„Egy. Ne próbáljon meg levegő után kapkodni! Minél jobban ellenkezik, annál több káros anyag áramlik a szervezetébe. A tüdeje megfeszül, és fulladásközeli állapotba kerül. Azt akarja, hogy prüszkölő ebként emlékezzenek magára?
 Kettő. Ne kutasson megoldás után! Az oxigénhiány hatására az agy kognitív funkciói csökkennek. Fölösleges töprengéssel töltenie az utolsó óráját.
 Három. Ne sirassa a rossz döntéseit! Gondoljon arra, hogy a maga által birtokolt levegő megmenthet másokat a fulladástól, így a halála által ismét a társadalom hasznos tagjává válik!”
 – Minek ismételgetjük ezt a halandzsát? – fordulok a hőszabályzós egyenruhájú kollégám felé. Megvonja a vállát, és egyesével kiemeli a levegőgyöngyöket az öregember hátára erősített légzőkészülékből, majd kihúzza az oxigén csövet a szájából.
 Fogalmam sincs, mikor váltunk utolsókenet-osztókká. Mintha ezek a magasztos gondolatok megkönnyítenék bárkinek a halálát. Sok szerencsétlen vergődött már előttem, az öregember sem mutat különösebb rendellenességet. A krákogása a fülemben dobol, a szeme kidülled és a nyakát kaparja a barázdás kezével.
 Körbekémlelek a polgári lakásában. A régi típusú ventilátor recsegve köröz a plafonon. Haladni kellene a korral a legújabb klímaszabályzók felé, csak azok képesek lépést tartani az éghajlatváltozás füllesztő terhével. A zümmögő hűtőből kondenzvíz csepeg, a kisasztal porban fürdőzik, a kanapét foltok borítják. Visszapillantok az öreg csontsovány alkatára, a szétázott szürke trikójára, az izzadságcseppektől gyöngyöződő homlokára. Perifériára szorult közember. Az adóssága annál jelentősebb.
 – Itt végeztünk – állapítja meg közönyösen a kollégám, miután az utolsó gyöngyöt is kiemeli a készülékből és elhelyezi a tárolóban. Az öregember összecsuklik a padlón. – Ötven darab a felhalmozott tartozás összege, tizenöt darab a felgyülemlett kamaté, és öt darab a behajtásban közreműködők jussa.
 Öt darab levegőgyöngy. Csekély jutalékon osztozkodunk, bár az alapbérem is épphogy súrolja az elégséges életszínvonal határát. Nem akartam én behajtónak állni, de a huszonkettedik században kevés említésre méltó álláslehetőséget hagytak számunkra az androidok. A multinacionális cégek igazgatói rájöttek, hogy kikerülhetik a bérosztást, ha az alkalmazottaknak nincs szüksége levegőre.
 A viharoktól tépázott bankjegyek hosszú ideje borítják zöldbe a minket körülvevő betondzsungelt. Rendszerint a talpamhoz ragad egy, míg visszabaktatok a munkahelyemre a beplöttyedt aszfalton. A pénz értéktelenné válik egy olyan helyen, ahol a légszennyezés mértéke helyreállíthatatlan. A levegő az új fizetőeszköz, apró gömbökbe zárva. Az emberek bármit megadnának érte, hogy egy pillanatra megtelítse a tüdejüket.
 Zöldfülűként még görcsbe rándult a gyomrom az adósok látványtól, mára megtanultam lenyelni a kétségeimet. A bankok előszeretettel osztogatják a levegőhitelt. Az ő kezük tiszta marad, a kiajánlott levegőmennyiség többszörös kamattal érkezik vissza, hogy a zsebüket duzzassza. A lakosság felelőtlenül mérlegel, végül összegörnyed a törlesztés súlya alatt. Hiába adják el a berendezési tárgyaikat, hiába keresnek alantas alkalmi munkákat, csupán egy dolog biztos – a levegő sohasem lesz elég. Ezzel a hitelezők is pontosan tisztában vannak.
 Visszaérünk a központba. A kollégám biccent, és elhalad a raktárba a begyűjtött mennyiséggel. Több hívatlan látogatásba nem bocsátkozunk a mai napon, így az öltöző felé veszem az irányt. A cég dolgozói csak addig élvezhetik a hőszabályzós egyenruhát, míg ellátják a feladatukat. Ha letelik a nyolc óra, a különbségek összemosódnak köztem és a többi polgár között. Egy hátunkra erősített készülék pumpálja belénk a tiszta levegőt, miközben a perzselő hőség fogsága elől rejtőzködünk.
