Eljött az idő. A félhomályban halványan fluoreszkáló képernyőn megérintem a rögzítő ikonját, és a beépített mikrofonhoz hajolok. Ahogy beszélni kezdek, hangom monoton, gépszerű.
 Egyébként szeretek beszélni, a beszéd megnyugtat, segít múlatni a drága időt, ami most már korlátlanul a rendelkezésemre áll… Remélem fogja ezt a felvételt még hallgatni valaki.
 „Ma 2111. május 16-át írunk. Szergej Szemjonovnak hívnak és úgy érzem, legjobban az emberek hiányoznak. Igen, az emberek.
 Valgorodból beszélek, ebből az új, modern nagyvárosból. Az idő remek, a nap melegen, barátságosan süt, a fákon madarak csicseregnek, minden olyan idilli, békés. Mégis pocsék a kedvem. Jó lenne valakivel megosztani a gondolataimat.
 Hosszú évek kutatása után még mindig úgy tűnik, én vagy az egyetlen túlélője annak a szörnyű katasztrófának, ami lesöpörte az emberiséget a Föld színéről.”
 Rövid szünetet tartok. Fészkelődök acél merevítésű székemen, ami nyöszörög a súlyom alatt. Keresem a szavakat, miközben a várost bámulom, és vastag ujjaimmal dobolok a vezérlőpanelen. Végül folytatom.
 „Sok részlet még ma sem teljesen világos előttem, bár a hosszú és magányos évek alatt sok mindent sikerült kiderítenem.
 A katasztrófa előtt már súlyos beteg voltam, a végső stádiumban jártam. Az orvosaim alig pár hetet jósoltak. A ráknak ez az agresszív fajtája nem viccel. Áttét volt a tüdőmben, májamban, és jöttek a borzalmas fájdalmak. Morfium nélkül ki sem bírtam volna. A drog segített, viszont összemosta a valóságot a képzelettel. Ezért eshettek ki dolgok, ezért nem követtem aprólékosan a nagyvilág eseményeit, nekem már tényleg nem számított.
 Azért fél füllel hallottam – hírekből, innen-onnan –, hogy a háború jobban elhúzódott, mint várták és eléggé kiszélesedett. Hogy aztán a végén ki szabadította az emberiségre a vírust, már nem tudom.
 A tökéletes vírusfegyver – bocsánat, nevetnem kell – alig negyvennyolc óra leforgása alatt kipusztította a Homo Sapienst és az emberszabású majmokat. Valami szokás szerint félrement. Így van ez. Mindenki meghalt, nem voltak győztesek, se túlélők csak kollektív vesztesek.
 A vírus, a bevetést követő néhány órán belül mutálódott, és onnantól kezdve nem használt a védőoltás, nem használt semmi, nem volt menekvés. Túl gyorsan történt minden, hogy védekezésül bármit is kitaláljanak. A vírus szétterült a légkörben, eljutott mindenhová, és kíméletlenül megölt mindenkit.
 A technika működőképes maradt. Most is az. A mesterséges intelligenciával felvértezett gépek kitűnően végzik a dolgukat.
 Sok részletet az internetről tudtam meg. A drónok és műholdak kamerái végig, folyamatosan szolgáltatták az adatokat, és a nagy teljesítményű számítógépek mindent rögzítettek. Légzésbénulás, szívleállás. Borzalmas volt visszanézni, ahogy meghaltak. Az a rengeteg ártatlan áldozat…
 A vírusfegyver bevetése után pár nappal a laborban tértem magamhoz műszerekkel és kábelekkel körbevéve. S ahogy lekászálódtam az ágyról iszonyatos látvány fogadott. Körülöttem a padlón fehér köpenyes férfiak és nők már oszlásnak indult teteme feküdt. Látszott, hogy hirtelen érte őket a halál. Nem volt külsérelmi nyom.
 Az egyikükre jól emlékeztem, ő volt a kísérlet vezetője, a nemzetközileg is híres kutató, Andrej Sakharov professzor...
 Az ébredés első percei meglehetősen furcsák voltak. Mindent meg kellett szokni, a mozgást, az irányítást, minden annyira új volt, de a fájdalmaim elmúltak. Erősnek éreztem magam, tele energiával.
 A labor számítógépe az elején sokat segített. Rendelkezésemre bocsátotta a túléléshez szükséges információkat, a kutatási eredményeket, és lefuttatta rajtam a funkcionális teszteket. Minden klappolt, a kísérlet tökéletes sikerrel zárult.
 Új életem első napja azzal telt, hogy a robotokkal összeszedtük, és egy rögtönzött temetési szertartás keretében elégettük a labor dolgozóinak holttesteit.
