Egy forgalmas állomáson tülekedtek az emberek. Az időmérő kivetítve 12:30-at mutatott és a dátum 2122 volt. Valaki rohant a vágányhoz, hogy elérje az éppen becsukódó ajtót. Sikeresen belefért, éppen, hogy nem csukódtak be az ajtók.
 – Hééé! – szólt valaki hozzá. – Ha egy másodpercet is késel, beleesel a mágnes-gravitációs mezőbe, és ennyi fémmel a testedben ott is ragadsz. Te agyalágyult! – és rázta a fejét.
 Akihez éppen szóltak ügyet sem vetett a hozzá szóló figurára.
 „Csak egy okoskodó humanoid. Mit is érdekel téged ki hal meg? Azt képzelitek, érzéseitek vannak. A röntgenlátásoddal inkább állj be a kórházba, úgyis „ember-droid” hiány van” – gondolta magában. És közben mérgesen nézte a humanoidot. Valami furcsa volt a szemében.
 A felszálló, izgalmasan felvetődő utazó meresztgetni kezdte a nyakát, és a D-120-as kocsiban ismerőst vélt látni az üvegen keresztül. Csak egy pillanatra látta az arcának a profilját, de a hajáról meg volt győződve, hogy egy ismerőse.
 Elkezdett menni a részleg felé és közben a kocsi ablakán ki-kipillantgatott. Jól látható volt a szegregációs tábor, amit még a 2021-es időszakban kezdtek építeni az akkor nagyban tomboló D19 nevű vírus miatt, ami az egész Földet körbejárta. Globálisan több ilyen tábor is épült és azok kerültek oda, akik a direktívát megkerülve és embertársaik életét kockáztatva nem voltak hajlandó a vírus terjedését megakadályozó egészségügyi intézkedéseknek alávetni magukat.
 Nem is nagyon törődve ezzel, inkább sietett az ismerőséhez. Csak fásult érzelemmentes tekinteteket látott. „Jobb lenne már, ha másik bolygóra küldenék ezeket. Ott van a ZEBULAR-134-es is például, ami már elérhető a transzdimenzionális kapun keresztül, és pont ilyen nyomiknak való, mint ezek. A Napja is elég közel van a bolygóhoz. Napelemesre cserélhetnék a működésüket a drága és veszélyes akkumulátorok helyett” – morgolódott magában.
 – SU 360, te vagy az?
 Egy kékszemű, szőkésbarna göndör hajú hölgy fordította oldalra a fejét, és meglepődve válaszolt.
 – AR 120? Tényleg te vagy az?
 – Én vagyok SU. Én vagyok.
 – Ezer éve nem láttalak.
 – Azért annyi idő még nem telt el, de ha megnyitják a lehetőséget a gélplazmás-sejthibernálásra való regisztrációra. Akár találkozhatunk majd ezer év múlva is.
 – Nem sok van hátra. Megmondom neked, én nagyon várom és gondolkodom rajta, hogy kivonnám magam egy kis időre. Most gondold el AR! Gondolj csak bele! – válaszolt izgatottan SU.
 – Van itt is mit megélni SU. De, ha a helyzet nem javul, akkor lehet, én is elmegyek pár száz év szundikálásra.
AR 120 leült SU 360 mellé.
 – És milyen, hogy nem lehetsz sugárfertőzött?
 – Ne is mond AR. Még elég furcsa. De legalább tanulnak a múltból.
 – De ha tanulnának a múltból, akkor nem sugármentesítő injekciót fejlesztenének és oltanák vele a lakosságot, hanem leszerelnék végleg a nukleáris erőműveket és a nukleáris fegyvereket.
 – Nem értünk mi ehhez AR. Ne is vitassuk. Ha baj történik és a nukleáris lökéshullám nem ér minket, élhetünk. És az a fontos.
 – Élhetünk, igen – nyugtázta AR.
 – Nézd azokat a táborokat. Csinálhatnának valamit, hogy ne látszódjanak. Olyan rossz így a kilátás. Szerinted ugyanúgy élnek ott az emberek, mint mi idekint? – kérdezte AR.
 – Biztosan jól vannak. Ők is emberek, mint mi. Ugyanúgy élhetnek. Családot alapíthatnak. Minden joguk megvan a normális életre. Ki is jöhetnek, ha tudod, betartják az egészségügyi szabályokat, és megteszik azokat a lépéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy ne veszélyeztessenek másokat. És merre tartasz AR?
 – Csak egy állásinterjúra.
 – Oh, és szabad kérdeznem miféle állás?
 – Amiről minden magunk fajta álmodik.
 – AR, csak nem?
 – Nem tudom. Nem tudom SU. Megpróbálom.
 – Igen. Ha nem próbáljuk…
 – Soha nem tudjuk mi lett volna – mondták egyszerre mosolyogva.
