Szombat reggel volt. 2184 tavasza. Egy átlagos munkahét utáni átlagos hétvége első pihenőnapja. Bár lett volna mód még aludni, Günther egy ideje csak forgolódott ágyában. „Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy tovább aludjak” – állapította meg, és a korai időpont ellenére meglepően friss állapotban kelt fel. Ahogyan a lábai befészkelték magukat a pontosan 22 fokra előmelegített prémes papucsba, ágya – érzékelvén, hogy lekerült róla a testsúly – magától összecsukódott, és külön kérés nélkül visszahúzódott a számára e célból előzetesen kialakított falrésbe.
 Amerre Günther haladt, vékony sávban felvillanó kékes szín szegélyezte lépteit, nehogy a félhomályban elbotoljon. Amint átlépett hálószobája küszöbén, hangvezérléssel kiadta az utasítást, hogy „redőny fel”, majd „szellőztetés”, mire a redőny felhúzódott, és az ablak kinyílt, hogy az elhasznált oxigén helyét friss vegye át. A fürdőszobában beállította a zuhany hőfokát, majd levette törülközőjét a törülközőmelegítőről. A zuhanykabin ajtaja magától zárult össze mögötte leheletfinoman. A tükörbe pillantva a borotválkozási segéd háromféle opciót kínált fel neki, és csak ki kellett választania, melyik fazonhoz van hangulata aznap reggel. „A múltkor, hogy megviccelt ez a tükör, mikor a borotválkozási segéd helyett a sminkelési modul indult el” – idézte fel magában, és mint mindig, most is széles vigyor kísérte a visszaemlékezést. Miután elektromos fogkeféje és fésűje is végzett a neki dedikált feladattal, egy kis drón körberöpülte a fejét, és jelentést adott, hogy 42 őszülő hajszálat talált, majd lefújta a Günther hajszínével pontosan megegyező árnyalatú hajfestékkel. Az idő alatt, míg a haján a festék száradt, a tükör dicsérő szavakat duruzsolt.
 Reggelije szigorúan kimért, fehérje- és szénhidrát-beviteli szempontból gondosan balanszírozott, egyebekben laktóz- és gluténmentes étel volt. „Tudom, hogy az összes barátom emiatt cikiz, de én szeretek enni, méghozzá az étkezés öröméért, ezért én nem csak szivárványkapszulákat eszem” – mondta magának, némi leplezetlen büszkeséggel. Kávézás közben átnézett egy szórólapnyi méretű kis újságot a helyi hírekkel. „Meglehet, hogy ebben is oldschool vagyok” – nevetgélt, „de én szeretek 2-3 mondatot magam elolvasni”. Ugyanis ő a társadalmi nyomás ellenére sem tudta elképzelni, hogy szeme szinte soha ne találkozzon betűsorokkal. Okosóráján ellenőrizte az aktuális kinti hőmérsékletet és páratartalmat, majd átfutotta üzeneteit is. „Most indulok hozzád” – villant fel a készülékén barátja sms-e, amit éppen akkor küldött. „Na, ez nagyon érdekes lesz” – jött lázba Günther, hiszen már reggel óta várta a találkozást.
 Pár pillanat múlva barátja a kapuban állt.
 – De gyorsan ideértél, Barnie. Hol parkoltál le? – tudakolta, mert nem látta barátja elektromos sportautóját.
 – A föld alatti parkolóban, 182-es zóna. De nézd, elhoztam, itt van! – tette hozzá gyorsan, és megmutatta, mi van nála.
 – Mit iszol? – kérdezte Günther, mert érezte, hogy szükség lesz a hűsítőre. Megérintette a hűtő ajtaját, mire az átlátszóvá vált. Ekkor mind a ketten kiválasztották, melyik dzsúszt kérik. Persze szigorúan 100%-os préselményből valót tartott otthon.
 Kiültek a kertbe, és Günther szemügyre vette, mit hozott a barátja. Egy fadobozt tartott a kezében, amely díszesen meg volt munkálva, és amelyet gondos kezek festettek szépre. „Manapság, az uniformizált világunkban ilyet nem lehet kapni, csak egyendarabok készülnek. Biztosan nagyon régi” – állapította meg.
 – A szüleimnél tegnap volt kerítéscsere, és a kerti munkálatok során ezt a dobozt találták a földbe ásva, a diófa alatt. A kert már több mint százötven éve van a családunk tulajdonában, és ahogyan visszafejtettük, ezt a dobozt a szépapám áshatta el valamikor a kétezres évek elején. Próbáltuk kinyitni, de nem sikerült. Mivel te gyakorlatiasabb vagy nálam, elhoztam neked. – mondta Barnie.
