2072 – ötven év múlva

A hajnali fényben hazaérve kinyitottam a kertkaput, majd boldogan kaptam kézbe az elém szaladó fiamat. Tiszta csoki volt a szája, a ruháján pedig itt-ott rizsszemek éktelenkedtek, ebből tudtam, hogy már vacsoraidő van. Mosolyogva léptem be a házba karomban a kis szőke herceggel, majd levéve a cipőmet a konyhába mentem. Mivel Beni már nagyon szabadulni akart, letettem hát, és vigyorogva köszöntöttem a férjemet.
 Ez volt a mi közös megállapodásunk. Egyik este én megyek dolgozni, másik este ő, vasárnap pedig mindannyian itthon vagyunk. Nemcsak Beni miatt kellett így alakítanunk az életünket. Az az éktelen hőség, ami a mindennapjaink részévé vált, kibírhatatlan volt mindenki számára, így abban egyeztünk meg, hogy energiatakarékosság szempontjából jobb megoldás, ha csak egy autónk van. Azzal megyek én dolgozni egyik nap, ő a másik nap, Benit pedig megvárja a külvilág.
 A lányunk, Lori már nagyobbacska, iskoláskorú. Azért vagyok kénytelen így fogalmazni, mert iskolába, a szó szoros értelmében, nem jár. Itthon tanul, csakúgy, mint minden más gyerek. Furcsa világ lett ez – én még óvodába is jártam, együtt játszottam a többi gyerekkel, és a nyár is elviselhetőbb emlékként él a fejemben.
 Mondjuk, nem véletlenül.
 Anya rengeteget utazott, és még annál is többet mesélt. Arról, hogy miképp nőtt fel még a kétezres évek elején Budapesten, és hogy mennyit tanult az iskolában. Irodalmat, történelmet, rajzot és éneket – én pedig csak ámulva hallgattam őt. Elmondása szerint rengeteg évszámot kellett megjegyeznie csatákról, békékről, uralkodókról, és egyeseket olyannyira számon kértek, hogy a mai napig tudja őket. Csakúgy, mint a verseket. Híres költők műveit szavalta nekem, majd megosztotta velem egyre több saját írását is. Rajongtam érte.
 Mesélt az iskolaudvarról, a gyerekkori veszekedéseiről, a barátairól, a középiskolai felvételi rendszeréről, az osztályáról, a szerelméről. És arról is, hogyan jutott hozzá egy olyan lehetőséghez, amelynek hála alig tizennyolc évesen Olaszországban fejezhette be a gimnáziumot.
 Azután pedig, az ő szavaival élve, „kinyílt előtte a világ”. Dániában végezte el az egyetemet, majd a laptopjával, a fényképezőgépével és az apukámmal együtt rengeteg országba elutaztak. Anya és apa munkájához is csak egy-egy laptopra volt szükség, így szabadon mozoghattak szerte a világban. Anya pedig mindenhol fotózott. Tájakat, embereket, házakat, életeket, sorsokat örökített meg egy-egy képkockában. Így, bár nagyon sikeres volt a munkájában és sok pénzt keresett vele, fotósként vált híressé.
 Jártak a dél-amerikai esőerdőben, sétáltak Mexikó utcáin, és megcsodálták az Amerikai Egyesült Államok természeti és építészeti értékeit is. Elutaztak Afrikába, láttak oroszlánokat és zsiráfokat, sőt, a piramisokat is. Anya nagy álmát teljesítve jártak sivatagokban, és Közel-Keleten is.
 Szerintem a leggyönyörűbb képeket Japánban készítette – ott születtem én is. Így egy ideig letáboroztak, majd már hármasban fedeztük fel Ausztráliát és Óceánia szigeteit.
 Mikor óvodás korú lettem, visszajöttünk Európába, és a különféle nagyvárosok nyüzsgésében cseperedtem fel. Az óvodám még hasonlított az anya által elmeséltre, de az iskola már egészen más volt. Nem tanultunk sem irodalmat, sem történelmet, sem művészetet – csakis matekot, fizikát, kémiát és biológiát, hogy mi legyünk a jövő megmentői.
 Ez nem csak az én iskolámban volt így, hanem a világon mindenhol. Megtanultuk az üvegházhatást, a különféle kemikáliák összetételét, az ember működését és környezetbarát technológiákat terveztünk. Eleinte még csak játékból, majd egyre komolyabban.
 Egyedüli gyerek voltam, hiába szerettek volna nekem apáék testvért. A világ megtiltotta. Vagy legalábbis úgy mozgatták a szálakat, hogy a többgyerekesek jelentős hátrányba kerüljenek az élet minden területén. Például, csak háromszemélyes autókat gyártottak. És bár a szüleim sosem voltak az „autó nélkül ki sem mozdulok” emberek, a növekvő hőmérséklet miatt elengedhetetlen volt egy hűvös doboz, ami háztól házig szállítja az embert.
Ráadásul a többgyerekesek nem utazhattak. Nem kaptak repülőjegyet, és nem engedték át őket a határon sem. A szüleimet pedig világ életükben az utazás hajtotta, így velem egy időben megszületett a döntésük is.
 Utólag teljesen megértem őket. Lehet, hogy gyerekként szükségem lett volna egy játszótársra, de mivel a legtöbb osztálytársam is egyke volt, hamar megtaláltuk a közös hangot. És végül a sok taníttatás beért, ugyanis egyre több olyan generáció nőtt fel, aki kereste a megoldást a problémákra, aki tervezett, épített, környezettudatosan.
