Világtörténelem V.
(Jegyzet)

Jövőkutató szakos hallgatók részére a Szociológia tárgyhoz kapcsolódva

Budapest
2120. január
_______________________________

Tartalomjegyzék

Bevezetés

I. fejezet
Magyarország helyzete 1901-től 2000-ig, hazánk egészségügyi, szociális, tudományos és technikai fejlődése

II. fejezet
Európa történelme a XX. században, különös tekintettel a gazdasági mutatók alakulására

III. fejezet
Világtörténelmi összefoglaló adatok a XX. században – a globális kommunikáció

IV. fejezet
Hazánk forradalmi változásai a XXI. század első felében

V. fejezet
Európa – az egységes földrész – kialakulása, határok nélkül XXII. század

VI. fejezet
A Népek Tanácsának előretörése

Összefoglalás
_______________________________

Bevezetés

A jövőkutatás célja az ember, a társadalom és a környező világ olyan pozitív változási lehetőségeinek feltárása, amely maximálisan szolgálja a következő nemzedék szellemi és gyakorlati célkitűzéseit.
 Már többször, több helyen hangsúlyoztam, hogy mint ahogy a jelenünket is nagymértékben befolyásolja a múltbéli események menete, úgy a jövőre is elmondhatjuk ugyanezt. Látnunk kell, hogy melyek voltak azok a történések, amelyek a jelen pozitív vagy negatív elemeihez vezettek, elsősorban azért, hogy ne forduljon elő többször olyan helyzet, amely a társadalom visszafejlődéséhez nyújt segítséget.
 Az ember mindig arra törekedett, hogy fejlődjön, csak sajnos e törekvésében többször követett el etikai, erkölcsi hibákat önmaga ellen. Maga a jegyzet inkább csak vázlatos áttekintés, figyelemfelkeltés ahhoz, hogy ha az elmúlt évtizedeket szeretné átfogóbban tanulmányozni a hallgató, akkor ki tudja választani a számára valóban nagyobb érdeklődést kiváltó témát.

A Szerző

_______________________________

(Kiemelés a jegyzetből: IV. és V. fejezet)

IV. fejezet
Hazánk forradalmi változásai a XXI. század első felében

A nagy változások szele már érezhető volt főleg 2015. év elején a tömeges migráció elindulásakor. Már az Európai Unió létrejöttekor megkezdődött egy ilyen fajta folyamat, hiszen a közösség országaiban élő állampolgárok útlevél és vízum nélkül bármely tagországban letelepedhettek, munkát vállalhattak. Akkor még úgy tűnt, hogy a határok kiszélesedtek, s az unió polgárai mintegy egységes ország lakosai egy cél felé orientálódtak. S valóban magát a határt jelképező építményeket is lerombolták, amelyekről már csak fényképek vagy videofelvételek tanúskodnak. Azonban az unióhoz való csatlakozás egységes gazdasági helyzetet nem teremtett, s mivel a közös pénzt sem vezették be minden tagországban, ezért megindult egyfajta gazdasági széthullás, aminek következtében, valamint a világ gazdasági helyzetének egyre kritikusabbá válása miatt tömeges migráció keletkezett. Ez súlyosan érintette hazánkat is. A népszavazás sem tudta eldönteni annak a kérdését, hogy befogadóak, vagy visszautasítóak legyünk-e, ezért olyan döntést hozott az akkori kormány, amely a visszafejlődés irányába mutatott, ismételten megépítették a határokat.
 Ezt követően, ennek ellenzőjeként jött létre 2073-ban a Kerítést Elsőként Leszaggatók Ligája (KELL), melynek vezetője Grünc Rozál, az addig irodistaként dolgozó középkorú nő volt. E Liga tagjai érték el, hogy a felépített kerítéseket most már a magyar emberek, hétköznapi dolgozók, hivatalnokok, a megmaradt középosztály tagjai szüntették meg, s nyitották meg újra a határokat.
 Az unió egyre több országának lakossága is magáénak érezte a problémát, a Liga mellé álltak, és minden olyan helyen, ahol a felépítmény tervén gondolkodtak, elérték, hogy ne kerüljön realizálásra.
 Ekkor alakult meg továbbra is Grünc Rozál elnökletével az Európa Zömében Kerítést Elsőként Leszaggatók Ligája (EZKELL).

V. fejezet
Európa – az egységes földrész – kialakulása, határok nélkül

Grünc asszony tézisei olyan népszerűvé váltak, hogy egyre több követője akadt, elfogadva javaslatait a közös változás reményében, amely, mint látjuk, napjainkra 2120-ra be is következett.
 - 2104-ben eltörölték az európai országok külön vagyonát, beleértve az uniós országokét is, hivatkozva arra, hogy ha az unió tagországaivá váltak, akkor az egység valóban legyen az; új lappal, új életbe induljanak, de most már a földrész egésze. Létrehozták a Közös Összefogás Széfjét (KÖSZ), melybe minden tagállam befizette fennálló vagyonát, mivel úgyis egy egésszé váltak, nem csak nevükben, de minden tevékenységükben, így megszűntek a szuverenitás kiváltságai, vagy nyomorúságai. A KÖSZ-t ötven tagú bizottság vezeti, az induló és befolyó összegek felett közösen rendelkezve.
 - Ugyanekkor eltörölték a bankok kiváltságait, tilos – és értelmét is vesztett – lett kölcsönt folyósítani, valamint értelmetlenné vált maga a betétgyűjtés is, hiszen minden a földrészen lakó embernek közel ugyanolyan mértékű vagyona lett, amely a megélhetéséhez, nyugodt életviteléhez szükséges. Így a bankhálózat amolyan pénzváltó, fizetést kiegészítő rendszer lett.
 - Bevezették a Munka Intézményesített Tevékenységének Élvezetét Vállalók Örömét (MITÉVÖK) programot, ami azt jelenti, hogy minden embernek, elérve a munkába állás idejét három egységnyi munkaidővel kell rendelkeznie. Egyharmad ipari-fizikai munka, egyharmad irodai-adminisztratív munka, egyharmad mezőgazdasági-fizikai munka. Ez tette lehetővé azt, hogy az emberek valóban értékeljék egymást és egymás munkavégzését is, munkájuk után kapott bérüket megfelelően tudják megbecsülni.
 - Visszaállították a család központi szerepét a társadalomban, elfogadtatva a feleségek, anyák tevékenységének beszámítását a munkavégzés idejébe. Vagyis, abban az esetben, ha a nő feleség és anya, akkor ezzel a szerepével kiváltja valamely munkavégzési egységét, vagy több gyermek esetén mindegyiket.
 - Választhatóvá vált a pihenőidő (a volt nyugdíj) megkezdésének időpontja. Az első egyharmad egységnyi munkavégzés után választhatóvá vált, hogy a következő egyharmad egységnyi időt pihenőidővel tölti-e valaki, és utána kétegységnyi munkával telnek napjai élete végéig, vagy a korábbiakhoz hasonlóan a háromegységnyi munkavégzést követően veszi igénybe a pihenő idejét. Ezzel még szorosabbá lehetett fűzni a családi kapcsolatokat, a generációk együttélését is.
 - A határok és szuverén államok eltörlésével újra térképezték Európát, s minden olyan élhető helyre lakóparkokat építettek, ahol addig az nem volt, figyelemmel a környezetre, a természet értékeire. Tilos lett olyan fát kivágni, amelynek pótlása öt éven belül nem történhet meg. Csakis gyors növésű fákat lehet kivágni és azonnal újra telepíteni, ezek a császárfa, enyves éger, nyárfa és fehér akác. Így – bár szükséges a fa felhasználása – mégsem szűntek meg az európai erdők, ligetek. Azon országok polgárai számára, ahol a túlnépesedés már társadalmi problémákat szült, felajánlották az új lakóparkokba történő költözés lehetőségét, így a XXI. század egyik problémáját sikerült a legalacsonyabb szintre visszaterelni.
 - Grünc Rozál tézisei között ezen kívül az a szabad vallásgyakorlási tézis is szerepelt, ami alapján létrehozták az Igaz Mondások Alapítványa társulását, (IMA) ennek fő törekvése egymás hitéleti tanításainak megismerése. Minden európai embernek törekednie kell arra, hogy elfogadja a másik hitét, bármi legyen is az. Minden embernek naponta fél óra szabadidő jár azért, hogy választott hitét gyakorolja. Ebben való korlátozás, valamint a hitéhez kapcsolódó bármely negatív hozzáállás az európai tagságot kizáró tényező. Bár a földrész elsősorban az őszinte empátiára alapul, mégis el kell hagynia annak, aki nem képes a másik ember ilyenfajta szellemiségét elfogadni. Az IMA létrejöttével megszűntek a kisebb-nagyobb lázadások, vallási összetűzések.
 - Szintén ötven tagú bizottságot hoztak létre Új Technológiát Osztó Piacot Intéző Alap (UTOPIA) néven, mely minden egyes új technikai, kommunikációs, ipari stb. találmányt, elgondolást megvizsgál, mely alkalmas arra, hogy emberi sorsokat tegyen tönkre, és fegyverkezésre ösztönözzön. Bármely nóvum csak a földrész lakóinak pozitív fejlődését segítheti, amennyiben másként is felhasználható, az alap a gyártást letilthatja, vagy kötelezheti az előállítót az áttervezésre.
 - Grünc Rozál nevéhez még számtalan a társadalmat előre mutató szabályozás, törekvés kötődik. Büszkén szögezhetjük le, hogy e törekvések realizálódása hozta, hogy Európát a változásban szorosan követte később a 2110-es években Ázsia, majd Amerika is, s ezzel kezdetét vette a Népek Tanácsának megalakulása 2118-ban. (lásd. következő fejezet.)

Hungler Erika

A hajó radarjai már észlelik a Tű-Galaxist. Bereniké hajtűje már látszik. Két évszázada még nem tudták, hogy lakható bolygó is kering itt. A szondák azonban, amelyeket 2054-ben küldtek ki, megtalálták ezt a kis bolygót, amely alkalmas az emberi életre, mint egy miniatűr Föld. Mivel az út földi idő szerint százötven évet tett ki, vagyis a visszatéréssel együtt háromszáz évet, így a tudósok negyedik generációja lélegzett fel, amikor értékelni kezdték az adatokat. Igaz, addigra már olyan kísérletek is pozitívan zárultak le, amelyek fantazmagóriának tűntek még 2054-ben is, mint például az ember hibernálása, vagy inkább a hibernálásból való felébredése. Mert hibernálni már legalább nyolcvan éve tudtak annak előtte is, csak azt nem érték el, hogy az alany legalább egy évig élve maradjon. Valahogy a sejtek nem csak felébredtek, de rohamsebesen öregedni is kezdtek, mintha be akarták volna hozni az átaludt időt. Így nem volt esélye annak, hogy hibernált űrkutatókat küldjenek a Csellingre. Nevét egy magyar kutatótól kapta, amely tulajdonképpen egy „túlélő” páfrányfaj neve, mint ahogyan remélhetően a bolygó is a túlélés háza lesz. Olyan vállalkozó utazókat kerestek, akik képesek élve maradni a saját ösztönük által vezérelve, akik nincsenek odaláncolva a számítógéphez, s agyuk még a természetes emberi gondolkodást nem felejtette el, izmaik még nem sorvadtak el, és nem okoz nekik problémát, ha akár tizenkét órán keresztül kell a lábukat használni, vagyis gyalogolni. Az emberi faj nagy része elkorcsosodott. A 2000-es években még attól féltek, hogy majd a gépek átveszik az irányítást, a sci-fi filmek is erről szóltak, a gépek lázadásáról, de nem ez következett be. A gép nem vette át az ember felett az irányítást, de az ember egyre jobban hasonlított a géphez. Gondolkodásában mindig csak két dolog közül választott, mint az igen, és a nem. Eltűntek a talánok, a lehetek. A világ feketévé és fehérré vált, a szürkét már csak hírből ismerte az, aki hajlandó volt még kézbe venni olyan ősi dolgokat, mint a papír, és hajlandó volt megtanulni a rég elfeledett kommunikációformát, az írás-olvasást. Minden beszélt, és gombnyomásra működött, a legegyszerűbb piktogramokkal. A fejlődés felett győzött a visszafejlődés, már az olvasni és az írni szavakat sem használták. Böktek és hallgattak. „Hallottad már a mai menüt?” Ezt kérdezték a közös étkezési helyiségekben. „Bökjek neked egy barna poharat?” Így hívta meg barátnőjét a fiú egy italra. A régi szép idők – amikor a kávé szó hallatán már melegség járta át az ereit a rágondolónak – elmúltak. Bár vannak még őrzők, s az őrzőknek gyerekei, unokái, és azoknak is gyerekei és unokái… szóval van még úgy félszázezer ember, akik vágynak és törekednek az emberi élet után. Ők próbálnak elkerülni a Csellingre, ők vállalkoztak az utazásra, vagy legalábbis közülük a legerősebbek. Az utat nagyon lerövidíteni nem tudták, s mivel ötven földi év kell ahhoz, hogy odajusson a hajójuk, majd ötven, amíg visszaér, ezért harminc nőt, és harminc férfit küldtek az új hazába, és száz megtermékenyített és lefagyasztott embriót, számolva azzal, hogy bármi történjék is, legyen legalább úgy utód, hogy mesterségesen megtermékenyítik a még életben lévő, alkalmas nőket.

Cs 18239. nap. A hajó rááll a bolygó keringésére.

Cs 18245. nap. A hajó leszáll utasaival. 14 nő, 8 férfi, 20 gyermek. A 14 nőből négy állapotos.
…

F 18200. nap. Szalakóta jelenti, hogy fedélzetén egy tő szőlővel, amit a Csellingeren élők küldtek a Földre, a légtérhez közeledik.

F 18250. nap.
– Akkor most nyomkodjuk még meg a bogyókat? Meddig is kell várni arra a nedűre? Nagyapaaaa, mi is volt a neve?
– Bor, fiam, bor volt a neve!