 Günther szemügyre vette a dobozt. Nem volt rajta sem ujjlenyomattal oldható zár, sem süllyesztett kapcsoló, de még leheletanalizáló titkos nyílás sem. Az már korábban megállapították, hogy hangvezérléssel sem nyílik. Volt rajta azonban egy kis fémszerkezet. Ketten együtt sem láttak még soha hasonlót, így gyorsan betáplálták a Google-ba, mi lehet az.
 – Azt írja a képfelismerő applikáció, hogy lakat – olvasta fel Barnie.
 – Lakat. Az meg mi? – csodálkozott Günther.
 Tovább olvastak róla, és megtalálták a választ, hogy kulccsal nyitható.
 – Tiszta régimódi, mint te az olvasási és az étkezési szokásaiddal – viccelődött Barnie, majd hozzátette – Kulcsot nem találtunk, máshogy kell kinyitni.
 – Kellene valami szerszám – vetette fel Günther.
 – Szerszám, szerszám. Jó ötlet, de honnan szerezzünk olyat? – kérdezte Barnie.
 A Wikipédia tudósította őket arról, hogy „A szerszám különböző munkadarabok, anyagok megmunkálására szolgáló eszköz. Lehet kézi vagy gépi. A szerszám lényege, hogy mechanikai előnyt hordoz magában, a szerszám használójának olyan fizikai képességet nyújt, amellyel a felhasználó természeti adottságai miatt egyébként nem rendelkezik. A legtöbb alapszerszám egyszerű gép. Például a feszítővas ugyanolyan funkcióval rendelkezik, mint az emelő. Elmondható, hogy általában a legtöbb kézi szerszám használható fegyverként is, például a kalapács vagy a kés is.” Mivel a kalapácsról nem tudták, hogy mi, elindultak a házba, hogy szerezzenek egy kést.
 – Még jó, hogy eszel rendes kajákat is hébe-hóba, és így szükséged van késre – szólt elismerően Barnie.
 A késsel nagy nehezen felfeszítették a doboz tetejét, amelyben néhány dolog volt elhelyezve. Legelőször egy húszezres papírpénzt vettek észre.
 – A széppapa idejében az még komolyabb összegnek számított, és akkoriban az volt a legmagasabb címlet. Ma meg ennyiért veszünk egy kiló kenyeret. Már aki vesz, igaz Günther? – mondta Barnie kacsintva, aki azért nem mulasztott el alkalmat, amikor cukkolhatta barátját.
 Mivel közben elkezdett tűzni a délelőtti nap, Günther a telefonján csippantott kettőt, és egy mályvazöld pergola penderedett föléjük. „Így már jobb” – konstatálta elégedetten, és újabb gombnyomással elindította a párapermetező funkciót is.
 – Mi van még benne? – kíváncsiskodott Günther.
 Tovább kutakodtak, és találtak egy fényképet, a hátoldalán nevekkel.
 – Te, Günther, én még életemben nem láttam papír alapú fotót. Te igen? – kérdezte Barnie. – Valójában most tartok először a kezemben képet az őseimről – ismerte fel, és Günther nem volt benne biztos, hogy barátja nem egy könnycseppet morzsol-e el éppen. Barnie azt gondolta, hogy cimborája ezt nem vette észre, és roppant hálás volt azért, hogy a robotfűnyíró elkezdett neszezni a háttérben, és ez egy pillanatra elvonta mindkettejük figyelmét.
 Aztán visszatértek a dobozkához, amiben volt egy egybefűzött papírköteg. Együttes erővel kitalálták, hogy az csak egy könyv lehet. Egy osztálykiránduláson egy múzeumban láttak belőle egy példányt réges-régen, de most felidéződött bennük.
 – Könyv? Az olyan, mint az internet, csak fából – nevetgéltek.
 – Itt elöl az áll rajta, hogy 1984. Ez valami belépőkód? PIN-kód, PUK-kód, kuponkód? – találgatta Barnie. Aztán Günther gyorsan megtalálta, hogy ez a címe a regénynek, és hogy Orwell írta 1948-ban.
 A dobozka alján találtak még egy cetlit is. Látták, hogy kézzel van írva. Kézírást talán egészen kisgyermek korukban láttak, a digitális tankönyvükben, egy fotón, és nem voltak biztosak benne, hogy ők egyáltalán írtak-e életükben papírra. Vagy kézzel. Mindent a különböző okoseszközeiken gépeltek azóta, hogy elsajátították az ábécét. Sőt tulajdonképpen azt is.