 Egy dolog marad hátra a teendőimből, átvenni az aznapi béremet. Alaposan ki szoktam kalkulálni, hogy mennyi levegőre van szükségem két műszak között. Eddig még sosem csúszott hiba a számításomba.
 – Kovács úr! – dübörög Fullasztó Ferkó hangja végig a folyosón. Nem ez a becses neve, de amolyan szarkasztikus belső poén részeként így hívjuk egymás között. – Fáradjon be az irodámba!
 Hosszan beszívom a levegőt, pedig eszemben sincs pazarolni a készletemet. Remélem, rövidre fogja a mondandóját. Tizenöt percen belül meg kell kapnom a jussomat a titkárság bamba gyöngyszemétől, különben ájultan esek össze a főnököm irodájában. A hőálló anyaggal kezelt, acélvázas tárgyalóasztal olyan ridegen csillan, mint Ferkó komoran vizsgálódó szürke szeme.
 – Foglaljon helyet! – utasít bőszen, és egyből a lényegre tér. Az idő levegő, ezért nem pazarolhatja a perceket. – A kollektívából már csak maga és Demeter nem értesült a céget érintő változásokról. – A légzése elnehezül az oxigén maszkja alatt. – Az Androix felvásárolta a központot, robotizálni fogják a tevékenységünket. Az új erőforrásoknak köszönhetően többé nincs igény a humán munkaerőre. Két hét múlva megkapja a végkielégítését és méltó referenciát írok magáról, bár a mai gazdaságpolitikai helyzetben sok hasznát nem fogja venni.
 Köpni-nyelni sem tudok a döbbenettől. Úgy méregetem Ferkót, mintha kísértetet látnék. Összekulcsolja a kezét az asztalon, és megrázza a fejét.
 – A világ kilök minket magából, Kovács úr. Magam sem rajongok ezekért a mocskos gépherkentyűkért, ám a szükség nagy úr. El kell fogadnunk, hogy leköröztek bennünket. Alkalmazkodnunk kell az újításokhoz.
 – Mi lesz azután? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben ökölbe szorítom a kezem a térdemen. – Ha letelik a két hét, ha elfogy a tartalékom.
 – Az már a maga gondja – ráncolja össze a bozontos szemöldökét Ferkó. – Igényeljen valamiféle támogatást a szűkös időkre. Oldja meg, mások is így tesznek.
 A vér az arcomba szökik Ferkó javaslatától. Mit tud ő a támogatási rendszerről, egész nap az irodájában terpeszkedik. A hájas alkata lassan már lefolyik az ülőgarnitúráról. Nekem kell végignézni az adósok vergődését, a siralmas küzdelmüket egy kevés levegőért, amikor szembesülnek vele, hogy a kamat összege túlnő rajtuk, vagy képtelenek eleget tenni az igénybe vett támogatás feltételeinek.
 Az igazság az, hogy semmit sem nyújthatunk a rendszernek. Az androidok forradalmasításának köszönhetően erre előbb-utóbb ők is ráeszmélnek, és a hitelbírálatok értelmüket vesztik.
 Visszanyelem a haragomat. Indoktalan lenne Ferkóval perlekednem, csupán egy porszem a gépezetben. Távozom az irodájából, megigénylem a napi béremet a titkárságon és igyekszem annál is kevesebbet lélegezni, mint általában szoktam. Egyelőre nem szorul a hurok a nyakamon, mégis fojtogat a vég közelsége.
 A félhomályban fürdőző lakásomat kékes árnyalatúra festi a televízió fénye. Egész délután előtte gubbasztok, a klíma búgása eltörpül a kattogó gondolataim mellett. Számba veszem az értéktárgyaimat, a napi költekezésemet, bármit, amivel levegőt tudnék spórolni az elkövetkezendő időkre. Az álláshirdetések adatbázisa pont annyira üres, mint a képernyőn bólogató robot fémes arca. A felnyírt hajú műsorvezető és a többszörösen kitüntetett tervező a humán-android kereszteződés elméletét taglalják, mint a légszennyezés lehetséges megoldását. Egy újabb arculcsapás.
 Kinyomom a világító dobozt, lehűtöm magam a cseppeket köpködő zuhanyrózsával, és befekszem az ágyba. A digitális ébresztőóra szorgosan pörgeti a perceket, mégsem jön álom a szememre.
 Másnap reggel úgy érzem magam, mintha a három hetes szennyesem is frissebb lenne nálam. A kollégám megcsóválja a fejét a terepszemle során, és bedörömböl a tizedik emeleti lakás ajtaján.