Hungler Erika

Johann magához szorította a neo-plastic zacskót, és lágyan kidomborította a pisztoly formáját. Az árnyékban közlekedett, sötét gondolatai minden alkalommal visszakanyarodtak a fő problémához: élni rabságban, vagy halni szabadon.
 Gyűlölte nagyapját annak az átkozott adásvételi szerződésnek az aláírásáért, amellyel adósságba döntötte családját. Johann az utolsó banki elszámolás elolvasásakor döntött a gyilkosság-öngyilkosság mellett. Anno azt ígérték nagyapjának, „hamar törlesztheti a kölcsönt, végtére is ez olyan csekély ár álmai házáért”. Csakhogy röviddel a negyedik világháború kitörése után bevezették a GH-t, Generációs Hitelhálózatot, amely egyesítette egy személy tartozásait, és átörökíthetővé tette. A nagyapa háza hiába semmisült meg egy eltévedt antianyag-gránátnak köszönhetően, attól a tartozás átszállt Johann apjára és utána Johannra.
 – Mi a helyzet, cimbora? – kérdezte Klaus az újjáépített berlini fal mellől. Az eső ütemet vert széleskarimájú, rózsaszín kalapján, miközben ő vaskos füstpamacsokat fújt ki alóla.
 – Megszereztem. Nem volt olcsó, de ezután úgysem számít, nem igaz?
 Klaus némán bólintott, és elkent arcán egy félmosolyt. Johann kedvelte őt őszintesége és diszkréciója miatt. Bármit megbeszélhetett vele, mert tudta, ennél a stricinél nem talál diszkrétebb embert.
 – Biztos, hogy készen állsz rá? – kérdezte Klaus, és újabb füstjelet adott. – Úgy értem, manapság már a halál sem végleges. A nagybetűs Halál már a múlté, hiszen nem engednek meghalni, míg nem fizetsz vissza mindent.
 – Arra van ez, nemde? – Johann előhúzta a pisztolyt, és most először látta szélesen mosolyogni Klaust a kollagénen hizlalt, neonkék ajkával.
 – Egy Meisterschaft HC-301. Nem láttam ilyet, mióta ezt a kicsikét ismét felhúzták itt mögöttem. Mennyibe fájt?
 – Sokba, de most minden pénzt megér. Állítólag olyan károsodást okoz a testben, amelyet nem lehet visszafordítani, és annyira roncsolja a tudatot, hogy nem fogják tudni áttenni valami replikába.
 – Nem csak állítólag – fűzte hozzá Klaus. – Hiányozni fogsz, cimbora.
 Kezet nyújtott, majd magához rántotta Johannt. Szorosan megölelte, és kék csókot nyomott a férfi arcára. Johann nyugodtan vált el barátjától, mert tudta, a futtatás igazán jó üzlet, és hamarosan kiemelheti Klaust a rabságból. Neki talán sikerülhet, amire mindenki vágyott.
 Berlin utcái szokatlanul kihaltnak tűntek a neonreklámok fényében. Pirosba, zöldbe öltözött éttermek, butikok sorakoztak mindkét oldalon, és a Jacques’ Palace magához csábította Johannt. A férfi leült a pulthoz, és Jacques vékony arcába mosolygott. Úgy érezte, ha ez az utolsó vacsorája, meg kell adnia a módját: hamburgert rendelt igazi marhából készült húspogácsával, amilyet még sosem kóstolt.
 – Lassabban, kölyök – kezdte Jacques –, legalább élvezd ki az ízét!
 Johann lassabban rágta meg a második falatot, és beismerte, vannak még csodák ebben a hideg pöcegödörben, amelyet életnek hívnak. A marha pikáns íze nem veszett el a ketchup és mustár ölelésében. A természetes paradicsom, saláta és uborka magukban is nyáltermelődést váltottak ki Johann szájában, az együttes ízorgia pedig erekciót okozott nála.
 – Isteni – jegyezte meg lángoló arccal. – Azok a tubusban kapható kaják sehol sincsenek ehhez képest.
 – Minden rendben, fiam?
 Johann meglepődött, majd nyelt egyet. Jacques mindig a veséjébe látott, amolyan pótapa szerepet töltött be nála igazi apja halála után. Naturalista módon magyarázta el az akkor tíz éves fiúnak, hogy apja öngyilkossága rövidtávon jól működik, de ezzel nem oldja meg a problémát. Amikor folyóba vetette magát, majd felfúvódott, súlyosan roncsolódott testét partra most a víz, már nem tudták áttölteni tudatát egy replikába, így a család adósságának megfizetését teljes mértékben Johannra ruházta. Gyávának nevezte a férfit, és a fiúnak el kellett fogadnia, igaza van.
 Johannak nem kellett senkiért sem aggódnia, hiszen nem nősült meg, és nem voltak gyerekei. Alkalmi kapcsolatokat tartott fenn Klaudia óta, akiről nem hallott közel öt éve. A lány orvos akart lenni, és a hivatást választotta a férfival szemben.
 – Persze, miért ne lenne?
 – Mert amit most eszel, rohadt drága, kölyök. Nincs még elég tartozásod?
 Hogyne lett volna! Pontosan tudta a banki kimutatásból, hol tart jelenleg. Nagyapja megvette azt a drága házat, majd bejött a törvény, miszerint a tartozás végighömpölyöghet az egész családfán. A növekvő energiaválság és élelmiszer utánpótlási problémák drágává tették az életet, és a világszinten összeomlott pénzügyi rendszer hamvaiból valami új förmedvény kelt életre, a GH. A pénz a szó legszorosabb értelmében megszűnt, helyette felállt a kredit-rendszer. Mindenki gyűjtötte a krediteket, amelyeket később fizethetett vissza, és ezzel lassacskán megszűnt a magántulajdon, és kialakult a Hitel Lordok rendje. A Hitel Lordok – korábbi politikusok, bankárok, pénzügyi cápák – képezték a társadalom elitjét, akik annyi pénzzel rendelkeztek, hogy bele is fulladhattak volna. A saját tőkéjükből hasítottak le részeket a kredit-rendszer számára, vagyis az ember az ő vagyonukból vásárolhatott, és ezzel kiszolgáltatta magát számukra. A gazdagok és szegények közötti szakadék tovább szélesedett. Egyetlen étkezés is kreditekbe került, amelyeket az adott személy Hitel Lordja finanszírozott, így növelve a tartozást, míg végül nem csak az ember tulajdona, hanem ő maga is a Lordé lett.
 Johann sosem lehetett a maga ura, élete minden percében más emberé volt. Mint mindenki, ő is arról álmodott, annyit keres majd, hogy kiegyenlítheti tartozásait, és idővel Lorddá válhat.
 – Egyszer megengedhetem magamnak, nem?
 Jacques szúrósan bámult rá, majd felkiáltott:
 – Záróra!
 Johann összerezdült hangjától, a vendégek pedig távoztak. Amikor kiürült a hely, Jacques megnyomta a pult alatti gombot, mire flexibilis fal ereszkedett a bejárat elé, és a zárak automatikusan kattantak.
 – Ki vele, most azonnal! – Közelebb rántotta Johannt a ruhájánál fogva, és tekintetét az övébe fúrta. – Tudod, miről beszélek!
 Szabad kezével Johann belső zsebébe túrt, és elvette a neo-plastic zacskót. Előhúzta belőle a fegyvert minden tiltakozás ellenére, majd rámeredt. Némasága hideg fuvallatként borult a teremre.
 – Mi a fenére készülsz? – szólalt meg végül. – Meg akarod ölni magad? Olyan gyáva akarsz lenni, mint az apád?
 – Nem, én hős leszek! Érted? Hős!
 – A halál nem kiút, tudod jól! Nézz csak rám!
 Jacques meghalt három évvel korábban, valamennyivel azelőtt, hogy visszafizette volna utolsó kreditjeit. Lordja számlájára kapott újabb, fiatalabb testet, majd integrálták belé tudatát. Sosem derült ki, a Lord megbízásából történt-e a gázolás, de mindenki gyanította. Jacques új teste többe került, mint fennmaradt tartozása, a Lord mégis visszahozatta, és ezzel újabb évtizedekre láncolta magához.
 – Nem csak magamat akarom megölni, hanem Moretti Lordot is – mondta Johann sóhajtásnyi szünetet követően.   – Felszabadítok mindenkit, téged is. Ha ő meghal, nincs kinek tartozni, nincs több rabság. Alig egy óra múlva találkozom vele. Azt hiszi, odamegyek nyafogni, és visszautasít, de nem lesz ilyen egyszerű.
 Jacques felemelte fejét, és próbálta eldönteni, van-e esélye a férfinak. Lenyelte büszkeségét, és visszaadta a fegyvert. Később sem értette, azért tette-e, mert nem tarthatta volna vissza Johannt, vagy áhított szabadsága iránti önzése motiválta.
 – Vendégem vagy egy sörre, amivel leöblítheted a hamburgert. – Óvatosan egymásra mosolyogtak, majd többet nem szóltak.
 Johann élete legjobb és egyben utolsó vacsorája után Moretti Lord mennyeket ostromló palotájához sétált. Gondolatban elbúcsúzott máris hiányolt ismerőseitől.
 Beállt a krediteseknek fenntartott felvonó előtti sorba, és húsz percet várt a szitáló esőben. Két kreditjébe került, amiért a Lordnak időt kellett áldoznia rá. A múlt hónapban kézfejébe épített új implantátummal jóváhagyta az árat, és elindult felfelé. Kezét a kabátja alá rejtett Meisterschaftra csúsztatta. Már nem fordulhatott vissza.
 Az ajtó feltárta előtte a kupolás irodát, amelybe belefért volna Johann tizenhárom négyzetméteres lakása az azt magában foglaló társasházzal együtt. Huszonkét méteres, egyben faragott márványoszlopok sorakoztak a falaknál, oldalukon arany spirálok futottak végig. Fényesre polírozott háromszor háromméteres lapok terültek el a férfi lába alatt. Ahogy tekintete átsiklott a túloldalra, megpillantotta a két testőr között ülő Lordot.
 Johann mély levegőt vett, és megindult lassú léptekkel. Nyikorgó talpával visszhangot vert a teremben, a Lord mégis rezzenéstelen arccal tűrte hatméteres faragott íróasztala mögül.
 – A vizes cipő okozta nyomokat feltörlik a takarító-botok, és ezt nem fogom felszámítani – mondta negédesen Moretti, és Johann akaratlanul is Éva és a kígyó metaforájára gondolt. – Miben segíthetek, Herr… Frank? – kérdezte, miután megnézte a vagyonát tovább hizlaló hosszú névsort.
 – Szeretnék beszélni a hátralévő tartozásomról… – fogott mondandójába Johann, és felvázolta családjuk helyzetét nagyapja döntésétől egészen máig, miszerint egyedüli leszármazottként kell törlesztenie. Valójában az időt húzta, hogy erőt merítsen tettéhez.
 – Herr Frank, ha gondot jelent a kreditek kiegyenlítése, kereshetünk valami alkuképes megoldást, mint a replika testek használata. Hajlandó leszek finanszírozni Önnek egy új testet, és áttölthetjük tudatát, ezzel biztosítva a hosszabb futamidőt, de figyelmeztetnem kell, ezek költsége hozzáíródik jelenlegi tartozásához.
 Nem elégedett meg a mostani helyzettel, a Lord további évtizedekre kötelezné el Johannt. A döntés megszületett, a fegyver elsülésének kritikus pillanata megállíthatatlanul közeledett. A férfi testében áramló adrenalin villámgyors mozdulattal vitte Johann kezét a belsőzsebbe, ujjait szoros kötegként fonta a markolatra, és a célkereszt hamar rámeredt Morettire. Az ujj mozdult a ravaszon, és a kicsapó lövedék méteres fénycsóvát húzott maga után át a Lord mellkasán, keresztül a mögötte álló üvegfalon.
 Johannak le kellett lőnie a baloldali testőrt, mielőtt az akcióba lendült volna. Tökéletes találatot vitt be, ahogy a másik férfi is Johann hasába, és földre küldte őt. Hamarosan csak az üvegfalon keletkezett lyuk fütyülése hallatszott, amin az épület magasabb nyomású levegője távozott.
 Johann megpillantott egy földön heverő cédulát, generikus papírt, a fegyver vásárlás nyugtáját. Mosolyt csalt arcára az irónia, hogy Morettivel önnön fegyvere végzett a saját tulajdona által.
 – Eldobni! – üvöltötte a testőr, mire Johann fejbe lőtte magát.
 Jótékony sötétség borult a férfira, de szempillantás alatt elillant. Johann fehér szobában találta magát, neki háttal fehér köpenyes nőt vett észre.
 – Hol vagyok? Hol vagyok?!
 – Nyugodj meg, Johann – fordult meg Klaudia, aki sosem látott még meglepettebb arcot, pedig amikor új testben ébred valaki a halálát követően, arra nincsenek szavak.
 Az ajtó kinyílt, és belépett Moretti. Mosolyogni kezdett Johann elborzadt arca láttán, és elgondolkodott, elárulja-e neki, hogy Dr. Klaudia Hoffmann csak az általa biztosított krediteknek köszönheti doktori címét. Hogy a Johannba ültetett újgenerációs tranzakciós chip letölti az ember tudatát, azt folyamatosan frissíti a legújabb élményekkel, és ezzel lehetővé teszi a bármikori replikálást. Hogy ő mennyire nyomon követi kreditjeit, mint amiken Johann fegyvert vásárolt. Hogy testőrei ellenezték a lift fegyverellenőrző rendszerének kikapcsolását, de Moretti a hosszútávú befektetést látta, nem a kockázatot.
 – Herr Frank – kezdte az ágy mellé lépve –, Ön megtámadott engem, ezért feljelentést tettem a hatóságoknál. Szerencséjére azért van szívem, így rendelkezésére bocsátottam egy ügyvédet is, aki drága díj mellett ugyan, de elérte, hogy óvadék ellenében ejtsék a vádakat, amelyet szintén én finanszíroztam. Sérüléseink miatt új testbe helyeztek minket, amelyek megtérítésére elegendő kreditet bocsátottam a rendelkezésére. Ennek fényében szeretném tájékoztatni, hogy a felgyülemlett tartozása miatt további száznyolcvanhárom évig és két hónapig köti hozzám a szerződése. A közben felmerülő költségeket megbeszéljük, amint jobban érzi magát.

R. Harbinger

2072 – ötven év múlva

A hajnali fényben hazaérve kinyitottam a kertkaput, majd boldogan kaptam kézbe az elém szaladó fiamat. Tiszta csoki volt a szája, a ruháján pedig itt-ott rizsszemek éktelenkedtek, ebből tudtam, hogy már vacsoraidő van. Mosolyogva léptem be a házba karomban a kis szőke herceggel, majd levéve a cipőmet a konyhába mentem. Mivel Beni már nagyon szabadulni akart, letettem hát, és vigyorogva köszöntöttem a férjemet.
 Ez volt a mi közös megállapodásunk. Egyik este én megyek dolgozni, másik este ő, vasárnap pedig mindannyian itthon vagyunk. Nemcsak Beni miatt kellett így alakítanunk az életünket. Az az éktelen hőség, ami a mindennapjaink részévé vált, kibírhatatlan volt mindenki számára, így abban egyeztünk meg, hogy energiatakarékosság szempontjából jobb megoldás, ha csak egy autónk van. Azzal megyek én dolgozni egyik nap, ő a másik nap, Benit pedig megvárja a külvilág.
 A lányunk, Lori már nagyobbacska, iskoláskorú. Azért vagyok kénytelen így fogalmazni, mert iskolába, a szó szoros értelmében, nem jár. Itthon tanul, csakúgy, mint minden más gyerek. Furcsa világ lett ez – én még óvodába is jártam, együtt játszottam a többi gyerekkel, és a nyár is elviselhetőbb emlékként él a fejemben.
 Mondjuk, nem véletlenül.
 Anya rengeteget utazott, és még annál is többet mesélt. Arról, hogy miképp nőtt fel még a kétezres évek elején Budapesten, és hogy mennyit tanult az iskolában. Irodalmat, történelmet, rajzot és éneket – én pedig csak ámulva hallgattam őt. Elmondása szerint rengeteg évszámot kellett megjegyeznie csatákról, békékről, uralkodókról, és egyeseket olyannyira számon kértek, hogy a mai napig tudja őket. Csakúgy, mint a verseket. Híres költők műveit szavalta nekem, majd megosztotta velem egyre több saját írását is. Rajongtam érte.
 Mesélt az iskolaudvarról, a gyerekkori veszekedéseiről, a barátairól, a középiskolai felvételi rendszeréről, az osztályáról, a szerelméről. És arról is, hogyan jutott hozzá egy olyan lehetőséghez, amelynek hála alig tizennyolc évesen Olaszországban fejezhette be a gimnáziumot.
 Azután pedig, az ő szavaival élve, „kinyílt előtte a világ”. Dániában végezte el az egyetemet, majd a laptopjával, a fényképezőgépével és az apukámmal együtt rengeteg országba elutaztak. Anya és apa munkájához is csak egy-egy laptopra volt szükség, így szabadon mozoghattak szerte a világban. Anya pedig mindenhol fotózott. Tájakat, embereket, házakat, életeket, sorsokat örökített meg egy-egy képkockában. Így, bár nagyon sikeres volt a munkájában és sok pénzt keresett vele, fotósként vált híressé.
 Jártak a dél-amerikai esőerdőben, sétáltak Mexikó utcáin, és megcsodálták az Amerikai Egyesült Államok természeti és építészeti értékeit is. Elutaztak Afrikába, láttak oroszlánokat és zsiráfokat, sőt, a piramisokat is. Anya nagy álmát teljesítve jártak sivatagokban, és Közel-Keleten is.
 Szerintem a leggyönyörűbb képeket Japánban készítette – ott születtem én is. Így egy ideig letáboroztak, majd már hármasban fedeztük fel Ausztráliát és Óceánia szigeteit.
 Mikor óvodás korú lettem, visszajöttünk Európába, és a különféle nagyvárosok nyüzsgésében cseperedtem fel. Az óvodám még hasonlított az anya által elmeséltre, de az iskola már egészen más volt. Nem tanultunk sem irodalmat, sem történelmet, sem művészetet – csakis matekot, fizikát, kémiát és biológiát, hogy mi legyünk a jövő megmentői.
 Ez nem csak az én iskolámban volt így, hanem a világon mindenhol. Megtanultuk az üvegházhatást, a különféle kemikáliák összetételét, az ember működését és környezetbarát technológiákat terveztünk. Eleinte még csak játékból, majd egyre komolyabban.
 Egyedüli gyerek voltam, hiába szerettek volna nekem apáék testvért. A világ megtiltotta. Vagy legalábbis úgy mozgatták a szálakat, hogy a többgyerekesek jelentős hátrányba kerüljenek az élet minden területén. Például, csak háromszemélyes autókat gyártottak. És bár a szüleim sosem voltak az „autó nélkül ki sem mozdulok” emberek, a növekvő hőmérséklet miatt elengedhetetlen volt egy hűvös doboz, ami háztól házig szállítja az embert.
Ráadásul a többgyerekesek nem utazhattak. Nem kaptak repülőjegyet, és nem engedték át őket a határon sem. A szüleimet pedig világ életükben az utazás hajtotta, így velem egy időben megszületett a döntésük is.
 Utólag teljesen megértem őket. Lehet, hogy gyerekként szükségem lett volna egy játszótársra, de mivel a legtöbb osztálytársam is egyke volt, hamar megtaláltuk a közös hangot. És végül a sok taníttatás beért, ugyanis egyre több olyan generáció nőtt fel, aki kereste a megoldást a problémákra, aki tervezett, épített, környezettudatosan.
 Belőlem építész lett. Folyamatosan új, még jobb anyagokat kerestem az ügyfelek házaihoz, ami minél tovább megtartja az éjszaka elviselhetőbb hőmérsékletét.
 Az emberek életritmusa pedig teljesen átalakult. Nappal aludtunk és éjjel éltünk. Nekem pedig állandóan olyan környezetbarát energiaforrásokat kellett találnom, ami nem rombolja tovább a Föld állapotát, de mégsem hagyja sötétben a családokat.
 Én is utaztam, no, nem annyit, mint a szüleim, de a világ legnevesebb öko-építészeihez mentem gyakorlatra, és ott ismertem meg egy későbbi kollégámat, aki nagyon jó barátnőm is lett. Kiara olyan függönyöket tervezett, amelyeknek az utcára néző fele nappal beszívta a fényt, éjszaka pedig a másik oldala beereszti a szobába. Így tulajdonképpen nappalt csináltunk az éjszakából, fényt a sötétségből, anélkül, hogy beengedtük volna vele a hőséget is.
 Számos hasonlóan innovatív megoldással találkoztam a gyakorlatom során. Az én munkám pedig az lett, hogy ezekkel az ötletekkel napról napra még fenntarthatóbb otthonokat teremtsek.
 A férjemmel akkor találkoztunk, amikor az egyik ügyfelem a házavatóján bemutatta nekem, mint réges-régi jó barátját. Elmondása szerint mi pont összeillenénk – és igaza volt.
 Ő is állandóan kutatja az új lehetőségeket, csak éppen nem a házakra, hanem a különféle közlekedési eszközökre. Élete legboldogabb pillanata volt, amikor megalkotta a komposzttal és más, már nem kellő hulladékokkal hajtott autót. Igaz, hogy akkor még a hatótávolsága igencsak kicsi volt, de azóta, egy csapat feltalálóval együtt dolgozva feltornászták a számot egészen száz kilométerre.
 Neki is, akárcsak nekem, olvastak esti mesét a szülei. Szavaltak verseket, beszéltek a történelemről, és megmutatták a zene és a művészetek adta örömet. Így tulajdonképpen egészen hasonlítunk egymásra, és ezzel egy időben különbözünk a többi embertől. Dúdolunk, játszunk a szüleink régi hangszerein, és rajongunk a táncért. Mindketten előnyben részesítjük az esztétikát is a tervező munkáinknál, nemcsak a praktikusságot és a környezettudatosságot. Olyan kis „csodabogár-párnak” tartanak minket az ismerőseink.
 Ilyen szellemiségben neveltük a gyerekeinket is. Beszéltünk nekik a régi világról, a csatákról, a régi feltalálókról, a családunk történetéről. Megmutattam nekik anya képeit, és amikor Lori már nagyobb lett, odaültettem a zongorához is. Nálunk sosem maradt el az esti mese, és a nagymamám hagyományait folytatva minden adventkor közösen énekeltünk.
 Lori generációját is csak matekra, fizikára, kémiára és biológiára oktatják, csak éppen nem személyesen. Neki már nem ismerős az a klasszikus iskola, mint anyának, amikor beülnek az iskolapadba, és magyaráz nekik a tanár. Sőt, neki az én iskolám sem ismerős, amikor az osztálytársakkal és a tanárral közösen összeülve törjük a fejünket valami innovatív ötleten.
 Ők már csak virtuálisan vannak együtt. De nem hibáztatok érte senkit, elvégre ebben a hőségben életveszélyes lenne nappal elhagyni a házat. És bár az ötleteink nagyon jók, és borzasztóan hasznosak, a folyamatot nem tudjuk visszafordítani.
 Ezt mindenki tudja. És mégis, nagyon szeretnénk elérni, hogy ne csak a lassításán dolgozzunk.
 Borzasztóan sokáig anya tartotta bennem a lelket azzal, hogy azt taglalta, mennyi mindent tettem már így is azért, hogy egy élhetőbb hely legyen ez a bolygó. Elmondása szerint, ő negyedennyit sem járult hozzá ehhez azzal, hogy utazgatott és fotókat készített, sőt.
 Én nem értek vele egyet. Mert neki köszönhetően ismertem meg azt a letűnt világot. Azt, amelyikben az emberek szerették a nyarat, strandra mentek és fürödtek a tavakban. Amelyikben bicikliztek és rollereztek, amelyikben rajzoltak az aszfaltra, amelyikben bulizni jártak, táncoltak és énekeltek hajnalig. Amelyikben kiültek az erkélyre napozni, vagy csak egyszerűen a Nap felé fordították az arcukat. Amelyikben a gyerekek iskola után a napfényben hazasétáltak.
 Amikor kirepültem a családi fészekből, apáék is elköltöztek a hegyekbe. Elmondásuk szerint, egész életükben keresték az izgalmakat és a történéseket, most szeretnének végre egy hűvös helyen, nyugalomban éldegélni. Úgyhogy így tettek. Vettek egy házat, a kertben apa növényeket termesztett, anya pedig visszatért régi nagy szenvedélyéhez, a jógához. Ezzel nemcsak fiatalon tartotta magát, hanem vendégeket is fogadott, amiből pedig lett elég pénzük arra, hogy újabb magokat vegyenek.
 Idilli életet teremtettek maguknak, és nekem is. Úgyhogy az én dolgom, hogy ezt az örökséget továbbadjam, és létrehozzam ugyanezt a biztonságot és boldogságot a saját családomban is. Még akkor is, ha időközben a világ a feje tetejére állt.

