Óvatos mozdulatokkal csomagoltam ki a kincset érő, szikkadt kenyérdarabot a gyűrött újságpapírból. Alig haraptam bele, amikor halk szipogás ütötte meg a fülemet. Balra sandítva észrevettem, hogy egy kócos hajú kislány bámul meredten az arcomba, tágra nyílt őzike szemeit le nem véve az ebédemről. Pillantásától megkeseredett a számban a falat. Koszos kabátujjamat végighúztam az ajkam szélén, ahonnan egyre jobban tolakodtak elő az újabb harapást követelő nyálcseppek.
 A gyerek rongyos plüssmackót szorongatott, apró nyelve ki-be mozgott összecsücsörített szájában.
 Nem bírtam tovább nézni a vágyakozó tekintetet. Kezébe nyomtam a kenyérdarabot, és felpattantam a helyemről. Még látni véltem a felragyogó gyermekarcot, majd a mögötte lévő édesanya könnybe lábadt szemét. Kabátom csuklyáját mélyen a fejembe húztam, és kiléptem a romok közé.
 A város stratégiai szempontból fontos szerepet töltött be, itt volt a parancsnokság főhadiszállása, gyakoriak voltak a bombázások. A közeli falvakat kevésbé érte támadás, így sokan odamenekültek a környékről. A helybéliek befogadó képessége is véges volt, hamar betelt a létszám. Annyit még megtettek, hogy hetente egyszer furgonnal bejöttek a városba, és ennivalót árultak az itt rekedteknek. A megmaradt háziállatokat levágták, és amit nélkülözni tudtak elcserélték jó pénzért vagy ékszerekért.
 Már nem számoltuk az idő múlását, nem tudtuk, mióta éltünk a föld alatt. A szirénák visító hangja beférkőzött a szívünkbe, hálót fonva lelkünk szabadsága köré.
 A bunker, ahová a folyamatos támadások miatt beköltöztünk, sötét volt és dohos. Az áram már hetekkel ezelőtt megszűnt, ivóvíz készletünk rohamosan fogyott.
 A kényszer nagy úr. Olyan dolgot is véghezviszünk a parancsára, amit soha életünkben nem gondoltunk, hogy valaha is megteszünk.
 A város tele volt holttestekkel. Civilek, katonák tetemei egymásra borulva, véresen, megcsonkítva dermedtek mozdulatlanná.
 A légiriadó elnémulása után előmerészkedtünk az óvóhelyekről. Szánkat, orrunkat eltakarva jártuk körbe a megsemmisült lakótelepeket ékszerek és pénz után kutatva. Remegő kézzel gyűjtöttük össze a vértől szennyezett fizetőeszközt, miközben imát mormoltunk az Úrhoz, hogy bocsássa meg vétkeinket.
 A halott katona kézfejére halkan koppantak le könnycseppjeim, miközben lehúztam ujjáról a jegygyűrűjét. Közben arra gondoltam, hogy talán valahol, valaki éppen ezt teszi az én férjemmel is, akiről már hónapok óta nem hallottam semmit.
 A robbanás váratlanul ért. Az előttem pár méterre bóklászó asszony darabokra hullott testrészei, a másodperc töredéke alatt fröccsentek szerteszét. A felrobbanó akna erejétől métereket repültem a levegőben, majd ösztönösen összehúzva magamat, egy romos ház alatt rejtőzködő veremben landoltam. Kezemet a hasamra szorítva, szédülten tápászkodtam fel. Hátam mögött a lerombolt város, előttem az ismeretlen, tátongó mélység.
 A következő robbanás hatására lábam alatt a talaj beszakadt, és én lezuhantam a fekete semmibe. Időérzékemet elveszítve, eszeveszett sebességgel csúsztam lefelé a göröngyös talajon. Az egyre hűvösebb levegő jéggé dermesztette leheletemet, szakadt ruháim lefoszlottak rólam. Szememet, számat és orrlyukaimat finom szemcséjű, édeskés ízű anyag lepte be, megvonva tőlem az éltető levegőt. Felkészültem a halálra, utolsó gondolatomat férjem mosolya töltötte be.

