1.
Kétezer-száz táján játszódik a történet, ezért aztán nadrágotok fel kell bizony kössétek! Lesznek itten menedzserek, robotok és szentek, meglássátok, csodák nélkül innen el nem mentek! Ígérem, hogy nem jöttetek ide mostan hiába, füleitek hegyezzétek e víg utópiára!
 Akkoriban a technika oly sok újat ontott, hogy Budapest lakossága mindig abba botlott. A sok vívmány felforgatta a rutin-hű napokat, kicsik-nagyok pislogtak csak, s nem sejtettek bajokat…
 No de hallod ne kapkodjunk, szereplőnk is légyen, aki aztán szónokolhat a Széll Kálmán téren. Mert ekképpen világlik ki ottan a nagy tömegből: fején süveg, felöltője tiritarka szövetből. De ez semmi, mert ahogyan szónoklatát kezdi, a sok ember azon nyomban azt is elfelejti, hova indult, minek siet által a nagy téren, inkább áll csak mozdulatlan, letaglózva, tétlen. Minden szempár csak őt nézi, ezren állják körbe, erős hangja sok-sok lábat gyökereztet földbe. Ki lehet hát ez az ifjú, ez a csodás szónok, ki hangjával végtagokba csepegtet ma ólmot? Hogy lehet, hogy tömeg előtt pillája se rebben, honnan indult, s hová tarthat ebben a nagy Pestben? Elárulom, és mindjárt a legelején kezdem, történetét – csak hogy lássad – e lapokra festem:
 Furcsálkodó pillantásból mindig sokat kaphatott, hisz neveként a szép, ritka Éliásra hallgatott. Édesanyja éppen azért nevezte így kisfiát, mert nagy kedvvel forgatgatta mindig is a Bibliát. Első helyre tette biza a Jóisten-keresést, s a kis Éli igen korán kapott ebből nevelést. De kománknak akkoriban csak azon járt az esze, hogy rémesen andalító az imáknak halk nesze. Biza nem volt Éliásunk szertartásra fogékony, a papoknak mondókája neki már-már folyékony. Az intelmek hallatára elfogta a hortyogás, úgy látta, hogy a sok jelkép célja csak a porfogás. Leperegtek őkelméről vallásának tanai, annál inkább érdekelték e világnak javai. Drága autót megpillantva szíve nagyot dobbant, ha palotát látott éppen, vágya szinte robbant.
 Éli pedig a sok jóért tenni nem volt sose rest, főiskolás éveinek helyszíne lett Budapest. Merthogy bizony eldöntötte: „Menedzsernek csapok fel!”, s ezzel együtt minden elvet egy csapásra hagyott el. Tanították, hogy a piac nem ismer már kegyelmet, ősi erkölcs nem ronthat le vállalati fegyelmet. „E világon hűség már csak egynek jár: a profitnak!”, e bölcsesség járta által kőszívét a profiknak. Jól tudták ők, szakmájukban minden elv csak gátol, s feljebb csakis az juthat, ki árkon-bokron gázol.
 Éli pedig megfogadta ezt a sok-sok elvet, melyek által pénztárcája igen jól megtelhet. De nem remélt jó sorsától repkedő sült galambot, tétlenkedés jutalmául ömleni a malasztot. Hanem inkább nyitott szemmel járta a nagyvárost, s ötletelt, hogy mihez kezdjék, nem majd, hanem már most. Így történt, hogy járkáltában meglátta a reklámot, ami rögtön felébresztett benne egy nagy vágyálmot:

„Ha nincs retyerutyája,
legyen Fémből-kutyája!
Mindig hálás, sosem beteg,
zimankóban sose remeg,
ajtót sosem kaparászik,
bolhától nem vakarászik!

Sáros lábbal nadrágjára nem ugrál,
nem állít meg pössentésre farúdnál!
Nincsen soha gyerekekre ugatás,
se más kutyák fara után kutatás!
Válassza, ha unja már a pukikat,
tanítani elkapni a lufikat!

Gombnyomásra szobatiszta,
ígérjük nem küldi vissza,
mert mindenki elégedett,
aki eddig rendelhetett!”