Peresztegi Hanna

A kijelző szerint ötven perc volt hátra a vonatútból. Az űrállomás felé tartó járat egyik fülkéjében három ember számolta a lomha perceket. A menetiránynak háttal egy középkorú férfi ült kislányával. Feltűnően piszkos ujjaival végigsimította a gyermek vézna karját. Arcába kúszó fekete hajszálai igyekeztek elrejteni a gondokkal teletűzdelt, mély barázdákat. A kislány műanyag pónilovat szorongatott. Az állat nagy szökkenésekkel vágtázott fel az édesapa karján, nyomában gazdája csilingelő kacagásával. A sötét, árkolt gyermekszemek mögül olykor kikandikált a gondtalanság egy apró kis szeglete. A férfi tekintete elkalandozott, és összetalálkozott a szemközti ülésen rájuk meredő, zölden villogó szempárral.
 – Elnézést kérek – szabadkozott tisztelettudóan a szemüveges úr –, nem szokásom megbámulni az embereket, de a kislánya vidámsága… hogy is szokta mondani az ifjúság? – vakarta meg kopasz fejét. – Óh, igen, meg is van… „ragadós” – idézte mosolyogva. – A folyosón nyomorgó tömegnek is szüksége volna rá.
 A napelemhajtású vonat roskadásig telt emberekkel. Magyarország utolsó induló szerelvénye sebesen közeledett célja felé. Az édesapa kedvesen biccentett fejével, de szemében szomorúság tükröződött.
 – Miért nem hozott magával senkit? Nem hisz a nyereményben? – faggatta a férfi a szemüveges urat. Amaz kurtán vállat vont.
 – Egymagam vagyok. Házas ember voltam, de már évek óta elváltam – válaszolta, és törölgetni kezdte a homlokáról legördülő izzadtságcseppeket.
 Az édesapa továbbra is a férfin pihentette szürke szemeit és tovább gördítve a beszélgetés fonalát, halk mesélésbe fogott:
 – Ez a tombolajegy az utolsó esélyünk, hogy a Hatholdasra költözzünk. Sajnos nem értek a gépekhez, se a gyógyításhoz, nem tudok semmit, ami az ottani rendszer hasznára válna.
 A férfi szája legörbült, mélyet sóhajtott, majd folytatta:
 – Egyszer már próbálkoztunk átjutni, de a katonák visszafordítottak azzal az indokkal, hogy kertészre nincs szükség az új bolygón. Javasolták, hogy képezzem át magam. Tudja, a Hatholdason nincs növényzet, művileg állítanak elő mindent. Az új bolygónk egy betonba ágyazott gyártelep – fintorgott. – Nem igazán kívánkozunk oda, de itt sem maradhatunk, mert… – harapta el a mondat végét a kislányra sandítva.
 A szemüveges úr minden egyes ki nem mondott gondolatot jól értett. Az emberiség Földön ragadt tagjai rövid időn belül meghalnak a pusztító hőség, és vízhiány miatt.
 – Én diákokat tanítottam egy középiskolában. Higgye el, ez volt a legnehezebb munkakör a világon. Ha eljutok az űrállomásig, erős a gyanúm, hogy hasonlóképp járok, mint maga.
 Az édesapa csodálkozva nézett rá.
 – Hiszen tanárokra szükség van! A nevelőtisztek, akiket kihelyeznek a gyermekek mellé, nem tudnak nekik mindent megtanítani! Miért utasítanák el?
 A szemüveges úr hátravetett fejjel kacagott, szinte egymás után ugráltak ki a hangok a torkából.
 – Művészetet tanítottam. S mint minden, aminek eddig értelmét hittük, a Hatholdason teljesen haszontalan. A letelepedésünk kezdeti éveiben legalábbis. Képzelje, kézhez kaptam egy határozatot, amiben öt év várakozásra szólítanak fel! A Kormány tervei szerint öt esztendő múlva minden olyan lesz az új bolygón, mint itt a Földön. Hát nem szánalmas? Elvégre nem kell fél év sem és itt már csak… hagyta félbe mondandóját és a gyermekre bámult, aki önfeledten játszott a pónijával.
 – Ki hitte volna, hogy egy hibátlannak megálmodott új világrendszer ilyen igazságtalan lesz? Őszinte leszek magával – mondta a szemüveges úr, miközben nyakáról törölgette a verejtéket – nem vagyok benne biztos, hogy szerepet akarok vállalni ebben az őrültségben.
 – Részt vett az áprilisi lázadásban? – kérdezte az édesapa, új mederbe terelgetve a férfi gondolatait.
 – Természetesen – válaszolta a szemüveges úr, majd elcsendesedett. Kibámult az ablaküvegen és felidézte a felkelés másodperceit.
 A Föld Egyesült Kormánya, amikor végre hivatalosan is elismerte, hogy a Földnek vége, lehetővé tette, hogy minden olyan munkavállaló, aki nem végez társadalmilag és gazdaságilag hasznos munkát, átképzőtáborba kerülhessen. Amennyiben valaki sikeresen leteszi a vizsgákat, engedélyt kap a Hatholdasra való letelepedésre. Ám vannak szakterületek, amiket nem mindenki tud megtanulni. Arról szót sem ejtve, hogy oly mértékű túljelentkezés jellemezte a táborokat, hogy megfelelő összeköttetés nélkül esélytelen volt a bejutás. S ha mindez nem lenne elég, egy vagyonba kerültek. Mert senki nem gondolhatta komolyan, hogy nem próbálják meg lehúzni az utolsó bőrt is a dolgozni akaró emberről. Sokan odáig vetemedtek, hogy eladták páros szervük egyikét, csak hogy ki tudják fizetni az összeget. A lázadás során rengeteg embert zártak börtönbe. Az őrület határán billegve bűnöző csoportok alakultak, akik kegyetlenül lemészárolták a kormány szimpatizánsait.
 – Ez a tombola is szánalmas – közölte immár hangosan a szemüveges úr.
 – A szerencsétlenek szerencsejátéka. Tudja…
 – Apu, mi lesz, ha nem mi fogunk nyerni? – csattant fel váratlanul a kislány, megunva a játékot. – Bence azt mondta, hogy nem lesz mit inni és megég a Naptól, aki itt marad!
 – Ne félj Lili! – válaszolt higgadtan az édesapa. – Érzem, hogy a nyerőszám nálunk van! De, tudod – emelte fel a mutatóujját a kislány elkerekedett szemei elé –, addig nem lessük meg a számot, míg a kalauz ki nem hirdeti! Ez fog szerencsét hozni!
 Lili, most hogy édesapja tüstént eloszlatta a kételyeit, elvigyorodott. Már majdnem elfelejtette, hogy az apukája karján láthatatlan pajzs fityeg, ami távol tartja a rossz dolgokat.
 A két férfi sokatmondó pillantást váltott egymással, a fülkét pedig újra betöltötte a nyomasztó csend.
 A légkondicionált vagonban elviselhető volt a hőmérséklet. A járaton kívül a tikkasztó hőség egészen 50 °C-ig rúgta fel a higanyszálakat. A játszótereken magányosan álltak a tiltó táblák: 09-18 óráig tilos a szabad levegőn tartózkodni! A valaha zöldellő mezők fűszálai most élettelenül, kiégve terültek el a száraz talajon. Épp Fonyód mellett haladtak el. A korlátok mögüli kilátás a Balatonra szívszorító látványt nyújtott: a fehér vitorlások és a vízen megcsillanó napfény helyett egy kisebb horgásztóra emlékeztető pocsolya bámult rájuk, katonákkal körülvéve. A Föld repedezve tátogott a hullámok után.
 – Tudja, miért őrzik a katonák a Balcsi maradék vizét? – kérdezte a szemüveges úr a választ meg sem várva. Most kissé görnyedten ült, aktatáskáját az ölébe kapta és izgatottan matatott benne. Keze ügyébe akadt a tombolajegy. Az 56-os szám villogott rajta. Nem igazán foglalkoztatta a játék, így a fecnit hanyagul elrejtette az egyik rekeszben. Kisvártatva a rengeteg vizes palack alól egy fekete színű drónt halászott elő.
 – Az egyik diákomtól kaptam ajándékba – mutatta büszkén. – Megvártam, amíg a katonák figyelme lankadni kezd a Zala folyónál. Ebben a forróságban lehetetlen huzamosabb ideig koncentrálni. Ezt a szerkentyűt odarepítettem közéjük úgy, hogy egy poharat rögzítettem rá. Seperc alatt telemerítettem vízzel többször is, és tessék! Azzal kibányászott pár PET palackot a táskájából és egyet habozás nélkül átnyújtott a kislánynak. – Amennyire lehetett, megtisztítottam.
 – Furfangos megoldás – mosolyodott el az édesapa.
 A kijelző sípoló hangot adott. Az utazók felpillantottak és feszült figyelemmel nézték a Hatholdas bolygón riportot készítő műsorvezetőnőt.
 – Szép napot kívánok mindenkinek, ez itt a Hatholdas bolygó egyetlen csatornája, az Újvilág1!
 A háttérben a bolygó ibolyaszínű, porlepte hegyei és homokos talaja volt látható.
 – Engedjék meg, hogy riportunk előtt elismételjük a Kormány által megalkotott Négypontos törvényt! Első pont: minden újonnan érkezőt azonnal nyilvántartásba veszünk a köldökébe ágyazott chip segítségével. Második pont: egy munkahét négy napból áll! Harmadik pont: alanyi jogon jár minden 18. életévét betöltő személynek egy lakás!
 Az édesapa szája hitetlen mosolyra húzódott.
 – Maga elhiszi a harmadikat? – kérdezte epésen a szemüveges úrtól.
 – Nem. Úgy gondolom, ez csupán propaganda. És a fene vigye el, de általában igazam van.
 – Negyedik pont: a gyermeknevelésben az állam részt vállal katonai nevelőtisztek segítségével.
 Lili az utóbbi szavak hallatán összerezzent.
 – Ejnye, nem elszontyolodni kisasszony! – próbálta felvidítani a szemüveges úr. – Hát csak nem olyan szörnyű a 22. század? Nézd csak a kislányt a néni mellett – mutatott a monitorra – lehet, hogy pont ő lesz a barátnőd!
 A monitor nyolc év körüli fonott copfos hajú kislányt mutatott, aki így szólt:
 – Most az iskolában a Hatholdas feltérképezése, ásványi anyagainak megismerése a legfontosabb tantárgy, és a természettudományok. De itt sokkal jobb, mert csak négy napot kell járni! – vigyorgott. – A szabadidőnkben felfedezőtúrákra megyünk a szüleinkkel és a nevelőtisztünkkel! Találtunk is pár Mormócot! – mutatta a kamerának a macskára emlékeztető, tenyérnyi méretű, szőrtelen lényeket. – De még nem tudjuk, mi miatt énekelnek Holdtöltekor, és azt sem, hogy mivel táplálkoznak. Olyan édesek! Nagyon várjuk már az Államalapítás ünnepét is, aznap tartjuk, amikor az utolsó ember is megérkezik ide a Földről!
 A szemüveges úr elővette vizes palackját és keserűen közbeszólt:
 – A hátrahagyottak végnapjai az új bolygó ünnepnapja! Azt hiszem, erre iszok egyet! – azzal jókorát húzott a kincset érő folyadékból.
 A vonat lassított, majd csikorogva megállt, hogy újabb utasokat vegyen fel. Pár perc múlva sopánkodó hang csendült fel utat törve magának a tömegből:
 – Felháborító, hogy egy egyszerű adminisztratív dolgot is elrontanak az űrállomáson! Már rég a Hatholdason kellene lennem a férjem mellett, de egy ostoba figyelmetlenség miatt ilyen méltatlan körülmények közé kényszerítenek! – sivalkodott fintorral a száján a hang tulajdonosa. Hatalmas, szalaggal átkötött kalapja utat vájt az emberek között, húsos csípőjével ellentmondást nem tűrően araszolt előre. Miközben a fiatal kalauz megszámlálhatatlan poggyászaival küzdött, gyorsan elhúzta a legközelebbi fülke ajtaját.
 A szemüveges úr mellett már nem volt hely, de Lili ösztönösen édesapjához húzódott. A férfi hálás pillantással köszönte meg az udvariasságot, majd beinvitálta az utast.
 A hölgy fújt egyet s leemelte díszes kalapját, közszemlére téve puffadt arcán ülő zsíros homlokát. Szó nélkül lehuppant a kislány mellé. Mokaszinba passzírozott lábait keresztbe rakta egymáson, s zavartan igazgatni kezdte finom selyemből készült levendulaszín öltözékét. Úgy tett, mintha csak most vette volna észre, hogy nincs egyedül a fülkében.
 – Elképesztő ez a zsivaj a folyosón, nem gondolják? És ez a tömeg! – húzta fel az orrát. – Ahhoz, hogy az ittlévők mindegyszálig átjussanak, azt ki kell érdemelni! Azért le kell tenni valamit az asztalra, nem pedig hiú reményeket táplálni! – fakadt ki gúnyosan.
 – És Ön mit tett le arra a bizonyos asztalra, ha megkérdezhetem? – vonta fel szemöldökét a szemüveges úr.
 A nő arca eltorzult a pimaszságtól, de püffedt állát felszegve magabiztosan válaszolt:
 – Radványi sebész főorvos felesége vagyok, bizonyára hallott már róla. A gyermekünk is diplomázott szakember.   Családunk tagjai építészmérnökök és vegyészek, jómagam pedig bírónő volnék – mosolyodott el. – És az urak? – tette fel a kérdést erőltetett eleganciával, bár a fülkében tartózkodók érezték a kérdésben megbúvó arroganciát. – Óh, jaj, elnézést kérek – folytatta tovább a válaszokat megelőzve. – Nagyon arcátlan vagyok, hisz Önök, és a vonaton tartózkodók mindegyike zsebében ott lapul egy tombola. Sok sikert kívánok, legyen szerencséjük!
 Az édesapa arca elkomorult. Lelkében a remény vastag szőnyeget alkotott, amibe ez a nő most kíméletlenül beletörölte sártól ragadó vaskos lábait.
 – Köszönjük szépen hölgyem! – mondta fakó arccal az édesapa, felülkerekedve indulatain. – Reméljük, idővel újra hallgathatjuk a madarak énekét, ami sokkal szebb, bármely fecsegésnél.
 A hölgy előhalászott retiküljéből egy flamingókat ábrázoló legyezőt, és meg sem hallva az előbbi szavakat, folytatta eszmefuttatását:
 – Remek kezdeményezésnek tartom, hogy a gyermekvállalást jogosítványhoz fogják kötni!
 Az édesapa magához húzta kislányát. Felesleges volt megszólalnia, hogy arcáról olvasni lehessen véleményét. A hölgy figyelme, miután végérvényesen odaszúrt a csonka családnak, a szemüveges úrra irányult.
 – Ön tudatos gyermektelen, hogy egyedül utazik?
 – Ne haragudjon asszonyom, de a gyermekvállalással kapcsolatos téma magánügy – vetette oda szárazon a férfi.
 – Soha nem volt magánügy! – csattant fel a hölgy. – Sőt, a 22. században az egyik legfontosabb kérdéskör, hisz a túlszaporodás és a túlzott környezetrombolás miatt jutott mélypontra a bolygó! A munkás réteg mindig is több gyermeket nevelt, lévén a szeretkezés az egyetlen szórakozásuk, mivel a kultúrához nem értenek. Na, ezért fontos a jogosítvány! Minél magasabb valaki intelligenciaszintje, annál jobban lesz biztosítva a fejlődésünk!
 – És Ön nevezi magát bírónőnek? – fakadt ki a szemüveges úr téglavörös arccal. – Hol van az embersége, az igazságérzete? Egy intelligenciateszt fog arról dönteni, hogy kiből válhat szülő? Jómagam is értelmiségi vagyok, de lassan már szégyellem. Úgy tesznek, mintha minden csak attól függene, kinek mennyi ész szorult a koponyája alá.
 – Ha humánusan járunk el, az emberiségnek nem lesz jövője.
 A szemüveges férfi hevesen csóválta a fejét, majd sóhajtott egy nagyot.
 – Hiába. Az emberi viselkedés képtelen a fejlődésre. Ugyanúgy kiaknázza majd a Hatholdas nyersanyagait, és fenntartja a társadalmi különbségeket. Mi vagyunk a planéták piócái.
 – Csak a keserűség beszél magából, mert kevés az esélye, hogy…
 A vitát a váratlanul betoppanó kalauz szakította félbe. A vonat megállt, megérkeztek a végállomáshoz.
 – Megkérném az urakat, hogy vegyék elő tombolajegyeiket, s ha valamelyikük a nyertes, kérem, tartsák titokban, nehogy kitépje valamelyik csalódott utas a nyerőszámot a kezükből.
 A két férfi biccentett. Az édesapa a markában szorongatta a jegyet, ügyelve rá, hogy ne lássa a rajta szereplő számjegyet. A szemüveges úr hasonlóképp tett, de élesen villogó szemeit egy perce sem vette le a hölgyről. Az a fajta nőszemély volt, akit gondosan felsorakoztatott érvekkel sem lehetett meggyőzni.
 A férfit erőteljes vágyakozás fogta el, hogy az egykori természetbe meneküljön az emberi ostobaság elől. Egy kellemes séta a parkokat körülölelő rózsák, a fák susogó levelei közt. Óh, mit nem adott volna érte, ha a Nap korongja újra a Balaton vizében bukna alá, magával rántva a hőséget!
 A kalauz azonban nem várt tovább. Amikor résnyire nyitott ajkai közül kibuggyantak a számjegyek, a szemüveges úr versenyzői hévvel pattant fel üléséből. Mielőtt az édesapa szemügyre vehette volna saját nyerőszámát, erőteljesen kezet rázott vele, észrevétlenül csúsztatva át tomboláját a férfi tenyerébe.
 – Minden jót kívánok maguknak! – mondta zaklatottan, és megsimogatta a kislány fejét.
 Az édesapa ránézett a fecnire és elképedve bámult az időközben kirohanó szemüveges úr után.
 – Apa, nyertünk! – súgta a fülébe a kislány, miután megleste a szelvényt, akár egy eldugott ajándékot.
 Az édesapa visszasüllyesztette az 56-os számú nyerő tombolát a zsebébe, és örömmel vegyes szomorúsággal megölelte kislányát.

