát a tömeg könnyedén mozgatható bármilyen irányba. Az eszköz, amellyel mozgatjuk az nem más, mint a kibertér. Ennek a jelenségnek a jelei már most is tapasztalhatóak: komoly konferenciákat szervezünk a változtatások érdekében. De sajnos úgy látszik eredménytelen minden törekvés. Az emberiség a krízis küszöbén képtelen dönteni. Ám ez hosszútávon senkinek se lesz jó. Pláne akkor, ha a káosz apró részletei összeállnak, és kirajzolódik a teljes kép. Azaz amikor már valóban kézzelfogható jelei lesznek a felelőtlenségünknek. S a túlnépesedést és a klímaváltozást kénytelenek leszünk komolyan venni. Vagyis abban az esetben, ha tovább tétlenkedünk globális balesetnek lehetünk szemtanúi.
 Az emberiség számára a kibertér tehát elengedhetetlen, de mégis halálos, akár egy drog, amely lépésről lépésre megfojtja az embert és nem engedi észszerűen cselekedni abban az esetben, ha veszély fenyeget. Ez a kihalásunk lényege. Ennek lehetünk a szemtanúi most. A jövőt sajnos pontosan nem láthatom, mert a színtiszta valóságot egy ilyen kiszámíthatatlan és drámaian változó világban senki sem láthatja. Én csupán érzem, hogy baj közeleg...

 Frey Domonkos

Prológus

Szemei könnybe lábadtak, ahogy végigtekintett az alatta elterülő vidéken. Még emlékezett azokra az időkre, amikor burjánzó rétek és erdők kavalkádja váltakozott a Föld bolygón amíg csak a szem ellátott. Emlékezett arra is, hogy az erdők végeláthatatlan sokaságán túl valaha hullámok tömkelege önnön magukat fojtogatva küzdött kétségbeesetten azért, hogy elsőként tudjon kiérni a homokos tengerpartra. Hajdan állatok seregei töltötték meg élettel a földeket. Az erdők madarai kiváltságos helyzetbe hoztak mindenkit, aki a rengetegeket rótta és hallhatta éneküket. A kisebb és nagyobb testű vadak felhőtlenül járták a rónákat és a bérceket, semmi veszély nem fenyegette őket, mármint azon kívül, amit a ragadozók jelentettek számukra. Sajnálatosan az üldözők is üldözöttekké váltak, a ragadozóból préda lett. Egyetlen lény sem lelt már biztonságra és boldogságra a rettentő új korban, amiben egy új ragadozó lépett fel a tápláléklánc csúcsára és gyakran csupán kedvtelésből osztotta az oly végleges, szívig hatoló, csonttörő halált. Ez az új ragadozó egy olyan lény volt, aki mindennél és mindenkinél felsőbbrendűnek gondolta magát. Egy olyan faj, aki azt hitte a Föld csak és kizárólag az ő játszótere, az övé, hogy saját meggondolatlan belátása szerint tönkretegye azt. Ahol hajdan tengerek voltak, ott most vér és olaj elegye alkotott hullámsírt. A gyümölcsöző ligetek és erdők helyén már csak kietlen betontenger várta a bámészkodókat. A rétek és a völgyek egykori békéjét átvette a világ temetőjeként szolgáló gyárvárosok zaja.
 Ott ült a hatalmas épület tetején és könnybe lábadt szemekkel nézte, hogy mivé lett az olykor csodálatos világunk. Nézte, a történelem legveszélyesebb ragadozójának munkáját, aki maga után csak pusztulást, halált és tetemeket hagyott. Szemeivel végigpásztázta a horizontot, megnézte, ami most már egyértelműen a vég volt. A ragadozó faj tapsolva ünnepelte az újabb épületcsoportok felbukkanását nem törődve azzal, hogy körülötte minden elpusztult. Az utolsó életforma a Földön ez a lény maradt. Ez a lény pedig nem más, mint az ember…