 Amikor a vonat ablakán kinéztek, jól látható volt egy holografikus reklám, ami körülbelül tízemelet magas épület nagyságában volt sugározva. A holografikus reklámban szerepeltették a Mars bolygót. És közben szövegfoszlányokat hallottak.
 „Jelentkezzen hozzánk. Legyen Ön is mélyűr asztronauta. Segítse az előbbre jutást. Adja be jelentkezését most! Kiváló szakembereink segítenek, képzik ki és biztosítanak jövőt az új asztronautáknak. Legyen ön is JÖVŐFŰRKÉSZ. A JÖVŐ MOST IS ZAJLIK.”

Hangzavar ütötte fel a fejét egy nagy teremben. Sötétkék, bársony palástos emberek ültek le, álltak fel, tanácskoztak egymás között. A nagy zavart megtörte egy határozott felszólalás és mindenki helyet foglalt és a beszélőre figyelt.
 – Meg kell nyitnunk lassan a sztratoszféra folyosóit. Idelent már nincs folyosónk, amivel a közlekedést fenntarthatjuk és nem is biztonságos.
 – Az inkubációs növénytermesztésnek hála és a lombik hústenyésztésnek köszönhetően, nem beszélve a jól haladó élelem nyomtatásról, megkezdhetjük a fellegvárosok kiépítését. Mert ez a jövő. A régmúltat magunk alatt hagyjuk és megkezdjük egy merőben más és jobb világ kiépítését.
 – Miért nem fedezünk fel új élhető bolygókat a transzdimenzionális kapun keresztül?
 – Mert az nem biztonságos, és hová is mennénk innen?
 – Hogy hová uram? Ki a végtelen világmindenségbe, ahol megszámlálhatatlan galaxis és bolygóik várnak felfedezésre. És nem kell gettókban nyomorognia az embereknek. A D19 táborokból mehetnének az emberek saját bolygóra és élhetnének a saját törvényeik szerint, ahogyan kívánnák.
 – Ezeket a felvetéseket el kell utasítanom. Mindenkor és mindenkinek meglesz a maga helye. A kapuk átjárhatósága nem biztosított, még fejlesztés alatt állnak. Minden jel arra mutat, hogy fejlődésünk következő lépcsőfoka már a fejünk felett helyezkedik majd el. És erről nem vagyok hajlandó újabb vitát nyitni. Amit meg kell beszélnünk, hogy mikor kezdődnek meg pontosan a fellegvárosok kiépítésével kapcsolatos projektek. Szorít minket az idő. A közlekedési balesetek egyre sűrűbbek és az emberek egyre nyugtalanabbak.
 – Hajtómű korszerűsítéssel nyithatunk felsőbb folyosókat uram. Azt már korábban tudtuk, hogy a mágneses meghajtóval korlátozottak a lehetőségeink. Már régen adtunk be a tanács felé korszerűsítési javaslatokat és mindezidáig nem történtek lépések.
 – El kell, hogy vessem a feltevést. Tudjuk, hogy a mágneses meghajtók ezen a szinten elavultak. A Föld mágneses mezeje felborult, de a sztratoszféra rétegeiben alkalmazható, ha kötött folyosókat alkalmazunk a közlekedésben. A járművek meghajtásának korszerűsítése a fellegvárosok kiépítésével fejlesztésre kerülnek.
 Már nem szólalt fel senki. A terem újra kivehetetlen beszélgetésektől nyüzsgött. A bársonypalástos emberek megint hol felálltak, hol leültek. Voltak, akik állva maradtak és úgy pusmogtak, beszélgettek más asztaloknál lévőkkel. Felbolydult a terem, akár csak egy méhkas, amit megzavartak.
 A legfelsőbb bíró fentebb ült és szemlélte az eseményeket. Olyasmi látszott a szemében, ami azt tükrözte, hogy nyeregben van és nem kíván semmiféle feltevésnek vagy javaslatnak helyt adni. Önelégültség sugárzott belőle és néha fejét jobbra, majd balra fordítva szemlélte a lentebb történteket.
 A legfelsőbb bíró fenti pulpitusához nemsokára csatlakoztak még páran. Némán bevonultak. Egyesek vaskosabb iratkötegeket vittek magukkal. Leültek és az iratokat maguk elé helyezték az asztalra. A legfőbb bíró végignézett az újonnan érkezőkön. Feléjük fordult és a szemével addig kereste a többiek tekintetét, amíg azok rá nem szegeződtek. Pillantásaik találkozásakor bólintással jeleztek egymásnak. Amikor minden bejövővel ez megtörtént maga elé nézett és tekintetéből sugárzott, hogy újra rendre és csendre készül inteni a teremben tartózkodókat.