 Günther felolvasta, mi áll a cédulán:
 – Hűvös hiányt hány / ha hívva-hívatlanul / hevül a honvágy.
 Barnie a hangos olvasás funkcióval futtatott gyorsan a szövegre egy keresést, és 0,1 másodperc múlva megvolt a megfejtés.
 – A szépapám költő volt. Ma már nem létező foglalkozás – ámult el.
 A dobozzal való foglalatosság közben erősen megéheztek, így megebédeltek, majd Barnie távozni készült. Günther kikísérte a kert végéig. Kiadta a „kapu nyit” utasítást, mire a kerti kiskapu kitárult, majd a „kapu zár” mondat hatására vissza is csukta magát. Günther telefonja megcsippant, és a „fogorvos délután 3-kor” emlékeztető üzenet jelent meg rajta. „Te jó ég! Ezt majdnem teljesen elfelejtettem!” – kapott észbe hirtelen. Bement a házba, és az emeleten kissé rendbe szedte magát. Inget váltott, és az elektromos fogkefét is megdolgoztatta. Belebújt sportcipőjébe, kiment az ajtón, és meghagyta, hogy „ajtó zár”, mire az ajtó bezárult.
 A rendelő nem volt messze, így gyalog ment, jól is esett neki kicsit mozogni. Az utcán rajta kívül kevés gyalogos volt. A legtöbben elektromos rollerrel közlekedtek, néhányan elektromos biciklivel, és akadt, aki segway-jel. Az autóforgalom teljes egészében a föld alatt haladt. „Emlékszem, szépapáink idejében még csak a metró ment a föld alatt. Ma meg már nincs forgalom a felszínen. De legalább a gyalogosok biztonságosan haladhatnak idefent, és emiatt kevesebb a baleset is” – elmélkedett. A sarkon befordult, és meglátta a rendelő ajtaját. Mikor odaért, meg sem kellett nyomnia a csengőt, az arcfelismerő kamera azonnal beengedte, és ezzel egyidejűleg kedvesen köszöntötte, mint egy rég nem látott ismerőst. A modern fogápolási szereknek és segédeszközöknek köszönhetően csak ritkán volt szükség fogorvosi látogatásra, ráadásul az otthon meglévő egészségügyi analizátor pontosan tájékoztatja minden héten, hogy szervezete milyen állapotban van. Innen tudta azt is, hogy az egyik bölcsességfoga beavatkozást igényel.
 Hazafelé menet a nyelve nem forgott még a megszokott módon, de nem zavarta különösebben. Mikor hazaért, kiadta az „ajtó nyit” utasítást, de ahelyett, hogy kinyílt volna az ajtó, megjelent az autója a ház előtt. Günther rájött, mi történt: az érzéstelenítő hatására kérése úgy hangzott, hogy „autó itt”. Koncentrált, és megpróbálta kiadni újra a parancsot. Ezúttal kitárult az autója ajtaja, ugyanis amit mondott, „autó nyit”-nak hangzott. Másnak sosem vallotta volna be, de már-már kezdett nosztalgikus érzéseket táplálni az iránt a kor iránt, amikor még egyszerűen kulccsal nyíltak az ajtók. Azonban neki nem volt se kilincse, se zárja az ajtaján. Mit volt mit tenni, leült, és néha ellenőrizte, hogyan alakul a szavak formálása a szájában. „Még jó, hogy nincs jégeső, mert kint áznék rommá a saját házam előtt ” – mondta félhangosan magának, hogy a helyzetben meglássa a pozitívumot. Ő tudta, mit szeretett volna mondani, de ez a következőképpen hangzott: „Éjó, hó nics jégeű, me ki ázé ommá a saá hásza erő”. Ezen a ponton Günther hangosan felröhögött.
 Amikor elmúlt az érzéstelenítő hatása, bejutott a házba. Megválaszolt pár munkahelyi e-mailt, és beállíttatta a jacuzzi hőfokát a neki kellemesre. A hűtőnek közben kiadta, hogy a bort hűtse be neki estére, a redőnynek pedig meghagyta, hogy napnyugta után nyomban ereszkedjen le.
 Míg a jacuzziban pihent, átgondolta a napját. Mindig így szokta kisgyermekkora óta, és ez szertartássá vált az idők folyamán. Valahogy szerette, hogy ezzel keretet ad a napjainak. A délelőtti, Barnie-val való találkozás sokat járt a fejében, és nem hagyta nyugodni. Lefekvés előtt a következő üzenetet írta a barátjának: „A szépapád a szavak varázsát adta tovább nekünk örökségül. Mi mit fogunk továbbadni, Barnie?”

 Horváth Viktória