A végtelen jégmezőről a napsugár vakítóan verődött vissza. Megigazítottam a napszemüvegem, az arcomból csupán ennyi látszott. Körülöttem a fenyőerdő hosszú törzzsel meredt az ég felé. Hideg volt, mínusz negyven fokot mutatott a hőmérő, amikor elindultam.
 Egy fa mögé bújva íjamat amilyen halkan csak tudtam a vállamhoz emeltem és meghúztam, a kiszemelt, élelmet kereső rénszarvas holtan esett össze. Gyorsan hozzásiettem, letérdeltem mellé, és ahogyan anyától láttam kezemet a fejére tettem.
 – Sajnálom és köszönöm, hogy életeddel az enyémet megmented. Lelked kövesse a fényt és térjen vissza közénk egy jobb világban – mondtam neki.
 A szertartás elvégzése után ott helyben nekiálltam feldolgozni. A számomra értékes részeket kivágtam és hátizsákokba raktam. Az egyik hátizsákot a vállamra vetettem, a többit rákötöztem a magammal hozott szánra. Gyorsan dolgoztam, de nem eléggé, a tisztás másik végén már gyülekeztek a farkasok. Óvatosan elindultam a másik irányba, az íjamat készenlétbe helyeztem. A sítalpakon hangtalanul siklottam a szánkót magam után húzva. Néhány farkas utánam iramodott, hallottam a lihegésüket. Gyorsabbra fogtam a tempóm, felhúztam az íjam és sikerült az egyik farkast kilőnöm, a többi lemaradt. Fellélegeztem.
 Hat éves voltam, amikor elsötétedett az ég, hosszú ideig nem láttuk a Napot. Anya azt mondta, hogy kitört egy szupervulkán messze tőlünk és az okozta. Emlékszem a lázas készülődésre, mert a szüleim érezték és tudták, hogy mi fog következni. Rohamléptekben többszörösen szigetelték a házunkat, lezárták és leszigetelték az ablakokat, csak az ajtót és a kémény nyílását hagyták nyitva. A konyhába költöztünk, mert ott volt a sparhelt, ami meleget is adott és főzni, sütni is lehetett rajta. Még a dédszüleimé volt, de nagyon vigyáztak rá. A szobákat telerakták annyi fával, amennyit csak be tudtak zsúfolni. Az én szobámban éléskamrát gyűjtöttek össze, bár nem tudták, hogy mennyi ideig fog tartani az ítéletidő, és ez a készlet meddig tart ki. Több karton konzervet gyűjtöttek össze, hosszú, hosszú évekre valót. Még van belőle, bár már nem sok. Lehet lejártak, de még eddig mindegyik ehető volt. Anya beszerzett néhány karton űrkaját is, ő hívta így, amihez csak víz kellett és fel kellett melegíteni. Havonta egyet bontottam ki, addig ettem, amíg az tartott. Anya mondogatta mindig, hogy jobban felszerelt az éléskamránk, mint régen az áruházak polcai voltak. Mára eléggé megcsappant a felhalmozott készlet, és én nem tudom meddig kell még kitartania. Jégcsákánnyal darabokat vágtunk ki a jégből, így lett vizünk a főzéshez és a mosakodáshoz. Az éléskamra átnézése közben csokoládét is találtam. Időnként ettünk anyával csokit, hogy megédesítsük vele a napunkat, ezek a napok általában a születésnapomra estek.
 A mindent beborító sötétség következtében a termények nem értek be, minden elpusztult, a mi kertünk is odalett. Nem volt betakarítás, mert nem volt mit. A haszonállatok elhullottak, nem volt élelem, aki nem készült fel, az rövid időn belül éhen halt. A nagyvárosok lakói voltak a legrosszabb helyzetben, a toronyházakban nem lehetett a lakásokat fával fűteni, emberek milliói indultak el egy jobb élet reményében délre, de senki nem tudta meddig húzódik a jégtakaró, volt, aki az otthonában maradt és megfagyott a saját falain belül.