 A hirdetés a gépeknek új világát sejtette, s Éli rögtön úgy gondolta, lehetőség lesz benne: „A robotok hasznossága lesz itt nagy-nagy üzlet, hamarosan éttermekben fémszakácsok sütnek! Aki pedig bepillanthat jó korán e világba, annak biza nem lehet majd semmiben sem hiánya! Diákmunkán tanulom ki, hogy lesz ebből rendszer, azt mondják, hogy sok gépgyártó hazánkban is tesztel!” Így esett, hogy jelentkezett Éliásunk erre, fémből készült munkaerőt próbálgató helyre…
 A sok gépteszt rengetegből pont az első rosta, volt a Retek utcácskában található posta. Ide vették fel hősünket, s egy szép nyári hétfőn, minden egyes betévedő körbenézett kérdőn. Mert a kelő nap tüzében csillantak a fények: kisasszonyok helyén immár emberforma gépek! Eltűntek a postás hölgyek, nem volt barna, szőke, az új gépek kinézete ehhez képest pőre. Így a döbbent ügyfeleknek tekintélyes része, az ijesztő látvány miatt nem figyelt a tényre, még pediglen, hogy eztán már mindennek lesz kódja, csekkfeladás, levélváltás – mindnek más a módja! Ezt hirdette a teremben egy hatalmas tábla, hogy a jónép nagy betűkkel olvassa és lássa, a gépeknek parancsszóként mégis miket mondjon, hogy egy vacak csekkfeladást véletlen se rontson:
 „Hadd mutassuk be Önöknek a legújabb rendszert, melyet cégünk éppen mától élesben is tesztel. Kezelése igen könnyű, egy cseppet sem összetett, útmutatónk minden egyes tudnivalót összeszed. Sorainkkal mire végez, minden kiviláglik, aki egyszer kipróbálja, mindig erre vágyik!
 Első pontként máris tessék olvasni a lényeget, lássuk kérem mi szükséges, hogy vegyen egy bélyeget: Parancsszóként mondja szépen a „Bélyeg kell!” szavakat, véletlen se tájszólással ejtse biza azokat! Ha nem jönne a robottól felelet, nyomkodásra készítse a kezeket! Hogyha rögvest megnyomkodja a száztízes gombot, a parancsnak megértése nem okozhat gondot! Eztán már csak néhány kérdés, s arra rövid felelet, kérjük csakis igen-nemmel alkossa meg ezeket:
 Először is küldésre vagy gyűjtésre? Másodjára, belföldre vagy külföldre? Harmadsorban ráérőst vagy sietőst? Négyre kérdem: bankkártyával fizetős?”
 De a jónép meg se látta ezt a hosszas irományt, úgy gondolta egyszerűbb lesz követni a hagyományt: „Kezit-lábát csókoltatom kegyednek, két sorsjegyet szeretnék a gyereknek! Tudja kedves, az én uram messzi földön tekereg, úgy gondoltam disznótorost küldenék egy keveset. Nem ízlelte igen régen az itthoni kosztot, egész eddig nem csináltunk mi épp ebből gondot. De ha úgyis erre jártam, mondja már meg kérem, két pár hurka elküldése mennyibe fáj nékem?”
 Az új gépsor feldolgozni nem bírta az adatot, munkájának folyamatja így fagyott le hamarost. Itt jön képbe Éliásunk, kinek az volt dolga, a háttérből figyelje meg, hogy megy ennek sorja. Az alagsor rejtekéből nézhette a tömeget, kameráknak képernyőjén lesett ijedt szemeket. A gépeknek hibázását kellett néki jegyezni, soha többé nem fogja már ezt a munkát feledni. Merthogy egész álló nappal körmölnie kellett, hisz a posta újdonsága hiba-halmot rejtett.
 A gépeknek tervezői rövidesen belátták, idő kell még, hogy tudásuk aprópénzre beváltsák. Fejleszteni kellett jócskán a postázó fémeket, a hibáknak listájától láttak még csak rémeket: „A levelek feladói nem adnak ki parancsot, beszélgetnek fűt, fát, bokrot, almát, körtét, narancsot. Mindenfélét kérdezgetnek, ami csak jut eszükbe, útmutatót álmukba’ sem vesznek ezek kezükbe. Percnyi időt nem várhatnak, ha a gép-hölgy késik, lomhaságát szúrós szemmel jól eszükbe vésik…”
 Fáradtságos buzgalommal folytatták a teszteket, míg évszakok festették át sokadszor a kerteket. Hűs tavasznak nyomdokába forró nyarunk lépett, mire gépük háza táján változott a képlet. A masinák munkájában fogyatkozott a hiba, nem történt már minden percben újabb súlyos galiba. A mérnökök minden apró kifogásra kitértek, eleget is tettek ezzel minden egyes igénynek. A robotok nem tűntek már olyan nagyon kimértnek, s szépen lassan gépmunkások lepték el a vidéket. A cégek már nem kerestek anyától szült embert, a gépekre szabták által valamennyi rendszert. Minden szakma mesterére akadt egy-egy típus, az új módi úgy terjedt szét, mint valami vírus. Éliásunk teendője szintén nem volt kivétel, nem kerülte őtet aztán az utcára kitétel, merthogy helyit elfoglalta a „Revizor” típus, szlengesen csak így nevezték: „Fémre cseréld! – rítus”.