Józsa Edina

A végtelen jégmezőről a napsugár vakítóan verődött vissza. Megigazítottam a napszemüvegem, az arcomból csupán ennyi látszott. Körülöttem a fenyőerdő hosszú törzzsel meredt az ég felé. Hideg volt, mínusz negyven fokot mutatott a hőmérő, amikor elindultam.
 Egy fa mögé bújva íjamat amilyen halkan csak tudtam a vállamhoz emeltem és meghúztam, a kiszemelt, élelmet kereső rénszarvas holtan esett össze. Gyorsan hozzásiettem, letérdeltem mellé, és ahogyan anyától láttam kezemet a fejére tettem.
 – Sajnálom és köszönöm, hogy életeddel az enyémet megmented. Lelked kövesse a fényt és térjen vissza közénk egy jobb világban – mondtam neki.
 A szertartás elvégzése után ott helyben nekiálltam feldolgozni. A számomra értékes részeket kivágtam és hátizsákokba raktam. Az egyik hátizsákot a vállamra vetettem, a többit rákötöztem a magammal hozott szánra. Gyorsan dolgoztam, de nem eléggé, a tisztás másik végén már gyülekeztek a farkasok. Óvatosan elindultam a másik irányba, az íjamat készenlétbe helyeztem. A sítalpakon hangtalanul siklottam a szánkót magam után húzva. Néhány farkas utánam iramodott, hallottam a lihegésüket. Gyorsabbra fogtam a tempóm, felhúztam az íjam és sikerült az egyik farkast kilőnöm, a többi lemaradt. Fellélegeztem.
 Hat éves voltam, amikor elsötétedett az ég, hosszú ideig nem láttuk a Napot. Anya azt mondta, hogy kitört egy szupervulkán messze tőlünk és az okozta. Emlékszem a lázas készülődésre, mert a szüleim érezték és tudták, hogy mi fog következni. Rohamléptekben többszörösen szigetelték a házunkat, lezárták és leszigetelték az ablakokat, csak az ajtót és a kémény nyílását hagyták nyitva. A konyhába költöztünk, mert ott volt a sparhelt, ami meleget is adott és főzni, sütni is lehetett rajta. Még a dédszüleimé volt, de nagyon vigyáztak rá. A szobákat telerakták annyi fával, amennyit csak be tudtak zsúfolni. Az én szobámban éléskamrát gyűjtöttek össze, bár nem tudták, hogy mennyi ideig fog tartani az ítéletidő, és ez a készlet meddig tart ki. Több karton konzervet gyűjtöttek össze, hosszú, hosszú évekre valót. Még van belőle, bár már nem sok. Lehet lejártak, de még eddig mindegyik ehető volt. Anya beszerzett néhány karton űrkaját is, ő hívta így, amihez csak víz kellett és fel kellett melegíteni. Havonta egyet bontottam ki, addig ettem, amíg az tartott. Anya mondogatta mindig, hogy jobban felszerelt az éléskamránk, mint régen az áruházak polcai voltak. Mára eléggé megcsappant a felhalmozott készlet, és én nem tudom meddig kell még kitartania. Jégcsákánnyal darabokat vágtunk ki a jégből, így lett vizünk a főzéshez és a mosakodáshoz. Az éléskamra átnézése közben csokoládét is találtam. Időnként ettünk anyával csokit, hogy megédesítsük vele a napunkat, ezek a napok általában a születésnapomra estek.
 A mindent beborító sötétség következtében a termények nem értek be, minden elpusztult, a mi kertünk is odalett. Nem volt betakarítás, mert nem volt mit. A haszonállatok elhullottak, nem volt élelem, aki nem készült fel, az rövid időn belül éhen halt. A nagyvárosok lakói voltak a legrosszabb helyzetben, a toronyházakban nem lehetett a lakásokat fával fűteni, emberek milliói indultak el egy jobb élet reményében délre, de senki nem tudta meddig húzódik a jégtakaró, volt, aki az otthonában maradt és megfagyott a saját falain belül.
 Anya még a jég teljes térhódítása előtt kiásott két virágládányi földet, amit a szerény lakhelyünkül szolgáló konyhában helyezett el. Petrezselyem magokat vetett el bennük, hogy legyen valami zöld növényünk, ami talán túlélheti velünk együtt. Néhányat hagytunk felmagozni, hogy újra el tudjuk ültetni, így mindig volt friss zöldségünk. Nagyon vigyáztam rá.
 Apám nyughatatlan lélek volt, még az első évben elment megnézni, hogy meddig tart a jégtakaró, vannak-e túlélők. Anya karjába kapaszkodva néztem, miközben távozott. Már nem is emlékszem rá. Sosem tért vissza. Néhány megsárgult fénykép árulkodik róla, hogy ő is volt valaha.
 Anyával kettesben maradtunk. Az első időkben farkast tudtunk csak kilőni.
 – Anya megint farkas? Nem szeretem a farkast, rágós a húsa – mondtam a szájamat félrehúzva.
 Anya válasza nem késett:
 – Lili az ember ilyenkor nem finnyás, nem válogat, megeszik mindent, amit el tud ejteni. Most farkast fogunk enni!
Ezzel a témát lezártnak tekintette. Én pedig beletörődtem, hogy most napokig farkast fogunk enni. Később ügyesebbek lettünk. Anya engem is megtanított lőni és ketten már nagyobb vadakat is el tudtunk ejteni, medvét és jávorszarvast.
 Már jócskán magam mögött hagytam a farkasokat, így megálltam és megnéztem az iránytűm, eléggé eltértem az útvonalamtól. Betájoltam magam és újra elindultam. Vadászat közben láttam romos házakat, a régi szomszédok házait, de emberrel nem találkoztam. Itt én voltam az egyetlen túlélő. Hosszú évek óta nem beszéltem senkivel, ezért, hogy néha halljak emberi hangot hangosan olvasok a régi kissé már megsárgult papírlapokból álló könyvekből, a petróleumlámpa fénye mellett, amit a házban találtam. Anya mesélte, hogy ezek antik könyvek, mert az ő idejében már mindent okos eszközökön olvastak, vagy kivetítettek maguk elé, de ő szerette ezeket a régi könyveket. Mindig áhítattal simított végig a borítókon.
 A távolban egy fekete halom rajzolódott ki a jégen. Ahogy közelebb értem, akkor láttam meg, hogy egy férfi hever mozdulatlanul. Kissé távolabb tőle volt egy hátizsák és sítalpak. Leoldottam magamról a szánkót és közelebb léptem hozzá. Ő volt az első idegen, akivel találkoztam az elmúlt tizenhat évben. Azon morfondíroztam, hogy mit tegyek. Anya többször mondta, hogy ne bízzak senkiben, csak saját magamban. Nem tudhatjuk, hogyha egy idegen erre tévedne, az milyen szándékkal érkezik. Valami legbelül mégis azt súgta, hogy nem hagyhatom itt, mert halálra fagy. Éjjel mínusz hatvan is szokott lenni, azt nem élné túl. Felrángattam a szánkómra, rátettem a hátizsákját és a talpait, majd a szánra kötöztem. A haladásom kicsit nehezebbé vált e plusz teherrel. Hazaérve bevonszoltam az ismeretlen a konyhába és amennyire tudtam a felső ruházatot lehámoztam róla. A férfinak sűrű barna haja volt és göndör bozontos szakálla. A kályhába bedobtam néhány tűzifát, hogy egy kicsit melegebb legyen. Behoztam a szánkót a hátizsákokkal, a húst egyenként kivettem és konyhakészre készítettem, felkockáztam, vagy vékony szeletekre vágtam, majd több kisebb edénybe téve kivittem a ház mellett kialakított jégverembe, ami hűtőként szolgált, egy kisebb részét felfűztem, besóztam és óvatosan a kéménybe akasztottam, hogy a füst tartósítsa. A vermet még anya vájta bele a jégbe.
 Lehajoltam a férfi mellé, óvatosan néhány csepp vizet csöpögtettem az ajkai közé, ezt még néhányszor megismételtem, de nem tért magához.
 Dobtam még néhány fát a tűzre, majd feltettem egy lábast vízzel, amibe beletettem az apróra vágott húst, a kamrából hoztam sót és vágtam bele kevés petrezselymet is. Ráér megfőni, nem sietek sehova.
 Leültem a sparhelt elé és a tűzbe bámultam. Anyára gondoltam. Hiányzott. Már négy éve, hogy elaludt örökre. Vadászni voltunk. Megborzongtam, ahogy feltörtek az emlékek. Farkasok támadtak meg minket, és míg ő engem védett az egyik farkas a vastag ruházatán keresztül belemart a karjába. Anya beteg lett és az elraktározott gyógynövények sem segítettek megmenteni, az antibiotikum meg már régen elfogyott. Nagyon sokat szenvedett, mielőtt elment, nagyon fájt a hiánya. Ekkor lettem felnőtt. Többször gondoltam rá, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha kimennék, lefeküdnék a jégre és csak egyszerűen elaludnék, nem lenne gondom semmire, de ilyenkor mindig láttam anyát magam előtt. Szigorúan nézett rám és azt mondta:
 – Lili! Mi nem adunk fel semmit, nem olyan fából faragtak minket. Egyszer ennek is vége lesz, mert vége kell, hogy legyen és újra zöldbe borul a természet, virágok fognak nyílni a mezőn és a fákon. Nem lehet másképp. Sosem szabad semmit feladni. Minden rosszban van valami jó, mi is itt vagyunk egymásnak.
 De ő már nincs itt. Fájdalmas szorítást éreztem a mellkasomban. Amikor nagyon egyedül érzem magam előveszem a füzeteket, amibe a szüleim és az ő szüleik lejegyzetelték az őket akkor körülvevő világban történteket. Mindent megpróbáltak, de végül a természet győzött. Hetven évvel ezelőtt az időjárás megbolondult, egyre melegebbek, elviselhetetlenül forrók lettek a nyarak, olyan tájakon esett hó, ahol addig nem. Áradások voltak, falvakat, városokat söpört el a víz, emberek millió haltak meg rövid időn belül, más, forróbb éghajlatú területeket aszály sújtott. Az ott élők éhen és szomjan haltak. Az emberek egymás torkának mentek néhány csepp vízért. Recesszió, gazdasági válság lett az egész világon, ami magában hordozta a háborúk magját. A nagymama azt írta, hogy a világégés után, kettőezerötvenben újra kivirágzott minden. Úgy tűnt, hogy a Föld is megnyugodott és az a kevés megmaradt ember is élni akart. Sokan visszatértek a saját gazdálkodáshoz, mint a nagyszüleim is. Hatalmas erdőket telepítettek. Miközben a világ fejlődött, egyre jobb technikai vívmányok születtek, amik az embereket szolgálták. Úgy tűnt minden rendben.
 Gyakran gondolkodtam azon, hogy lehet, hogy a Földnek ez valamilyen öntisztulási folyamata. Időről-időre eltünteti az élőlények nagy részét, hogy újaknak adja át a helyet.
 A szüleim vidékre költöztek a nagyvárosból, mert ott nem találták a helyüket. Mind a ketten vidéken nőttek fel, visszahúzta a szívük. Anya tanárnő volt a városi iskolában, apa pedig állatorvos. Volt egy pónim, emlékszem a puha szőrére. Szerettem. Több füzetet is találtam, az egyikben a szüleim leírták, hogy a gazdaságban milyen szerszámokat használtak és melyiket mire, mintha érezték volna, hogy szóban már nem tudják átadni a tudásukat nekem. Ezeket a kéziszerszámokat láttam is a fáskamrában, és némi vetőmagot üvegekbe zárva, felcímkézve. Nem tudom, hogyha lesz hova elvetni a magokat, akkor kikelnek-e. Egy másik füzetben a dátumokat rögzítették, az éveket, a napokat, hogy ne felejtsük el, hogy mennyi idő telt el a vég óta. Beleírták, hogy ki, mikor született. A jegyzetelést én is folytattam.
 Az idegen újra megmozdult, halk nyöszörgést hallatott, de nem tért még magához. Kezemet a homlokára tettem, kicsit meleg volt. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy melege van, mert még mindig több réteg ruha volt rajta. Néhány csepp vizet csepegtettem a szájába, majd elkezdtem kibontani a ruházatából. A karja vastagabb volt, mint az enyém és a csuklójánál volt egy vonalkód.
 Elgondolkodva simítottam végig az enyémen. Még akkor kaptam, amikor megszülettem. Anyának is volt, azt mondta, hogy ezzel azonosította magát, és ezzel fizetett a boltokban és az orvosnál. Most semmire sem jó.
 Anya színes fényképeket is mutatott nekem, hogy milyen volt a világ kettőezernyolcvanban, amikor ő volt fiatal. A digitalizációban nem bízott, ezért voltak papírképei és könyvei. A Föld lakosságának felét elvesztette, így a robotikát fejlesztették, és ahol csak lehetett az embert helyettesítették. Az autók nem a földön, az úton közlekedtek, hanem a levegőben szálltak, mint a repülőgépek.
 Halványan emlékszem arra, amikor apám értem jött az iskolaelőkészítőbe, beszálltam az autóba és hangtalanul felemelkedtünk. A fák felett repültünk, szinte úsztunk a levegőben. Nem sok ilyen emlékem maradt.
 Az ismeretlen lassan magához tért, egy kicsit nehézkesen felült és kérdőn rám nézett. Sötétbarna szeme titokzatosan csillogott.
 – Hol vagyok? – kérdezte.
 – Az úton találtam magára, és az otthonomba hoztam, különben halálra fagyott volna – feleltem neki hallkan.
 – Benjamin vagyok – mutatkozott be, – hetek óta úton vagyok és egy emberrel sem találkoztam eddig, már kezdtem feladni, hogy nincs más túlélő. Üres házak pincéiben húztam meg magam éjszaka, ott nincs annyira hideg. – Megcsóválta a fejét. – Örülök, hogy más is él rajtam kívül. Megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül. – Elmosolyodott. Mosolya számomra olyan volt, mintha a kunyhón belül kelt volna fel a Nap.
 Benjamin jó embernek bizonyult, mindenben segített. Kedves volt, jó kedélyű és vicces. Amikor kicsit később rövidebbre vágta a szakállát, egészen jóképű férfi lett a kőkorszakiból. Nem bántam meg, hogy hazahoztam. Két év múlva egy új élet született erre a fagyos, kietlen tájra, Zoé a gyermekünk.
 Ahogy anya tanított engem, úgy tanítottam én is Zoét írni, olvasni, számolni, mert a tudás hatalom. Anya így mondta mindig. Napközben régi társasjátékokkal játszottunk, vagy csak olvastunk, belemerülve egy álomvilágba.
 Újabb hét év telt el, a napok vidámabban teltek így hármasban a kinti zord idő ellenére. Amikor felkelt a Nap és az ajtó résein bevilágított, Zoéval kimentünk a ház elé. Enyhe szellő lengedezett, és én úgy éreztem, mintha nem lenne olyan hideg. Ránéztem a hőmérőre, amit a fal külső részén helyeztek el a szüleim, mínusz húsz fokot mutatott. Az elmúlt évek mínusz negyvenéhez képest, olyan volt, mintha tavasz lenne.
 Újabb hetek teltek el, minden nap kicsit melegebb lett. Zoé és Benjamin tűzifáért indultak már kora reggel. A Nap már magasan járt az égen, amikor Zoé beviharzott a házba.
 – Anya, anya! Nézd mit hoztam neked! – kiabálta lelkesen és egy sárga virágot nyújtott felém. – Apával a völgyön túl találtuk – mondta büszkén. A virágot látva szívemben kicsírázott a remény. Jó lett volna ezt az élményt anyával is megosztani.
 Tovább melegedett az idő, a jég elolvadt, a fű is kinőtt, és megjelentek az első virágok. Visszatértek a madarak, vidám csiripelés hangja hallatszott mindenhonnan. Ma kettőezeregyszázhuszonegy július tizennegyedike van. A születésnapom.
 Benjamin egyre nyugtalanabb lett, majd néhány nap múlva közölte, hogy mennie kell, megnézni, hogy túlélte-e valaki a családjából. Nem marasztaltam. Néztem a hátát távozása közben. Éreztem, a sors ismétli önmagát.