I. Letűnt idők

Miközben egy régmúlt és letűnt kor hajdanvolt szépségén gondolkodott, el is feledkezett róla, hogy egy kérdésre kellene válaszolnia.
 – Uram, hogy hívják? – kérdezte egy női hang. Feltehetőleg egy kislányé, hiszen meglehetősen vékony volt és fiatalság sugárzott belőle. Az öreg felkapta a fejét.
 – Tessék? – láthatóan elgondolkodott – Elnézést… kicsit szerte-szét rohantak a gondolataim… hogy mi a nevem? Mi is? – a kislány türelmének acélosnak kellett lennie, hiszen az idős úr nagyon lassan beszélt és láthatóan a saját nevében sem volt biztos, de legalábbis nem jutott eszébe – Bocsánat, csak olyan régen nem kérdezte már tőlem ezt senki. A számom 2456 02 08-as, de a nevem? – a férfi bús ábrázat kíséretében leszegte a fejét.
 – Semmi baj, elég a száma is… – felelte kedvesen a hang – Honnan tetszik származni?
 Az idős férfi elmosolyodott. Olyan régen volt már, hogy valakivel a munkán és a cégeken kívüli dolgokról is beszélgetni tudott, ráadásul ez a lány olyan kedves volt. Kellemes meglepetésként érte, hogy a fiatal generáció, tehát a jövő is rejtett ilyen intelligens személyeket. Talán mégsem volt minden veszve.
 – Kedveském, olyan illedelmes vagy velem. Köszönöm! – lassú beszédétől már csak a beszédének stílusa volt rosszabb, legalábbis az új világ mércéjével mérve, ugyanis 02 08-as hangja tele volt melegséggel és kedvességgel, mintha könyörgött volna, hogy verjék őt át, ugyanis az új világrend bekebelezte az ilyen régimódi, kedves és jóhiszemű embereket, nem volt már létjogosultságuk, mondhatni lejárt az idejük. – Egyébként Fehéroroszországban születtem, méghozzá Minszkben. Magácska honnan származik?
 A lány nem válaszolt egy darabig, mintha gondolkodott volna, kisvártatva mégis megszólalt:
 – A H. N. Sz. kötelékéből jövök, a 45-ös számú gyárvárosból. Itt töltöttem eddigi napjaimat is, és a H. N. Sz. szolgálatában állok – felelte.
 Az öregbe azonnal belecsapott a felismerés: „Hát persze, az újabb generációk már mind a gyáróriásokban látták meg a napvilágot… bár, azt pont nem, hiszen szinte sosem bújik elő, az őt állandóan rejtegető korommal megtelt felhők mögül.” S miközben ezen gondolkodott, hirtelen erős légszomj tört rá, hiszen eszébe jutott, hogy mennyire szennyezett a levegő. Önkéntelen fuldoklásából a lány hangja zökkentette ki.
 – Hány éves tetszik lenni? Melyik évben született?
 – Milyen évet is írunk most? – válaszolt az aggastyán egy kérdéssel a kérdésre.
 – 2104-et.
 – Akkor kilencvenhat éves vagyok, ugyanis 2008-ban születtem.
 Hallani lehetett, hogy a lány jegyzetel, ugyanis erőteljesen pötyögött valamit egy digitális szerkezeten, amihez 02 08-as túl öreg volt, hogy tudja mi az.
 – Ezek szerint ön már élt az Utolsó Háború előtt. Mesélne kérem, azokról az időkről?
 Az Utolsó Háború előtti idők. Ez a kifejezés igazi gyomrosként érte 02 08-ast, már el is felejtette egy pillanatra, hogy létezett az úgynevezett Utolsó Háború, ami közel sem volt az utolsó, de cserébe a legvégzetesebb, ami megpecsételte a Föld sorsát, és az emberiség fejlődésének irányát a lehető legromlottabb irányba fordította. Amikor az Utolsó Háború megkezdődött, a civilizáció elindult egy olyan lejtőn, ami mélyebbre vezetett, mint a Marianna-árok, s amelynek néhány hónap leforgása alatt a mélyére is ért. Akkor már hiába kaptak észbe a világ kormányai, nem volt többé kiút, és nem is lesz már soha. A hajdan virágzó emberiség azóta is haláltusáját vívja. Az emberi faj képviselői egymást a halálba nyomva kapkodnak kétségbeesetten levegőért, senkit sem érdekel, hogy kinek és minek a vállán állva igyekeznek meghosszabbítani nyomorult életüket. Ez a gödör, amibe az emberiség csöppent, azóta már tömegsírrá változott. Valamiért egyesek úgy gondolják, hogyha elég hulla lesz már benne, akkor majd a tetején friss levegőhöz juthatnak, és nyugodtan tovább élhetnek. Erre azonban már nincsen semmilyen kilátás. Leginkább azért, mert nincsen már olyasmi, hogy friss levegő. A légszennyezés hatására minden, amit belélegeznek mérgező füst. Nem öli meg azonnal az embert, cserébe évtizedek folyamán leépíti a szervezetét, mígnem a levegőért kapkodó egyén saját belső szerveit is felköhögi. Vagyis felköhögné, ha nem lennének műszerek, amik mindenkit életben tartanak. Éjjel mindenkit rákötnek, így lehet az is, hogy 02 08-as kilencvenhat évet megélt ilyen viszontagságok közepette.
 02 08-as mindezt átgondolva megcsóválta a fejét.
 – Ha lehet, inkább nem mesélnék azokról az időkről. Maradjunk annyiban, hogy az egy szebb, élhetőbb világ volt… – akkoriban nem gondolta volna, hogy valaha ezt fogja mondani. Elege volt a határokból, amik háborúkat okoztak szerte a világon, és ártatlan emberek életébe került a térképen néhány centivel való arrébb tolásuk, mégis, szebb idők voltak, mikor a határokért háborúztak. Az Utolsó Háború óta nincsenek határok, nincsenek nemzetek, csupán cégóriások vannak, amik kiszipolyozták a bolygót, és a hajdanvolt világ emlékén táncolnak, megszentségtelenítve azt és mindent, amiért az akkori emberek kiálltak. A cégóriások, köztük a H. N. Sz. is semmibe vette a hősi halottakat, akik a „Szép Új Világ”-ért küzdve adták életüket, szegények nem tudták, hogy milyen erkölcstelen, haldokló világ felé kormányozzák a népet. Érdekes, de csak úgy, mint az új kor embereit, úgy a Földet is a gépek tartották már csak életben. A gépek, amik mindenhol ott voltak, mindent beterítettek. Fémes kattogásaik soha egyetlen pillanatra sem hagytak nyugalmat senkinek és semminek.
 – Rendben van – zökkentette ki ismét a kislány az idős beszélgetőtársát a gondolatmenetéből. – Az Utolsó Háborúról hajlandó lenne mesélni? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában.
 – Ám legyen! Mesélek magácskának az Utolsó Háborúról…

II. Az Utolsó Háború

02 08-as lelki szemei előtt megelevenedett az úgy nevezett Utolsó Háború. A világ kormányai, amikor a konfliktus kirobbant azt ígérték, hogy ezzel a küzdelemmel véget vetnek minden egyéb összecsapásnak a Földön. Bár bizonyos szempontból igazat mondtak, de azóta mégis folyamatos volt a harc: a harc a gyárvárosok között, a harc az életben maradásért. A Föld harca az ellen, hogy végleg kiszipolyozzák. Sajnálatos, hogy a Föld állt vesztésre és igazán semmit sem tehetett a feléje kinyúló rothadó, kapzsi, emberi kezek szorítása ellen.
 – Szóval az Utolsó Háború érdekli? Nos… voltak már előjelei. 2022-ben Oroszország megtámadta Ukrajnát, már ez jelzésértékű volt. Akkor még csak tizennégy éves voltam, de már akkor is felfogtam dolgokat. Fehéroroszországi lakosként a nyugati hatalmak szankciói ellehetetlenítettek az élettől… – hátborzongató volt számára visszagondolni azokra az időkre, mikor gyermekként kellett megélni a háború borzalmait. Nem értette, hogy hirtelen miért nem tud Coca Colát inni, vagy, hogy miért nem játszhat a számítógépes játékai többségével. Egy gyermek ilyeneket még nem fog fel…
 – Mi történt az orosz-ukrán konfliktust követően? – kérdezte most még nagyobb érdeklődéssel a leány.
 – Oh… elszabadult a pokol. Kína lerohanta Tajvant, Szerbia pedig Koszovót. Mindezt egy évvel az oroszok inváziója után. A világ megbolondult. A háború tüze söpört át rajta. 2024-ben Irán atomfegyvert lőtt ki Izraelre, teljesen elpusztítva azt. A különféle konfliktusok kisebb-nagyobb szünetekkel egészen 2033-ig elhúzódtak, mígnem az Egyesült Államok úgy döntött, hogy beleavatkozik a Japán és az egyesített Észak-Korea közti elharapódzott helyzetbe. Amerika magával rántotta a fél világot a háborúba. Hogy mi volt a magyarázat? Az, hogy ezek után sokkal jobb lesz. Mindenkit eltávolítanak, akit csak kell…
 – Végül mi lett a következmény?
 – Nos, egy hatalmas békekonferencia, amin a világ összes országának vezetője részt vett, hiszen erre volt szükség. Senki sem akarta, hogy még egyszer nukleáris hadviselésbe torkoljon egy-egy nézeteltérés, márpedig 2022-től kezdve 2041-ig a Delhi-i békekonferencia csúcsig harminchét nukleáris rakétát lőttek ki egymásra a szembenálló felek. Lényegében a világ fele egy radioaktív szemétdombbá változott. Szörnyű volt… – sóhajtotta 02 08-as és a tekintetében megfigyelhető volt az a félelem, amit feltehetőleg akkor érzett, s ami talán azóta sosem hagyta el a lelkét.
 – Szeretné ismertetni a Delhi-i békecsúcs eredményeit?
 – Nem igazán, ami azt illeti.
 – Mégis, próbálja meg. Foglalja össze az érzéseit ezzel kapcsolatban. Tudnom kéne!
 – Tudja, ekkor filozófiát hallgattam az egyetemen. Úgy gondoltam, hogyha nem lennének határok, akkor a világunk egy jobb hely lenne. A véleményem az, hogy ennél nagyobbat nem tévedhettem volna. Delhiben megegyeztek, hogy soha többé nem lesznek határok, egyetlen nagy államalakulat létezhet csak, s ez a Világszövetség. A Világszövetség minden évben máshol ülésezett. Minden egyes nemzet egyetlen képviselőt küldött, így egyenlő eséllyel dönthettek a dolgokról. Ez talán jól is működött volna. De az, hogy megszűntek a határok fellendítette a kereskedelmet. Egyre több dologra született egyre nagyobb kínálat. Az, hogy az egész világon egyetlen pénznemet ismertek csak, szintén nagy segítségére volt az ekkor még csak születőben lévő új világrend kialakulásának. Először a korábbi Egyesült Államok területén és Japánban jöttek létre hatalmas gyárkomplexumok, amelyek idővel olyan hatalomra tettek szert, amivel már a Világszövetséget is befolyásolni tudták. Hamarosan az éves ülések értelmüket vesztették, a mai napig már csak jelképes az egész. Nem telt sok időbe és az egész világ egy hatalmas gyárvárossá alakult át. Lebontották az otthonainkat és elvárták, hogy költözzünk be a gyárakba. Kizsigerelték a természetet. Elpusztítottak mindent, ami jó. Mára már ott tartunk, hogy éjszakánként gépeken kell lennünk, hogy azok életben tudjanak bennünket tartani… A világ a feje tetejére állt és minden elromlott… egyszerűen, ez már nem élet, de meghalni sem hagynak. Mindenki úgy táncol, ahogy a gyárvárosok vezetői fütyülnek. Ez egy haláltánc… – ezt már sírva mondta ki az agg 02 08-as.
 – Akkor legalább most már tudja, hogy miért van itt… – felelte az angyali hang őszinte kedvességgel. A háttérből mintha kacagást lehetett volna hallani.
 – Hogy? – látszólag 02 08-as nem értette a szituációt. Öreg volt már, s felzaklatódott, kissé meg is zavarodott az elméje, de akkor sem magyarázta számára semmi azt, hogy miért mondta ezt a kislány. – Miről beszélsz, kislányom?