 Anya még a jég teljes térhódítása előtt kiásott két virágládányi földet, amit a szerény lakhelyünkül szolgáló konyhában helyezett el. Petrezselyem magokat vetett el bennük, hogy legyen valami zöld növényünk, ami talán túlélheti velünk együtt. Néhányat hagytunk felmagozni, hogy újra el tudjuk ültetni, így mindig volt friss zöldségünk. Nagyon vigyáztam rá.
 Apám nyughatatlan lélek volt, még az első évben elment megnézni, hogy meddig tart a jégtakaró, vannak-e túlélők. Anya karjába kapaszkodva néztem, miközben távozott. Már nem is emlékszem rá. Sosem tért vissza. Néhány megsárgult fénykép árulkodik róla, hogy ő is volt valaha.
 Anyával kettesben maradtunk. Az első időkben farkast tudtunk csak kilőni.
 – Anya megint farkas? Nem szeretem a farkast, rágós a húsa – mondtam a szájamat félrehúzva.
 Anya válasza nem késett:
 – Lili az ember ilyenkor nem finnyás, nem válogat, megeszik mindent, amit el tud ejteni. Most farkast fogunk enni!
Ezzel a témát lezártnak tekintette. Én pedig beletörődtem, hogy most napokig farkast fogunk enni. Később ügyesebbek lettünk. Anya engem is megtanított lőni és ketten már nagyobb vadakat is el tudtunk ejteni, medvét és jávorszarvast.
 Már jócskán magam mögött hagytam a farkasokat, így megálltam és megnéztem az iránytűm, eléggé eltértem az útvonalamtól. Betájoltam magam és újra elindultam. Vadászat közben láttam romos házakat, a régi szomszédok házait, de emberrel nem találkoztam. Itt én voltam az egyetlen túlélő. Hosszú évek óta nem beszéltem senkivel, ezért, hogy néha halljak emberi hangot hangosan olvasok a régi kissé már megsárgult papírlapokból álló könyvekből, a petróleumlámpa fénye mellett, amit a házban találtam. Anya mesélte, hogy ezek antik könyvek, mert az ő idejében már mindent okos eszközökön olvastak, vagy kivetítettek maguk elé, de ő szerette ezeket a régi könyveket. Mindig áhítattal simított végig a borítókon.
 A távolban egy fekete halom rajzolódott ki a jégen. Ahogy közelebb értem, akkor láttam meg, hogy egy férfi hever mozdulatlanul. Kissé távolabb tőle volt egy hátizsák és sítalpak. Leoldottam magamról a szánkót és közelebb léptem hozzá. Ő volt az első idegen, akivel találkoztam az elmúlt tizenhat évben. Azon morfondíroztam, hogy mit tegyek. Anya többször mondta, hogy ne bízzak senkiben, csak saját magamban. Nem tudhatjuk, hogyha egy idegen erre tévedne, az milyen szándékkal érkezik. Valami legbelül mégis azt súgta, hogy nem hagyhatom itt, mert halálra fagy. Éjjel mínusz hatvan is szokott lenni, azt nem élné túl. Felrángattam a szánkómra, rátettem a hátizsákját és a talpait, majd a szánra kötöztem. A haladásom kicsit nehezebbé vált e plusz teherrel. Hazaérve bevonszoltam az ismeretlen a konyhába és amennyire tudtam a felső ruházatot lehámoztam róla. A férfinak sűrű barna haja volt és göndör bozontos szakálla. A kályhába bedobtam néhány tűzifát, hogy egy kicsit melegebb legyen. Behoztam a szánkót a hátizsákokkal, a húst egyenként kivettem és konyhakészre készítettem, felkockáztam, vagy vékony szeletekre vágtam, majd több kisebb edénybe téve kivittem a ház mellett kialakított jégverembe, ami hűtőként szolgált, egy kisebb részét felfűztem, besóztam és óvatosan a kéménybe akasztottam, hogy a füst tartósítsa. A vermet még anya vájta bele a jégbe.
 Lehajoltam a férfi mellé, óvatosan néhány csepp vizet csöpögtettem az ajkai közé, ezt még néhányszor megismételtem, de nem tért magához.
 Dobtam még néhány fát a tűzre, majd feltettem egy lábast vízzel, amibe beletettem az apróra vágott húst, a kamrából hoztam sót és vágtam bele kevés petrezselymet is. Ráér megfőni, nem sietek sehova.