Szabó L. Szilvia

2072 – ötven év múlva

Civilekkel teli buszt lőttek ki Ukrajnában, tizenhárom ember vesztette életét és kilencen szenvedtek súlyos sérüléseket… Németországban újra bevezetik a maszkviselést a tömegközlekedésben és a boltokban, a hirtelen megnövekedett Covid-19-cel való fertőzöttszámnak köszönhetően… Egy huszonnégy éves fekete férfit agyonvert két fehér rendőr tegnap hajnalban…
 Ilyen és ehhez hasonló lehangolóbbnál lehangolóbb híreket hallhatunk a rádióban iskolába menet, vagy olvashatunk a közösségi média oldalain. De vajon mi jön ezután? Milyen nyomai lesznek ezeknek a történéseknek 2072-ben a társadalmunkban? Elképzelhető, hogy még csak a rossz dolgok cunamijának kezdeténél tartunk?
 Ahogyan mindenki más, úgy én is csak feltételezni és következtetni tudok a jövőnkkel kapcsolatos kilátásokra, mivel az időgépet még nem találta fel senki ez idáig.
 Véleményem szerint habár most szörnyűséges dolgok történnek nap mint nap bolygónkon, a jövőben ennek érezhető pozitív hatásai is lesznek. A világjárvány sok dologra élesen rávilágított, számtalan addig ismeretlen helyzetet hozott létre. A karanténban való lét mindannyiunkat szembesített önmagával, hiszen egy jó ideig csak magunkkal, esetleg családunkkal tudtunk lenni. Megmutatta mi az igazi szeretet, kikkel bír ki a kapcsolatunk ekkora megpróbáltatást is. Elkezdtünk olyan dolgokra figyelmet fordítani és beiktatni a napi rutinunkba, amiknek természetesnek kellett volna lenniük számunkra. Ilyen tevékenység volt például a rendszeres és alapos kézmosás, vagy sokszor használt tárgyaink alkalmanként való fertőtlenítése, tisztítása. Továbbá észrevehettük, hogy milyen fontos az egészségünk, és hogy igenis érdemes foglalkozunk vele.
 A pandémia borzalmai után úgy gondoltuk, hogy a legrosszabb dolgokon már túl vagyunk, nincs már lejjebb. Egy kis idő múlva be kellett ismernünk, hogy elég erősen tévedtünk, hiszen kitört az Oroszország és Ukrajna közti háború. Ez a borzalmas helyzet megmutatta, mekkora ereje van a közösségnek, milyen egy közös cél érdekében tenni és segíteni. Megtapasztaltuk az adás ás adományozás örömét, megláthattuk azt is, hogy mennyi jószándékú ember él még a Földön. Az országok ukrán menekülteket fogadtak be, akik legtöbbször nem tudtak jól angolul, ezért valódi kihívást jelentett kommunikálni velük. Ekkor megláttuk, hogy mekkora ereje van a nyelvnek, és azt is felfedezhettük: milyen érdekes, hogy szavak nélkül is képesek vagyunk interakcióba lépni egymással.
 Habár számtalan keserű emléket fűzünk ehhez az utóbbi pár éves időszakhoz, mégis sok mindenre ezek az események segítettek minket rávezetni. A mi generációnk már pontosan tudja azt, milyen fontos az egészségünk és annak védelme. Azt is pontosan érzi és megtapasztalhatta, hogy milyen következményekkel járhat egy háború és mi hogyan tudunk segíteni.
 Véleményem szerint ezek a történések nagyban befolyásolják a jövő világát és életszínvonalát.
 A Covid pandémia miatt szinte mindent rohamosan megpróbáltunk digitalizálni és online formában elérhetővé tenni, majd rájöttünk, hogy tulajdonképpen a legtöbb dolog működik is így, otthonról, a számítógép segítségével. Ebből adódóan szerintem ötven év múlva a szakmák legalább ötven százaléka már otthonról végezhető lesz.
 Emellett sok hivatás szinte vagy teljesen meg fog szűnni, mert vagy nem lesz már rá igény, vagy senki sem fogja azt választani. Ilyen foglalkozás lesz szerintem például a jegyellenőr, amit könnyen lehet helyettesíteni valamiféle elektromos leolvasó rendszerrel. Metróvezetőre sem lesz szükség, hiszen már most képesek vagyunk ezen járművek olyanfajta kivitelezésére, ami önműködő.
 Ugyanakkor – meglátásom szerint – rengeteg új munkakör fog megjelenni, mivel az emberiség folyamatosan változik és újabb szükségletei és igényei lesznek, amiket ki kell elégíteni. Én közel biztos vagyok benne, hogy fél évszázad múlva az egyetemeken már lehet influenszer szakot választani és lesz „közösségi média egyetem”. A jelenlegi társadalom nagy előszeretettel néz YouTube videókat, vagy órákon keresztül pörgeti a TikTok-ot, úgyhogy előbb vagy utóbb ezek tanulható foglalkozásokká fognak válni.
 A másik terület, amiben szerintem drasztikus változások fognak bekövetkezni, az az oktatás. Elvétve már sok országban találkozhatunk egyedi tanítási stílusú iskolákkal, ahol maga a diák áll a középpontban és az intézmény épülete a tanulók igényeinek megfelelően van kialakítva. Ezeken a helyeken általában sokkal inkább a mindennapi életben felhasználható tudást szereznek az ott tanulók és nem konzervatív módszerek alapján bővítik tudástárjukat. Szerintem ez a típusú oktatási rendszer lesz a sztenderd ötven év múlva, mivel a világnak is az az érdeke, hogy minél több életképes felnőttet neveljen ki, akik utána tökéletesen el tudják végezni a rájuk bízott feladatokat. Ebből adódóan 2072 gyerekei már örömmel fognak iskolába menni és hasznos, alkalmazható tudással fogják befejezni tanulmányaikat.
 Bár legtöbbször negatív kontextusban hallunk a globális felmelegedésről és ennek következményeiről, én mégis optimistán látom a jövőt ebből a szempontból. Egyre több ember lesz környezettudatos, és a cégek is külön odafigyelnek ma már arra, hogy kerüljék a műanyag használatát, vagy biológiailag lebomló anyagokat alkalmazzanak termékeik előállítása során. Ez szerintem azért kiemelten fontos, mert ezáltal a fogyasztó képtelen lesz „nem környezettudatos” termékeket vásárolni az adott márkából, melyet a vállalat előállít.
 Emellett fontos azt is megjegyeznem, hogy a mai generáció már úgy nő fel, hogy a környezettudatos életmódot már óvodás korukban megismerik a különböző előadásoknak köszönhetően és nekik már szerves része az életüknek. Például az én hétéves testvéremnek természetes, hogy a szemetet szelektíven gyűjtjük és az is, hogy a lámpákat nem hagyjuk égve.
 Ezekből én mind csak arra tudok következtetni, hogy ötven év múlva egy élhetőbb bolygón fogunk élni és mindenki tenni fog azért is, hogy a következő generációk számára is élhető legyen.
 Úgy látom, hogy épített környezetünk is rohamosan meg fog változni, miden épület modernebb lesz. Az építészek egyre inkább törekedni fognak arra, hogy a környezetünk épületei megfelelően újszerűek legyenek, passzoljanak a digitális fejlődés korszakához. Ahogy a művészetben is a modern irányzatú alkotásokat legtöbbször az absztrakt kifejezéssel illetjük, ugyanúgy ez elmondható lesz az ilyen korszerű építményekre is. Meglátásom szerint halvány színek, különleges formák és letisztultság fogja jellemezni 2072-ben az épített környezetünk elemeit.
 Ebből adódóan szerintem az egy komoly probléma lesz a jövőben, hogy a műemlékeket és a régi, gyönyörű antik épületeket megtartsuk olyannak, amilyenek valójában és ne kezdjünk el fejvesztve modernizálni mindent.
 Utolsó pontként a társadalomra térnék ki. Én úgy képzelem el, hogy ötven év múlva brutális ellentétek lesznek az emberek között, több értelemben is.
 Elsőként itt olyan dolgokra gondolok, mint a homoszexualitáshoz való viszonyulás. A társadalom egyik fele teljes mértékben elfogadó lesz velük szemben, míg a másik fele elutasítóan fog viselkedni az ilyen emberekkel. Ez egy óriási probléma, amivel érdemes lesz foglalkoznunk és sokan próbálnak most is tenni ezért.
 De nem csak a nemi identitással kapcsolatban lesznek ilyen megoszlások szerintem, hanem a feketékkel kapcsolatban is. Az emberek ötven százaléka elfogadó lesz velük és küzdeni fog egyenlőségükért, még a másik oldalon ugyanúgy lesznek fajgyűlölő emberek.
 Ebből adódóan én úgy látom, hogy ötven év múlva fő célunknak a társadalmi egyenlőségek megvalósítását kell kitűznünk. Ez egy igazán nehezen elérhető cél, ugyanis általában ezek a negatív hozzáállások apáról fiúra szállnak, így a világ minden táján nehéz megállítani ezt a folyamatot.
 Egy másik ilyen ellentmondásos terület lesz az emberek életmódja. Egyre több eszközt találnak fel, amelyek bizonyos teendőket megcsinálnak helyettük, vagy megkönnyítik azon dolgok elvégzését. Ennek köszönhetően a társadalom egy része el fog lustulni és bele fog kényelmesedni ebbe a helyzetbe, emiatt nem lesz meg a napi elegendő testmozgásuk, majd ez túlsúlyt fog okozni. Ugyanakkor a másik oldalon megláthatjuk, hogy a médiában egyre több szerepet kap a sport, online ingyenes edzéseket érhetünk el nappalinkból, és a sportesemények közvetítése is egyre látványosabb és hívogatóbb lesz a nézők számára, ez pedig azt fogja eredményezni, hogy egyre több ember fog kedvet kapni a sportoláshoz. Ilyen alapon nagyon érdekes lesz látnunk, hogy vajon mi fogja leginkább befolyásolni az embereket a médián keresztül.
 Remélem, hogy 2072 sok jót fog tartogatni számunkra és rá fog cáfolni negatív jóslataimra, a pozitívakat pedig meg fogja erősíteni. Nagyon boldog lennék, ha a gyerekeim és unokáim már egy háború és járvány nélküli világban nőnének fel, és ha a rasszizmust, homofóbiát, szexizmust már csak az általam elmesélt régi történetekből ismernék. Hiszem, hogy képesek vagyunk a változásra, és hogy együtt megmutatjuk az egész világnak, hogy milyen klassz és tettre kész emberek élnek kicsiny bolygónkon. Legyen ötven év múlva a jelszó az ELFOGADÁS!

 Kardoss Hanga

Két napja tért vissza az antianyag meghajtású magyar űrhajó. Az űrhajósokat nagy tömeg várta. Ott voltam én is az osztályommal az üdvözlők sorában. Persze ismét voltak plakátok a készülő két új nukleáris erőmű ellen, NO TÓRIUM és NO FÚIZÓ feliratokkal.
 Roppant kíváncsian vártuk, hogy találtak-e életre utaló jelet a Szaturnusz Titán nevű holdján a magyar misszió tagjai. De az sem lenne mellékes, ha új ásványokat találnak, melyek nálunk nem fordulnak elő. Az elhozott leletek vizsgálata azonban sokáig fog tartani.
 Az expedíció tagjainak kiválasztása nem ment egyszerűen. Nagyon sok jelentkező volt, akik közül jóval többen meg is feleltek a szigorú egészségügyi és mentális kritériumoknak, mint a lehetséges létszám. És akkor mégis milyen szempontok alapján döntsenek? És itt jött be a válogatásba a politika: ki kinek az ismerőse, párttársának rokona. Ahogy azt már megszokhattuk az elmúlt ezerháromszáz évben. De jegyezzük meg, hogy ez máshol sem megy másképp!
 Estére végül csak hazaértem és elkezdtem gondolkodni azon, hogy a tiltakozás témáit valahogy fel kellene dolgozni az iskolában a Science tantárgy fizika óráján. Tulajdonképpen nem is sokat kell változtatnom a tanmeneten, amit szerencsére elég rugalmasan írtam meg. És az órák tíz százalékát eleve aktuális témák megbeszélésére terveztem be. Majd megkérek néhány érdeklődő diákot, hogy készüljenek fel az egyes résztémákból. A 22. századi oktatás egyik fontos célkitűzése, hogy a leendő állampolgárok képesek legyenek önállóan korrekt ismereteket szerezni a tényeken alapuló véleményük kialakításához.
 Hazánkban két nukleáris erőmű beruházása kezdődött meg. Az egyik alapanyaga a tórium, amely ugyan magában nem képes az uránhoz (pontosabban az urán 235-ös izotópjához) hasonlóan neutron hatására elhasadni két kisebb atommagra, de viszonylag egyszerűen hasadóképes izotóppá lehet átalakítani. A technológiát Indiában dolgozták ki, és már több országban építettek ilyen elven működő erőművet. Ezért döntött hazánk az Indothor konzorcium pályázata mellett. Ez lesz a Paks IV. beruházás. A telephely a hagyományoknak megfelelően Paks mellett lesz.
 A másik nukleáris erőmű egy valóban új technológia megvalósítása lesz, melyben hazánk az élen fog járni. Ugyan ez sem új, hiszen már régóta ismert tény, hogy nem csak a nagy atommagok hasadásakor szabadítható fel sok energia, hanem a kis magok fúziója esetében is, sőt ekkor ténylegesen több is felszabadul. De ehhez hosszú évtizedekig több energiát kellett befektetni előzetesen, hiszen az egymást taszító pozitív töltésű atommagokat kell olyan közel préselni egymáshoz, hogy létrejöhessen azok egyesülése, fúziója. De ez végre sikerült. Ebben nagy szerepe volt a több, mint száz éve megépített első kísérleti erőműnek Dél-Franciaországban, melynek ötven éves tapasztalatait felhasználva építettek még két hasonlót Spanyolországban és Belgiumban. Ezek már hatvan éve megfelelően működnek. És most, 2155-ben akarnak még kettőt építeni. Az egyiket ismét Franciaországban, a másikat mindenképpen Európa keleti részén. A fő vállalkozó a francia Gallfuz vállalat, de természetesen egyes részegységeket helyi cégek készítenének. Végül hazánkra esett a választás, mivel nálunk nagyon sok kiváló műszaki és természettudományos szakemberből álló gárda és jól működő ipari gyártó cégek vannak, akik a tervezésben és a kivitelezésben is elsőrangúak. Ezt Debrecen környékén gondolják felépíteni, hiszen a több évszázados múltra visszatekintő ATOMKI most is sok nukleáris kutatót foglalkoztat.
 A kiváló hazai szakembergárda létrejöttének érdekes története van. A 21. század elején drasztikus mértékben visszaszorult hazánkban a természettudományos oktatás, mely a század második felére, a 2060-as évekre nagyon komoly visszaesést okozott. Az ipari cégek nem kaptak megfelelő munkaerőt. E miatt a már hazánkban működő nemzetközi cégek elhagyták az országot, hiszen már arra sem volt kapacitás, hogy az idehozott technológiát át tudják adni, nem, hogy fejleszteni. Sőt, a meglévő műszaki, informatikai berendezések karbantartása is nehézségekbe ütközött. Mindezek következtében 2072 tavaszán be is ütött a krach. Először csak a klíma állt le sok helyen, majd az internet, aminek következtében sok további szolgáltatás is elérhetetlenné vált. Az amúgy kellemes tavaszi melegben sok ezer ember vonult az utcára, hogy a kormány tegyen valamit. Ezt a későbbiekben technológiai lázadásnak nevezték el. A probléma elhárítására elsősorban indiai szakemberek jöttek segítségünkre, akik pár hét alatt rendbe hozták a hálózatot és további fejlesztésekre tettek javaslatot.
 India fejlődése töretlen volt az utóbbi száz évben. Nagyon sokat költöttek az oktatásra. A természettudományos terület kiemelt támogatást évezett. Ennek következtében India műszaki nagyhatalom lett, különösen az informatika és a nukleáris technika területén. Többen le is telepedtek nálunk, de ennek komoly ára volt, mivel a fizetésük jóval magasabb volt, mint a magyar átlag, sőt az indiai átlagnál is, hogy megérje számukra nálunk élni.
 Az eseményeket követően a hazai, bennszülött mérnökök, kutatók, sőt matematika és természettudomány szakos tanárok fizetését is fel kellett emelni, mivel mindenki rájött arra, hogy hazai szakemberek nélkül még nagyobb probléma alakulhat ki. A közoktatásban nagyon színvonalas természettudományos szaktantermeket alakítottak ki. És minden iskolában, nem csak különleges központi helyeken. Így valóban minden gyerekhez eljutott a tudomány, nem csak a kiválasztottakhoz, akiket délutáni foglalkozások keretében el lehetett vinni a korábbi centrumokba.
 Az intézkedések következtében néhány év alatt megoldódott a tanárutánpótlás, hiszen sokkal többen választották azt a pályát hivatásukként, hogy matematikát és természettudományokat oktassanak.
 A tanárképző intézmények erősen preferálták a matematika, a fizika, a kémia, a biológia szakokat. Ezen belül a matematika és valamely természettudományos tantárgy szakpárosítást, hogy a matematika valóban meg tudja támogatni azok tanulását. A matematikusok végre figyelembe vették a természettudományos tantárgyak igényeit és a szerint alakították saját tantervüket. Ismét szerepelt az alapórákon a differenciál- és integrálszámítás is.
 Olyan oktatási stílus kialakítására is sor került, melynek hatására a lányok is örömmel mentek műszaki és természettudományos pályákra. Ehhez nem kellett külön kvótarendszert bevezetni, de ellenben szükséges volt a sok tanári dicséretre és bíztatásra, hogy igenis a lányok érezzék, hogy ők is jók az eredetileg fiúsnak mondott területeken. Arra kellett figyelni, hogy a megbeszéléseknél, vitáknál a lányok véleményei is hangozzanak el, ők is alkothassanak eredeti megoldásokat. Ezek leendő kutató-, fejlesztői munkakörükben is lényeges tényezők lettek, hiszen a különböző eszközöket egyaránt használják nők és férfiak is. Ezért elengedhetetlen, hogy minél többféle szempont érvényesüljön. Illetve egy-egy eszközből többféle legyen, esetleg külön nők és férfiak számára.

