2072 – ötven év múlva

Ülök az ágyamon, meredten bámulom a már kikészített ruhámat. Egy gyűrődés sincs rajta, teljesen egyenes, magából virágillatot áraszt. Vagyis azt hiszem, ez virág.
 Ellököm magam a paplantól, magamra húzom a mai szettemet, fekete, élére vasalt szoknyát, ami a térdem felett vagy húsz centivel végződik, és a hozzátartozó fehér-fekete csíkos blúzomat, ami úgy tapad testemre, mintha második bőrként funkcionálna.
 Szemügyre veszem magam a tükörben, csontos alakom szemet szúróan ronda. De ez már csak így megy. Vagy rettentően vékony az ember, vagy ajtót kell szélesíteni neki, hogy be tudjon menni, és a hurkáival ne verje le a vakolatot. Én az előbbi csoportba sorolandó vagyok. Genetika, mi? Rossz géneket kaphattam, vagy csak örököltem anyámtól, ugyanis nem ismerem apámat. Egyáltalán van? Persze tudom, hogy nélküle, mármint egyes „ajándékai” nélkül nem lehetnék ma itt, de még sosem láttam, és anya nem is mondja el, hogy laborban fejlesztették-e ki neki azt a cuccot, amit aztán magába nyomott, vagy ténylegesen egy férfival volt együtt. Nem tudom, de nem is számít.
 Megigazítom magamon az iskola egyenruháját, habár szebb képet úgysem tudok varázsolni a semmiből.
 Horkantok, aztán átrobogok a fürdőszobába, és megnyomom a falba szerelt vezérlőpulton azt az opciót, ami hívja Kikit, a házi robotunkat.
 Hamar ott terem, észre sem veszem egy ideig, hogy megérkezett, mert a zseniális tervezésnek hála semmilyen hangot nem bocsát ki magából. Persze, nagyon jó, ahogy megcsinálták, de néha nem zavarna, ha lenne hangja, mert úgy legalább nem kapnék tőle frászt minden egyes alkalommal, mikor egyszer csak előttem terem.
 Kábelekből és műanyagból álló kezével felkapja a mosdókagyló mellett pihenő sminkpalettát, és elkezd „emberi” külsőt varázsolni nekem.
 A tükörben elégedetlenül nézem a rám visszapillantó lányt. Szép vagyok, nagyon szép, de ez nem én vagyok, mármint ez csak vakolat, ez nem az én bőröm színe, nem az én szempillám, az én szemszínem, de a szám vonala sem ilyen.
 Elégedetlenségem ellenére köszönömöt motyogok a robotnak, és az ebédlőbe sétálok.
 A napfény már átszűrődik a füstfelhőkön, a padlóig érő ablakunk boldogan engedi be a világosságot. A napfény csíkokkal díszíti a fényesre csiszolt márványpadlót.
 Gyorsan elfogyasztok egy joghurtot, majd a szemetemet a préselőbe dobom, és a kis golyót, amit csinált a szerkezet a kukába dobom.
 Nincs kitől elköszönnöm. Anya nincs itthon. Jelenleg dolgozik, és ki tudja, mikor látom ismét.
 Magamra terítek egy voile anyagból varrott blézer féleséget – amit anya a legújabb hetilapból vásárolt meg –, és elszaladok a liftig.
 Bemondom a kívánt emeletet, a lift pedig levisz a földszintig.
 Magamra öltöm a maszkomat, hogy ne a szmogot kelljen belélegeznem. Ügyelek rá, hogy a második arcom ne kenődjön el, és leintek egy taxit.
 A kerek, föld felett lebegő járgányban robot ül, arca hasonlít az emberéhez, még műbőrt is kapott magára. Szerencsésnek mondhatja magát, nem kell smink az arcára, őt rögtön úgy fejlesztették ki, hogy lehengerlő legyen és az emberek szívesen üljenek be mögé.
 Érdeklődik, merre vigyen, én pedig bediktálom az iskolám címét. A gépezet kikeresi adatbázisában, és beröffenti a motort.