III. A tudás, olykor átok

– Öregem, maga tényleg azt hitte, hogy ez egy igazi kislány? – az egyik imént nevető hang gazdája szólította meg 02 08-ast.
 – Ez teljesen bekattant — szólt egy másik férfihang.
 02 08-as ezektől a mondatoktól roppantmód összezavarodott. Már semmit sem értett. Villámcsapásként érte őt a felismerés:
 – Akkor ez a kislány egy robot?
 – Mesterséges intelligencia vagyok 2456 02 08-as – felelte a kislány.
 – Miért beszélgettem egy robottal? – 02 08-asban egy világ tört össze.
 – Azért, mert vallomást tett nekem. Most már legalább ön is tudja, hogy mit keres itt. Uram, ez a kivégzése napja! Ön a H. N. Sz., azaz a Haláltánc Nemzetközi Szövetség ellensége, hiszen mondataival becsmérelte az új világrendet, ami békét és egyetértést hozott a világba. Az elégedetlenkedők sorsa pedig halál!
 02 08-as hirtelen mindent megértett. Azért ült az épület tetején, mivel innen dobják alá a halálra ítélteket egy korábbi bombatölcsérbe, ami ma már tömegsírként szolgál. A radioaktív anyag, ami a bombatölcsért betölti, órák alatt eltünteti még a csontjait is annak, akit belelöktek. Effektív módja volt ez a rendszer ellenségei eltüntetésének. A két fickó, aki nevetgélt, ők a végrehajtók. Olyan emberek, akik nem alkalmasak munkára, mivel a rendszer szidalmazásánál kisebb bűnöket követtek el, mint például a lopás, a nemi erőszak vagy a gyilkosság. Az új világrend legsúlyosabb bűntette az volt, ha valaki a rendszert merte ócsárolni. Végül 02 08-as feltette a kérdést, ami igazán foglalkoztatta:
 – Haláltánc Nemzetközi Szövetség?
 – Így van, röviden H. N. Sz. – felelte még mindig angyali hangon a mesterséges intelligencia.
 – Én eddig azt hittem, hogy ez a hajdani Harlem, s ezért a neve az itteni gyár metropolisnak a Harlemi Nemzeti Szövetkezet.
 – Ó, uram! Ne érezze magát ettől butának! Gyakori hiba, amibe sokan beleesnek. Hiba, csupán a Szövetség nem szívesen javítja ki, hadd higgye azt mindenki, hogy ez a Harlemi Nemzeti Szövetkezet. Amíg nem néznek fel a címerre, addig nincsen baj. Szerencsére, mára már senki sem néz fel – csicsergett a kislányos hang.
 02 08-as bólintott. Hirtelen mindent megértett. Még egyszer végigtekintett a látóhatáron és felállt.
 – Akkor készen állok az ítélet végrehajtására – felállt és odalépett a két fickó elé, akik nemrég még kinevették, s most valahonnan odakerültek mögé. Felnézett rájuk, hiszen jóval magasabbak voltak. – Csinálhatják!
 A két fickó jellegtelen arckifejezéssel az arcán az épület pereméhez vezette 02 08-ast. Bűnbánatot nem érezve, hiszen rengeteg ember életét oltották már ki ily módon, s nemes egyszerűséggel letaszították az öreget a mélybe.
Nem pergett le az élete önmaga előtt, pedig sokan azt mondták neki, hogy ilyen helyzetekben minden képkockát, minden mozzanatot újra látnak. Ő csupán élvezte, hogy ritkás hajába még utoljára belekap a szél. A zuhanás sebességétől a haja úgy lobogott, mint hajdan, mikor a szelek még nem voltak képesek leolvasztani az ember arcáról a bőrt. Attól, hogy ezt az érzést még egyszer újra átélhette, boldog lett. 02 08-as tehát a legkisebb dologtól lett boldog, s boldogan is halt meg. Ő volt az egyike azon keveseknek, akik még látták a világot egykori fényében, s végül a szépség, a természet utáni vágyakozás küldte őt a halálba, de nem bánta. Utolsó évtizedei már inkább jelentettek kínt, mint életet, így boldog volt, hogy megtérhetett teremtőjéhez, s bármikor újra megvédte volna a véleményét, még így is, hogy az életével fizetett érte. 02 08-as tehát boldogan csapódott be a földbe, ahol a radioaktív anyag órák múltán teljesen lebontotta a testét. Semmi sem maradt meg belőle. Senki sem tudta meg, hogy valaha élt egy Dimitrij Knyazurov nevű férfi és igazából senkit nem is érdekelt…