 Belőlem építész lett. Folyamatosan új, még jobb anyagokat kerestem az ügyfelek házaihoz, ami minél tovább megtartja az éjszaka elviselhetőbb hőmérsékletét.
 Az emberek életritmusa pedig teljesen átalakult. Nappal aludtunk és éjjel éltünk. Nekem pedig állandóan olyan környezetbarát energiaforrásokat kellett találnom, ami nem rombolja tovább a Föld állapotát, de mégsem hagyja sötétben a családokat.
 Én is utaztam, no, nem annyit, mint a szüleim, de a világ legnevesebb öko-építészeihez mentem gyakorlatra, és ott ismertem meg egy későbbi kollégámat, aki nagyon jó barátnőm is lett. Kiara olyan függönyöket tervezett, amelyeknek az utcára néző fele nappal beszívta a fényt, éjszaka pedig a másik oldala beereszti a szobába. Így tulajdonképpen nappalt csináltunk az éjszakából, fényt a sötétségből, anélkül, hogy beengedtük volna vele a hőséget is.
 Számos hasonlóan innovatív megoldással találkoztam a gyakorlatom során. Az én munkám pedig az lett, hogy ezekkel az ötletekkel napról napra még fenntarthatóbb otthonokat teremtsek.
 A férjemmel akkor találkoztunk, amikor az egyik ügyfelem a házavatóján bemutatta nekem, mint réges-régi jó barátját. Elmondása szerint mi pont összeillenénk – és igaza volt.
 Ő is állandóan kutatja az új lehetőségeket, csak éppen nem a házakra, hanem a különféle közlekedési eszközökre. Élete legboldogabb pillanata volt, amikor megalkotta a komposzttal és más, már nem kellő hulladékokkal hajtott autót. Igaz, hogy akkor még a hatótávolsága igencsak kicsi volt, de azóta, egy csapat feltalálóval együtt dolgozva feltornászták a számot egészen száz kilométerre.
 Neki is, akárcsak nekem, olvastak esti mesét a szülei. Szavaltak verseket, beszéltek a történelemről, és megmutatták a zene és a művészetek adta örömet. Így tulajdonképpen egészen hasonlítunk egymásra, és ezzel egy időben különbözünk a többi embertől. Dúdolunk, játszunk a szüleink régi hangszerein, és rajongunk a táncért. Mindketten előnyben részesítjük az esztétikát is a tervező munkáinknál, nemcsak a praktikusságot és a környezettudatosságot. Olyan kis „csodabogár-párnak” tartanak minket az ismerőseink.
 Ilyen szellemiségben neveltük a gyerekeinket is. Beszéltünk nekik a régi világról, a csatákról, a régi feltalálókról, a családunk történetéről. Megmutattam nekik anya képeit, és amikor Lori már nagyobb lett, odaültettem a zongorához is. Nálunk sosem maradt el az esti mese, és a nagymamám hagyományait folytatva minden adventkor közösen énekeltünk.
 Lori generációját is csak matekra, fizikára, kémiára és biológiára oktatják, csak éppen nem személyesen. Neki már nem ismerős az a klasszikus iskola, mint anyának, amikor beülnek az iskolapadba, és magyaráz nekik a tanár. Sőt, neki az én iskolám sem ismerős, amikor az osztálytársakkal és a tanárral közösen összeülve törjük a fejünket valami innovatív ötleten.
 Ők már csak virtuálisan vannak együtt. De nem hibáztatok érte senkit, elvégre ebben a hőségben életveszélyes lenne nappal elhagyni a házat. És bár az ötleteink nagyon jók, és borzasztóan hasznosak, a folyamatot nem tudjuk visszafordítani.
 Ezt mindenki tudja. És mégis, nagyon szeretnénk elérni, hogy ne csak a lassításán dolgozzunk.
 Borzasztóan sokáig anya tartotta bennem a lelket azzal, hogy azt taglalta, mennyi mindent tettem már így is azért, hogy egy élhetőbb hely legyen ez a bolygó. Elmondása szerint, ő negyedennyit sem járult hozzá ehhez azzal, hogy utazgatott és fotókat készített, sőt.
 Én nem értek vele egyet. Mert neki köszönhetően ismertem meg azt a letűnt világot. Azt, amelyikben az emberek szerették a nyarat, strandra mentek és fürödtek a tavakban. Amelyikben bicikliztek és rollereztek, amelyikben rajzoltak az aszfaltra, amelyikben bulizni jártak, táncoltak és énekeltek hajnalig. Amelyikben kiültek az erkélyre napozni, vagy csak egyszerűen a Nap felé fordították az arcukat. Amelyikben a gyerekek iskola után a napfényben hazasétáltak.
 Amikor kirepültem a családi fészekből, apáék is elköltöztek a hegyekbe. Elmondásuk szerint, egész életükben keresték az izgalmakat és a történéseket, most szeretnének végre egy hűvös helyen, nyugalomban éldegélni. Úgyhogy így tettek. Vettek egy házat, a kertben apa növényeket termesztett, anya pedig visszatért régi nagy szenvedélyéhez, a jógához. Ezzel nemcsak fiatalon tartotta magát, hanem vendégeket is fogadott, amiből pedig lett elég pénzük arra, hogy újabb magokat vegyenek.
 Idilli életet teremtettek maguknak, és nekem is. Úgyhogy az én dolgom, hogy ezt az örökséget továbbadjam, és létrehozzam ugyanezt a biztonságot és boldogságot a saját családomban is. Még akkor is, ha időközben a világ a feje tetejére állt.

Peresztegi Hanna