 Leültem a sparhelt elé és a tűzbe bámultam. Anyára gondoltam. Hiányzott. Már négy éve, hogy elaludt örökre. Vadászni voltunk. Megborzongtam, ahogy feltörtek az emlékek. Farkasok támadtak meg minket, és míg ő engem védett az egyik farkas a vastag ruházatán keresztül belemart a karjába. Anya beteg lett és az elraktározott gyógynövények sem segítettek megmenteni, az antibiotikum meg már régen elfogyott. Nagyon sokat szenvedett, mielőtt elment, nagyon fájt a hiánya. Ekkor lettem felnőtt. Többször gondoltam rá, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha kimennék, lefeküdnék a jégre és csak egyszerűen elaludnék, nem lenne gondom semmire, de ilyenkor mindig láttam anyát magam előtt. Szigorúan nézett rám és azt mondta:
 – Lili! Mi nem adunk fel semmit, nem olyan fából faragtak minket. Egyszer ennek is vége lesz, mert vége kell, hogy legyen és újra zöldbe borul a természet, virágok fognak nyílni a mezőn és a fákon. Nem lehet másképp. Sosem szabad semmit feladni. Minden rosszban van valami jó, mi is itt vagyunk egymásnak.
 De ő már nincs itt. Fájdalmas szorítást éreztem a mellkasomban. Amikor nagyon egyedül érzem magam előveszem a füzeteket, amibe a szüleim és az ő szüleik lejegyzetelték az őket akkor körülvevő világban történteket. Mindent megpróbáltak, de végül a természet győzött. Hetven évvel ezelőtt az időjárás megbolondult, egyre melegebbek, elviselhetetlenül forrók lettek a nyarak, olyan tájakon esett hó, ahol addig nem. Áradások voltak, falvakat, városokat söpört el a víz, emberek millió haltak meg rövid időn belül, más, forróbb éghajlatú területeket aszály sújtott. Az ott élők éhen és szomjan haltak. Az emberek egymás torkának mentek néhány csepp vízért. Recesszió, gazdasági válság lett az egész világon, ami magában hordozta a háborúk magját. A nagymama azt írta, hogy a világégés után, kettőezerötvenben újra kivirágzott minden. Úgy tűnt, hogy a Föld is megnyugodott és az a kevés megmaradt ember is élni akart. Sokan visszatértek a saját gazdálkodáshoz, mint a nagyszüleim is. Hatalmas erdőket telepítettek. Miközben a világ fejlődött, egyre jobb technikai vívmányok születtek, amik az embereket szolgálták. Úgy tűnt minden rendben.
 Gyakran gondolkodtam azon, hogy lehet, hogy a Földnek ez valamilyen öntisztulási folyamata. Időről-időre eltünteti az élőlények nagy részét, hogy újaknak adja át a helyet.
 A szüleim vidékre költöztek a nagyvárosból, mert ott nem találták a helyüket. Mind a ketten vidéken nőttek fel, visszahúzta a szívük. Anya tanárnő volt a városi iskolában, apa pedig állatorvos. Volt egy pónim, emlékszem a puha szőrére. Szerettem. Több füzetet is találtam, az egyikben a szüleim leírták, hogy a gazdaságban milyen szerszámokat használtak és melyiket mire, mintha érezték volna, hogy szóban már nem tudják átadni a tudásukat nekem. Ezeket a kéziszerszámokat láttam is a fáskamrában, és némi vetőmagot üvegekbe zárva, felcímkézve. Nem tudom, hogyha lesz hova elvetni a magokat, akkor kikelnek-e. Egy másik füzetben a dátumokat rögzítették, az éveket, a napokat, hogy ne felejtsük el, hogy mennyi idő telt el a vég óta. Beleírták, hogy ki, mikor született. A jegyzetelést én is folytattam.
 Az idegen újra megmozdult, halk nyöszörgést hallatott, de nem tért még magához. Kezemet a homlokára tettem, kicsit meleg volt. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy melege van, mert még mindig több réteg ruha volt rajta. Néhány csepp vizet csepegtettem a szájába, majd elkezdtem kibontani a ruházatából. A karja vastagabb volt, mint az enyém és a csuklójánál volt egy vonalkód.
