Prológus

Szemei könnybe lábadtak, ahogy végigtekintett az alatta elterülő vidéken. Még emlékezett azokra az időkre, amikor burjánzó rétek és erdők kavalkádja váltakozott a Föld bolygón amíg csak a szem ellátott. Emlékezett arra is, hogy az erdők végeláthatatlan sokaságán túl valaha hullámok tömkelege önnön magukat fojtogatva küzdött kétségbeesetten azért, hogy elsőként tudjon kiérni a homokos tengerpartra. Hajdan állatok seregei töltötték meg élettel a földeket. Az erdők madarai kiváltságos helyzetbe hoztak mindenkit, aki a rengetegeket rótta és hallhatta éneküket. A kisebb és nagyobb testű vadak felhőtlenül járták a rónákat és a bérceket, semmi veszély nem fenyegette őket, mármint azon kívül, amit a ragadozók jelentettek számukra. Sajnálatosan az üldözők is üldözöttekké váltak, a ragadozóból préda lett. Egyetlen lény sem lelt már biztonságra és boldogságra a rettentő új korban, amiben egy új ragadozó lépett fel a tápláléklánc csúcsára és gyakran csupán kedvtelésből osztotta az oly végleges, szívig hatoló, csonttörő halált. Ez az új ragadozó egy olyan lény volt, aki mindennél és mindenkinél felsőbbrendűnek gondolta magát. Egy olyan faj, aki azt hitte a Föld csak és kizárólag az ő játszótere, az övé, hogy saját meggondolatlan belátása szerint tönkretegye azt. Ahol hajdan tengerek voltak, ott most vér és olaj elegye alkotott hullámsírt. A gyümölcsöző ligetek és erdők helyén már csak kietlen betontenger várta a bámészkodókat. A rétek és a völgyek egykori békéjét átvette a világ temetőjeként szolgáló gyárvárosok zaja.
 Ott ült a hatalmas épület tetején és könnybe lábadt szemekkel nézte, hogy mivé lett az olykor csodálatos világunk. Nézte, a történelem legveszélyesebb ragadozójának munkáját, aki maga után csak pusztulást, halált és tetemeket hagyott. Szemeivel végigpásztázta a horizontot, megnézte, ami most már egyértelműen a vég volt. A ragadozó faj tapsolva ünnepelte az újabb épületcsoportok felbukkanását nem törődve azzal, hogy körülötte minden elpusztult. Az utolsó életforma a Földön ez a lény maradt. Ez a lény pedig nem más, mint az ember…

I. Letűnt idők

Miközben egy régmúlt és letűnt kor hajdanvolt szépségén gondolkodott, el is feledkezett róla, hogy egy kérdésre kellene válaszolnia.
 – Uram, hogy hívják? – kérdezte egy női hang. Feltehetőleg egy kislányé, hiszen meglehetősen vékony volt és fiatalság sugárzott belőle. Az öreg felkapta a fejét.
 – Tessék? – láthatóan elgondolkodott – Elnézést… kicsit szerte-szét rohantak a gondolataim… hogy mi a nevem? Mi is? – a kislány türelmének acélosnak kellett lennie, hiszen az idős úr nagyon lassan beszélt és láthatóan a saját nevében sem volt biztos, de legalábbis nem jutott eszébe – Bocsánat, csak olyan régen nem kérdezte már tőlem ezt senki. A számom 2456 02 08-as, de a nevem? – a férfi bús ábrázat kíséretében leszegte a fejét.
 – Semmi baj, elég a száma is… – felelte kedvesen a hang – Honnan tetszik származni?
 Az idős férfi elmosolyodott. Olyan régen volt már, hogy valakivel a munkán és a cégeken kívüli dolgokról is beszélgetni tudott, ráadásul ez a lány olyan kedves volt. Kellemes meglepetésként érte, hogy a fiatal generáció, tehát a jövő is rejtett ilyen intelligens személyeket. Talán mégsem volt minden veszve.