A két téma feldolgozása előtt megkérdeztem, hogy a harminc fős osztály miként vélekedik a beruházásokról. Huszonkét fő teljesen egyetértett vele, öten ellenezték és hárman tartózkodtak.
 Az előkészületek miatt végül egy hét múlva került sor a hazánkban felépítendő két nukleáris erőműtípus jellegzetességeinek megismerésére. A szemléltetéshez az előadóterem 3D szimulációs berendezését tudtuk használni. A dupla óra nagyon jó hangulatú volt, sok diák jutott szóhoz. A felkért diákok nagyon jól felkészültek. Inkább egy kellemes szakmai beszélgetéshez hasonlított, mint klasszikus tanórának.

Az első órán a sóolvadékos tóriumos erőmű körül folyt a beszélgetés.

 Tanár: Zsolti mesélj nekünk arról, hogy kik voltak a sóolvadékos reaktor kitalálói?
 Zsolti: Az olvadt sóval működő reaktor alapötlete a Nobel díjas Wigner Jenőtől származik még 1945-ből. Az első sóolvadékos erőmű tervét egyik barátjával, Alvin Weinberggel közösen alkotta meg és publikálta 1947-ben. Az első kísérleti reaktor meg is épült az 1960-as években, működött is néhány évig, majd leállították, és más irányt vett a nukleáris energiatermelési technika fejlődése.

Közben az osztály megtekintette a két tudós fényképét.

 Tanár: Köszönjük Zsolti, ügyes voltál! Anna mondd el nekünk, hogy milyen előnyei vannak a sóolvadékos erőműnek a hagyományos nyomottvizes atomerőművekkel szemben, ami indokolttá teszi, hogy hazánk technológiát váltson?
 Anna: A sóolvadék nagy előnye, hogy közvetlen a hőátadás, nem falon keresztül kell a hőt a rossz hővezető kerámia töltettől a burkolaton keresztül átvezetni a hűtőközegig. Másik alapvető jó tulajdonsága az atmoszférikus nyomáson elérhető magas hőmérséklet, amellyel magasabb átalakítási hatásfok érhető el, mely kapcsolt energiatermelésre is alkalmassá teszi az erőművet. Ez esetünkben nagyon fontos, mivel a vízből hidrogént is szeretnénk előállítani, melyet utána fűtési célokra is fel lehet használni, vagy a nem elektromos energiával működő közúti járművek üzemanyagaként. A sóolvadékos reaktorokban magában a primer köri hűtőközegben, mely a fluorid-alapú sóolvadék, oldva található meg maga az urán-tetrafluorid (235UF4) üzemanyag, a reaktor pedig lassított, termikus neutronokkal működik. A maghasadáshoz a napjainkban is működő Paks III. reaktorokhoz hasonlóan termikus neutronokra van szükség. A hasadási reakcióban keletkező neutronokat le kell lassítani moderátor közeg segítségével. Erre a célra a sóolvadékos reaktorban grafit tömbök szolgálnak, melyek között a kialakított csatornákban folyik a sóolvadék. Az üzemanyag csak a grafittömbök között lehet kritikus, mivel a só önmagában nem alkalmas moderátornak. A grafitot elhagyó olvadék egy szeparátorba kerül, ahol már üzemeltetés közben eltávolítják hasadási termékeket, melyekből különböző célokra lehet izotópokat elkülöníteni. A legjelentősebb az orvosi célra használhatók. Tehát nem ezért leállítani a reaktort, nem keletkezik nagy mennyiségű radioaktív hulladék, melyet évekig víz alatt kellene tárolni, majd tárolókban elhelyezni. Az olvadék tovább haladva egy hőcserélőbe kerül, ahol energiáját egy szekunder sóolvadékos körnek adja át, majd a szivattyú után visszakerül a grafitos aktív zónába.

Az osztály közben egy 3D szimulációt tekintett meg az erőműről.

 Tanár: Köszönjük Anna, nagyon szépen összefoglaltad a lényeges dolgokat! Úgy látom érdekesnek találtad, mint mindig, ha műszaki megoldásokról beszélgetünk. Érdemes lenne a mérnöki pályán elgondolkodnod! Fruzsina pedig abból készült, hogy elmondja nekünk, miért lehet a tóriumot használni nukleáris üzemanyagként? Kérlek, mondd el!
 Fruzsina: Az 1970-es években továbbfejlesztették a sóolvadékos technológia ötletét azzal a felismeréssel, hogy a tórium is használható nukleáris üzemanyagként. A 232Th atommag egy neutron befogásával 233Th-á alakul, mely 23 perces felezési idővel béta bomlással 233Pa-á alakul. A protaktínium, ha nem fog be több neutront, 27 napos felezési idővel béta bomlás következtében 233U-á alakul, amely ugyanolyan jó hasadó izotóp, mint a Paks3 reaktorokban lévő 235U-as izotóp. Közel annyi energia is szabadul fel hasadásonként.

Közben az osztály szimuláción megtekintette a folyamatot.

 Tanár: Köszönjük Fruzsina! Nagyon ügyes voltál! És most nézzük a sóolvadékos erőmű előnyeit! Attila, miben látod a fő előnyöket?
 Attila: A rendszer működéséből adódóan biztonságos, mivel csak a grafit moderátorok között van termikus neutron, amivel a láncreakció biztosítható. Nincs utólagos reprocesszálás, működés közbeni szeparáció lehetséges, értékes orvosi izotópok nyerhetők ki.
 Tanár: Igen, ügyes voltál! Nézzünk még néhány érvet a tórium mellett!
 Attila: A tórium ciklus kétszázszor hatékonyabb a jelenlegi urán alapú technológiákhoz képest, mivel nincs szükség dúsításra, hiszen a tórium ásványokban csak 232-es tömegszámú izotóp található, továbbá a tórium nem képes önmagában hasadásra, tehát tiszta állapotban is biztonságos. Legalább hatszáz évre elegendő a globális tórium készlet, az uránnál ötször gyakoribb elem.
 Tanár: Gondoljuk meg még azt is, hogy miért Indiából veszük a technológiát?

Közben a Föld tóriumkészletét mutató ábrák kivetítése, országonként oszlopdiagramon is ábrázolva és térképen is.

 Attila: A Föld legnagyobb tórium készletével India rendelkezik, akik már az 1970-es években elkezdték saját erőműveikben alkalmazni, de még csak kiegészítésként. Ellenben azóta teljes mértékben kifejlesztették a technológiát és már több ország is vásárolt tőlük, mint Grúzia, Románia, Bulgária, Indonézia, akik meg vannak elégedve. Hazánkból több küldöttség is járt ezen erőművek működését tanulmányozni és kedvező tapasztalatokkal tértek haza. A szakembereknek politikusainkat is sikerült erről meggyőznie, így az Országgyűlés elfogadta a javaslatot az erőmű építésére. Az üzembe helyezés határidejére 2165-ös évet jelölték meg.
 Tanár: Nagyon szépen felkészültetek, mindenkit megdicsérek. Úgy látom, hogy nagyot fejlődtetek abban, hogy képesek legyetek önállóan is új ismereteket szerezni, mely felnőtt életetekben fontos lesz. Ez a téma kiváló alkalom volt ennek gyakorlására. Mivel épp csöngetnek és az első témánknak pont a végére értünk, kimehetünk egy kis felfrissülésre az iskola kertjébe.

A második órán a fúziós erőműről folyt a beszélgetés.

 Tanár: Márti, a te témád az volt, hogy elmond az osztálytársaidnak, mi is fúzió lényege? Hol megy végbe magfúzió a természetben?
 Márti: A fúziós energiatermelés alapja a kis atommagok egyesülése (fuzionálása) nehezebbekké. Ilyen folyamatok mennek végbe a csillagokban. A Napban és a hozzá hasonló csillagokban a hidrogén alakul át héliummá. Amikor a hidrogén kezd elfogyni, beindulnak olyan folyamatok is, amelyek során a hélium atommagok alakulnak át magasabb rendszámú atommagokká, mint szén, oxigén, egészen a vasig. A vason túli elemek az „életük végén” járó csillagok felrobbanásakor keletkeznek. Ténylegesen nem mindegyik, a periódusos rendszerben létező elem tud ezekben a folyamatokban létrejönni, vannak, amelyek csak a galaxisok magjában keletkeznek, mint például az arany atommag, de dióhéjban ennyi elegendő nekünk.
 Tanár: Köszönjük, nagyon ügyesen összefoglaltad a lényeget! Orsi témája az volt, hogy elmondja nekünk, milyen folyamat megy majd végbe a fúziós reaktorban.
 Orsi: A hazánkban építendő fúziós erőműben a hidrogén alakul át héliummá. Ehhez a két nagyobb tömegű hidrogénizotóp reakciójára van szükség. Egy deutérium és egy trícium atommag egyesül egy hélium atommaggá, továbbá keletkezik még egy neutron. Tehát nem keletkezik radioaktív melléktermék, mint a maghasadás során, és jóval több energia is szabadul fel egyetlen reakcióban.

Orsi előadása közben a 3D szimulátor kivetítette a folyamatot az osztálynak.

 Orsi: A hőcserélőn keresztül ezzel az energiával gőzt lehet fejleszteni, mely meghajtja a turbinát, ami meghajtja a generátort, mint bármilyen más elektromos energiát előállító erőműben, melyet szintén mutatott a 3D szimulátor.
 Tanár: Köszönjük! Jól összefoglaltad a legfontosabb folyamatot! Laci kérlek mutasd be, hogy milyen berendezésben megy végbe a fúzió a tervezett erőműben?
 Laci: A fúzió folyamata a TOKAMK-ban megy végbe, amely egy tórusz alakú berendezés. Ebben elektromágnes segítségével erős mágneses mezőt hoznak létre, amely képes a magas hőmérsékletű plazma tárolására. A plazma ionizált gázt jelent, amely a negyedik halmazállapotnak tekinthető a szilárd, a folyékony és a gáz mellett. A több millió °C hőmérsékletű plazma hagyományos tárolókban nem helyezhető el, hiszen nincs olyan szilárd anyag, amely ekkora hőmérsékletet kibírna. Ezt a problémát oldják meg az erős mágneses tér segítségével, a plazma ténylegesen ebben lebeg. A mágneses mező tartja össze a töltött részecskéket. A mágneses mezőt jelképező indukcióvonalak toroidális mágneses felületeken futó helikális módon tekerednek fel, melyet a 3D szimulátor mutat meg a diákoknak. Ezeket a külső tekercsekben folyó áram és a plazmaáram együttesen hozzák létre. Ez fűti plazmát és egyben össze is nyomja. Ebben jöhet létre a fúzió.
 Tanár: Köszönjük! Ezek után gondoljuk át, hogy mik a fúziós erőmű előnyei a maghasadáson alapuló erőművekkel szemben?
 Anikó: Kevés bemenő napi üzemanyag szükséges, hiszen egy reakcióban sok energia szabadul fel.
 Zoltán: A fúzió során keletkező anyag, a hélium 4He nem radioaktív. Azonban a trícium igen, de azt helyben állítják elő. A keletkező neutronok azonban felaktiválják a szerkezeti elemeket. Ez azt jelenti, hogy az atommagok neutront elnyelve radioaktív izotópok lehetnek. De ezeknek rövid a felezési idejük.
 Klári: Amint a reaktor eltér az üzemi állapottól, a fúziós reaktor azonnal leáll. Tehát nem kell tartani a teljesítmény hirtelen emelkedésével járó balesettől.
 Anna: Egyik tervezett erőmű esetében sem keletkeznek üvegház hatású gázok.
 Tanár: A dupla óra elején megkérdeztem, hogy mi a véleményetek a két nukleáris erőművel kapcsolatban. Most azt kérdezem, hogy változott-e a véleményetek az elhangzottak alapján? Elsősorban az ellenzőkre és a tartózkodókra gondolok.

Az osztály ismételten szavazott a beruházásokkal kapcsolatban.

 Tanár: Úgy látom, hogy a három tartózkodó már egyetért, az öt ellenző közül hárman egyetértenek, két fő pedig ellenzőből tartózkodóvá vált.

Az óra végén az osztály minden tagja megköszönte a tájékoztatást, örültek a beszélgetésnek. Többen jelezték, hogy otthon is beszélgetnek majd a témáról. A diákokkal közösen megállapítottuk, hogy a véleményalkotáshoz kiemelten fontos az adott témáról való minél több információ megszerzése és nem egyszerűen érzelmi alapon kell döntéseket meghozni.