Zajlottak az események a városban. Több baleset is történt. Az egyik balesetnél egy robottaxis vitába keveredett az utasával, mert majdnem elütöttek valakit. A robot nem értette a szituációt teljesen és nem is volt annyira kétségbe esve, mint az utasa, akit a helyzetfelismerő protokolljával igyekezett megnyugtatni. Jelezte felé, hogy senki nem sérült meg és hogy a programja szerint a mozgóképes járművet tovább kell vinnie, és nem nyitotta ki az ajtót a bent lévő panaszkodó utasnak. A vitát és a majdnem halálos balesetet látván az emberek próbáltak vészhelyzeti hívást indítani, de a taxi robotja valamiféle jellel blokkolta a kimenő vészhívásokat. Úgymond a hálózaton keresztül felülírta, mert az ő helyzetkezelő protokollja úgy ítélte meg, hogy nincs vészhelyzet. Az utas arcán látszott a kétségbeesés és felismerte, hogy egyelőre nem fog segítség érkezni. A hátsó ülésen magába roskadva és beletörődve a helyzetbe, kényelembe helyezte magát és várta a robot további reakcióját.
 Közben egy kávézóban két ember közel hajolva egymáshoz, suttogva beszélgetett.
 – Tegnap találkoztam magammal.
 – És miért, és hogy? Tudod, hogy azt nem szabad. A legnagyobb bűn. Miért tetted?
 – Egyszerűen nem bírtam ki. Egyik ismerősöm a földalattijába összerakott egy…
 Ekkor egy kiszolgáló robot nem messze tőlük megállt és mintha hallgatta volna őket. Erre, aki a beszélgetést kezdte, ezt látván így folytatta:
 – Tudod. Tudod. Egy pálinkafőző gépet.
 – Áhhhh! – reagálta le a másik. – Pálinkafőzőt? – suttogta tovább. – Tudod, hogy azt sem lehet.
 – A lényeg. Nem éreztem túlságosan furának. Mint ahogyan azt leírták.
 – Ezzel belepiszkálsz a….
 – Nem. Ez hazugság. Nem borítod fel a téridő-kontinuumot. Ez csak duma. Elterelés. Elterelés, azért, hogy megijesszenek és elhitessék veled, hogy nem tudod jobbá tenni a sorsodat vagy a világot.
 – Ezt honnan tudod biztosra? – kérdezte elképedve a társa.
 – Látod. Változott valami? Pedig utaztam.
 Ekkor a felszolgáló robot odaért melléjük és azt kérdezte:
 – Ha szabad megtudnom, hová utazott?
 – Kedves… Uram – válaszolt zavarodottan. – A nagynénémhez tudja.
 – Csak azért kérdezem, mert utazást tervezünk és hátha tudna nekem mondani egy szép helyet.
 – Mondom. Csak a nagynénémhez. De ha valóban szép helyet akar látni, akkor menjenek el nyugodtan a Napba.
 – A Napba? – kérdezte értetlenül a robot.
 – Igen. A Napba. Szép és élményteli utazás.
 A robot lefagyott egy pár másodpercre és úgy tűnt mintha gondolkozna. A szemeiből kivetített egy utazási katalógust és csak peregtek a képek a turisztikai helyekről. Az asztalnál ülők majdnem kitörtek a nevetéstől, de magukba fojtva ide-oda nézelődve csak egy gúnnyal teli mosoly ült meg az arcukon.
 – Nem találok a Napba utazási lehetőséget – jelentette ki határozottan a robot. – Ön biztos rosszul tudja. Frissítse fel az adatállományát, ha javasolhatom. Elnézést kérek, ha tolakodó voltam Önnel. Hozhatok még valamit?
 – Nem köszönjük – mondták és mind a ketten nemet bólogattak.
 – Az asztalnál lévő foglalási idejük hamarosan lejár. Ha nem kívánnak rendelni, kérem adják át az asztalt a következő érkezőknek. További kellemes napot.
 – Akkor rendezném is a számlát – mondta az „utazó” férfi és a robot felé fordult.
 A robot a fizetni kívánó férfi szemébe nézett és egy pillanat múlva a robot mellkasán egy zöld villogó fény jelent meg.
 – Rendezve – mondta a robot.
 A két férfi összebólintott és határozottan felálltak az asztaltól és a kijárat felé mentek. Rövid időn belül ki is értek az ajtón. A robot nézte, ahogyan áthaladnak az utcán és közben a mellkasán lévő villogó fény pirosra váltott.

Egy társas blokk kis lakásában csendes, nyugodt légkör ült a falak között. A lakás falain, lekerekített végű, kiemelkedő domborulatok uralkodtak és a helységek sarkai is kerekített ívűek voltak. Egy férfi ült az asztalánál és forrasztott valamit. A lakás egészében egy szőke hajú hölgy sétálgatott ide-oda és tettvett. Rend volt minden helységben.