 – Kedveském, olyan illedelmes vagy velem. Köszönöm! – lassú beszédétől már csak a beszédének stílusa volt rosszabb, legalábbis az új világ mércéjével mérve, ugyanis 02 08-as hangja tele volt melegséggel és kedvességgel, mintha könyörgött volna, hogy verjék őt át, ugyanis az új világrend bekebelezte az ilyen régimódi, kedves és jóhiszemű embereket, nem volt már létjogosultságuk, mondhatni lejárt az idejük. – Egyébként Fehéroroszországban születtem, méghozzá Minszkben. Magácska honnan származik?
 A lány nem válaszolt egy darabig, mintha gondolkodott volna, kisvártatva mégis megszólalt:
 – A H. N. Sz. kötelékéből jövök, a 45-ös számú gyárvárosból. Itt töltöttem eddigi napjaimat is, és a H. N. Sz. szolgálatában állok – felelte.
 Az öregbe azonnal belecsapott a felismerés: „Hát persze, az újabb generációk már mind a gyáróriásokban látták meg a napvilágot… bár, azt pont nem, hiszen szinte sosem bújik elő, az őt állandóan rejtegető korommal megtelt felhők mögül.” S miközben ezen gondolkodott, hirtelen erős légszomj tört rá, hiszen eszébe jutott, hogy mennyire szennyezett a levegő. Önkéntelen fuldoklásából a lány hangja zökkentette ki.
 – Hány éves tetszik lenni? Melyik évben született?
 – Milyen évet is írunk most? – válaszolt az aggastyán egy kérdéssel a kérdésre.
 – 2104-et.
 – Akkor kilencvenhat éves vagyok, ugyanis 2008-ban születtem.
 Hallani lehetett, hogy a lány jegyzetel, ugyanis erőteljesen pötyögött valamit egy digitális szerkezeten, amihez 02 08-as túl öreg volt, hogy tudja mi az.
 – Ezek szerint ön már élt az Utolsó Háború előtt. Mesélne kérem, azokról az időkről?
 Az Utolsó Háború előtti idők. Ez a kifejezés igazi gyomrosként érte 02 08-ast, már el is felejtette egy pillanatra, hogy létezett az úgynevezett Utolsó Háború, ami közel sem volt az utolsó, de cserébe a legvégzetesebb, ami megpecsételte a Föld sorsát, és az emberiség fejlődésének irányát a lehető legromlottabb irányba fordította. Amikor az Utolsó Háború megkezdődött, a civilizáció elindult egy olyan lejtőn, ami mélyebbre vezetett, mint a Marianna-árok, s amelynek néhány hónap leforgása alatt a mélyére is ért. Akkor már hiába kaptak észbe a világ kormányai, nem volt többé kiút, és nem is lesz már soha. A hajdan virágzó emberiség azóta is haláltusáját vívja. Az emberi faj képviselői egymást a halálba nyomva kapkodnak kétségbeesetten levegőért, senkit sem érdekel, hogy kinek és minek a vállán állva igyekeznek meghosszabbítani nyomorult életüket. Ez a gödör, amibe az emberiség csöppent, azóta már tömegsírrá változott. Valamiért egyesek úgy gondolják, hogyha elég hulla lesz már benne, akkor majd a tetején friss levegőhöz juthatnak, és nyugodtan tovább élhetnek. Erre azonban már nincsen semmilyen kilátás. Leginkább azért, mert nincsen már olyasmi, hogy friss levegő. A légszennyezés hatására minden, amit belélegeznek mérgező füst. Nem öli meg azonnal az embert, cserébe évtizedek folyamán leépíti a szervezetét, mígnem a levegőért kapkodó egyén saját belső szerveit is felköhögi. Vagyis felköhögné, ha nem lennének műszerek, amik mindenkit életben tartanak. Éjjel mindenkit rákötnek, így lehet az is, hogy 02 08-as kilencvenhat évet megélt ilyen viszontagságok közepette.