Mikor feleszméltem, nem mertem kinyitni a szemem. Éreztem, hogy csupaszságomat meleg takaró borítja és valaki az ölében cipel. Egyenletes volt a mozgása, karjai sziklaszilárdan ölelték át elgyötört testemet. Minden bátorságomat összeszedve megmentőmre pillantottam.
 Az érzés, amit akkor átéltem rettenetes volt. Egy robot tartott a karjaiban. Gyomrom összerándult, szemhéjamat szorosan összezártam. Szám szélére erősen ráharaptam, hátha csak rossz álom az egész. Az a valami azonban rendíthetetlenül cipelt tovább az úton.
 Kis idő múlva ismeretlen zajokra lettem figyelmes, majd a gépember óvatosan lerakott egy kényelmesnek cseppet sem mondható bútordarabra. Éreztem, hogy valaki fölém hajol, és az arcomat paskolgatja. Mikor rápillantottam, kicsit megnyugodtam. Emberi lény bámult vissza rám.
 A cirka százhatvan centiméter magasságú férfi kopasz volt, és hiányzott a szemöldöke. Sápadt arcát ellepték a korai ráncok. Fehér ruhája beazonosíthatatlan anyagú nadrágból és tunikából állt. A takarót óvatosan megigazította rajtam, és úgy nézett rám, mintha egy marslakót látna.
 – Ki vagy te? – tudakoltam tőle félénken, és felkönyököltem a kényelmetlen fekhelyen.
 A férfi megrettent a kérdéstől, és gyerekes, vékony hangon válaszolt.
 – A nevem KC/610, a sárga körzetből. És te ki vagy? – kérdezett vissza.
 Illendően bemutatkoztam, és elmondtam, hogy honnan jöttem. Szavaim hallatára házigazdámat roppant izgalom fogta el, kezeit remegve kulcsolta össze a háta mögött.
 – Az lehetetlen – motyogta maga elé, majd ujjait idegesen szántotta végig tar fején.
 Ezután a szoba közepére sietett, és a tőlem kapott információt bemondta az asztal közepén álló virágvázához hasonlatos valamibe, ami furcsa módon egybe volt nőve a bútordarabbal. Legnagyobb meglepetésemre az ibrik belsejéből halványkék ködfelhő gomolygott elő, aminek a közepében egy holografikus kép jelent meg.
 Szemeim megteltek könnyel. Szeretett városom képét pillantottam meg, még a háború kitörése előtt. Béke volt, a napfény derűsen sütött le a virágba borult parkok kavicsos sétányaira.
 Egy monoton női hang egykedvűen közölte a borzalmas híreket:
 – A múlt század közepén kitört háború során a város az elsők között pusztult el. A lakosság életben maradt részét sikerült biztonságos helyre menekítenie a hadseregnek, de békét nem sikerült kötni az ellenfeleknek – fejezte be mondandóját az alaktalan hang, majd visszaszivárgott a vázába, mint Aladdin lámpájába a csodatévő dzsinn.
 Meg sem mertem kérdezni, hogy valójában milyen évet írunk most. A férfi az ágyam mellé állt, és sima tenyerét rátéve a fejemre a szemembe nézett.
 – Valószínűleg a múltból érkeztél hozzánk, egy féreglyukon keresztül, aminek mindkét oldala ugyanazon a helyen található. Így nem a térben, hanem az időben utaztál előre. Nem is keveset, mert jelenleg a kétezeregyszázhetvenötös évet írjuk – szólt csendesen, és megsimogatta barna színű hajamat.
 Hirtelen elakadt a lélegzetem.