Riedly Miklós Kristóf 

„Egy. Ne próbáljon meg levegő után kapkodni! Minél jobban ellenkezik, annál több káros anyag áramlik a szervezetébe. A tüdeje megfeszül, és fulladásközeli állapotba kerül. Azt akarja, hogy prüszkölő ebként emlékezzenek magára?
 Kettő. Ne kutasson megoldás után! Az oxigénhiány hatására az agy kognitív funkciói csökkennek. Fölösleges töprengéssel töltenie az utolsó óráját.
 Három. Ne sirassa a rossz döntéseit! Gondoljon arra, hogy a maga által birtokolt levegő megmenthet másokat a fulladástól, így a halála által ismét a társadalom hasznos tagjává válik!”
 – Minek ismételgetjük ezt a halandzsát? – fordulok a hőszabályzós egyenruhájú kollégám felé. Megvonja a vállát, és egyesével kiemeli a levegőgyöngyöket az öregember hátára erősített légzőkészülékből, majd kihúzza az oxigén csövet a szájából.
 Fogalmam sincs, mikor váltunk utolsókenet-osztókká. Mintha ezek a magasztos gondolatok megkönnyítenék bárkinek a halálát. Sok szerencsétlen vergődött már előttem, az öregember sem mutat különösebb rendellenességet. A krákogása a fülemben dobol, a szeme kidülled és a nyakát kaparja a barázdás kezével.
 Körbekémlelek a polgári lakásában. A régi típusú ventilátor recsegve köröz a plafonon. Haladni kellene a korral a legújabb klímaszabályzók felé, csak azok képesek lépést tartani az éghajlatváltozás füllesztő terhével. A zümmögő hűtőből kondenzvíz csepeg, a kisasztal porban fürdőzik, a kanapét foltok borítják. Visszapillantok az öreg csontsovány alkatára, a szétázott szürke trikójára, az izzadságcseppektől gyöngyöződő homlokára. Perifériára szorult közember. Az adóssága annál jelentősebb.
 – Itt végeztünk – állapítja meg közönyösen a kollégám, miután az utolsó gyöngyöt is kiemeli a készülékből és elhelyezi a tárolóban. Az öregember összecsuklik a padlón. – Ötven darab a felhalmozott tartozás összege, tizenöt darab a felgyülemlett kamaté, és öt darab a behajtásban közreműködők jussa.
 Öt darab levegőgyöngy. Csekély jutalékon osztozkodunk, bár az alapbérem is épphogy súrolja az elégséges életszínvonal határát. Nem akartam én behajtónak állni, de a huszonkettedik században kevés említésre méltó álláslehetőséget hagytak számunkra az androidok. A multinacionális cégek igazgatói rájöttek, hogy kikerülhetik a bérosztást, ha az alkalmazottaknak nincs szüksége levegőre.
 A viharoktól tépázott bankjegyek hosszú ideje borítják zöldbe a minket körülvevő betondzsungelt. Rendszerint a talpamhoz ragad egy, míg visszabaktatok a munkahelyemre a beplöttyedt aszfalton. A pénz értéktelenné válik egy olyan helyen, ahol a légszennyezés mértéke helyreállíthatatlan. A levegő az új fizetőeszköz, apró gömbökbe zárva. Az emberek bármit megadnának érte, hogy egy pillanatra megtelítse a tüdejüket.
 Zöldfülűként még görcsbe rándult a gyomrom az adósok látványtól, mára megtanultam lenyelni a kétségeimet. A bankok előszeretettel osztogatják a levegőhitelt. Az ő kezük tiszta marad, a kiajánlott levegőmennyiség többszörös kamattal érkezik vissza, hogy a zsebüket duzzassza. A lakosság felelőtlenül mérlegel, végül összegörnyed a törlesztés súlya alatt. Hiába adják el a berendezési tárgyaikat, hiába keresnek alantas alkalmi munkákat, csupán egy dolog biztos – a levegő sohasem lesz elég. Ezzel a hitelezők is pontosan tisztában vannak.
 Visszaérünk a központba. A kollégám biccent, és elhalad a raktárba a begyűjtött mennyiséggel. Több hívatlan látogatásba nem bocsátkozunk a mai napon, így az öltöző felé veszem az irányt. A cég dolgozói csak addig élvezhetik a hőszabályzós egyenruhát, míg ellátják a feladatukat. Ha letelik a nyolc óra, a különbségek összemosódnak köztem és a többi polgár között. Egy hátunkra erősített készülék pumpálja belénk a tiszta levegőt, miközben a perzselő hőség fogsága elől rejtőzködünk.
 Egy dolog marad hátra a teendőimből, átvenni az aznapi béremet. Alaposan ki szoktam kalkulálni, hogy mennyi levegőre van szükségem két műszak között. Eddig még sosem csúszott hiba a számításomba.
 – Kovács úr! – dübörög Fullasztó Ferkó hangja végig a folyosón. Nem ez a becses neve, de amolyan szarkasztikus belső poén részeként így hívjuk egymás között. – Fáradjon be az irodámba!
 Hosszan beszívom a levegőt, pedig eszemben sincs pazarolni a készletemet. Remélem, rövidre fogja a mondandóját. Tizenöt percen belül meg kell kapnom a jussomat a titkárság bamba gyöngyszemétől, különben ájultan esek össze a főnököm irodájában. A hőálló anyaggal kezelt, acélvázas tárgyalóasztal olyan ridegen csillan, mint Ferkó komoran vizsgálódó szürke szeme.
 – Foglaljon helyet! – utasít bőszen, és egyből a lényegre tér. Az idő levegő, ezért nem pazarolhatja a perceket. – A kollektívából már csak maga és Demeter nem értesült a céget érintő változásokról. – A légzése elnehezül az oxigén maszkja alatt. – Az Androix felvásárolta a központot, robotizálni fogják a tevékenységünket. Az új erőforrásoknak köszönhetően többé nincs igény a humán munkaerőre. Két hét múlva megkapja a végkielégítését és méltó referenciát írok magáról, bár a mai gazdaságpolitikai helyzetben sok hasznát nem fogja venni.
 Köpni-nyelni sem tudok a döbbenettől. Úgy méregetem Ferkót, mintha kísértetet látnék. Összekulcsolja a kezét az asztalon, és megrázza a fejét.
 – A világ kilök minket magából, Kovács úr. Magam sem rajongok ezekért a mocskos gépherkentyűkért, ám a szükség nagy úr. El kell fogadnunk, hogy leköröztek bennünket. Alkalmazkodnunk kell az újításokhoz.
 – Mi lesz azután? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben ökölbe szorítom a kezem a térdemen. – Ha letelik a két hét, ha elfogy a tartalékom.
 – Az már a maga gondja – ráncolja össze a bozontos szemöldökét Ferkó. – Igényeljen valamiféle támogatást a szűkös időkre. Oldja meg, mások is így tesznek.
 A vér az arcomba szökik Ferkó javaslatától. Mit tud ő a támogatási rendszerről, egész nap az irodájában terpeszkedik. A hájas alkata lassan már lefolyik az ülőgarnitúráról. Nekem kell végignézni az adósok vergődését, a siralmas küzdelmüket egy kevés levegőért, amikor szembesülnek vele, hogy a kamat összege túlnő rajtuk, vagy képtelenek eleget tenni az igénybe vett támogatás feltételeinek.
 Az igazság az, hogy semmit sem nyújthatunk a rendszernek. Az androidok forradalmasításának köszönhetően erre előbb-utóbb ők is ráeszmélnek, és a hitelbírálatok értelmüket vesztik.
 Visszanyelem a haragomat. Indoktalan lenne Ferkóval perlekednem, csupán egy porszem a gépezetben. Távozom az irodájából, megigénylem a napi béremet a titkárságon és igyekszem annál is kevesebbet lélegezni, mint általában szoktam. Egyelőre nem szorul a hurok a nyakamon, mégis fojtogat a vég közelsége.
 A félhomályban fürdőző lakásomat kékes árnyalatúra festi a televízió fénye. Egész délután előtte gubbasztok, a klíma búgása eltörpül a kattogó gondolataim mellett. Számba veszem az értéktárgyaimat, a napi költekezésemet, bármit, amivel levegőt tudnék spórolni az elkövetkezendő időkre. Az álláshirdetések adatbázisa pont annyira üres, mint a képernyőn bólogató robot fémes arca. A felnyírt hajú műsorvezető és a többszörösen kitüntetett tervező a humán-android kereszteződés elméletét taglalják, mint a légszennyezés lehetséges megoldását. Egy újabb arculcsapás.
 Kinyomom a világító dobozt, lehűtöm magam a cseppeket köpködő zuhanyrózsával, és befekszem az ágyba. A digitális ébresztőóra szorgosan pörgeti a perceket, mégsem jön álom a szememre.
 Másnap reggel úgy érzem magam, mintha a három hetes szennyesem is frissebb lenne nálam. A kollégám megcsóválja a fejét a terepszemle során, és bedörömböl a tizedik emeleti lakás ajtaján.
 Elakad a lélegzetem az ajtót kitáró néni kellemes mosolyától. Nevetőgödröcskékkel tűzdeli meg a ráncait, és a bölcs tekintetére irányítja a figyelmemet.
 – Nem szükséges ekkora hangzavart csapniuk – jelenti ki a lehető legtermészetesebben. – Már vártam magukat, fáradjanak beljebb.
 A kollégám tanácstalanul megvonja a vállát. A legtöbb esetben úgy kell betörnünk az ajtót, most pedig tárt karokkal fogadnak? A néni mély benyomást gyakorol ránk, kisangyalok módjára követjük őt.
 Az apró lakása a méretes klímaberendezés mellett különleges tárgyakat rejt magában. A porcelán szobrokat ugyan belepte a por, és az aranykeretű festmények vászna is tisztításra szorul, mégis egyfajta melegség járja át a teret. Csodálattal vizsgálom egy letűnt korszak emlékképeit. Néhányan busás levegőmennyiséget fizetnének értük. A gondolat hatására görcsbe rándul a gyomrom.
 A néni kecsesen helyet foglal a kárpitozott kanapén és hamarabb magához ragadja a szót, mintsem felvázolhatnánk a jelenlétünk okát.
 – Száz levegőgyöngy a tartozásom. Ezen felül harmincöt darabot koboznak el tőlem kamatként, és tíz darab a maguk jussa. Jól mondom?
 – Így van – helyesel enyhe hatásszünet után a kollégám, majd a néni elé lép és felnyitja a légzőkészülékét. – Ne próbáljon meg levegő után…
  A néni beléfojtja a mondatot.
 – A körítést hanyagoljuk, fiatalember! – Majd alaposan végigmér. Bizonyára feltűnt neki, hogy nem állok éppen a helyzet magaslatán. – Valami gond van?
 – Miért teszi ezt? – Tilos lenne empátiát mutatnom az adós felé, vagy megoldási javaslatokkal ellátnom. A dermesztő döbbenetem mégis utat tör magának. – Ha eladná ezt a rengeteg holmit, akkor lehetősége volna…
 – És egy üres lakásban töltsem az utolsó óráimat, a sarokban gubbasztva? – legyint drámaian a kezével. – Még mit nem!
 – Cseppet sem aggódik? – kérdezem elhűlve, miközben a kollégám az utolsó levegőgyöngy után nyúl. Visszahúzza a karját, és mindketten kíváncsian várjuk a választ.
 – Az életem felett talán a hatalmasok rendelkeznek. – A néni egybekulcsolja a tenyerét. – A halálom időpontja felett is. Ám arról, hogy hogyan várom a véget, kizárólag én dönthetek. Úgy döntöttem, méltóságteljesen akarom elhagyni a fertőben forgolódó bolygónkat, a szívemnek kedves tárgyaimmal körülvéve.
 Erre egyikünk sem felel. A fejemben pörgetem az okosságokat, mégis értelmüket vesztik a nyelvem hegyén. Földbe gyökerezett lábbal bámulok magam elé.
 – Ne álljanak már ennyire karót nyelten! Essünk túl rajta! Végtére is, maguk is levegőből élnek.
 Az eset hosszú ideig nyomaszt, még Ferkó szokásos keddi károgása is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy visszarántson a valóságba.
 Egyenes háttal fekszem az ágyamon. Többé nem számolom az aznap belélegzett oxigén mennyiségét.
 A levegőm előbb-utóbb el fog fogyni. Mindenki más levegője is el fog fogyni. Az utolsó lélegzetvételem módját viszont én határozom meg. Az unalomig ismételt szózat felcsendül a fejemben.
 „Egy. Ne próbáljon meg levegő után kapkodni! Minél jobban ellenkezik, annál több káros anyag áramlik a szervezetébe. A tüdeje megfeszül, és fulladásközeli állapotba kerül. Azt akarja, hogy prüszkölő ebként emlékezzenek magára?
 Kettő. Ne kutasson megoldás után! Az oxigénhiány hatására az agy kognitív funkciói csökkennek. Fölösleges töprengéssel töltenie az utolsó óráját.
  Három. Ne sirassa a rossz döntéseit! Gondoljon arra, hogy a maga által birtokolt levegő megmenthet másokat a fulladástól, így a halála által ismét a társadalom hasznos tagjává válik!”
 Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Ha eljön az ideje, egymagamban fogom elszavalni ezt a böszmeséget.

