Kétezer-száz körül indul ez a móka, nem maradt már akkorára sarkkörön egy fóka. Az égből a napsütésnek soha nincsen vége, elolvadt a jegesmedvék valamennyi léke. Hollandia régen eltűnt, nyoma sincsen mára, megváltozott Európánk megszokott képmása. Eltűnt biza sok-sok alföld, sziget, no meg földnyelvke, a változás országoknak határait tördelte. És akiknek a víz miatt költözniük kellett, messzi honba települni semmibe se tellett.
 Kedvelt cél lett magyar földünk, jött ám görög, francia, s kis hazánkat sikerült is mindüknek belaknia. Milliókkal sokasodott ezáltal a nemzet, a sok régi ünnepnapot változtatni kellett. Merthogy minden jövevénnyel jött egy cseppnyi kultúra, nem jártak ők táncházakba, bálokba vagy búcsúba. Hanem saját hagyományuk ünnepelték együtt, saját régi szokásukat tartani volt kedvük. Óhazájuk étkeiért túrták fel a boltokat, de hiába nézegették fel-alá a polcokat. Ruhaboltban kérdezgették, van-e népi viselet, de mindig csak azt hallották: „Nem ismerünk titeket! Nem tudjuk, hogy mit vesztek fel hagyományból, szokásból, a lagzikon miből isztok, kancsóból vagy pohárból. Ezért aztán nem is tartunk efféléből készleten, hiába is kérdezgettek erről ilyen félszegen!”
 Így a vevők fűnek-fának panaszolták hetekig, hogy megszokott portékájuk halma nem ér egekig. Addig-addig, míg a hiányt kormányunk megneszelte, és közülük egy miniszter végül fel is vetette, hogy a messzi Ázsiába írjanak egy kérvényt, miben a sok népszokásnak holmijait kérjék. Merthogy ottan, messzi földön gyártottak már mindent, náluk kellett reklamálni, ha a boltban nincsen.
 No a messzi Ázsiába eljutott a zord hír, a sok betű a papírról valósággal ordít:
 „Tekintetes Ázsiai Uniónak népe!
 Nekünk itten magyar földön nagy segítség kéne! Eljött hozzánk sok-sok ember, más idegen földi, de kedvüket a holmiknak hiánya felőrli. Kutatják csak, keresgélik, mit megszoktak otthon, s mindahányszor úgy maradnak üres kézzel, hoppon.
 Ezért kérjük, kis hazánkat holmival elárasszák, gyáraikat termeléssel kissé jobban fárasszák. Küldjék már el hajóikkal, ami nékünk hiányzik, a felhőtlen boldogsághoz nálunk csak ez hibádzik!”
 Így történt, hogy felpörögtek a távoli gyárak, látták azt, hogy kis hazánkban a jónép nem várhat. Kikötőkben pakolták ki tonnaszám a bárkákból, hogy a magyar bőségesen válogasson márkákból. És hogy ez a sok-sok áru el is fogyjon rendesen, mindenféle hirdetések bíztattak rá lelkesen:
 „Azt mondja a magyar-virtus, hogy halmozás-lázban égj, ebből biza ki ne gyógyulj, akkor jönne ránk a vég!”
 „Ha jót akar tenmagának, gyűjtögetni tessék, hogy naphosszat a szomszédok irigykedve lessék!”
 „Világhíres hungarikum a vásárlás-kultúra, szokások közt nem bukkanhat ennél nagyobb múltúra!”
 Így kívánta tekintetes kormánypártunk elérni, hogy a magyar heves vágya sose tudjék elégni. Hogyha nem is kell már néki újabb cipő, zokni, akkor is, ha sok-sok inge sosem fog elkopni, kívánja meg, ha egy nadrág a polcokról rákacsint, azon nyomban próbálja fel, ne csak nézze odakinn. A tavalyi avítt göncöt ne lássa már csodásnak, ne tekintse időtálló, tartós, szép alkotásnak.
 És bizony a kampányoknak meg is lett a látszatja, rá is kaptak kis hazánkban a legújabb tárgyakra. Minden magyar akként látta, nincs egy rendes gatyája, dologidő végeztivel szaladt mind a bazárba. És ha otthon a holmitól nem lehetett férni, nem kellett ám kukásautót ezért külön kérni. A föld gyomra minden sarkon tartályokat rejtett, kinél felgyűlt, minden fölös dolgot abba ejtett.