 Suhanunk, az égen haladunk. Itt látni a kékségét az égboltnak, érezni a fényt, ami rettentő erővel melegít minket.
 Még csak tegnap lett tavasz, azaz március, de a hőmérséklet már közelít a 35 °C-hoz. Persze mi ezt már nyárnak emlegetjük. Még régen, amikor élt a mamám, akkor mindig mondta, hogy jön a tavasz. A tavasz, de mi is a tavasz neki és nekem? Neki friss fű, annak illata, mikor le van nyírva, madarak csicsergése, méhecskék zúgása, cseresznye és más fák virágba borulásának időszaka, az émelyítően édes illatok, amelyek az egész elmét elárasztják. „Húsvét – mondta régen, – akkor jön a nyúl. Tojást tojik, és elrejti a kertedben.” A kertben, de nekünk, mint szinte az összes embernek, nincs kertünk.
 Nekem a tavasz egyenlő az őrületes hőmérséklet növekedéssel, a napfény foltokkal, amik áttörnek a gyárak kéményéből kiszálló füstfelhőkön. Madarak csicsergéséről én már rég nem álmodom, húsvéti nyúl hozzám már nem jön, a méhecskék nem poroznak virágot. Itt él, ami tud, s hal, ami gyenge.
 Az iskolában az egymástól másfél méterre elhelyezett padok egyikében ülök, a robotot figyelem, ami okít minket. Arca, mint az emberé, hangja is vetekszik vele, de a mozgása árulóként üvölt.
 A tabletemen rajzolok mintákat a jegyzetem szélére, miközben a magyarázatot hallgatom, amit a gépezet szaval.
 A szünetben hazudok az egyik osztálytársamnak, mert nem szeretem a stílusát, és nem akarok vele találkozni délután. Ő nem ért meg, patáliát rendez. A többiek körénk gyűlnek, de csak tisztes távolságból figyelnek.
 Azt mondom, elfoglaltságom van, ő meg azt, hogy mondjam le.
 Segélykérőn pillantok a barátnőim felé, de ők óvatosan hátat fordítanak nekem.
 Hát persze, hiszen a fiú, akivel összevesztem csaknem az egyik leggazdagabb családból származik, és aki vele jóban van, biztos helyet kaparint meg a fejesek közelében. Senki sem olyan ostoba, hogy ellenkezzen vele, de én akkor sem szeretnék vele lenni. Hallottam már pletykákat arról, kivel, mit csinált, amikor elhívta magához. Minden lánynak be akart jutni az alsóneműjébe. Én nem szerettem volna.
 Hátat fordítok neki, megpróbálok elsietni, de ő elkapja zsíros kezével az enyémet és nem enged.
 A kegyetlensége ellenére mintha kicsit körültekintőbb lenne, de lehet, azért teszi, mert így nem bukhat le, de elcibál a fiú mosdóba, és ott azt tesz velem, amit akar.
 Nekem a szavakon kívül semmilyen fegyverem nincs. Egyszerűen gyenge vagyok, ő pedig erős és befolyásos.
 Eszembe jut, amit a mamám mondott nekem még régebben: „Jegyezd meg kisunokám, a mai világban semmi más nem irányít csupán a pénz, a kapcsolatok és a testiség. Nem számít miben vagy tehetséges, ha nem tudod eladni magad.”

Látni véltem egy világot telis-tele szebbnél szebb természeti csodákkal, emberekkel, élőlényekkel. Látni szerettem volna a világot, ahol az emberek kedvesek egymáshoz, ahol egymás segítése nem büntetendő, sajnálni való. Élni szerettem volna a világban, ami magához ölel, kedves és mindig megbízható. Barátokat szerettem volna, akik ott vannak nekem, ha kellenek. Élvezni szerettem volna a természet nyújtotta lehetőségeket. Csak élni szerettem volna egy világban, ahol ez nem csupán álom.

Vengert Laura