Hosszas forgolódás és szitkozódás után feladtam a kísérletet, hogy aludni próbáljak és felültem. A derekamba azonnal belenyilallt a fájdalom, de összeszorítottam a szám és kihúztam magam. Nem gyűrhetett le egy derékfájdalom. A csapatnak szüksége volt rám, Michael számított rám. Tekintetem a többiekre vándorolt, akik békésen aludtak, bebugyolálva magukat takarókkal, amiket a bevásárlóközpontban találtunk. Pillantásom a csapat legfiatalabb tagjára vándorolt, a tízéves Zac-re, és felé nyúlva megsimogattam az arcát. Zac annyira emlékeztetett a kisöcsémre, Markra, ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy magunkkal hozzuk. Nem volt szívem magam mögött hagyni Zac-et és kiszolgáltatni őt ennek a kegyetlen világnak. Nélkülünk nem maradt volna életben. Zac tekintete résnyire kinyílt és rám nézett.
 – Menni kell? – kérdezte suttogva.
 – Nem, aludj vissza – mosolyogtam rá, majd betakargattam és mellette maradtam, míg újra el nem aludt, aztán magamhoz vettem a fegyveremet és Michael keresésére indultam.
 Több éjszakai őrrel is összefutottam, akik a csapatunk legerősebb fiú tagjai voltak. Egyikük anélkül, hogy megkérdeztem volna, szólt, hogy Michael a tetőn van. Így a tetőre mentem, lépteim alatt nyikorogtak a rozsdás lépcsőfokok, fegyveremet készenlétben tartottam, mert bármikor jöhetett a veszély. A tetőre érve mélyet szippantottam a hűvös éjszakai levegőből és körbefordultam Michaelt keresve.
 – Csak te vagy? – lépett ki egy régi plakát mögül Michael és eltette a fegyverét. – Miért nem alszol?
 – Nem tudok – ráztam meg a fejem és követtem őt a tető széléig.
 – Napok óta nem aludtál, Leila. Erősnek kell lennünk! Te vagy a jobbkezem.
 – És te? Folyamatosan őrségben vagy és nem pihensz – löktem meg a karját.
 – Nem pihenhetek! Nekem kell vigyáznom rátok – ült le a tető szélére, majd megpaskolta maga mellett a helyet.
 Próbáltam fintorgás nélkül leülni mellé, de nem bírtam összehozni, és Michaelnek feltűnt, hogy fájdalmaim vannak. Elhúzta a száját, tekintete aggódva megcsillant.
 – Nem téged kellett volna a múltkor kiküldenem.
 – Tudod, hogy csak engem küldhettél ki. Csak én vagyok kicsi és elég gyors ahhoz, hogy ne vegyenek észre.   Talán nem kellett volna kivetnem magam az ablakon, de… – haraptam el a mondatot, mire bosszúsan felsóhajtott és a fejét hátra hajtva a csillagokra nézett.
 – Mikor a csillagokat nézem, azt képzelem, hogy minden rendben van. Mert a csillagok, történjen bármi is a Földön, mindig ugyanolyanok maradnak, és ez megnyugtat.
 – Szoktál gondolkodni azon, hogy milyen lehetett azelőtt? Mármint mi már olyan világba születtünk, ami már haldoklott. De milyen lehetett azelőtt?
 – Azelőtt? – visszhangozta. – Van egyáltalán még olyan élő ember, aki tudja milyen volt régen? De igen szoktam gondolkodni rajta és a szüleimet is megkérdeztem, meg más rokonokat. Valaki azt mondta, hogy jobb volt, valaki pedig azt, hogy akkor is rossz volt. Szerintem a Föld azóta haldoklott, hogy az ember a világra született és mi vagyunk azok, akik megszívtuk az őseink baklövéseit. Akkor senki sem kapott észbe, pedig ott voltak a világháborúk, a pestisjárvány, a koronavírus mégsem jutott senkinek sem eszébe, hogy változtatni kéne. Mindenki csak a hatalomra vágyott és tessék. Nézz körbe! – intett komoran a kietlen városra és az azt körbe ölelő erdőre.
 Szomorúan néztem a városra, ami egykor, pár héttel ezelőtt még tele volt élettel, mára viszont már csak árnyéka volt önmagának. A házak megrongálódtak, az autók egymás hegyén álltak, mert mindenki megpróbált elmenekülni a vírus elől, de senki se jutott messzire. Vagy legyűrte őket a fájdalom, vagy megőrültek és megölték a családjukat. Azon kevesek, akik túlélték ők Európa felé indultak, a védett helyre. Európa volt az egyetlen olyan állam, ahol felkészültek a veszélyre és létrehoztak egy több tízezer embert is elszállásoló bázist. Olyan volt ez, mint egy modern Noé bárkája, fent a felhők között, betonbiztos falakkal. Azok a falak, akkor is állva fognak maradni, ha a Föld lakhatatlanná válik.
 – Tudod folyton azzal viccelődtem, hogy a tudósok kitalálhatnának egy olyan vírust, ami vámpírokat vagy vérfarkasokat hoz létre. De ez borzasztó. Hogy lehetnek… hogy voltak képesek létrehozni egy olyan vírust, ami tönkreteszi az agyadat? Szörnyetegeket hoztak létre. Meg kellett a szüleimet, az öcsémet… – csuklott el a hangom és sietve letöröltem a könnycseppeket.
 – A tudósok valamilyen szinten maguk is őrültek – sóhajtott fel Michael. – Nem csak a vírus tett be nekünk. Az csak az utolsó csepp volt a pohárban. Hanem az, hogy az emberek egymás ellen fordultak, hogy kiveszett belőlük az egymás iránti empátia és jóindulat. Nem figyeltünk a környezetünkre, kivágtuk a fákat, és értelmetlen lakóparkokat, stadionokat építettünk. A szórakozással voltunk elfoglalva ahelyett, hogy nagyobb figyelmet fordítottunk volna a természetre és az egészségügyre.
 Magam elé nézve sokáig emésztgettem a szavait és közben elmerültem a gondolataimban. Történelemórákon rengeteg mindent tanultam a régi időkről, de akkor egyáltalán nem láttam jelentőségét. Unalmasnak tartottam az órákat, mert úgy voltam vele, hogy ami a múltban történt az maradjon is a múltban. De most már nem így gondoltam. Most már szerettem volna visszamenni az időben, és alaposan fejbe verni azt, aki kitalálta az első gyárat. Komolyan mi baja volt a lovaskocsival és a kézművesekkel? Jó persze a gépek megjelenésével kevesebb munkájuk lett az embereknek, de legalább nem szennyeztük a környezetet előtte.
 – Van rá esély, hogy a Föld regenerálódik?
 – Ha van is, azt mi nem fogjuk megérni – pillantott rám, mire lesütöttem a szemem. – Na, ne lógasd az orrod! Pár nap és a bázison leszünk – mosolygott rám bíztatóan.
 – Pár nap. Csakhogy elválaszt minket Európától az Atlanti-óceán – sóhajtottam fel.
 – Emiatt neked ne fájjon a fejed. Mondtam, hogy megoldom. Értünk fognak jönni – szorította meg bíztatóan a kezemet.
 Rámosolyogtam aztán a vállára hajtottam a fejem, szememet egy pillanatra behunytam, majd kinyitottam és felnéztem a csillagos égboltra. Ekkor egy hullócsillag szelte át az eget, mire szorosan behunytam a szemem és kívántam. Hogy mit? Szerintem a válasz nyilvánvaló. Azt kívántam, hogy túléljük és biztonságban eljussunk a bázisra, ahol új életet tudunk kezdeni.

Rapi Alexandra