 Úgy látszott, hogy ennél inkább semmi se lesz rendben, így gázoltak nap nap után divatban és trendben. Dúdolták a slágerrá vált „Petákomért hoci” dalt, ámde akadt éppenséggel egy picinyke gond és baj, mert a sok tartály üres gyomra igen hamar teli lett, de ettől még nem volt senki, aki jócskán megijedt. Számoltak ők korábban is e kelletlen hibával, pucoltatták éjjelenként jópár dolgos brigáddal. És ez így ment sok-sok évig, míg úgy esett végül, egy brigádtag a sok lomba szinte beleszédült. Mert fejébe szöget ütött: „Ha tartályban kutatok, azt látom, hogy új dolgokból emelkedtek kupacok. Ennél jobban pazarlásunk nem lehet bemutatni, világhálón fogom eztán mindenkivel tudatni!”
 És a nagy hír az éterben futótűzként terjedt, nem is hinnéd, hogy a jónép rája miként gerjedt. Azt beszélték: „A sok holmi egekig fog érni, nem lesz eztán olyan tartály, miben el fog férni. Hová kerül a sok limlom, felér majd az égig, unokáink azt se tudják, hogy az ott fenn kéklik. Elárasztja magyar földünk, mint valami tenger, s nem lesz másik lakóhelyünk, csak egy piciny henger, az is csak a föld alatt lesz, mint valami koporsó, a túlélők lakhelye lesz – nem első, de utolsó…” Ilyen mondák keringettek a nagy világhálón, a sok ember egymásnak írt szelíden, vagy bántón, lényeg az, hogy elborzadtak a hulladék hegyeken, és a holmik megtartását ajánlották melegen.
 Addig-addig bujtogatták egymást ott a hálón – s reméljük, hogy nem hangzott el sértés köztük fájón –, míg a pánik a vásárlás reklámjain kifogott, be is vették a táblákat: „Mind eladtuk, kifogyott!” Nem apadtak, port fogtak az áruházi készletek, és ez minden vezetőnket bánkódásra késztetett. De soká nem búslakodtak, összeültek menten: „Mi lészen hát ekképp vélünk, ismeretlen trendben?” Egyik így szólt: „Divatguruk kompetensek ebben, ők diktálják mi pottyanjon kosarunkba menten! Nem lesz itten az avíttnak újból széles divatja, hogyha ezt pár híres ember a blogjára kirakja!”
 Így történt, hogy kifutókon hirdették ki télen: „Új-gönc-címke fityegjen a ruhák szélin kérem! Lássa ember égen-földön, új ez a szép termék, nem az ódon elődökről reád maradt kelmék!”
 No de mindez, hogy esett le minékünk, a népnek? Mi történik, ha odafönn ez irányba lépnek? Minden egyes következményt ki lehet-e sakkozni? Érdemes-e kampányokkal fogyasztásért harcolni? Nézzünk is meg egy tipikus, jellemző kis példát, a sok holmi elérte hát eredendő célját? Hozott-e a sok-sok áru boldogságot, örömet, érdemes-e lefutkosni hasonló nagy köröket?
 Legfőképpen a nebulók mutatják e dolgot, róluk rí le legelőször, ki mennyire boldog. Ők még ugyan nem leplezik, mi szívüket nyomja, illendőség köntösének egyikük se foglya. Kimondják még kerek perec, mi is a nagy helyzet, semmiféle mellé-beszéd tévútra nem kerget.
 Nézzünk tehát egy nagy kamaszt, ki példánkat adja, s fejére az igazságot leplezetlen kapta. Özil névre hallgatott ő, és ha hiszed, hogyha nem, e furcsa név elterjedt már az Alföldön odalenn, merthogy oda rengeteg sok német ajkú települt, és e szép név a nagy helyi köztudatba bekerült. Özil ottan cseperedett, hol kopár szik sarja, de szüleit egyre inkább az a nagy vágy marta, hogy hazánknak legnagyobbik városában éljenek, nyugovóra nagy tornyoknak árnyékába’ térjenek. Addig-addig keresgéltek munkát, no meg szállást, olyannyira óhajtották a városi lármát, hogy végül is kis hősünknek Pestre került családja, és novellánk épp a kies Deák téren találja. Itt járt kománk iskolába, koptatta a padokat, és egy erős, új érzéstől fujtatott már nagyokat. Egy szép kislány kegyeiért kezdett hősünk epedni, s hónapokig nem tudta őt egy percre sem feledni. Egész nappal szövögette az udvarló bókokat, mikkel talán kiérdemli a várva várt csókokat. Otthon pedig tükör előtt mondta őket próbából, nem volt ám még gyakorlata az efféle prózából. Éjjelenként hánykolódott vágyaitól ébren, és ez bizony végig így ment egész ősszel, s télen. A tavasznak érkeztekor nem bírta már továbbra, egy szombaton cselekvésre szánta magát sokára. A vasárnap lassan telt el, kínja sose csökkent, bezzeg máskor a két szűk nap pilla alatt röppent.
