A kijelző szerint ötven perc volt hátra a vonatútból. Az űrállomás felé tartó járat egyik fülkéjében három ember számolta a lomha perceket. A menetiránynak háttal egy középkorú férfi ült kislányával. Feltűnően piszkos ujjaival végigsimította a gyermek vézna karját. Arcába kúszó fekete hajszálai igyekeztek elrejteni a gondokkal teletűzdelt, mély barázdákat. A kislány műanyag pónilovat szorongatott. Az állat nagy szökkenésekkel vágtázott fel az édesapa karján, nyomában gazdája csilingelő kacagásával. A sötét, árkolt gyermekszemek mögül olykor kikandikált a gondtalanság egy apró kis szeglete. A férfi tekintete elkalandozott, és összetalálkozott a szemközti ülésen rájuk meredő, zölden villogó szempárral.
 – Elnézést kérek – szabadkozott tisztelettudóan a szemüveges úr –, nem szokásom megbámulni az embereket, de a kislánya vidámsága… hogy is szokta mondani az ifjúság? – vakarta meg kopasz fejét. – Óh, igen, meg is van… „ragadós” – idézte mosolyogva. – A folyosón nyomorgó tömegnek is szüksége volna rá.
 A napelemhajtású vonat roskadásig telt emberekkel. Magyarország utolsó induló szerelvénye sebesen közeledett célja felé. Az édesapa kedvesen biccentett fejével, de szemében szomorúság tükröződött.
 – Miért nem hozott magával senkit? Nem hisz a nyereményben? – faggatta a férfi a szemüveges urat. Amaz kurtán vállat vont.
 – Egymagam vagyok. Házas ember voltam, de már évek óta elváltam – válaszolta, és törölgetni kezdte a homlokáról legördülő izzadtságcseppeket.
 Az édesapa továbbra is a férfin pihentette szürke szemeit és tovább gördítve a beszélgetés fonalát, halk mesélésbe fogott:
 – Ez a tombolajegy az utolsó esélyünk, hogy a Hatholdasra költözzünk. Sajnos nem értek a gépekhez, se a gyógyításhoz, nem tudok semmit, ami az ottani rendszer hasznára válna.
 A férfi szája legörbült, mélyet sóhajtott, majd folytatta:
 – Egyszer már próbálkoztunk átjutni, de a katonák visszafordítottak azzal az indokkal, hogy kertészre nincs szükség az új bolygón. Javasolták, hogy képezzem át magam. Tudja, a Hatholdason nincs növényzet, művileg állítanak elő mindent. Az új bolygónk egy betonba ágyazott gyártelep – fintorgott. – Nem igazán kívánkozunk oda, de itt sem maradhatunk, mert… – harapta el a mondat végét a kislányra sandítva.
 A szemüveges úr minden egyes ki nem mondott gondolatot jól értett. Az emberiség Földön ragadt tagjai rövid időn belül meghalnak a pusztító hőség, és vízhiány miatt.
 – Én diákokat tanítottam egy középiskolában. Higgye el, ez volt a legnehezebb munkakör a világon. Ha eljutok az űrállomásig, erős a gyanúm, hogy hasonlóképp járok, mint maga.
 Az édesapa csodálkozva nézett rá.
 – Hiszen tanárokra szükség van! A nevelőtisztek, akiket kihelyeznek a gyermekek mellé, nem tudnak nekik mindent megtanítani! Miért utasítanák el?
 A szemüveges úr hátravetett fejjel kacagott, szinte egymás után ugráltak ki a hangok a torkából.
 – Művészetet tanítottam. S mint minden, aminek eddig értelmét hittük, a Hatholdason teljesen haszontalan. A letelepedésünk kezdeti éveiben legalábbis. Képzelje, kézhez kaptam egy határozatot, amiben öt év várakozásra szólítanak fel! A Kormány tervei szerint öt esztendő múlva minden olyan lesz az új bolygón, mint itt a Földön. Hát nem szánalmas? Elvégre nem kell fél év sem és itt már csak… hagyta félbe mondandóját és a gyermekre bámult, aki önfeledten játszott a pónijával.
 – Ki hitte volna, hogy egy hibátlannak megálmodott új világrendszer ilyen igazságtalan lesz? Őszinte leszek magával – mondta a szemüveges úr, miközben nyakáról törölgette a verejtéket – nem vagyok benne biztos, hogy szerepet akarok vállalni ebben az őrültségben.
 – Részt vett az áprilisi lázadásban? – kérdezte az édesapa, új mederbe terelgetve a férfi gondolatait.
 – Természetesen – válaszolta a szemüveges úr, majd elcsendesedett. Kibámult az ablaküvegen és felidézte a felkelés másodperceit.