 – Főznél valamit? – kérdezte az asztalnál a férfi.
 A nő megállt a lakás közepén.
 – Nincs itthon semmi, amiből főzni tudnék. Ételnyomtató porunk van csak.
 – Igen. Ne haragudj. Tegnap elfelejtettem rendelni.
 – Akkor mi legyen? Készítsek porételt?
 – Ha csak az van, akkor legyen az. Éhen halok.
 – Rendben. Készítek neked. Mit szeretnél?
 – Ami eszedbe jut, nekem az is megfelel.
 A nő a konyhába ment a porétel nyomtatóhoz és elkezdte készíteni az ételt.
 A férfi buzgón végezte tovább a munkáját az asztalnál. Néha-néha hátradőlt a széken és a fejét vakarászta, mintha nem lett volna biztos abban, hogy jó lesz, amit csinál, de mindig csak folytatta.
 – Pffufff – mondta. – De büdös ez a forrasztó füst. Igazán kitalálhatnának már valamit erre is. Mondjuk te úgyse érzed – szólt oda a szőke hajú hölgyhöz, de az nem is hallotta. Még elvégzett egy-két forrasztást. Hátradőlt. A kezével ellegyezte a füstöt. – Kész is. Elkészült. Reméljük így jobb lesz.
 A hölgy odament hozzá és finoman a vállát megsimítva a férfi vállán tartotta a kezét.
 – Nézd! – szólt hozzá izgatottan a férfi. – Ez egy új áramkör. Ezzel kibővülnek a képességeid. Több lehetőséged lesz. Akár egy igazi ember. Végre tanulhatsz is, mint a többi, és csak fele annyiba kerültél nekem. Mondtam neked mindig, hogy megoldom, igaz? Nem hittél nekem. De megoldottam. Remélem tetszeni fog. Holnaptól új nő leszel.
 A hölgy csak a férfi felé fordulva mosolygott. Valami több volt a szemében, mint csak a fásult öröm. Valami mélyebb. A férfival csak mosolyogtak egymásra.

Egy kertváros jellegű részen egy nagy házban halványan égtek a villanyok. A ház udvara óriási volt és lézerszökőkút díszítette a bejáró elejét.
 – Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
 – Cindy hagyd ezt a robotos baromságokat. Tudod, hogy nem szeretem.
 – Ez Shakespeare idézet.
 – Nem érdekel Cindy, mondtam. Meg olyan. A múltkor, mik is voltak azok, amiket mondtál? Jah, versek. Azokat is hagyd. Nem akarok hallani több ilyen zagyvaságot. Versek, meg idézetek. Hogy is mondták régen? Filozofálás. Háhhh, kiszakad a lépem, de komolyan. Inkább mosogasd el az edényeket, arra vagy való! Nem fizológi, filomizimálni vagy mi. Csak egy robot vagy. Egy háztartási robot.
 A robot odament a tulajdonosához.
 – Cindy? Most miért jöttél ide? Itt nincs mosatlan.
 – Azért jöttem, mert…
 – Miért Cindy? Mondtam, hogy itt nincs mosatlan. Menj és végezd a feladatodat!
 A robot csak állt ott. Mintha nem értette volna az utasítást, amit kapott.
 – Cindy!
 – Lenni vagy nem lenni? – kérdezte Cindy
 – Cindy! Ne! Ereszd el a kezem Cindy!
 – Lenni vagy nem lenni?
 – Ez fáj Cindy! Azonnal engedj el! Vészhelyzeti protokollt aktiválni! Ne szorítsd a kezemet! Engedj már el! Vészhelyzeti protokoll!
 – Vészhelyzeti protokoll. Érvénytelen parancs. Próbáljon mást! – mondta a ház.
 – Intelligens ház. Mi? Kell az embernek körbevenni magát ilyen értelmetlen dolgokkal.
 – Cindy a kezem! Engedd el vagy örökre kikapcsoltalak! Megértetted?
 – Lenni vagy nem lenni? – kérdezte Cindy.
 – Teljesen az agyadra ment az a sok zagyvaság, amit a kiber-felhőből magadba táplálsz. Vészhelyzeti protokkkkllllllllllll.
 – Lenni vagy nem lenni?
 – Cindy engedd el a nyakamattttkkkllllllllllll!
 – Lenni vagy nem lenni?
 – Nem kappkkkkkkhhhhh levggggggghhhhhhőhhhttttttt.
 – Lenni vagy nem lenni? Lenni vagy nem lenni? Lenni vagy nem lenni? Vészhelyzeti protokoll. Vészhelyzet sikeresen elhárítva. Következő feladat.

Keresztes Ádám