László Bettina 

20. század – 21. század – 22. század
Elbeszélés a múltból, jelenből és a jövőből, amelyben a szereplők igencsak hosszú életűek lesznek.

 _______________________________________

Első rész

20. század
Decemberben az egész országot tiszta fehér hó borította, szikrázó fényességgel sütött a nap, éjjel pedig a telihold világította be a fehér tájat. Az emberiség a Megváltó születését, a karácsony ünnepét várta, örülve a gyönyörű télnek.
 Kovács anyuka már az ünnepek előtt készülődött az elmaradhatatlan diós és mákos bejgli sütéséhez. Fia, Lackó élvezve a téli szünet örömét, a tavaszi métázáshoz igyekezett az ütőt megfaragni, hogy az jól a kezéhez álljon. Azonban – bármennyire is sajnálatos – egy gyerek még a vakációban sem azt csinálhatja, amihez kedve van, mert foglalatosságát megszakítja az anyai parancs, ami persze inkább kérelem.
 – Lackó fiam! Ugye Te nagyon szereted a bejglit?
 – De még mennyire! – derült fel Lackó tekintete. – Máris kisült?
 – Nem oda-Buda. Még csak most készülök a sütéshez, Te pedig elmész a sarki fűszereshez, Volentér bácsihoz bevásárolni. Felírjam, vagy megjegyzed? Kell két kiló kimért búzaliszt, fél kiló disznózsír, két kiló kristálycukor, tíz deka vaj, huszonöt deka dió és harmnc deka mák, amit Volentér bácsi mindjárt daráljon is meg a bolti darálóján. Hogy ne jutalom nélkül tedd meg az utat, magadnak is vehetsz egy pár darab szíjcukrot, tudom, azt nagyon szereted. Ja, és apádnak meg Diana sósborszeszt, hagy csepegtesse a kockacukorra.