 A Föld Egyesült Kormánya, amikor végre hivatalosan is elismerte, hogy a Földnek vége, lehetővé tette, hogy minden olyan munkavállaló, aki nem végez társadalmilag és gazdaságilag hasznos munkát, átképzőtáborba kerülhessen. Amennyiben valaki sikeresen leteszi a vizsgákat, engedélyt kap a Hatholdasra való letelepedésre. Ám vannak szakterületek, amiket nem mindenki tud megtanulni. Arról szót sem ejtve, hogy oly mértékű túljelentkezés jellemezte a táborokat, hogy megfelelő összeköttetés nélkül esélytelen volt a bejutás. S ha mindez nem lenne elég, egy vagyonba kerültek. Mert senki nem gondolhatta komolyan, hogy nem próbálják meg lehúzni az utolsó bőrt is a dolgozni akaró emberről. Sokan odáig vetemedtek, hogy eladták páros szervük egyikét, csak hogy ki tudják fizetni az összeget. A lázadás során rengeteg embert zártak börtönbe. Az őrület határán billegve bűnöző csoportok alakultak, akik kegyetlenül lemészárolták a kormány szimpatizánsait.
 – Ez a tombola is szánalmas – közölte immár hangosan a szemüveges úr.
 – A szerencsétlenek szerencsejátéka. Tudja…
 – Apu, mi lesz, ha nem mi fogunk nyerni? – csattant fel váratlanul a kislány, megunva a játékot. – Bence azt mondta, hogy nem lesz mit inni és megég a Naptól, aki itt marad!
 – Ne félj Lili! – válaszolt higgadtan az édesapa. – Érzem, hogy a nyerőszám nálunk van! De, tudod – emelte fel a mutatóujját a kislány elkerekedett szemei elé –, addig nem lessük meg a számot, míg a kalauz ki nem hirdeti! Ez fog szerencsét hozni!
 Lili, most hogy édesapja tüstént eloszlatta a kételyeit, elvigyorodott. Már majdnem elfelejtette, hogy az apukája karján láthatatlan pajzs fityeg, ami távol tartja a rossz dolgokat.
 A két férfi sokatmondó pillantást váltott egymással, a fülkét pedig újra betöltötte a nyomasztó csend.
 A légkondicionált vagonban elviselhető volt a hőmérséklet. A járaton kívül a tikkasztó hőség egészen 50 °C-ig rúgta fel a higanyszálakat. A játszótereken magányosan álltak a tiltó táblák: 09-18 óráig tilos a szabad levegőn tartózkodni! A valaha zöldellő mezők fűszálai most élettelenül, kiégve terültek el a száraz talajon. Épp Fonyód mellett haladtak el. A korlátok mögüli kilátás a Balatonra szívszorító látványt nyújtott: a fehér vitorlások és a vízen megcsillanó napfény helyett egy kisebb horgásztóra emlékeztető pocsolya bámult rájuk, katonákkal körülvéve. A Föld repedezve tátogott a hullámok után.
 – Tudja, miért őrzik a katonák a Balcsi maradék vizét? – kérdezte a szemüveges úr a választ meg sem várva. Most kissé görnyedten ült, aktatáskáját az ölébe kapta és izgatottan matatott benne. Keze ügyébe akadt a tombolajegy. Az 56-os szám villogott rajta. Nem igazán foglalkoztatta a játék, így a fecnit hanyagul elrejtette az egyik rekeszben. Kisvártatva a rengeteg vizes palack alól egy fekete színű drónt halászott elő.
 – Az egyik diákomtól kaptam ajándékba – mutatta büszkén. – Megvártam, amíg a katonák figyelme lankadni kezd a Zala folyónál. Ebben a forróságban lehetetlen huzamosabb ideig koncentrálni. Ezt a szerkentyűt odarepítettem közéjük úgy, hogy egy poharat rögzítettem rá. Seperc alatt telemerítettem vízzel többször is, és tessék! Azzal kibányászott pár PET palackot a táskájából és egyet habozás nélkül átnyújtott a kislánynak. – Amennyire lehetett, megtisztítottam.
 – Furfangos megoldás – mosolyodott el az édesapa.
 A kijelző sípoló hangot adott. Az utazók felpillantottak és feszült figyelemmel nézték a Hatholdas bolygón riportot készítő műsorvezetőnőt.
 – Szép napot kívánok mindenkinek, ez itt a Hatholdas bolygó egyetlen csatornája, az Újvilág1!
 A háttérben a bolygó ibolyaszínű, porlepte hegyei és homokos talaja volt látható.