 Elakad a lélegzetem az ajtót kitáró néni kellemes mosolyától. Nevetőgödröcskékkel tűzdeli meg a ráncait, és a bölcs tekintetére irányítja a figyelmemet.
 – Nem szükséges ekkora hangzavart csapniuk – jelenti ki a lehető legtermészetesebben. – Már vártam magukat, fáradjanak beljebb.
 A kollégám tanácstalanul megvonja a vállát. A legtöbb esetben úgy kell betörnünk az ajtót, most pedig tárt karokkal fogadnak? A néni mély benyomást gyakorol ránk, kisangyalok módjára követjük őt.
 Az apró lakása a méretes klímaberendezés mellett különleges tárgyakat rejt magában. A porcelán szobrokat ugyan belepte a por, és az aranykeretű festmények vászna is tisztításra szorul, mégis egyfajta melegség járja át a teret. Csodálattal vizsgálom egy letűnt korszak emlékképeit. Néhányan busás levegőmennyiséget fizetnének értük. A gondolat hatására görcsbe rándul a gyomrom.
 A néni kecsesen helyet foglal a kárpitozott kanapén és hamarabb magához ragadja a szót, mintsem felvázolhatnánk a jelenlétünk okát.
 – Száz levegőgyöngy a tartozásom. Ezen felül harmincöt darabot koboznak el tőlem kamatként, és tíz darab a maguk jussa. Jól mondom?
 – Így van – helyesel enyhe hatásszünet után a kollégám, majd a néni elé lép és felnyitja a légzőkészülékét. – Ne próbáljon meg levegő után…
  A néni beléfojtja a mondatot.
 – A körítést hanyagoljuk, fiatalember! – Majd alaposan végigmér. Bizonyára feltűnt neki, hogy nem állok éppen a helyzet magaslatán. – Valami gond van?
 – Miért teszi ezt? – Tilos lenne empátiát mutatnom az adós felé, vagy megoldási javaslatokkal ellátnom. A dermesztő döbbenetem mégis utat tör magának. – Ha eladná ezt a rengeteg holmit, akkor lehetősége volna…
 – És egy üres lakásban töltsem az utolsó óráimat, a sarokban gubbasztva? – legyint drámaian a kezével. – Még mit nem!
 – Cseppet sem aggódik? – kérdezem elhűlve, miközben a kollégám az utolsó levegőgyöngy után nyúl. Visszahúzza a karját, és mindketten kíváncsian várjuk a választ.
 – Az életem felett talán a hatalmasok rendelkeznek. – A néni egybekulcsolja a tenyerét. – A halálom időpontja felett is. Ám arról, hogy hogyan várom a véget, kizárólag én dönthetek. Úgy döntöttem, méltóságteljesen akarom elhagyni a fertőben forgolódó bolygónkat, a szívemnek kedves tárgyaimmal körülvéve.
 Erre egyikünk sem felel. A fejemben pörgetem az okosságokat, mégis értelmüket vesztik a nyelvem hegyén. Földbe gyökerezett lábbal bámulok magam elé.
 – Ne álljanak már ennyire karót nyelten! Essünk túl rajta! Végtére is, maguk is levegőből élnek.
 Az eset hosszú ideig nyomaszt, még Ferkó szokásos keddi károgása is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy visszarántson a valóságba.
 Egyenes háttal fekszem az ágyamon. Többé nem számolom az aznap belélegzett oxigén mennyiségét.
 A levegőm előbb-utóbb el fog fogyni. Mindenki más levegője is el fog fogyni. Az utolsó lélegzetvételem módját viszont én határozom meg. Az unalomig ismételt szózat felcsendül a fejemben.
 „Egy. Ne próbáljon meg levegő után kapkodni! Minél jobban ellenkezik, annál több káros anyag áramlik a szervezetébe. A tüdeje megfeszül, és fulladásközeli állapotba kerül. Azt akarja, hogy prüszkölő ebként emlékezzenek magára?
 Kettő. Ne kutasson megoldás után! Az oxigénhiány hatására az agy kognitív funkciói csökkennek. Fölösleges töprengéssel töltenie az utolsó óráját.
  Három. Ne sirassa a rossz döntéseit! Gondoljon arra, hogy a maga által birtokolt levegő megmenthet másokat a fulladástól, így a halála által ismét a társadalom hasznos tagjává válik!”
 Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Ha eljön az ideje, egymagamban fogom elszavalni ezt a böszmeséget.

László Bettina