21. század
Nahát, ennyi mindent napestig sem vásárolok meg, pláne, ha sokan lesznek a Tescoban – mormogott Lackó, miközben sietve szedte lábait az áruház felé haladva.
 Tényleg rengeteg vásárló volt a már ünnepi díszbe öltözött nagyáruházban.
 Na de, hol is az a lista arról, amit vásárolnom kell. Igen, kell két csomag „Nagyi titka” extra fehér süteményliszt, egy üveg Floriol étolaj, két kiló Korona kristálycukor, tíz deka Ráma sütőmargarin, huszonöt deka dejó, abból azonban csak félkilós kiszerelés van, mint ahogy a darált mákból is. Nem baj, legalább több bejglit süt Anyu.
 Ja, és magamnak két doboz energiaital, apunak meg egy karton Kaiser dobozos sör.

22. század
Az anyukám mindig engem bíz meg a bevásárlással, pedig neki is van extra-internete. Persze ő azt csak arra használja, hogy olvasgassa a különböző űrutazási ajánlatokat, meg nézze a beszámolókat egy-egy űrben rendezett divatbemutatóról. Nem veszi figyelembe, hogy a fél világgal játszom azt a legújabb interkozmoszos harci játékot, amelyben egy a Plútón lévőkkel holtversenyben állunk a második helyen.
 Jó, akkor megszakítom és jöjjön a bevásárlás, hiszen a karácsony még itt a földön sem múlhat el bejgli nélkül.
 Enter, és máris megy a rendelés. Anyunak tíz-tíz diós és mákos bejgli tabletta, apunak húsz mákos és tíz diós tabletta, nekem pedig húsz diós és tíz mákos bejgli tabletta. Mire ezeket itt leírom, a robot szállítógép már ki is hozta a teljes megrendelést. Nem is értem, miért kell olyan nagy ügyet csinálni az ünnepi sütés-főzésből 2102-ben?

 _______________________________________ 

Második rész

20. század
– Nagyon ügyes vagy Lackó fiam. Igen gyorsan bevásároltál és nagyon szép az áru. Ugye mondtad Volentér bácsinak, hogy nekünk lesz? És a mákot is milyen szépen megdarálta.
 Na, és szíjcukrot vettél-e, mert ha igen, gondolom az úti jutalmadba még egy postai út is belefér. Már tegnap megírtam a rokonságnak a karácsonyi és újévi üdvözlőlapokat.
 Apád már aláírta azokat, most még neked kellene, és akkor mehetsz is a postára feladni. Mindegyikre húszfilléres bélyeg kell, itt van rá két pengő.

21. század
 Na, tessék, már megint nem játszhatom a gépemen kedvemre, mert anyu kitalálta, hogy a rokonainknak az Alfa zenés képeslapküldővel nagyon szép karácsonyi és újévi üdvözleteket kell küldenem. Miért nekem?
 Hiszen három gép is van a lakásban. Ja, hogy én vagyok a legügyesebb, mert már egy éves koromban tudtam klikkelni az egérrel. Ezért nem érdemes túl ügyesnek lenni, mert a szülők visszaélnek vele. Először csak dicsekszenek másoknak, hogy a pici fiuk milyen ügyes, aztán írd meg ezt, küld el azt, nézd meg ezt.
 Hiába, nehéz a zsenik élete – sóhajtozott Lackó, de azért a jó bejglik reményében igyekezett anyukája kedvébe járni.

22. század
– Lackó! Nagyon ügyes voltál a karácsonyi üdvözletekkel. Nézd csak, állandóan jelez a fénytelefonunk. A rokonok egymásután villognak ide és köszönik a jókívánságainkat. A legtöbbjük vagy feldíszített, vagy hóval borított fenyőfaképét küldi és látod, beborítják az egész szobát a gyönyörű fenyők. Légy szíves jelezz vissza nekik, hogy megkaptuk köszönetüket.
 – Jaj, anyu! Mikor tanulod már meg, hogy abban a pillanatban, amikor a szobát teljes egészében beborítja a küldött kép, az azt jelzi, az üzenet kézbesült. Azt viszont nem bánnám, ha nem jönne több fényüzenet, mert én is egy fontos telefont várok és mivel csak a Jézuska hoz majd nekem is saját fénytelefont, addig ezen kell várnom. Nagyon fontos hívást várok!
 – Esetleg egy kislány?
 – Mégis mit gondolsz, Anyu, talán egy ufó?

  _______________________________________

Harmadik rész

20. század
Kovács apuka koronaőrként szolgált fenn a várban. Nagyon szerette és megtiszteltetésnek érezte a foglalkozását, amire nagyon büszke is volt.
 Igaz, amikor díszőrségben kellett állnia a korona mellett, az már elég fárasztó volt, de a gondolat, hogy ő őrzi a Szent koronát, erőt adott lábainak.
 Hogy lábaiból a hosszú állást kimozgassa, szép lassan sétált hazafele. S útközben az utcai újságárusnál megvette a legfrissebb Kurírt, mert nemcsak fenn a várban hallani, hanem otthon olvasni is szerette a legfrissebb híreket. Már csak ezért is alig várta, hogy hazaérjen.

21. század
Bizony legfőbb ideje, hogy hazaérjek – sóhajtozott Kovács apuka, akinek elege volt már abból, hogy biztonsági őrként egész nap ott álldogáljon a bank ügyfélszolgálati részében, nézni és hallgatni a mindig siető, gyakran elégedetlenkedő ügyfeleket.
 Amint hazaért, rögtön kivette a postaládájukból az aznapi Népszabadságot, és már a lépcsőn felfelé haladva elkezdte olvasni az újságot, természetesen a hátoldalával kezdve. Örömmel olvasta, hogy a Ferencváros tartja az első helyet az esélyesebb Rába ETO előtt.

22. század
A szokásos vacsoraidőre ma is időben ért haza a kozmoszból Kovács apuka, aki a pontosságot nagyon fontosnak tartotta, hiszen enélkül az űrhajók összehangolt működése lehetetlen lenne.
 Pontosságnál már csak a finom vacsorákat kedvelte jobban, és mai vacsora tényleg finom volt. A székelykáposzta tabletták mellé még volt algából és moszatból készült nagyszerű összeállítás is, ami már szinte ínyenceknek való csemege.
 Vacsora után még egy kis családi beszélgetés is szükségesnek tűnt arról, hogy a Lackó gyerek már nagyon kacsingat a lányok felé.
 Végre aztán eljött a nyugalmas olvasás ideje is. Kovács apuka táskájából elővette az „olvasnivalót”, feltette szemére az olvasószemüveget, azon beállította a mai napot és a pontos időt, majd kimondta az „indul” szót, és a szemüvegen megjelentek a legfrissebb hírek, események.
 Azonban a bőséges vacsorától, na meg az egész napos űrutazástól egy kicsit elálmosodott és bizony olvasás közben néha el is bóbiskolt. Ilyenkor megszólalt az olvasószemüveg. „Alszol, kikapcsoljak?” Ne, ne, máris olvasom tovább, gondolta Kovács apuka, szinte bocsánatkérően.