 Radnóti Katalin

Hétfőn hajnalban végre elindult a magyar-indiai fejlesztésű űrhajó a Titán, a Szaturnusz egyik holdja felé. Nem sokan voltak jelen a kilövésénél, szinte csak a mérnökök, mivel Dél-Amerikából, az Európai Unió űrrepülőteréről indult a jármű. Ugyan India déli része is közel fekszik az egyenlítőhöz, és van is ott kilövőállomásuk, mégis egyszerűbbnek tűnt az Atlanti-óceánon át történő szállítás a Szuezi-csatorna átépítése miatt. A lakosság a TV-n keresztül követte az eseményt, illetve az ország sok helyén felállított hatalmas 3D kivetítőkön, melyek azt az élményt keltették, mintha valóban ott lettek volna a kilövés helyszínén. Nem ez volt az első eset, hogy magyarok jártak már a Naprendszer különböző égitestein. 2135-ben a Holdon és 2143-ban a Marson is járt már magyar űrhajós, igaz, mindkét esetben nemzetközi csapat részeként egy-egy fő. A fellőtt alapvetően magyar tervezésű és itthon elkészített űrhajó legénysége hat fő magyar és három fő indiai férfi és nő, az űrhajó neve TITÁN.HI utalva mindkét országra.
 Az űrmissziónak több fontos feladata volt. Az űrhajó műszereinek elektromos energiával való ellátását egy mini sóolvadékos atomerőmű biztosította, melyet az indiai Indothor konzorcium fejlesztett ki, és hazánk is ilyen erőművet kíván vásárolni, csak nagy teljesítményű kivitelben. Az erőmű energiatermelését adó reaktor működtetéséhez az űrhajónak keringeni kell, mivel csak így lehet gázzal kibuborékoltatni a maghasadás során keletkező hasadási termékeket. Ez azért jó, mert akkor ezek nem halmozódnak fel a hosszú út alatt. Azonban ennek van egy olyan előnye is, hogy az űrhajósoknak nem kell a súlytalanság állapotában lebegni akkor sem, amikor állandó haladási sebességgel megy az űrhajó, mivel a keringés is olyan érzetet kelt, mintha lenne egy kis „gravitáció” a centripetális gyorsulás következtében. Nem kell annyi tornagyakorlatot végezni, mintha teljes súlytalanságban lennének. A rendszer tesztelése azért fontos, hogy azt a majdani hosszabb űrutazások esetében is használni lehessen.
 A másik feladat is az atomenergetikához kapcsolódik, mégpedig lítium keresése a Holdon. Ennek a hazánkba is telepítendő, és a jövő fontos energiaelőállítási lehetőségét jelentő fúziós atomerőműben van jelentősége. Amikor egyszerűen akarják nekünk bemutatni a fúziós erőművet, akkor mindig csak azt szokás hangoztatni, hogy annak üzemanyaga itt van körülöttünk. A fő reakció a két nehezebb hidrogén izotópjának, deutériumnak és tríciumnak egyesülése neutronok keletkezése közben. A deutérium valóban megtalálható a vízben, azonban a trícium nem, azt elő kell állítani. És ehhez van szükség a lítiumra, mely nem tekinthető túl gyakori elemnek. Sőt, kifejezetten ritka és más célra is használnunk kell.
 Az űrhajó antianyag meghajtással érte el az utazósebességét, majd a fénysebesség 0,1%-a volt, mely rekordot ennél a missziónál sikerült beállítani. Az antianyagot a magyar CERN kutatók kapták ajándékba eredményes és jó munkájukért. Végre sikerült megoldani az antianyag tárolását egy a belsejében erős mágneses mezőt létrehozó dobozban. A mező szerkezetének kialakításában vettek részt hazánk kutatói.
 Az űrhajó utazási sebességének eléréséről a Magyar Űrügynökség honlapján közzétettek egy egyszerűsített számítást is a lakosság tájékoztatása céljából.
 A Szaturnusz, melynek Titán nevű holdjára tart az űrhajó, tízszer olyan messze van a Naptól, mint a Föld. A Föld közel 150 millió km átlagos távolságra van a Naptól, míg a Szaturnusz közelítőleg 1500 millió km. A Földre nyolc perc alatt ér el a Nap fénye, a Szaturnuszt pedig nyolcvan perc alatt éri el. A különbség több, mint egy óra. A két bolygó legközelebbi állása lett kiválasztva az utazásra. Tehát ha fénysebességgel tudnánk haladni, akkor kicsit több, mint egy óra lenne az út oda. De csak 0,1%-fénysebességgel megyünk.
 Az út elején a második kozmikus sebességgel kell a Földről kijuttatni az űrhajót, ami 11,19 km/s. Az ehhez szükséges tolóerőt is az antianyagnak kell biztosítania. Ezt közel tíz perc alatt tudja elérni az űrhajó az ilyenkor szokásos 2g gyorsulással. (Ez kétszerese a Föld felszínén mérhető gyorsulásnak, amit g-vel szokás jelölni, értéke közel 10 m/s2.) Ez nem áll fenn sokáig, egészséges ember számára elviselhető.
 Majd el kell kezdeni a fénysebesség 0,1%-ra való felgyorsítást, melyet éppen a földi gyorsulással valósítannak meg, vagyis ebben a szakaszban g lesz az űrhajó gyorsulása. Az űrhajósok ekkor úgy fogják érezni magukat, mintha a Földön lennének.
 Számítsuk ki, hogy mennyi ideig kell gyorsítani az űrhajót, hogy elérje a fénysebesség 0,1%-át és ez alatt mekkora utat tesz meg! Az elérni kívánt sebesség osztva a gyorsulással adja meg a gyorsítás idejét, ami közel 3,5 nap. Az ezalatt megtett utat úgy közelíthetjük, mintha az elért végsebesség felével ment volna végig az űrhajó (egyszerű becslésünkkor nullának vesszük a gyorsítás kezdeti sebességét, mivel a második kozmikus sebesség jóval kisebb, mint az elérni kívánt sebesség). A megtett út 450 millió km.
 Ezt a távolságot kétszer kell venni, mivel mielőtt megérkezik az űrhajó, akkor le is kell lassítani, tehát a gyorsulási és a lassítási szakaszban egyaránt 450 millió kilométert halad előre az űrhajó, ami összesen 900 millió km.
 A Titánra való tényleges leszállásnál persze további fékezésre van szükség. És mivel a Titánnak szerencsére van légköre, ezért használható az ejtőernyős megoldás.
 Tehát akkor a gyorsítás és a lassítás együttes ideje 7 nap.
 A fénysebesség 0,1%-ával 1500 - 900 = 600 millió km-t kell megtenni. Ennek ideje pedig egyszerűen a távolságot osztva a sebességgel 2,3 napnak adódik, vagyis közel 2,5 napot vehetünk.
 A pályára állítások miatt az egész oda út utazási idejét tíz napnak vehetjük.
 A visszaútra is közel ennyit lehet számítani. A felszállás némileg egyszerűbb, mivel a Titán alacsonyabb tömege miatt kisebb ott a második kozmikus sebesség, azonban a Szaturnusz bolygó jelenlétét is figyelembe kell venni, hogy mikor is kezdjék meg a felszállást.
 Tehát az utazással töltött idő összesen húsz nap. Az ott tartózkodásra tíz napot szántak, tehát a teljes misszió egy hónapig tart.

A hazai sajtó több írásában is megemlékezett arról, miként is jutottunk ebbe a szerencsés helyzetbe, hogy űrmissziónk lehet. Előzménynek a 2072-es technológiai lázadást idézik, mely az évtizedekkel korábbi rossz oktatáspolitikának volt a következménye. Vészes mértékben lecsökkentették a természettudományos órák arányát a közoktatásban, ezért már annyira kevés műszaki-természettudományos szakember volt hazánkban, hogy már a behozott technológiákat sem voltak képesek üzemeltetni. Ebből adódóan leállt az internet, a közlekedési zavarok általánossá váltak, üzemek működése került veszélybe, mely tüntetéssorozatot eredményezett. A válságból való kilábalásban India volt hazánk segítségére, ahol nagyon magas szintű matematikai- és természettudományos oktatást hoztak létre. Felismerték, hogy a rendkívül népes ország 22. századi normál működése csak így valósítható meg. Például már a kicsiny gyerekeket is ténylegesen természettudományos ismereteket is közvetítő játékok tömkelegével látják el, ilyeneket reklámoznak, természettudományos iskolai osztályokat működtetnek, a tanárokat és a mérnököket, kutatókat kiemelt fizetésben részesítik.
 Több írás röviden áttekinti a modern tudomány kialakulásának és mintegy terjedésének útvonalát, mely kezdődött az ókori görögöknél, amit Földközi-tengeri kultúrának is lehet nevezni. A görög kultúrát megörökölte a római birodalom. Az ókori kultúra megőrzésében és továbbfejlesztésében nagy szerepe volt az iszlám aranykornak, majd ismét Európába került, de lassan átterjedt az Atlanti-óceán mellé, mivel Amerika felfedezését követően az atlanti államok tudtak többet áldozni a tudományra. Az Atlanti-óceán keleti partjáról a nyugati partra tevődött a hangsúly, majd a Csendes-óceán menti államokra és napjainkban a tudomány fő fellegvára az Indiai-óceánra tevődött át, melynek vezető hatalma India.
 Hogyan került hazánk India látókörébe?
 Valójában régóta tudjuk, hogy a cigányság őshazájának India tekinthető, mely genetikailag egyértelműen be is bizonyosodott. Ezzel a 21. század közepén kezdett el foglalkozni az indiai kormány olyan szinten, hogy akkor fel kellene vennie a kapcsolatot az elszármazott népcsoportokkal. A cigányság több országban is jelen van, azonban úgy alakult, hogy ez kapcsolatfelvétel hazánk esetében volt a legsikeresebb. Talán épp a 2072-es technológiai krach miatt nyújtott indiai segítség alapozta meg. A közös munka során kialakultak a kulturális és egyéb kapcsolatok is. A hazai cigányságnak rendkívül jól esett, hogy egyre nagyobb érdeklődés fordul feléjük. Közös indiai-magyar képzések kerültek kidolgozásra elsősorban a természettudományok területén. Sokan juthattak el részképzésekre Indiába a cigányság köreiből, mely komoly motivációt jelentett számukra ahhoz, hogy minél jobb eredményeket érjenek el a matematika és a természettudományok tanulmányozása területén, hiszen ez volt a kiutazás feltétele. Sokan kiváló mérnökként, kutatóként tértek vissza a hazánkba. Ezt követően gyorsult fel az új ökoházas lakásprogram is, melynek következtében új önfenntartó lakóházak épültek. A régi budapesti 8. kerület teljesen átalakult. 8-10 emeletes új, minden kényelemmel felszerelt házak épültek, a tetőkön kertekkel, játszóterekkel.

A legénység tagjai között szerepel a 8. kerülteben élő fiatal mérnök házaspár, Maya és Paya, akikkel a Magyar Űrügynökség újságírója interjút készített, mely honlapjukon olvasható:
 – Úgy tudjuk, hogy a kezdetektől részt vettetek az űrhajó tervezésében. Milyen feladataitok voltak?
 – Elsősorban az űrhajó belső berendezéseinek kialakításában dolgoztunk. A tervezői munka évekig tartott. Át kellett gondolniuk, hogy milyen kényelmi berendezések legyenek? A tervezők nem csak erre az útra kívánták felkészíteni az űrhajót, hanem egy ténylegesen hosszabb, akár csillagközi utazás tervezéséhez is hozzá akartak járulni a belső tér kialakításával.
 – Beszélnétek arról, hogy miért döntöttetek a mérnöki pálya mellett? Milyen tényezők befolyásolták elhatározásotokat?
 – Nagyon tetszettek a minket körülvevő műszaki berendezések, a közlekedés, az okosház, a kommunikációs lehetőségek. Ténylegesen felmértük, hogy ezek nélkül már elképzelhetetlen lenne az életünk. De ezeket ugye működtetni, karbantartani, sőt folyamatosan fejleszteni kell, ahogy arra a 2072-es események is rámutattak. Ezért ebben a szektorban folyamatosan lesz munkalehetőség is. Tetszett az is, ahogy India mellénk állt, folyamatosan írta ki a pályázatokat az iskolák számára, és a szüleink folyamatosan bíztattak, hogy igen, próbálkozzunk ezek elnyerésében. Az érdeklődés végi megvolt bennünk ebben az irányban. Bár érdeklődtünk a művészetek, a tánc, a zene iránt is. Az egyetem után azóta is mindketten, közösen járunk szabadidőnkben hagyományőrző csoportokba, de végül hivatásként a mérnöki pálya mellett döntöttünk. Ebben szerepe volt a sokféle lehetőségnek.
 – Emlegettétek az iskola hatását. Miben állt ez? Melyek voltak a kedvenc tantárgyaitok és miért?
 – A 21. század elején bevezették az iskolában a diákok számára kötelező mindennapos testnevelést. A 22. században szerencsére eljutottunk odáig, hogy minden nap legyen valamilyen science óra, fizika, kémia vagy biológia óra is a hozzá kapcsolódó matematikával együtt. Ez utóbbit azért tartom fontosnak, mivel a természettudományok nyelve a matematika, ezért fontos, hogy ez az eszköztudás is teljes mértékben rendelkezésre álljon. Hiszen, különösen a fizika esetében, már a természet leírásához használt fogalmainkat sem lehet másképp leírni, nemhogy a törvényeket megfogalmazni. Gondoljanak csak azokra az egyszerű becslésekre, ahogy bemutatták az űrhajó útját jellemző egyes részeket az Ügynökség honlapján. De ténylegesen már gyerekkorukban is játszottunk a legkülönfélébb fejlesztő játékokkal, melyekkel el vannak árasztva a játékboltok. A számítógépes játékok mellett imádtuk az építészeti szimulációkat és technológiai játékokat is. Az iskolában pedig nagyon sok alkalmunk nyílt kísérleteket végezni, társaiknak bemutatókkal egybekötött kiselőadásokat tartani. Az ezekre való felkészülés is mindig élmény volt – válaszolta Paya.
 – Mindketten több tanulmányi versenyen indultunk – vette át a szót Maya – mind egyénileg, mind pedig csapatban. Az ezekre való felkészülésre sok délutánunk ment el. Ezekben tanáraink nagy segítségünkre voltak. Az iskola, az önkormányzat ezeket fontosnak tartotta. Sokat jártunk kirándulni, érdekes utazásokon vettünk részt. De sok esetben merültünk el a nagy méretű 3D szimulációkban is, hiszen rájöttünk, hogy azokból nem egy esetben sokkal több érdekesség is kiolvasható, sőt a helyszínen nem is biztos, hogy olyan jól látszik a dolog. Például amikor felülről, 50-100 méter magasságból lehet tanulmányozni mondjuk a piramisokat és azok környezetét. Egyetemi tanulmányaink egy részét Indiában végeztük részképzésen. Ott ismerkedtünk meg, a diploma megszerzését követően pedig összeházasodtunk. Maya vegyészmérnök én gépészmérnök lettem. Utána a PhD képzés keretében már elkezdtünk űrhajók tervezésével foglalkozni.
 Maya kiemelte, hogy neki nagyon tetszett a középiskolai történelem oktatás, mivel az elsősorban a műszaki találmányok jelentőségét hangsúlyozta ki az éppen vizsgált korszakokban, nem pedig például a különböző csaták évszámait. Imádta az egyiptomi, a görög és a római építészetet, az egyes korokat jellemző fejlődést, ahogy az iszlám átmentette és továbbfejlesztette az ókori kultúrát, míg végül eljött az elektromosság kora, ami óriási fejlődést hozott az emberiség életébe. Az órákon varázslatosak voltak a 3D megjelenítések. mintha ténylegesen az adott helyszínen álltak volna. Az egyes korokra jellemző fontos természettudományos kísérleteket is elvégezték, mely a történelemtanításnak része is volt. Tehát arról kaptak képet, hogy miként is befolyásolta az emberiség történetét a technika fejlődése és ez miként hatott a társadalmi fejlődésre.
 Az interjú végén Maya töredelmesen bevallotta, hogy már gyereket is szeretnének.

Az űrhajón volt is lehetőség a gyerek „előállításának”, hála a kényelmes belső elrendezésnek és a számukra biztosított külön hálószobának. Ez ugyanis titkos feladatuk is volt, mármint a próbálkozás. Tehát várhatjuk az első magyar űrbébit. Fiú vagy lány? Lehet nevet javasolni!
 A misszió eredményeiről röviden még annyit, hogy a sóolvadékos reaktor kiválóan működött az állandó sebességű szakaszon is, tehát az űrhajó forgatása elegendő gyorsulást tudott biztosítani. A lítium sajnos a Titánon sem gyakoribb elem, mint a Földön. Ellenben a hold metán légköre és szénhidrogén tavai, folyói, tengerei lehetőséget nyújtanak a további kutatásokhoz.

 Radnóti Katalin

1.
Kétezer-száz táján játszódik a történet, ezért aztán nadrágotok fel kell bizony kössétek! Lesznek itten menedzserek, robotok és szentek, meglássátok, csodák nélkül innen el nem mentek! Ígérem, hogy nem jöttetek ide mostan hiába, füleitek hegyezzétek e víg utópiára!
 Akkoriban a technika oly sok újat ontott, hogy Budapest lakossága mindig abba botlott. A sok vívmány felforgatta a rutin-hű napokat, kicsik-nagyok pislogtak csak, s nem sejtettek bajokat…
 No de hallod ne kapkodjunk, szereplőnk is légyen, aki aztán szónokolhat a Széll Kálmán téren. Mert ekképpen világlik ki ottan a nagy tömegből: fején süveg, felöltője tiritarka szövetből. De ez semmi, mert ahogyan szónoklatát kezdi, a sok ember azon nyomban azt is elfelejti, hova indult, minek siet által a nagy téren, inkább áll csak mozdulatlan, letaglózva, tétlen. Minden szempár csak őt nézi, ezren állják körbe, erős hangja sok-sok lábat gyökereztet földbe. Ki lehet hát ez az ifjú, ez a csodás szónok, ki hangjával végtagokba csepegtet ma ólmot? Hogy lehet, hogy tömeg előtt pillája se rebben, honnan indult, s hová tarthat ebben a nagy Pestben? Elárulom, és mindjárt a legelején kezdem, történetét – csak hogy lássad – e lapokra festem:
 Furcsálkodó pillantásból mindig sokat kaphatott, hisz neveként a szép, ritka Éliásra hallgatott. Édesanyja éppen azért nevezte így kisfiát, mert nagy kedvvel forgatgatta mindig is a Bibliát. Első helyre tette biza a Jóisten-keresést, s a kis Éli igen korán kapott ebből nevelést. De kománknak akkoriban csak azon járt az esze, hogy rémesen andalító az imáknak halk nesze. Biza nem volt Éliásunk szertartásra fogékony, a papoknak mondókája neki már-már folyékony. Az intelmek hallatára elfogta a hortyogás, úgy látta, hogy a sok jelkép célja csak a porfogás. Leperegtek őkelméről vallásának tanai, annál inkább érdekelték e világnak javai. Drága autót megpillantva szíve nagyot dobbant, ha palotát látott éppen, vágya szinte robbant.
 Éli pedig a sok jóért tenni nem volt sose rest, főiskolás éveinek helyszíne lett Budapest. Merthogy bizony eldöntötte: „Menedzsernek csapok fel!”, s ezzel együtt minden elvet egy csapásra hagyott el. Tanították, hogy a piac nem ismer már kegyelmet, ősi erkölcs nem ronthat le vállalati fegyelmet. „E világon hűség már csak egynek jár: a profitnak!”, e bölcsesség járta által kőszívét a profiknak. Jól tudták ők, szakmájukban minden elv csak gátol, s feljebb csakis az juthat, ki árkon-bokron gázol.
 Éli pedig megfogadta ezt a sok-sok elvet, melyek által pénztárcája igen jól megtelhet. De nem remélt jó sorsától repkedő sült galambot, tétlenkedés jutalmául ömleni a malasztot. Hanem inkább nyitott szemmel járta a nagyvárost, s ötletelt, hogy mihez kezdjék, nem majd, hanem már most. Így történt, hogy járkáltában meglátta a reklámot, ami rögtön felébresztett benne egy nagy vágyálmot:

„Ha nincs retyerutyája,
legyen Fémből-kutyája!
Mindig hálás, sosem beteg,
zimankóban sose remeg,
ajtót sosem kaparászik,
bolhától nem vakarászik!