 – Jézusom, több mint egy évszázad – bámultam megkövült tekintettel magam elé, de házigazdám rendületlenül folytatta tovább:
 – A háború hosszú évekig tartott, több ország bekapcsolódásával világméretűvé fejlődött. Rettenetes volt a pusztítás. Igazából csak azért ért véget, mert a globális felmelegedés miatt egy, az Antarktisz jegéből kiszabadult vírus befejezte a népirtást. Több millióan haltak bele a gyógyíthatatlan betegségbe – fejezte be vendéglátóm a rémtörténetet. – De biztosan éhes lehetsz – váltott hirtelen témát a férfi. Majd a falhoz lépett, és egy láthatatlan ajtó mögül apró csomagot vett elő, és megkért, hogy öltözzek fel. Illendően elfordult, amíg kimásztam a takaró alól.
 Meglepetten forgattam kezeim között az összegöngyölt valamit, ami egyszer csak elkezdett felfújódni. Ijedten dobtam le az ágyra, ahol tovább növekedett, és a szemem láttára duzzadt ruhává. Gyorsan magamra kapkodtam a három számmal nagyobb öltözéket, és éppen reklamálni akartam a bősége miatt, amikor testem melegétől hirtelen zsugorodni kezdett egészen addig, amíg a megfelelő méret feszült rajtam. Elégedetten néztem végig magamon, majd büszkén zsebeltem be a felém forduló szemek elismerő tekintetét.
 – Szép a hajad. Csak az archívumban láttam ilyet – simított végig a koszos, barna tincseken. Értetlenül néztem rá, de a magyarázat elmaradt.
 – Együnk! – mosolyodott el korgó gyomromra pillantva, majd a szoba közepén álló, félkör alakú pulthoz lépett, és megnyomott egy négyzet alakú, világító gombot. A következő pillanatban a fal ismét megnyílt, és egy tálca csúszott ki belőle, amin négy darab orvosság sorakozott. Két nagyobb és ugyanennyi kisebb méretű. Vendéglátóm látva megrökönyödött arcomat, elmosolyodott.
 – Jobban esne most egy hamburger kólával, igaz? Az archívumból tudom, hogy ti még kezdetleges, egészségtelen táplálkozást folytattatok.
 Majd a nagyobbik pirula után bekapva a kisebbet, jólesően simított végig lapos hasán.
 – Itt, a kolóniában nem látsz túlsúlyos személyt. Mikor kitört a Tavora vírus kétezer-negyvenben, vége szakadt a háborúnak a tömeges elhalálozások miatt. Nem volt hol ellenszert készíteni, a laboratóriumok romokban hevertek. A járvány pedig egyre csak terjedt, mutálódott. Az emberiség mire észhez tért, már késő volt. Tudósok maroknyi csoportja még a háború alatt egy földalatti laboratóriumban kísérleteket végzett egy mesterséges búra létrehozására. A fertőzött Föld egy bizonyos részét sterilizálták, majd ezt a gigantikus méretű szerkezetet ráillesztették. Mesterséges levegővel, öntözőberendezéssel látták el, és megkezdték a baktériummentes magok termesztését. A húst is művileg állították elő. Az állatokból sejtmintát vettek, amit speciális folyadékban, megfelelő hőmérsékleten tartottak egy bioreaktorban. Itt a sejtek osztódásnak indultak, az őssejtek potenciálisan fejlődtek, míg több bonyolult beavatkozás során kialakult a végleges formájuk. S ezeknek a kreált táplálékoknak a felhasználásával gyógyszereket készítettek, amiknek az elfogyasztása után az emberi szervezet megkapja a szükséges tápanyagokat, vitaminokat. Így nem kell tartani az elhízástól, és a táplálkozásra szánt idő is lényegesen lecsökkent. A kisebbik pirula ugyanezt a célt szolgálja a folyadékszükséglet ellensúlyozására – foglalta össze mondandóját a férfi.
 A hallottak után össze kellett szednem magamat, hogy ne rogyjak össze a szoba közepén. Még mindig azt hittem, álmodom. Nem nyúltam a felkínált pirulákhoz, de mit nem adtam volna akkor egy darab nápolyiért!
 Házigazdám ekkor újra végigsimította kócos hajamat, kis irigységgel a szemében.