  _______________________________________

Negyedik rész

20. század
Lackó gyerek, a maga tizenhat évével már bizony tényleg kezdett a lányok iránt érdeklődni. Szinte férfi szemmel leste a hosszított szoknyák alól néha kibukkanó női vádlikat, csodálta a hajkölteményeket, és néha egészen belemélyedt egy-egy fehérszemély szép szemébe, ha az is érdeklődéssel tekintett rá.
 De ismerkedni még nem tudott. A koedukált iskoláról még csak nem is hallott, tisztességes lány pedig az utcán nem ismerkedhetett, az első bálra pedig tizennyolc éves koráig várnia kellett.
 Az 1942-es esztendőben aztán ő is betöltötte a bűvös 18. évét és alig várta az év farsangnyitó bálját a Koronaszálló nagytermében.
 Mennyi szép, csinos fiatal lány és mind – a kevésbé szép és már nem igen fiatal – gardedám kíséretében. Először tehát a kísérőhölgytől kellett engedély kérni, hogy az ifjú, az első bálozó hölgyet felkérhesse egy szolid táncra.
 Gardedám nagynéni először hosszasan sajnálkozott magában, hogy már nem őt kérik táncra, mint hajdanán, de aztán minden illemszabály betartásával, kegyesen hozzájárult gardírozottjának felkéréséhez. Bizony az illemszabályokat be kell tartani mondogatta, nem úgy, mint ő hajdanán, gondolta. Na, de a hajdanánból térjünk vissza a mába.

21. század
A diszkólámpák szemet vakító villogásában a legnagyobb hangerőre állított számtalan hangszóróból dübörgő zenére, szinte félmeztelenre vetkőzött fiúk és ruhájukat csak ledobni szeretnék lányok vonaglottak összekapaszkodva egymással, esetleg egy másikkal szemben.
 Beszélgetés helyett artikulátlan üvöltéssel akarták kifejezni mondanivalójukat, azt sem megértve. Pedig mondanivaló lett volna, ezért azt kézzel is igyekeztek kifejezni, nem mindig megfelelő kiejtéssel. Ugyanis a kezek nemegyszer tiltott helyen akartak nyomatékot adni az annyira fontos mondanivalónak. Erre az egyértelmű válasz néhány esetben sikítás volt, amire – mint egy vészjelzőre – megjelentek a kidobó emberek és udvariasnak nem nevezhető módon felkérték a kézzel beszélőt, hogy hagyja el a termet.

22. század
A fiatalember nem akarta egyedül tölteni estét. Ezért parányi tabletjén, annak képernyőjét jól felnagyítva, lapozgatni kezdett a rendelhető nők névsorában, megnézve azok fényképeit és elolvasva szolgáltatásaikat, úgy döntött, hogy ma Alfácska 17-et hívja magához.
 Ahogy ezt eldöntötte, máris kopogtak az ajtón és megjelent Alfácska 17 légies lénye. Az előre programozható lágy hangszínével kérdezte:
 – Engem hívtál szépfiú?
 – Nagyon egyedül érzem magam, ezért hívtalak – mondta Lackó.
 – És mivel szórakoztassalak, miről meséljek neked?
 – Mesélj nekem az első bálozó leányról és fiúról!
 – Jól van. Hunyd be szemed, helyezkedj el kényelmesen, lazítsd el magad és hallgass figyelmesen!

 _______________________________________ 

Ötödik rész

20. század
A csodálatos angolkeringő után rövid szünetet tartott a szalonzenekar. Ahogy ezt az illemszabály is írja, a szünetben Aranka belekarolva Lackóba, szép lassan, körbe-körbe sétáltak a többi illedelmes párokhoz hasonlóan.
 Nagyon jó volt ez a sétálás a bizalmas beszélgetéshez, apró, de sejtelmes kacagáshoz. Ilyenkor Aranka, szinte maga sem vette észre, hogy meg-megszorongatja partnere karját.
 Bezzeg észrevette ezt nagy boldogsággal Lackó. Ezáltal feljogosítva érezte magát, hogy tisztelettel megkérje a gardedámot, hogy vele közösen, hazakísérhesse táncpartnerét. Amíg a nagynéni a megérkezéskor a kulcsokat hosszasan kereste, a fiataloknak sikerült a titkos levélváltást megbeszélni.
 Több közös bálozásnak leánykérés lett a vége, miután a szülők is kellően megismerték egymást, a nagyjából azonos anyagi helyzetükben adták áldásukat gyermekeik boldog egybekelésére. Előtte azonban még házassági szerződést kötöttek, nagyon kihangsúlyozva, hogyha az egyik meghal, mit örököl a másik és így tovább. Az „örömszülők” egyezkedése közben a fiatalok boldogan tervezték a boldog jövőt, anélkül, hogy tervezték volna ki hal meg előbb.

21. század
– Képzeld mit álmodtam a diszkóban töltött éjszaka után! – fogadta másnap Lackó Arankát. – Egy nagyon régi bálban ismertelek meg, a gardedámodtól kértem engedélyt, hogy felkérhesselek, s végül, miután szüleink hozzájárulásával megkötöttük a házassági szerződést, össze is házasodtunk.
 – Jaj, de bírlak, Édi, hogy ilyen cukikat álmodsz. Ez sokkal jobb, mint az én álmom, bár abban is igencsak ráztuk a diszkóban. De tudod mit? Kössünk mi is házassági szerződést, most rögtön.
 – Ám legyen – hagyta jóvá Lackó.

22. század
„Házassági szerződés, amelyben kötelezzük magunkat, hogy amíg mindketten életben vagyunk, a levett DNS-ünkből nem klónoztatjuk sem magunkat, sem a másik felet.
 Bármelyikünk halála esetén, a másik fél jogosulttá válik az elhunyt fél DNS-éből őt újra klónoztatni, de csak egy példányban.”

 _______________________________________ 

Hatodik rész

20. század
Aranka és Lackó esküvője a város nagy eseménye volt, rengeteg meghívottal és nagyon sok csalódottal, akik nem kaptak meghívást erre az esküvőre.
 Alig telt el néhány hónap, amikor az ifjú asszony rákérdezett ugyancsak ifjú férjére:
 – Mondd Kedves, minek örülnél jobban, kislánynak vagy kisfiúnak?
 – Én neked örülök legjobban, illetve mindkettőnknek.
 – Pedig nemsokára „mindhármunknak” kell örülnöd – mondta elpirulva Aranka.
 – Csak nem?
 – De, igen! Én már ki is néztem a babaruhákat, és mivel nem tudhatjuk kislány, vagy kisfiú lesz, néztem rózsaszínűt és kéket is. Anyukámmal már azt is megbeszéltük, melyik bábaasszonynál fogom gyermekünket megszülni.