2.
Néhány hétig fődögélhet Éli még a gondban, nem oldódik meg e földön minden azon nyomban. Lássuk addig, mi történik fővárosunk ölibe’, csapjunk máris intermezzónk lecsójának közibe!
 A hatalmas változások nem arattak gyors sikert, a jónépnek nem kis része modorából is kikelt. Kézzel írott transzparensek hirdették ki télen: „Ki óhajtott ennyi gépet? Bizonyos, hogy én nem!” A táblákon sok afféle követelés villogott, hogy „A fémes teremtmények kapjanak egy billogot! Minden vendég egyből lássa, kivel is áll szemben, hogyha hús-vér kézre vágyna, rátaláljon menten!” vagy „Tüntessék fel minden boltban, hol robot az eladó, sújtsa őket eztán súlyos, elrettentő fejadó!” és „Írjanak rá szabályokat hány munkásra juthat egy, az új törvény rendeletjét minden ember tudja meg! Aki pedig nem jelenti, hol nincsen már ember, büntetése úgy nőjjék meg, mint a legszebb kender! …”
 Így történt, hogy javaslatnak nem igen volt híja, ámde mégis elmaradt az ötletelés díja. Merthogy a bölcs honatyáktól annyi volt az üzenet: „Szép sorrendben lészen majd csak vizsgálva az ügyetek!” És ahogy az lenni szokott, ez épp annyit jelentett, demonstráló az utcákon mindhiába kerengett. Számuk egyre fogyatkozott, s nem csak hűs szelek miatt, erszényüknek apadtával mindahányuk elriadt. Mert az utcán töltött időt senki meg nem fizette, sőt egy párat főnöksége munkájából kitette. Így ment végül feledésbe a tüntetés-misszió, hiába, a demonstrálás csakis úri passzió!
 A jónépnek nagy többsége fellegeket látva, nem járt többé cukrászatba, tengerpartra, bálba. Azt suttogták, elérkezett a hét szűkös esztendő, éjjelente forgolódtak: Mi légyen a teendő? Szinte kézzel tapintották nyakukon a hurkot, visszasírták a megszokott létbiztonság-burkot. Elvesztették reményüket, kapnak-e még munkát, biztos állás nyugalmában esznek-e még buktát. Sokan köztük tudni vélték: „Eddig volt csak béke, a történtek azt mutatják, itt a világvége!”
 A pániknak mocsarában sok-sok eszme virágzott, kiváltképpen, amelyekből reménykeltés szivárgott. Szónokok és új próféták ütötték föl fejüket, halandónak képtelenség megjegyezni nevüket. Kiderült, hogy rengetegen látnak csodás jeleket, eddig épp csak elfeledték újságolni ezeket. Minden bokor hajlatából kilépett egy táltos, rikoltozván, hogy bolygónknak egészsége gyászos. Messzi földről jött el számos aszkéta és szerzetes, volt közöttük vászonruhás, tar kopasz és termetes. Valamennyi azt hajtotta: nála valld meg bűnödet, vezeklésként dobd el kincsed, ürítsed ki csűrödet! Ez volt tehát a „Szavakkal szidalmazók” csoportja, találóan így köthetnénk őket egy szép csokorba.