 – Gyönyörű! – bukott ki a száján az őszinte vallomás, majd kérdő tekintetemre válaszolva elmondta, hogy itt a babák lombikban születnek, akiknek a szervezetébe a felismerő chipen kívül olyan speciális adalékot is fecskendeznek, ami a szőrtüszőket elpusztítja. Így sem haj, sem szemöldök, sem más egyéb szőrszál nem indulhat növekedésnek a testükön. Az emberek mind kopaszok, átlagos testmagasságuk százhatvan centiméter, és az átlag életkor ötven év.
 Ez nekem már sok volt. Nem érdekelt semmi, vissza szerettem volna menni oda, ahonnan jöttem. Már csak azt nem tudtam, merre induljak.
 Házigazdám is tisztában volt vele, hogy nem maradhatok tovább. Nem tartozom ide, egy fertőzött, rég elenyészett világból való vagyok.
 Sürgősen vissza kellett jutnom arra a helyre, ahol megtaláltak. Nem tetszett ugyan a dolog, de a robot segítségét ismét igénybe kellett vennünk.
 A férfi még egyszer végigsimított a hajamon, majd belegöngyölt a fűtőszálas takaróba. A gépember óvatosan a karjai közé emelt, majd ugyanolyan egyenletes lépésekkel, mint ahogyan hozott, elindult velem visszafelé az úton.
Fogalmam sincs merre mentünk, a szememet a világért ki nem nyitottam volna. Nem voltam kíváncsi erre a komor, embertelen világra. Tudtam, hogy ahová most visszatérek, maga lesz a pokol. Félelem, káosz, kilátástalanság vár rám. Mégis vágyakoztam haza, az otthonomba.
 Megérkezésünk után a robot óvatosan talpra állított egy mély gödör mellett, ami egy végeláthatatlan, átlátszó üvegfal előtt tátongott. A falon túl kietlen pusztaság, holt világ látszódott, ami akár egy szürreális festmény ecsetvonása is lehetett volna.
 Undorodva fordítottam el a fejemet, és a robot mellett toporgó férfira néztem. Ő szorosan elém állt, majd szó nélkül egy picike, de annál értékesebbnek tűnő gyűrűt nyújtott felém.
 – Ezt azért kapod – kezdte halkan, – mert különleges, és egyedi vagy ebben a világban. Csodaszép a hajad, a szemöldököd, aminek az érintése számomra felfoghatatlan élményt jelentett. Vigyázz rá, a foglalatban gyémánt van – nézett rám fakókék szemeivel és ujjamra húzta az ékszert. – Nálunk nincs nagy értéke, rengeteget termelünk ki belőle. De odaát még hasznát veheted – mosolyodott el halványan, és hátat fordítva eltűnt a robottal együtt.
 Egyedül maradtam. A gödör felé fordultam, de nem mertem ugrani. Nem tudom mi ütött belém, megijedtem. Rettegtem a gondolattól, hogy mi vár rám odaát. Nyomor, éhezés és a félelem. A következő pillanatban azonban férjem arcvonása jelent meg előttem. Mi van, ha közben visszatért? Mi van, ha engem keres, de nem talál? Nem gondolkodtam tovább, ugrottam.

Nagyon megüthettem magamat, mert iszonyatos fájdalomra ébredtem. Mindenem sajgott, valaki megpróbált kiráncigálni az összedőlt ház romjai közül.
 Kinyitottam a szememet, és első pillantásom az őzike szemű kislányra esett, aki édesanyjával kimerészkedett a felszínre friss levegőt szívni. Szakadt mackóját szorosan magához ölelte, míg anyukája valami ruhafélét próbált felráncigálni meztelen testemre.
 – Csak álmodtam – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Hogy is hihettem, hogy ez a képtelen világ létezni fog valaha!
 A hosszú, bokáig érő kabátot szorosan összefogtam magamon, és megnyugodva indultam az óvóhely felé. Közben a nap sugara játékosan megcsillantotta ujjamon a gyűrű aprócska gyémántját.

Józsa Ferencné