 – Engedjék meg, hogy riportunk előtt elismételjük a Kormány által megalkotott Négypontos törvényt! Első pont: minden újonnan érkezőt azonnal nyilvántartásba veszünk a köldökébe ágyazott chip segítségével. Második pont: egy munkahét négy napból áll! Harmadik pont: alanyi jogon jár minden 18. életévét betöltő személynek egy lakás!
 Az édesapa szája hitetlen mosolyra húzódott.
 – Maga elhiszi a harmadikat? – kérdezte epésen a szemüveges úrtól.
 – Nem. Úgy gondolom, ez csupán propaganda. És a fene vigye el, de általában igazam van.
 – Negyedik pont: a gyermeknevelésben az állam részt vállal katonai nevelőtisztek segítségével.
 Lili az utóbbi szavak hallatán összerezzent.
 – Ejnye, nem elszontyolodni kisasszony! – próbálta felvidítani a szemüveges úr. – Hát csak nem olyan szörnyű a 22. század? Nézd csak a kislányt a néni mellett – mutatott a monitorra – lehet, hogy pont ő lesz a barátnőd!
 A monitor nyolc év körüli fonott copfos hajú kislányt mutatott, aki így szólt:
 – Most az iskolában a Hatholdas feltérképezése, ásványi anyagainak megismerése a legfontosabb tantárgy, és a természettudományok. De itt sokkal jobb, mert csak négy napot kell járni! – vigyorgott. – A szabadidőnkben felfedezőtúrákra megyünk a szüleinkkel és a nevelőtisztünkkel! Találtunk is pár Mormócot! – mutatta a kamerának a macskára emlékeztető, tenyérnyi méretű, szőrtelen lényeket. – De még nem tudjuk, mi miatt énekelnek Holdtöltekor, és azt sem, hogy mivel táplálkoznak. Olyan édesek! Nagyon várjuk már az Államalapítás ünnepét is, aznap tartjuk, amikor az utolsó ember is megérkezik ide a Földről!
 A szemüveges úr elővette vizes palackját és keserűen közbeszólt:
 – A hátrahagyottak végnapjai az új bolygó ünnepnapja! Azt hiszem, erre iszok egyet! – azzal jókorát húzott a kincset érő folyadékból.
 A vonat lassított, majd csikorogva megállt, hogy újabb utasokat vegyen fel. Pár perc múlva sopánkodó hang csendült fel utat törve magának a tömegből:
 – Felháborító, hogy egy egyszerű adminisztratív dolgot is elrontanak az űrállomáson! Már rég a Hatholdason kellene lennem a férjem mellett, de egy ostoba figyelmetlenség miatt ilyen méltatlan körülmények közé kényszerítenek! – sivalkodott fintorral a száján a hang tulajdonosa. Hatalmas, szalaggal átkötött kalapja utat vájt az emberek között, húsos csípőjével ellentmondást nem tűrően araszolt előre. Miközben a fiatal kalauz megszámlálhatatlan poggyászaival küzdött, gyorsan elhúzta a legközelebbi fülke ajtaját.
 A szemüveges úr mellett már nem volt hely, de Lili ösztönösen édesapjához húzódott. A férfi hálás pillantással köszönte meg az udvariasságot, majd beinvitálta az utast.
 A hölgy fújt egyet s leemelte díszes kalapját, közszemlére téve puffadt arcán ülő zsíros homlokát. Szó nélkül lehuppant a kislány mellé. Mokaszinba passzírozott lábait keresztbe rakta egymáson, s zavartan igazgatni kezdte finom selyemből készült levendulaszín öltözékét. Úgy tett, mintha csak most vette volna észre, hogy nincs egyedül a fülkében.
 – Elképesztő ez a zsivaj a folyosón, nem gondolják? És ez a tömeg! – húzta fel az orrát. – Ahhoz, hogy az ittlévők mindegyszálig átjussanak, azt ki kell érdemelni! Azért le kell tenni valamit az asztalra, nem pedig hiú reményeket táplálni! – fakadt ki gúnyosan.
 – És Ön mit tett le arra a bizonyos asztalra, ha megkérdezhetem? – vonta fel szemöldökét a szemüveges úr.
 A nő arca eltorzult a pimaszságtól, de püffedt állát felszegve magabiztosan válaszolt:
 – Radványi sebész főorvos felesége vagyok, bizonyára hallott már róla. A gyermekünk is diplomázott szakember.   Családunk tagjai építészmérnökök és vegyészek, jómagam pedig bírónő volnék – mosolyodott el. – És az urak? – tette fel a kérdést erőltetett eleganciával, bár a fülkében tartózkodók érezték a kérdésben megbúvó arroganciát. – Óh, jaj, elnézést kérek – folytatta tovább a válaszokat megelőzve. – Nagyon arcátlan vagyok, hisz Önök, és a vonaton tartózkodók mindegyike zsebében ott lapul egy tombola. Sok sikert kívánok, legyen szerencséjük!