 Követendő bölcsességre bőven akadt kínálat, ámde Pestünk lakóira nem hatott a bírálat. Igen hamar múló kedvvel hallgatták a tanokat, melyek lelkük rejtekébe nem hintettek magokat. Nem férhetett kobakjukba mért szól minden róluk, holott éppen munka híján nem izzadt meg hónuk. Úgy gondolták badarság csak érzelmekről beszélni, mikor éppen nem jókedvből kényszerülnek henyélni. Pontosan, hogy nem csak azért kerestek fel bölcseket, hogy soványka tárcájukból temérdeket költsenek. Tudniillik csakis azért kutatták a megoldást, hogy ne kelljen elszenvedjék azt a sok-sok lemondást, amit ez a szűkölködő hét esztendő ajánlott, s a Jóisten nem mellékelt hozzá semmi tanácsot.

3.
És e ponton térjünk vissza, mi is lelte hősünk, ki tesztekről elbocsátván búcsúzott el tőlünk. Munka után koslatása napjait elnyújtotta, ez a nagy-nagy robot válság őt is jócskán sújtotta. Fáradtságos kutatással semmire sem bukkant, ezért aztán egyre többször tévé elé huppant. A zajláda egész nappal jóslatokat szórt szét, úgy tűnt, hogy a bíztatásra szomjazott a jónép. Éliásunk ahogy nézte a hangzatos igéket, kobakjának rejtekéből felbukkant egy idézet: „Bármit kínálsz, jól jegyezd meg, vevőidet kíméljed, félpercenként kecsegtesse őket egy-egy ígéret! Bíztasd őket, jól döntenek, hogyha eztet választják, más terméket böngészgetve magukat ne fárasszák! Hogyha egy-egy portékából temérdek a kínálat, jól figyelj, mert meglapulva, némán jön a bírálat! Hetek múlva derül csak ki, hány vevőt is érdekel, bevételed a nulláról hány ezreket érhet el.”
 Éli ekképp látta által mi a dolgok nyitja: még a fénylő tanoknak is menedzsment a titka. A szavakkal ostorozók többsége is eltűnt, s mindez ugyan nem sokaknak, de neki épp feltűnt. Kiviláglott, hogy a jónép nem tűrte, ki bírálta, kitüntető figyelmével eztán sosem kínálta. Éli pedig azt gondolta: „Egyből kettő légyen, menedzsernek új piacra törni sose szégyen!”
 Felöltött hát azon nyomban egy csillámos tunikát, nem hiába járta végig a város összes turiját. Kobakjának tetejére süvegsipkát húzott, orcájára mosolyt öltve leplezte, hogy nyúzott. A Széll Kálmán téren állva kezdte meg a hírverést, és e naptól fáradatlan végezte a mímelést. Előadta, hogy a Szellem nagy áldása hevíti, látomások útján őtet hatalmába keríti. Mert e Fény-lény eltökélte, hogy a Földet segíti, mondókáját Éli által e világba vetíti. Felruházta kiskománkat olyasfajta ranggal, hogy másokat gyógyíthasson fénnyel, avagy hanggal. Messzi földek távlatából használhassa erejét, elég hogyha egy irányba nyújtja mindkét tenyerét.
 Hírnevének megszerzése nem nyúlt hosszú időkre, a tér adta férőhelyet egy csapásra kinőtte. Hallgatói létszámának megugrása végett, mágus ruhás menedzserünk akcióba lépett. Sportcsarnokot vett ki bérbe a legújabb szeánszra, s nemsokára show műsorba hívták meg egy teára. Nap-nap után közölt róla híreket a média, így fejlődött őrületté az egész komédia. Ismertségben lekörözte a legnagyobb bölcseket, életéről nem is győzték ontani a könyveket.
 Ahogy látod, Éli terve így lett igen kelendő, küzdelmektől csüggedt szívnek reményt újra teremtő. Merthogy minden mondatának az volt bíz a magva, hogyan fogja képességét a jónépért hadra. A rábízott energiát bőkezűen osztja, balszerencse terheitől híveit megfosztja. Aki beáll táborába, élte kivirágzik, mindez Éli beszédéből szépen kiviláglik. Megoldja majd a pároknak, családoknak gondjait, szabadítja a búbánat tömlöcének foglyait. Eltünteti régmúltadnak szíved tépő sebeit, azáltal, hogy feléd tartja jól megáldott kezeit. Gyógyítói erejével sosem bánik csínján, így nem lesznek követői reményeknek híján.