 Elgondolkodva simítottam végig az enyémen. Még akkor kaptam, amikor megszülettem. Anyának is volt, azt mondta, hogy ezzel azonosította magát, és ezzel fizetett a boltokban és az orvosnál. Most semmire sem jó.
 Anya színes fényképeket is mutatott nekem, hogy milyen volt a világ kettőezernyolcvanban, amikor ő volt fiatal. A digitalizációban nem bízott, ezért voltak papírképei és könyvei. A Föld lakosságának felét elvesztette, így a robotikát fejlesztették, és ahol csak lehetett az embert helyettesítették. Az autók nem a földön, az úton közlekedtek, hanem a levegőben szálltak, mint a repülőgépek.
 Halványan emlékszem arra, amikor apám értem jött az iskolaelőkészítőbe, beszálltam az autóba és hangtalanul felemelkedtünk. A fák felett repültünk, szinte úsztunk a levegőben. Nem sok ilyen emlékem maradt.
 Az ismeretlen lassan magához tért, egy kicsit nehézkesen felült és kérdőn rám nézett. Sötétbarna szeme titokzatosan csillogott.
 – Hol vagyok? – kérdezte.
 – Az úton találtam magára, és az otthonomba hoztam, különben halálra fagyott volna – feleltem neki hallkan.
 – Benjamin vagyok – mutatkozott be, – hetek óta úton vagyok és egy emberrel sem találkoztam eddig, már kezdtem feladni, hogy nincs más túlélő. Üres házak pincéiben húztam meg magam éjszaka, ott nincs annyira hideg. – Megcsóválta a fejét. – Örülök, hogy más is él rajtam kívül. Megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül. – Elmosolyodott. Mosolya számomra olyan volt, mintha a kunyhón belül kelt volna fel a Nap.
 Benjamin jó embernek bizonyult, mindenben segített. Kedves volt, jó kedélyű és vicces. Amikor kicsit később rövidebbre vágta a szakállát, egészen jóképű férfi lett a kőkorszakiból. Nem bántam meg, hogy hazahoztam. Két év múlva egy új élet született erre a fagyos, kietlen tájra, Zoé a gyermekünk.
 Ahogy anya tanított engem, úgy tanítottam én is Zoét írni, olvasni, számolni, mert a tudás hatalom. Anya így mondta mindig. Napközben régi társasjátékokkal játszottunk, vagy csak olvastunk, belemerülve egy álomvilágba.
 Újabb hét év telt el, a napok vidámabban teltek így hármasban a kinti zord idő ellenére. Amikor felkelt a Nap és az ajtó résein bevilágított, Zoéval kimentünk a ház elé. Enyhe szellő lengedezett, és én úgy éreztem, mintha nem lenne olyan hideg. Ránéztem a hőmérőre, amit a fal külső részén helyeztek el a szüleim, mínusz húsz fokot mutatott. Az elmúlt évek mínusz negyvenéhez képest, olyan volt, mintha tavasz lenne.
 Újabb hetek teltek el, minden nap kicsit melegebb lett. Zoé és Benjamin tűzifáért indultak már kora reggel. A Nap már magasan járt az égen, amikor Zoé beviharzott a házba.
 – Anya, anya! Nézd mit hoztam neked! – kiabálta lelkesen és egy sárga virágot nyújtott felém. – Apával a völgyön túl találtuk – mondta büszkén. A virágot látva szívemben kicsírázott a remény. Jó lett volna ezt az élményt anyával is megosztani.
 Tovább melegedett az idő, a jég elolvadt, a fű is kinőtt, és megjelentek az első virágok. Visszatértek a madarak, vidám csiripelés hangja hallatszott mindenhonnan. Ma kettőezeregyszázhuszonegy július tizennegyedike van. A születésnapom.
 Benjamin egyre nyugtalanabb lett, majd néhány nap múlva közölte, hogy mennie kell, megnézni, hogy túlélte-e valaki a családjából. Nem marasztaltam. Néztem a hátát távozása közben. Éreztem, a sors ismétli önmagát.

Szabó L. Szilvia