 02 08-as mindezt átgondolva megcsóválta a fejét.
 – Ha lehet, inkább nem mesélnék azokról az időkről. Maradjunk annyiban, hogy az egy szebb, élhetőbb világ volt… – akkoriban nem gondolta volna, hogy valaha ezt fogja mondani. Elege volt a határokból, amik háborúkat okoztak szerte a világon, és ártatlan emberek életébe került a térképen néhány centivel való arrébb tolásuk, mégis, szebb idők voltak, mikor a határokért háborúztak. Az Utolsó Háború óta nincsenek határok, nincsenek nemzetek, csupán cégóriások vannak, amik kiszipolyozták a bolygót, és a hajdanvolt világ emlékén táncolnak, megszentségtelenítve azt és mindent, amiért az akkori emberek kiálltak. A cégóriások, köztük a H. N. Sz. is semmibe vette a hősi halottakat, akik a „Szép Új Világ”-ért küzdve adták életüket, szegények nem tudták, hogy milyen erkölcstelen, haldokló világ felé kormányozzák a népet. Érdekes, de csak úgy, mint az új kor embereit, úgy a Földet is a gépek tartották már csak életben. A gépek, amik mindenhol ott voltak, mindent beterítettek. Fémes kattogásaik soha egyetlen pillanatra sem hagytak nyugalmat senkinek és semminek.
 – Rendben van – zökkentette ki ismét a kislány az idős beszélgetőtársát a gondolatmenetéből. – Az Utolsó Háborúról hajlandó lenne mesélni? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában.
 – Ám legyen! Mesélek magácskának az Utolsó Háborúról…

II. Az Utolsó Háború

02 08-as lelki szemei előtt megelevenedett az úgy nevezett Utolsó Háború. A világ kormányai, amikor a konfliktus kirobbant azt ígérték, hogy ezzel a küzdelemmel véget vetnek minden egyéb összecsapásnak a Földön. Bár bizonyos szempontból igazat mondtak, de azóta mégis folyamatos volt a harc: a harc a gyárvárosok között, a harc az életben maradásért. A Föld harca az ellen, hogy végleg kiszipolyozzák. Sajnálatos, hogy a Föld állt vesztésre és igazán semmit sem tehetett a feléje kinyúló rothadó, kapzsi, emberi kezek szorítása ellen.
 – Szóval az Utolsó Háború érdekli? Nos… voltak már előjelei. 2022-ben Oroszország megtámadta Ukrajnát, már ez jelzésértékű volt. Akkor még csak tizennégy éves voltam, de már akkor is felfogtam dolgokat. Fehéroroszországi lakosként a nyugati hatalmak szankciói ellehetetlenítettek az élettől… – hátborzongató volt számára visszagondolni azokra az időkre, mikor gyermekként kellett megélni a háború borzalmait. Nem értette, hogy hirtelen miért nem tud Coca Colát inni, vagy, hogy miért nem játszhat a számítógépes játékai többségével. Egy gyermek ilyeneket még nem fog fel…
 – Mi történt az orosz-ukrán konfliktust követően? – kérdezte most még nagyobb érdeklődéssel a leány.
 – Oh… elszabadult a pokol. Kína lerohanta Tajvant, Szerbia pedig Koszovót. Mindezt egy évvel az oroszok inváziója után. A világ megbolondult. A háború tüze söpört át rajta. 2024-ben Irán atomfegyvert lőtt ki Izraelre, teljesen elpusztítva azt. A különféle konfliktusok kisebb-nagyobb szünetekkel egészen 2033-ig elhúzódtak, mígnem az Egyesült Államok úgy döntött, hogy beleavatkozik a Japán és az egyesített Észak-Korea közti elharapódzott helyzetbe. Amerika magával rántotta a fél világot a háborúba. Hogy mi volt a magyarázat? Az, hogy ezek után sokkal jobb lesz. Mindenkit eltávolítanak, akit csak kell…
 – Végül mi lett a következmény?