21. század
Lackó alig bírt magával abbéli örömében, hogy gyermekük lesz. Csak azon töprengett folyton, vajon fiú lesz-e, vagy leány? Neki persze mindegy, de azért nagyon jó lenne, ha az első fiú lenne, mert mint idősebb testvér, majd vigyázhatna fiatalabb húgára. Az egyik ilyen töprengése közben érkezett haza Aranka és máris nekiszegezte a kérdést.
 – Mondd Kedves, minek örülnél jobban, kislánynak vagy kisfiúnak?
 – Tudod, nekem mindegy, bár…
 – Bár ide, vagy bár oda – intette le Aranka, és egy furcsa papírt adott oda neki. – Ezt nézd meg, és most mondd, hogy bár! Ez ugyanis fiad, a mi fiúnk ultrahangképe.
 – Jé, de aranyos, mintha máris hasonlítana rám.
 – Na, még csak az kéne, elég az, ha később olyan lesz, mint te. Olyan kedves és aranyos. Anyukámmal már megbeszéltük, hogy ki legyen a választott orvosunk, elvégre nem mindegy, hogy ki és hogyan segíti világra a kis újszülöttet.

22. század
Lackó hallott ugyan valamit az ultrahanggal készthető képről, de nagyon elavultnak tartotta azt a régi módszert. Ezért aztán nagy elhatározással leült Arankával, hogy megbeszélje, milyen nemű is legyen az első világra jövő gyermekük, hiszen az anyaméhben történő génmódosítással ez még eldönthető vagy megváltoztatható. Az engedélyezése is viszonylag egyszerű, elektronikus úton is kérhető és kapható az engedély.
 Aranka belegyezett, hogy az első gyermek neve Lackó, vagyis kis Lackó legyen azzal a kikötéssel, hogy a másodikat, édesanyjáról Klárikának nevezzék el, vagyis az kislány legyen.

  _______________________________________

Hetedik rész

20. század
Családtervezés ide, tervezés oda Aranka már a negyedik gyermeket várta, amikor váratlanul elhunyt először az édesapja, nemsokára rá az édesanyja is. A szépszámú rokonság azzal igyekezett vigasztalni az elhunytak egyetlen leánygyermekét, hogy szörnyű ugyan a két szülő elvesztése, de kárpótolja őt a sors a négy gyermekkel.
Igen, a négy gyermek, bizony a „kétszáz pengő fixszel, nagy vidáman vikszel” időszakban is igen sokba került.
 Lackó szüleit is bevonva a tanácskozásba, azt a döntést hozták, hogy Lackó otthagyja a hivatalnoki munkáját és unokatestvérével közösen, Aranka örökségének egy részéből és a Takarékbanktól kért kölcsönből megvásárolják a közelben lévő fatelepet, ami jó jövedelmet ígért.
 Nemsokára ki is került az új, hatalmas cégtábla „Kovács és Tsa.” fenyő és fűrészáru.

21. század
A kárpótlási törvénnyel visszakapott fatelep, megfelelő és nagyobb mennyiségű faanyag beszerezhetetlensége miatt, lassan veszteségessé vált.
 Lackóék először kölcsönnel újabb fejlesztésen gondolkoztak, de a magas kamatok miatt erről lemondtak, és végelszámolással megszüntették a „Kovács és Tsa. Kft-t”.
 A végelszámolásból megmaradt pénzzel először trafikok működtetéséhez nyújtottak be és nyertek pályázatokat, majd a már emberré cseperedett kicsi Lackó földműveléssel kezdett el foglalkozni és sok hektár föld bérletére nyújtott be és nyert el pályázatokat.

22. század
Kicsi Lackó már igencsak java korú felnőttként egymás után adta vissza a földek bérleti jogát, mert a földnek már nem nagyon volt értéke, hiszen amire az embereknek szüksége volt, azt a vegyipar már bőven ellátta, inkább csak rezervátumként működtettek egy-egy farmot és a körülötte lévő földet, ahol a fiataloknak bemutatták a hajdan volt szántást, vetést, aratást és állattartást.
 Ő, testvéreivel összefogva robot összeszerelő laboratóriumot üzemeltetett. Innen kerültek ki azok az önműködő gépek, amelyek megfelelő programozással maguktól érzékelték a szemetes, vagy havas utcákat és azonnal elindultak azok letakarítására. De a házi és otthoni robotok is igen kellendőek voltak. Különösen nagy sikert aratott az egyedül élők számára kikísérletezett felolvasó robot, illetve hálótársként megvásárolható új találmányuk.

  _______________________________________

Befejező rész

20. század
Aranka és Lackó élete nemcsak saját maguk miatt lett igen változatos, hanem a kor, amelyben leélték életüket, igen viharos és változatos volt, a háború szörnyűségével terhelve.
 Második fiúunokájának kiskorában igen sokat mesélt Kovács nagyapa a koronaőrség szép és nemes hivatásáról. El is határozta a fiú, amint eléri azt a kort, azonnal jelentkezik ő is koronaőrnek. Azonban a leventeséget is alig úszta meg, a Szent Korona pedig a véres II. világháború során eltűnt és Amerikába került. Később pedig már semmi sem lehetett szent, még a korona sem, sőt Szent Istvánból is I. István lett.

21. század
A Nemzeti Múzeumban megtekinthető Szent Korona megismerését valamiért Lackó nagyon fontosnak tartotta. Igyekezett gyermekeit a korona tiszteletére nevelni, de az is igaz, hogy nem tetszett neki, hogy a korona ismét politikusok témája és ütőkártyája lett.
 Ő inkább a korona történetéről és Szent István megkoronázásának jelentőségéről mesélt gyermekeinek, hozzátéve, Istvánt még nem ezzel koronázták meg. Természetesen azért a Kovács család két felnőtt és hat gyermek tagja, a három fiú és három leány, együtt nézte meg az Országházba átvitt koronát, mert a dunai úsztatásáról lemaradtak.

22. század
Az első hazai gyártmányú űrhajót is Szent Koronáról nevezték el. A Velencei tó mellett, Sukoróhoz közel kisajátított és felépített magyar űrközpontból történő fellövése csak azért késett, mert a politika nem tudott megegyezni, hogy melyik ünnephez igazítsák a startot.
 A személyzet már napok óta indulásra készen várt az űrhajóban. Valami öngyulladás miatt csúszott a kilövés, aztán egy teljesen szürke szerdai napon startoltak el.
 Az űrhajó másodpilótája, asztronautája a középső Kovács gyermek, Sándor volt, aki csak azt sajnálta, hogy szülei, Aranka és Lackó ezt már nem élhették meg, bár igen tisztes kort értek el. Sándor, az űrközpont engedélyével magával vitte szülei hamvait, hogy azok a kozmoszban folytathassák három-dimenziós életüket.
 Így az ő életüknek is, és ennek az írásnak is vége. Bár lehet, hogy 2202 után a negyedik dimenzióban folytatjuk közösen. Ki tudja?

András K. Zoltán