 Az édesapa arca elkomorult. Lelkében a remény vastag szőnyeget alkotott, amibe ez a nő most kíméletlenül beletörölte sártól ragadó vaskos lábait.
 – Köszönjük szépen hölgyem! – mondta fakó arccal az édesapa, felülkerekedve indulatain. – Reméljük, idővel újra hallgathatjuk a madarak énekét, ami sokkal szebb, bármely fecsegésnél.
 A hölgy előhalászott retiküljéből egy flamingókat ábrázoló legyezőt, és meg sem hallva az előbbi szavakat, folytatta eszmefuttatását:
 – Remek kezdeményezésnek tartom, hogy a gyermekvállalást jogosítványhoz fogják kötni!
 Az édesapa magához húzta kislányát. Felesleges volt megszólalnia, hogy arcáról olvasni lehessen véleményét. A hölgy figyelme, miután végérvényesen odaszúrt a csonka családnak, a szemüveges úrra irányult.
 – Ön tudatos gyermektelen, hogy egyedül utazik?
 – Ne haragudjon asszonyom, de a gyermekvállalással kapcsolatos téma magánügy – vetette oda szárazon a férfi.
 – Soha nem volt magánügy! – csattant fel a hölgy. – Sőt, a 22. században az egyik legfontosabb kérdéskör, hisz a túlszaporodás és a túlzott környezetrombolás miatt jutott mélypontra a bolygó! A munkás réteg mindig is több gyermeket nevelt, lévén a szeretkezés az egyetlen szórakozásuk, mivel a kultúrához nem értenek. Na, ezért fontos a jogosítvány! Minél magasabb valaki intelligenciaszintje, annál jobban lesz biztosítva a fejlődésünk!
 – És Ön nevezi magát bírónőnek? – fakadt ki a szemüveges úr téglavörös arccal. – Hol van az embersége, az igazságérzete? Egy intelligenciateszt fog arról dönteni, hogy kiből válhat szülő? Jómagam is értelmiségi vagyok, de lassan már szégyellem. Úgy tesznek, mintha minden csak attól függene, kinek mennyi ész szorult a koponyája alá.
 – Ha humánusan járunk el, az emberiségnek nem lesz jövője.
 A szemüveges férfi hevesen csóválta a fejét, majd sóhajtott egy nagyot.
 – Hiába. Az emberi viselkedés képtelen a fejlődésre. Ugyanúgy kiaknázza majd a Hatholdas nyersanyagait, és fenntartja a társadalmi különbségeket. Mi vagyunk a planéták piócái.
 – Csak a keserűség beszél magából, mert kevés az esélye, hogy…
 A vitát a váratlanul betoppanó kalauz szakította félbe. A vonat megállt, megérkeztek a végállomáshoz.
 – Megkérném az urakat, hogy vegyék elő tombolajegyeiket, s ha valamelyikük a nyertes, kérem, tartsák titokban, nehogy kitépje valamelyik csalódott utas a nyerőszámot a kezükből.
 A két férfi biccentett. Az édesapa a markában szorongatta a jegyet, ügyelve rá, hogy ne lássa a rajta szereplő számjegyet. A szemüveges úr hasonlóképp tett, de élesen villogó szemeit egy perce sem vette le a hölgyről. Az a fajta nőszemély volt, akit gondosan felsorakoztatott érvekkel sem lehetett meggyőzni.
 A férfit erőteljes vágyakozás fogta el, hogy az egykori természetbe meneküljön az emberi ostobaság elől. Egy kellemes séta a parkokat körülölelő rózsák, a fák susogó levelei közt. Óh, mit nem adott volna érte, ha a Nap korongja újra a Balaton vizében bukna alá, magával rántva a hőséget!
 A kalauz azonban nem várt tovább. Amikor résnyire nyitott ajkai közül kibuggyantak a számjegyek, a szemüveges úr versenyzői hévvel pattant fel üléséből. Mielőtt az édesapa szemügyre vehette volna saját nyerőszámát, erőteljesen kezet rázott vele, észrevétlenül csúsztatva át tomboláját a férfi tenyerébe.
 – Minden jót kívánok maguknak! – mondta zaklatottan, és megsimogatta a kislány fejét.
 Az édesapa ránézett a fecnire és elképedve bámult az időközben kirohanó szemüveges úr után.
 – Apa, nyertünk! – súgta a fülébe a kislány, miután megleste a szelvényt, akár egy eldugott ajándékot.
 Az édesapa visszasüllyesztette az 56-os számú nyerő tombolát a zsebébe, és örömmel vegyes szomorúsággal megölelte kislányát.

Józsa Edina