 – Nos, egy hatalmas békekonferencia, amin a világ összes országának vezetője részt vett, hiszen erre volt szükség. Senki sem akarta, hogy még egyszer nukleáris hadviselésbe torkoljon egy-egy nézeteltérés, márpedig 2022-től kezdve 2041-ig a Delhi-i békekonferencia csúcsig harminchét nukleáris rakétát lőttek ki egymásra a szembenálló felek. Lényegében a világ fele egy radioaktív szemétdombbá változott. Szörnyű volt… – sóhajtotta 02 08-as és a tekintetében megfigyelhető volt az a félelem, amit feltehetőleg akkor érzett, s ami talán azóta sosem hagyta el a lelkét.
 – Szeretné ismertetni a Delhi-i békecsúcs eredményeit?
 – Nem igazán, ami azt illeti.
 – Mégis, próbálja meg. Foglalja össze az érzéseit ezzel kapcsolatban. Tudnom kéne!
 – Tudja, ekkor filozófiát hallgattam az egyetemen. Úgy gondoltam, hogyha nem lennének határok, akkor a világunk egy jobb hely lenne. A véleményem az, hogy ennél nagyobbat nem tévedhettem volna. Delhiben megegyeztek, hogy soha többé nem lesznek határok, egyetlen nagy államalakulat létezhet csak, s ez a Világszövetség. A Világszövetség minden évben máshol ülésezett. Minden egyes nemzet egyetlen képviselőt küldött, így egyenlő eséllyel dönthettek a dolgokról. Ez talán jól is működött volna. De az, hogy megszűntek a határok fellendítette a kereskedelmet. Egyre több dologra született egyre nagyobb kínálat. Az, hogy az egész világon egyetlen pénznemet ismertek csak, szintén nagy segítségére volt az ekkor még csak születőben lévő új világrend kialakulásának. Először a korábbi Egyesült Államok területén és Japánban jöttek létre hatalmas gyárkomplexumok, amelyek idővel olyan hatalomra tettek szert, amivel már a Világszövetséget is befolyásolni tudták. Hamarosan az éves ülések értelmüket vesztették, a mai napig már csak jelképes az egész. Nem telt sok időbe és az egész világ egy hatalmas gyárvárossá alakult át. Lebontották az otthonainkat és elvárták, hogy költözzünk be a gyárakba. Kizsigerelték a természetet. Elpusztítottak mindent, ami jó. Mára már ott tartunk, hogy éjszakánként gépeken kell lennünk, hogy azok életben tudjanak bennünket tartani… A világ a feje tetejére állt és minden elromlott… egyszerűen, ez már nem élet, de meghalni sem hagynak. Mindenki úgy táncol, ahogy a gyárvárosok vezetői fütyülnek. Ez egy haláltánc… – ezt már sírva mondta ki az agg 02 08-as.
 – Akkor legalább most már tudja, hogy miért van itt… – felelte az angyali hang őszinte kedvességgel. A háttérből mintha kacagást lehetett volna hallani.
 – Hogy? – látszólag 02 08-as nem értette a szituációt. Öreg volt már, s felzaklatódott, kissé meg is zavarodott az elméje, de akkor sem magyarázta számára semmi azt, hogy miért mondta ezt a kislány. – Miről beszélsz, kislányom?

III. A tudás, olykor átok

– Öregem, maga tényleg azt hitte, hogy ez egy igazi kislány? – az egyik imént nevető hang gazdája szólította meg 02 08-ast.
 – Ez teljesen bekattant — szólt egy másik férfihang.
 02 08-as ezektől a mondatoktól roppantmód összezavarodott. Már semmit sem értett. Villámcsapásként érte őt a felismerés:
 – Akkor ez a kislány egy robot?
 – Mesterséges intelligencia vagyok 2456 02 08-as – felelte a kislány.
 – Miért beszélgettem egy robottal? – 02 08-asban egy világ tört össze.