 Nagy nehezen érkezett el az a fránya hétfő, a kétségek napjaiból ez lett hát a végső. Az órák közt a szünetben kinn voltak az udvaron, de ez apró részletekkel figyelmed nem untatom. Lényeg az, hogy folyvást leste, mikor lesz majd pillanat, hogy közös szép jövőjükre köszöntsön a virradat. Igyekezett, hogy a kislány közelébe férjen, de az meg sem hallotta őt, tereferélt éppen. Ilyenképpen vánszorogtak, teltek csak a percek, amíg lelke kazánjába gyűjtötte a merszet, ám a csitrik felfigyeltek, olyannyira téblábolt, s azon nyomban gyanították, nem lehet ez tréfából. Hősünknek meg az nem tűnt fel, hogy már róla sugdosnak, hisz a lányok egymás között folyton folyvást kuncognak.
 Mikor pedig a lányegylet feloszlani kezdett, egy barátnő Özilünket félrevonni nem rest: „Miért nem lóg ruháidról újdonságos címke? Hogyan állhatsz elénk ilyen ódivatú ingbe’?”
 Így lett Özil elüldözve, és a szavak szúrták, úgy érezte, megtépázták lelke minden húrját. Bánatában felkeresett minden komát, barátot, s fájdalmára kért is tőlük egy-egy jó szót, tanácsot. És ahogy a kispajtások hallották a szózatot, a lányokhoz hasonlóan folytatták a szólamot: „Özil kománk, álmaidból végre te is ébredezz, rongymárkákkal hódíthatod meg a fehérnépeket! Fizimiskád, ha megnézik, egyből azt kell látniuk, az utolsó divat tartja lázban ezt a szép fiút. Ez vagyon itt a belépő, de még csak a kezdet, ami első benyomásként képzeteket festhet. Utána jön számadásod vagyonról és rangról, mit látsz vajon odahaza kinézve a gangról. Ha csodás a panoráma, és pazar a kégli, ezeknek itt bizonyára a fejébe vési, hogy a legény nem él biza soha zsíros kenyéren, érdemes hát kacsintgatni rája igen serényen!”
 Hősünket a megdöbbenés oly erővel rázta, hogy a nyári meleg időt egész nap csak fázta. Helyét biza nem találta, bármibe is kezdett, homlokára a nagy bánat fellegeket festett. Nem tudta ő elképzelni hogyan lesz majd továbbra, azt gondolta ez a balsors legdurvább netovábbja. Egész éjjel tépelődött, forgott csak az ágyban, milliószor megszámolta a sarkokból hány van. Nagy sokára nyomta csak el a buzgóság végül, mire az ég pirkadatkor világosra kékült.
 Ugorjunk hát egy-két nyarat, mert itt nincs még vége, a nagy bánat Özilünkben nem lett félre téve. Nem fojtotta őkegyelme játékgépbe, regénybe, átélte, hogy a semmibe illan minden reménye, arra, hogy a szép leányzó szeme reá találjon, s tekintete ne akadjon el egy míves kabáton. De éppen e pillanatban, ahogy ezt belátta, az a nagy-nagy reményvesztés, ami eddig rágta, hirtelen csak tovaröppent, eltűnt a kimerültség, s helyébe a nyugalomnak óceánja terült szét. Megértette miről is szólt ez a nehéz lecke, és ezután Özil kománk soha nem feledte, hogy kerülje nagy-nagy ívben a halmozás híveit, semmire se értékelje a trendeknek míveit. Hanem inkább keresgéljen olyasféle társat, aki benne megtiszteli azt a belső másat, ami a sok külsőségben benne sosem rejtezhet, s nem a gúnyát látja rajta szépnek, no meg kedvesnek.

Márki Zoltán