Sáros lábbal nadrágjára nem ugrál,
nem állít meg pössentésre farúdnál!
Nincsen soha gyerekekre ugatás,
se más kutyák fara után kutatás!
Válassza, ha unja már a pukikat,
tanítani elkapni a lufikat!

Gombnyomásra szobatiszta,
ígérjük nem küldi vissza,
mert mindenki elégedett,
aki eddig rendelhetett!”

 A hirdetés a gépeknek új világát sejtette, s Éli rögtön úgy gondolta, lehetőség lesz benne: „A robotok hasznossága lesz itt nagy-nagy üzlet, hamarosan éttermekben fémszakácsok sütnek! Aki pedig bepillanthat jó korán e világba, annak biza nem lehet majd semmiben sem hiánya! Diákmunkán tanulom ki, hogy lesz ebből rendszer, azt mondják, hogy sok gépgyártó hazánkban is tesztel!” Így esett, hogy jelentkezett Éliásunk erre, fémből készült munkaerőt próbálgató helyre…
 A sok gépteszt rengetegből pont az első rosta, volt a Retek utcácskában található posta. Ide vették fel hősünket, s egy szép nyári hétfőn, minden egyes betévedő körbenézett kérdőn. Mert a kelő nap tüzében csillantak a fények: kisasszonyok helyén immár emberforma gépek! Eltűntek a postás hölgyek, nem volt barna, szőke, az új gépek kinézete ehhez képest pőre. Így a döbbent ügyfeleknek tekintélyes része, az ijesztő látvány miatt nem figyelt a tényre, még pediglen, hogy eztán már mindennek lesz kódja, csekkfeladás, levélváltás – mindnek más a módja! Ezt hirdette a teremben egy hatalmas tábla, hogy a jónép nagy betűkkel olvassa és lássa, a gépeknek parancsszóként mégis miket mondjon, hogy egy vacak csekkfeladást véletlen se rontson:
 „Hadd mutassuk be Önöknek a legújabb rendszert, melyet cégünk éppen mától élesben is tesztel. Kezelése igen könnyű, egy cseppet sem összetett, útmutatónk minden egyes tudnivalót összeszed. Sorainkkal mire végez, minden kiviláglik, aki egyszer kipróbálja, mindig erre vágyik!
 Első pontként máris tessék olvasni a lényeget, lássuk kérem mi szükséges, hogy vegyen egy bélyeget: Parancsszóként mondja szépen a „Bélyeg kell!” szavakat, véletlen se tájszólással ejtse biza azokat! Ha nem jönne a robottól felelet, nyomkodásra készítse a kezeket! Hogyha rögvest megnyomkodja a száztízes gombot, a parancsnak megértése nem okozhat gondot! Eztán már csak néhány kérdés, s arra rövid felelet, kérjük csakis igen-nemmel alkossa meg ezeket:
 Először is küldésre vagy gyűjtésre? Másodjára, belföldre vagy külföldre? Harmadsorban ráérőst vagy sietőst? Négyre kérdem: bankkártyával fizetős?”
 De a jónép meg se látta ezt a hosszas irományt, úgy gondolta egyszerűbb lesz követni a hagyományt: „Kezit-lábát csókoltatom kegyednek, két sorsjegyet szeretnék a gyereknek! Tudja kedves, az én uram messzi földön tekereg, úgy gondoltam disznótorost küldenék egy keveset. Nem ízlelte igen régen az itthoni kosztot, egész eddig nem csináltunk mi épp ebből gondot. De ha úgyis erre jártam, mondja már meg kérem, két pár hurka elküldése mennyibe fáj nékem?”
 Az új gépsor feldolgozni nem bírta az adatot, munkájának folyamatja így fagyott le hamarost. Itt jön képbe Éliásunk, kinek az volt dolga, a háttérből figyelje meg, hogy megy ennek sorja. Az alagsor rejtekéből nézhette a tömeget, kameráknak képernyőjén lesett ijedt szemeket. A gépeknek hibázását kellett néki jegyezni, soha többé nem fogja már ezt a munkát feledni. Merthogy egész álló nappal körmölnie kellett, hisz a posta újdonsága hiba-halmot rejtett.
 A gépeknek tervezői rövidesen belátták, idő kell még, hogy tudásuk aprópénzre beváltsák. Fejleszteni kellett jócskán a postázó fémeket, a hibáknak listájától láttak még csak rémeket: „A levelek feladói nem adnak ki parancsot, beszélgetnek fűt, fát, bokrot, almát, körtét, narancsot. Mindenfélét kérdezgetnek, ami csak jut eszükbe, útmutatót álmukba’ sem vesznek ezek kezükbe. Percnyi időt nem várhatnak, ha a gép-hölgy késik, lomhaságát szúrós szemmel jól eszükbe vésik…”
 Fáradtságos buzgalommal folytatták a teszteket, míg évszakok festették át sokadszor a kerteket. Hűs tavasznak nyomdokába forró nyarunk lépett, mire gépük háza táján változott a képlet. A masinák munkájában fogyatkozott a hiba, nem történt már minden percben újabb súlyos galiba. A mérnökök minden apró kifogásra kitértek, eleget is tettek ezzel minden egyes igénynek. A robotok nem tűntek már olyan nagyon kimértnek, s szépen lassan gépmunkások lepték el a vidéket. A cégek már nem kerestek anyától szült embert, a gépekre szabták által valamennyi rendszert. Minden szakma mesterére akadt egy-egy típus, az új módi úgy terjedt szét, mint valami vírus. Éliásunk teendője szintén nem volt kivétel, nem kerülte őtet aztán az utcára kitétel, merthogy helyit elfoglalta a „Revizor” típus, szlengesen csak így nevezték: „Fémre cseréld! – rítus”.

2.
Néhány hétig fődögélhet Éli még a gondban, nem oldódik meg e földön minden azon nyomban. Lássuk addig, mi történik fővárosunk ölibe’, csapjunk máris intermezzónk lecsójának közibe!
 A hatalmas változások nem arattak gyors sikert, a jónépnek nem kis része modorából is kikelt. Kézzel írott transzparensek hirdették ki télen: „Ki óhajtott ennyi gépet? Bizonyos, hogy én nem!” A táblákon sok afféle követelés villogott, hogy „A fémes teremtmények kapjanak egy billogot! Minden vendég egyből lássa, kivel is áll szemben, hogyha hús-vér kézre vágyna, rátaláljon menten!” vagy „Tüntessék fel minden boltban, hol robot az eladó, sújtsa őket eztán súlyos, elrettentő fejadó!” és „Írjanak rá szabályokat hány munkásra juthat egy, az új törvény rendeletjét minden ember tudja meg! Aki pedig nem jelenti, hol nincsen már ember, büntetése úgy nőjjék meg, mint a legszebb kender! …”
 Így történt, hogy javaslatnak nem igen volt híja, ámde mégis elmaradt az ötletelés díja. Merthogy a bölcs honatyáktól annyi volt az üzenet: „Szép sorrendben lészen majd csak vizsgálva az ügyetek!” És ahogy az lenni szokott, ez épp annyit jelentett, demonstráló az utcákon mindhiába kerengett. Számuk egyre fogyatkozott, s nem csak hűs szelek miatt, erszényüknek apadtával mindahányuk elriadt. Mert az utcán töltött időt senki meg nem fizette, sőt egy párat főnöksége munkájából kitette. Így ment végül feledésbe a tüntetés-misszió, hiába, a demonstrálás csakis úri passzió!
 A jónépnek nagy többsége fellegeket látva, nem járt többé cukrászatba, tengerpartra, bálba. Azt suttogták, elérkezett a hét szűkös esztendő, éjjelente forgolódtak: Mi légyen a teendő? Szinte kézzel tapintották nyakukon a hurkot, visszasírták a megszokott létbiztonság-burkot. Elvesztették reményüket, kapnak-e még munkát, biztos állás nyugalmában esznek-e még buktát. Sokan köztük tudni vélték: „Eddig volt csak béke, a történtek azt mutatják, itt a világvége!”
 A pániknak mocsarában sok-sok eszme virágzott, kiváltképpen, amelyekből reménykeltés szivárgott. Szónokok és új próféták ütötték föl fejüket, halandónak képtelenség megjegyezni nevüket. Kiderült, hogy rengetegen látnak csodás jeleket, eddig épp csak elfeledték újságolni ezeket. Minden bokor hajlatából kilépett egy táltos, rikoltozván, hogy bolygónknak egészsége gyászos. Messzi földről jött el számos aszkéta és szerzetes, volt közöttük vászonruhás, tar kopasz és termetes. Valamennyi azt hajtotta: nála valld meg bűnödet, vezeklésként dobd el kincsed, ürítsed ki csűrödet! Ez volt tehát a „Szavakkal szidalmazók” csoportja, találóan így köthetnénk őket egy szép csokorba.
 Követendő bölcsességre bőven akadt kínálat, ámde Pestünk lakóira nem hatott a bírálat. Igen hamar múló kedvvel hallgatták a tanokat, melyek lelkük rejtekébe nem hintettek magokat. Nem férhetett kobakjukba mért szól minden róluk, holott éppen munka híján nem izzadt meg hónuk. Úgy gondolták badarság csak érzelmekről beszélni, mikor éppen nem jókedvből kényszerülnek henyélni. Pontosan, hogy nem csak azért kerestek fel bölcseket, hogy soványka tárcájukból temérdeket költsenek. Tudniillik csakis azért kutatták a megoldást, hogy ne kelljen elszenvedjék azt a sok-sok lemondást, amit ez a szűkölködő hét esztendő ajánlott, s a Jóisten nem mellékelt hozzá semmi tanácsot.

3.
És e ponton térjünk vissza, mi is lelte hősünk, ki tesztekről elbocsátván búcsúzott el tőlünk. Munka után koslatása napjait elnyújtotta, ez a nagy-nagy robot válság őt is jócskán sújtotta. Fáradtságos kutatással semmire sem bukkant, ezért aztán egyre többször tévé elé huppant. A zajláda egész nappal jóslatokat szórt szét, úgy tűnt, hogy a bíztatásra szomjazott a jónép. Éliásunk ahogy nézte a hangzatos igéket, kobakjának rejtekéből felbukkant egy idézet: „Bármit kínálsz, jól jegyezd meg, vevőidet kíméljed, félpercenként kecsegtesse őket egy-egy ígéret! Bíztasd őket, jól döntenek, hogyha eztet választják, más terméket böngészgetve magukat ne fárasszák! Hogyha egy-egy portékából temérdek a kínálat, jól figyelj, mert meglapulva, némán jön a bírálat! Hetek múlva derül csak ki, hány vevőt is érdekel, bevételed a nulláról hány ezreket érhet el.”
 Éli ekképp látta által mi a dolgok nyitja: még a fénylő tanoknak is menedzsment a titka. A szavakkal ostorozók többsége is eltűnt, s mindez ugyan nem sokaknak, de neki épp feltűnt. Kiviláglott, hogy a jónép nem tűrte, ki bírálta, kitüntető figyelmével eztán sosem kínálta. Éli pedig azt gondolta: „Egyből kettő légyen, menedzsernek új piacra törni sose szégyen!”
 Felöltött hát azon nyomban egy csillámos tunikát, nem hiába járta végig a város összes turiját. Kobakjának tetejére süvegsipkát húzott, orcájára mosolyt öltve leplezte, hogy nyúzott. A Széll Kálmán téren állva kezdte meg a hírverést, és e naptól fáradatlan végezte a mímelést. Előadta, hogy a Szellem nagy áldása hevíti, látomások útján őtet hatalmába keríti. Mert e Fény-lény eltökélte, hogy a Földet segíti, mondókáját Éli által e világba vetíti. Felruházta kiskománkat olyasfajta ranggal, hogy másokat gyógyíthasson fénnyel, avagy hanggal. Messzi földek távlatából használhassa erejét, elég hogyha egy irányba nyújtja mindkét tenyerét.
 Hírnevének megszerzése nem nyúlt hosszú időkre, a tér adta férőhelyet egy csapásra kinőtte. Hallgatói létszámának megugrása végett, mágus ruhás menedzserünk akcióba lépett. Sportcsarnokot vett ki bérbe a legújabb szeánszra, s nemsokára show műsorba hívták meg egy teára. Nap-nap után közölt róla híreket a média, így fejlődött őrületté az egész komédia. Ismertségben lekörözte a legnagyobb bölcseket, életéről nem is győzték ontani a könyveket.
 Ahogy látod, Éli terve így lett igen kelendő, küzdelmektől csüggedt szívnek reményt újra teremtő. Merthogy minden mondatának az volt bíz a magva, hogyan fogja képességét a jónépért hadra. A rábízott energiát bőkezűen osztja, balszerencse terheitől híveit megfosztja. Aki beáll táborába, élte kivirágzik, mindez Éli beszédéből szépen kiviláglik. Megoldja majd a pároknak, családoknak gondjait, szabadítja a búbánat tömlöcének foglyait. Eltünteti régmúltadnak szíved tépő sebeit, azáltal, hogy feléd tartja jól megáldott kezeit. Gyógyítói erejével sosem bánik csínján, így nem lesznek követői reményeknek híján.
 Egy szó, mint száz, mondókáját arra domborítja, hogy sorsodat áldásával miként boldogítja. Kimondva és kimondatlan visszhangzik az ígéret, egyéb reklám nem is kellhet Éliásunk hírének. Sokak hitték, hogy éltüket csak e férfi váltja meg, s kegyelmének kikérését egyikük se bánja meg. Oly nagy igény mutatkozott tálcán kínált tanácsra, miként húsvét vasárnapján frissen sütött kalácsra. S noha Éli igéiből nem sok minden sült ki, ebből a sok hívő előtt semmi nem derült ki.
 Éli mégis éveken át folytatta a humbugot, nem is sejtvén angyalai mennyire is huncutok. Hiába is hitte kománk, hogy a felhők üresek, mindez csakis azt jelenti, az égiek ügyesek. Nem fedik fel ők magukat a halandó szemnek, mégis köztünk bolyonganak apróbb s nagyobb szentek. Sokan pedig azt gondolják, kicsinyes a Teremtő, szemében csak az értékes, aki bőszen vezeklő. Nem is sejtik, hogy a Jó Ég mindőjüket segíti, angyaloknak védőszárnyát reájuk is teríti. Mert a felhők törvényében az az egyik kitétel: „Minden ember mellett két fő, s ez alól nincs kivétel!” Ezért aztán Éli nyomát taposta két angyal, nem törődve napsugárral, esővel és faggyal.
 A légies teremtmények egyszer összebeszéltek – felhőkben is akadnak ám jó kedélyű egyének. Így esett, hogy megtréfálták a hitetlen Élit, pont mert sokan megváltónak, prófétának vélik. Ettől fogva Éliásunk minden éjjel útra kélt, akkor is, ha rőt szakállát sarki szellő fútta szét. De az ifjú prédikátor nem volt ébren ez alatt, eszmélése álomföldén minduntalan elakadt. Alva járva serénykedett, járta a szűk utcákat, s végezte a Jó Ég által rája bízott munkákat. Igaz és bölcs mondatokat festett nyárban, hidegben, pont ő, ki a lelke mélyén totálisan hitetlen. Lássunk hát egy rövid példát az Ég adta igékre, díszes-mintás graffitiként magunk elé idézve:
 „Oly sok mindent e világban meg kéne még keresnünk, ámde közben ne felejtsük, kik röpdösnek felettünk! Tudják jól ők, a halandók folyton folyvást hibáznak, s mégis reánk szüntelenül, rendületlen vigyáznak! Hogyha mellkas közepéből, szívből szól az üzenet, mindörökké meghallgatja az égbolti ügyelet!
 És ha komám e sorokat ostobának nevezed, akkor bíz a nagy csodákat mind rossz helyen keresed! Önmagadnak sajnálása bezárja csak füledet, s azt hiszed, hogy fohászodra odafenn is süketek!”
 Városlakók olvasgatták jártukban és keltükben, s a falfirka apró szikrát gyújtott fagyott lelkükben. Úgy volt nekik szükségük már szívből szóló fohászra, mint a péknek a zsemléhez, kiflihez a kovászra. Megérezték, hogy a sorsnak rájuk is van gondja, hiába a robotokat a sok gyár csak ontja. Egyszeriben félretették a bénító bánatot, és lerázták tagjaikról, amit a por rárakott. Nekifogott buzgósággal, aki mihez értett – ki gondolná, hogy a sok cég kisembertől félhet! Az írnok írt, a pék sütött, hogy ha nem volt máshol, tévé helyett munka hangja jött ki a lakásból. Ki útszélen, ki hol tudott végezte a dolgát, egy volt a cél: ne érintsék a boltoknak polcát. Megtermelték, amit tudtak, nem vettek ők mástól, főképp nem a fémből készült emberi képmástól. Kikerülték, ami robot, keresték az embert, így kapott a gazdaságunk egy igazi hengert, ami szépen kipréselte belőle mi gépi, mert azt vették mindahányan, mi valódi, kézi.
 És itt most már befejezem, de még csak egy strófa, Éli vajon mai napig a tereket rója? Előadja híveinek azt a sok-sok maszlagot, amit hallva nem voltak ők mások, csakis mamlaszok? Úgy történt, hogy folytatta ő a nagy mágus szerepét, továbbra is megkereste ezzel földi kenyerét, de éjszaka, amíg a nép ágyikóban hortyogott, Éli kománk alva járva, tiszta szívből dolgozott, hogy a jó szó falfirkaként mindenhová eljusson, s rajta a sok égi szellem folyton folyvást kuncogjon.

Márki Zoltán