 – Azért, mert vallomást tett nekem. Most már legalább ön is tudja, hogy mit keres itt. Uram, ez a kivégzése napja! Ön a H. N. Sz., azaz a Haláltánc Nemzetközi Szövetség ellensége, hiszen mondataival becsmérelte az új világrendet, ami békét és egyetértést hozott a világba. Az elégedetlenkedők sorsa pedig halál!
 02 08-as hirtelen mindent megértett. Azért ült az épület tetején, mivel innen dobják alá a halálra ítélteket egy korábbi bombatölcsérbe, ami ma már tömegsírként szolgál. A radioaktív anyag, ami a bombatölcsért betölti, órák alatt eltünteti még a csontjait is annak, akit belelöktek. Effektív módja volt ez a rendszer ellenségei eltüntetésének. A két fickó, aki nevetgélt, ők a végrehajtók. Olyan emberek, akik nem alkalmasak munkára, mivel a rendszer szidalmazásánál kisebb bűnöket követtek el, mint például a lopás, a nemi erőszak vagy a gyilkosság. Az új világrend legsúlyosabb bűntette az volt, ha valaki a rendszert merte ócsárolni. Végül 02 08-as feltette a kérdést, ami igazán foglalkoztatta:
 – Haláltánc Nemzetközi Szövetség?
 – Így van, röviden H. N. Sz. – felelte még mindig angyali hangon a mesterséges intelligencia.
 – Én eddig azt hittem, hogy ez a hajdani Harlem, s ezért a neve az itteni gyár metropolisnak a Harlemi Nemzeti Szövetkezet.
 – Ó, uram! Ne érezze magát ettől butának! Gyakori hiba, amibe sokan beleesnek. Hiba, csupán a Szövetség nem szívesen javítja ki, hadd higgye azt mindenki, hogy ez a Harlemi Nemzeti Szövetkezet. Amíg nem néznek fel a címerre, addig nincsen baj. Szerencsére, mára már senki sem néz fel – csicsergett a kislányos hang.
 02 08-as bólintott. Hirtelen mindent megértett. Még egyszer végigtekintett a látóhatáron és felállt.
 – Akkor készen állok az ítélet végrehajtására – felállt és odalépett a két fickó elé, akik nemrég még kinevették, s most valahonnan odakerültek mögé. Felnézett rájuk, hiszen jóval magasabbak voltak. – Csinálhatják!
 A két fickó jellegtelen arckifejezéssel az arcán az épület pereméhez vezette 02 08-ast. Bűnbánatot nem érezve, hiszen rengeteg ember életét oltották már ki ily módon, s nemes egyszerűséggel letaszították az öreget a mélybe.
Nem pergett le az élete önmaga előtt, pedig sokan azt mondták neki, hogy ilyen helyzetekben minden képkockát, minden mozzanatot újra látnak. Ő csupán élvezte, hogy ritkás hajába még utoljára belekap a szél. A zuhanás sebességétől a haja úgy lobogott, mint hajdan, mikor a szelek még nem voltak képesek leolvasztani az ember arcáról a bőrt. Attól, hogy ezt az érzést még egyszer újra átélhette, boldog lett. 02 08-as tehát a legkisebb dologtól lett boldog, s boldogan is halt meg. Ő volt az egyike azon keveseknek, akik még látták a világot egykori fényében, s végül a szépség, a természet utáni vágyakozás küldte őt a halálba, de nem bánta. Utolsó évtizedei már inkább jelentettek kínt, mint életet, így boldog volt, hogy megtérhetett teremtőjéhez, s bármikor újra megvédte volna a véleményét, még így is, hogy az életével fizetett érte. 02 08-as tehát boldogan csapódott be a földbe, ahol a radioaktív anyag órák múltán teljesen lebontotta a testét. Semmi sem maradt meg belőle. Senki sem tudta meg, hogy valaha élt egy Dimitrij Knyazurov nevű férfi és igazából senkit nem is érdekelt…

Riedly Miklós Kristóf