 Egy szó, mint száz, mondókáját arra domborítja, hogy sorsodat áldásával miként boldogítja. Kimondva és kimondatlan visszhangzik az ígéret, egyéb reklám nem is kellhet Éliásunk hírének. Sokak hitték, hogy éltüket csak e férfi váltja meg, s kegyelmének kikérését egyikük se bánja meg. Oly nagy igény mutatkozott tálcán kínált tanácsra, miként húsvét vasárnapján frissen sütött kalácsra. S noha Éli igéiből nem sok minden sült ki, ebből a sok hívő előtt semmi nem derült ki.
 Éli mégis éveken át folytatta a humbugot, nem is sejtvén angyalai mennyire is huncutok. Hiába is hitte kománk, hogy a felhők üresek, mindez csakis azt jelenti, az égiek ügyesek. Nem fedik fel ők magukat a halandó szemnek, mégis köztünk bolyonganak apróbb s nagyobb szentek. Sokan pedig azt gondolják, kicsinyes a Teremtő, szemében csak az értékes, aki bőszen vezeklő. Nem is sejtik, hogy a Jó Ég mindőjüket segíti, angyaloknak védőszárnyát reájuk is teríti. Mert a felhők törvényében az az egyik kitétel: „Minden ember mellett két fő, s ez alól nincs kivétel!” Ezért aztán Éli nyomát taposta két angyal, nem törődve napsugárral, esővel és faggyal.
 A légies teremtmények egyszer összebeszéltek – felhőkben is akadnak ám jó kedélyű egyének. Így esett, hogy megtréfálták a hitetlen Élit, pont mert sokan megváltónak, prófétának vélik. Ettől fogva Éliásunk minden éjjel útra kélt, akkor is, ha rőt szakállát sarki szellő fútta szét. De az ifjú prédikátor nem volt ébren ez alatt, eszmélése álomföldén minduntalan elakadt. Alva járva serénykedett, járta a szűk utcákat, s végezte a Jó Ég által rája bízott munkákat. Igaz és bölcs mondatokat festett nyárban, hidegben, pont ő, ki a lelke mélyén totálisan hitetlen. Lássunk hát egy rövid példát az Ég adta igékre, díszes-mintás graffitiként magunk elé idézve:
 „Oly sok mindent e világban meg kéne még keresnünk, ámde közben ne felejtsük, kik röpdösnek felettünk! Tudják jól ők, a halandók folyton folyvást hibáznak, s mégis reánk szüntelenül, rendületlen vigyáznak! Hogyha mellkas közepéből, szívből szól az üzenet, mindörökké meghallgatja az égbolti ügyelet!
 És ha komám e sorokat ostobának nevezed, akkor bíz a nagy csodákat mind rossz helyen keresed! Önmagadnak sajnálása bezárja csak füledet, s azt hiszed, hogy fohászodra odafenn is süketek!”
 Városlakók olvasgatták jártukban és keltükben, s a falfirka apró szikrát gyújtott fagyott lelkükben. Úgy volt nekik szükségük már szívből szóló fohászra, mint a péknek a zsemléhez, kiflihez a kovászra. Megérezték, hogy a sorsnak rájuk is van gondja, hiába a robotokat a sok gyár csak ontja. Egyszeriben félretették a bénító bánatot, és lerázták tagjaikról, amit a por rárakott. Nekifogott buzgósággal, aki mihez értett – ki gondolná, hogy a sok cég kisembertől félhet! Az írnok írt, a pék sütött, hogy ha nem volt máshol, tévé helyett munka hangja jött ki a lakásból. Ki útszélen, ki hol tudott végezte a dolgát, egy volt a cél: ne érintsék a boltoknak polcát. Megtermelték, amit tudtak, nem vettek ők mástól, főképp nem a fémből készült emberi képmástól. Kikerülték, ami robot, keresték az embert, így kapott a gazdaságunk egy igazi hengert, ami szépen kipréselte belőle mi gépi, mert azt vették mindahányan, mi valódi, kézi.
 És itt most már befejezem, de még csak egy strófa, Éli vajon mai napig a tereket rója? Előadja híveinek azt a sok-sok maszlagot, amit hallva nem voltak ők mások, csakis mamlaszok? Úgy történt, hogy folytatta ő a nagy mágus szerepét, továbbra is megkereste ezzel földi kenyerét, de éjszaka, amíg a nép ágyikóban hortyogott, Éli kománk alva járva, tiszta szívből dolgozott, hogy a jó szó falfirkaként mindenhová eljusson, s rajta a sok égi szellem folyton folyvást kuncogjon.

Márki Zoltán