 Egyébként rengeteg halott volt. Szanaszét hevertek a város utcáin, terein, a házakban és a lakásokban, az autókban és a közlekedési eszközökön, néha nagyobb kupacokban, ahol éppen utolérte őket a halál. A város telis-tele volt oszló emberi maradványokkal. A takarítóegységek hónapokig tisztogatták a várost. A levegőben állandóan érezni lehetett az égő emberi hús bűzét.
 Aztán egy nap ennek is vége lett. Mindannyian hamuvá égtek vagy a vadállatok ették meg őket. Nem maradt senki, senki csak én.
 Végül is ment minden tovább az emberek nélkül is. Ki hitte volna? A gépek, amik napenergiával vagy az új fúziós meghajtással működtek, tették a dolgukat. Képesek voltak tanulni, fejlődni, hiszen önjavító, önfejlesztő modulokkal rendelkeztek. Egy élő, egységes, gépi organizmust alkottak, ami a végén már önmagát tökéletesítette. A gépek evolúciója nélkülünk is folytatódott.
 A pusztulásnak nem voltak árulkodó jelei. Nem voltak gombafelhők, radioaktív szennyezettség, nukleáris tél, vagy a földdel egyenlővé tett nagyvárosok. Ami a lokális harcokban elpusztult, azt a gépek már réges-rég helyreállították.
 Megmaradt minden, kivéve minket. Eltűntünk örökre. Az emberiség csendben, diszkréten kiradírozta magát az Élet Könyvéből.
 Kipusztulásunk legnagyobb nyertesei az állatok és növények lettek, amik elképesztő tempóban kezdtek újra szaporodni és sokasodni. Úgy tűnik a Föld újra egy gyönyörű, lélegzetelállító paradicsom lesz, de már nélkülünk. Egyedül én maradtam; talán, hogy lejegyezzem a gondolataimat és levonjam a konklúziót.
 Emlékszem, egy izgalmas, úttörő kísérlethez kerestek önkénteseket. „Örök Élet Projekt” azt hiszem így nevezték, ilyen fellengzősen. Az állatkísérletek rendkívül biztatóak voltak, és eljött az idő, hogy kipróbálják a technikát emberen is. Pont kapóra jöttem. Minden szempontból megfeleltem. Naná, hogy beleegyeztem és aláírtam a szerződést, hiszen a napjaim meg voltak számlálva. Mi vesztenivalóm volt? Nem akartam meghalni! A fuldokló is belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba. Egyébként nem gondoltam, hogy sikerülni fog – szerintem ők se –, de akkor már minden mindegy volt.
 Viszont, ha akkor tudom, hogy csak egyedül én maradok… Brrr… Kiráz tőle a hideg. Végtelen élet, és végtelen magány. Az MI lehet bármennyire fejlett, soha nem fogja pótolni az embereket. Tapasztalatból mondom.
 Gyakran sétálok Valgorod elhagyatott utcáin, amelyeket a takarító robotok tökéletesen tisztán, rendben tartanak, de ahová nem ér el mechanikus karjuk, ott a természet már elkezdte visszavenni, ami az övé.
 Kövér rókák és medvék grasszálnak a főtereken. Csillogó szemmel, csodálkozva néznek. Egyáltalán nem félnek, nem találkoztak még emberrel. Beszoktak a városokba amikor az a rengeteg háziállat szabadon lett engedve.
 Leállt a mezőgazdaság és nagyrészt az ipari termelés is, hisz okafogyottá vált. Rengeteg dolgot nem kellett már gyártanti. Nem volt kinek, minek. Nem volt szükség élelemre, ruhákra, fogkrémre, illatosított füstölőkre vagy akár cipőpasztára. Egyedül elektromos energiára volt szüksége a gépeknek és nyersanyagokra, hogy a gyáraikban új robotokat tudjanak készíteni, vagy cserélni tudják az eltört, elhasználódott alkatrészeket. A világ jelenlegi állása szerint…”
 Vészjelzés! Karomra pillantok, ahol az energiaszint kijelző vörösen villog. A töltöttség 15% alá csökkent.
 „Remek! Pedig annyira szerettem volna még pár dolgot elmondani.”
 A rendszer felajánlja, hogy takarékos üzemmódba helyez. Megállítom a felvételt. „Jó, majd később folytatom. Eljött az ideje, hogy „harapjak” valamit. Harapjak…” Magamban ízlelgetem a szót. Furcsán hangzanak ezek a régi beidegződések, szófordulatok, amelyek nehezen kopnak ki.
 Elindulok a töltőállomás felé. Speciális ötvözetből készült lábaim alatt ritmikusan döng, visszhangzik a padló, kísértetiesen hat ebben a nagy némaságban.
 Séta közben szórakozottan bámulok kifelé a labor kvarcüveg ablakain, és lenyűgöz, ahogy a lenyugvó nap mélyarany árnyékokat skiccel az elhagyatott felhőkarcolók falaira.
 „Szép új világ! Kár, hogy az emberiség már nem érhette meg.”

Révész Márton