Csak annyit érzékelt a szeme sarkából, hogy követik és lesik minden egyes mozdulatát. De mire elértek volna hozzá, a közeli terasz erkélyéről mosolyogva zuhant háttal a mélybe. Egy lány odarohant, hogy elkapja a kezét, de csak az ujjai begyét súrolta. Kicsavart pozícióban esett a földre, a feje balra dőlt, a szemei fennakadtak. Hieroglifa volt a beton porában. A fejétől lassú vérfolyam ereszkedett alá. Az ég is eldördült fölötte és haloványan kezdett el esni. A lány óvatosan nyújtotta fel a kezét és nézte, ahogy a víz csordogál le róla.
Az éltető őserő, az Anya helye, a víz. Amiért az emberi nem ölni is hajlandó volna. Amiért visszalépünk eggyel a sakkmezőn. Eleinte még nem nyílik ki a szeme az újszülötteknek, csak fokozatosan ébrednek rá, hogy milyen is a világ. Teszik ezt több kevesebb sikerrel. Egy lépés balra és jobbra. Később, amikor majd párt keresnek a jövőben, akkor is jobbra vagy balra húzzák az ujjukkal az adott illetőt.
Igen vagy nem, teszed vagy nem? Két lehetőség. Binaritás. Egyszerű vagy mégsem? Nem egészen, a világ nem ilyen. Több ennél, és lehetne még több is, ha hagynánk lélegezni. Ha hagynánk, hogy folyjon az ereiben, ami minket is éltet. De nem ezt tesszük. Erre csak vágyunk. Ez fáj, de nem vesszük tudomásul.
Túl sok lehetőség volt akkoriban, bőség állt rendelkezésre. Csak annyit vettünk néha észre, hogy történik egy két akkor még megmagyarázhatatlan incidens, dolog. Ezekről inkább elfordítottuk a fejünket, mintsem észrevegyük egy nagyobb kázus nyomait. Könnyebb struccnak lenni a sivatag homokjában. Ha tudná az ember, mit még nem ismer.
Aki okosnak hiszi magát az lesz a leghangosabb, akit bölcsnek mondanak, annak hangja nem marad meg. A sok kiabáló kés élű szó beletalál azokba, akik megnyitják nekik az utat. Csak annyit láttam két szempillantás között, hogy elfogy hirtelen a víz és mindenki a másikra emeli a kezét. Damoklész kardja sújtott le ránk az egyik irányból. Az Isten haragja lett a vesztünk fújta a poros szél a másikból. A temérdek hibáztató szólam között egy ravasz róka jött elő a fűből. Azt állította, hogy egyik sem mondja ki a nyilvánvalót. A régi igazság újra megtalált minket – ez volt a szava. Na de milyen ősi bölcsesség lenne az?
Felmutatott két lapot, egy feketét és egy fehéret. Azt hangoztatta, hogy mindig is két dolog létezett az univerzumban bárhogyan is nézzük. Binaritás. A dolgok jelen állásában ez történt meg most is. Az idő visszaterelt minket a helyes ösvényre, melyről annak idején letértünk.
Kezdett kavarogni velem a világ. Mintha egy pszichedelikus álomban ébredtem volna fel. A hangok tompák lettek, az emberek ijesztően megnyúltak és fakó színt öltöttek. Csak elmosódott körvonalakra emlékeztettek végül. Túlságosan sok volt ez így egyszerre.
Eleinte még kibékül az ember ezzel, hogy mostantól mindenre rá kell ragasztania a kettős mércét. Lettek így a fekete ruhások és a fehér ruhások. Ha fekete voltál akkor titkon nem kaptál a társadalomtól akkora megbecsülést, mint ami kijárt volna neked. De ezt sohasem mondta ki senki, hogy ezzel baj van alapvetően. Ha a fehér színt ölthetted magadra, akkor biztonságban voltál a kegyes halál szavától. A fehér lett a szerencse színe. Szerencse, hogy még élsz, szerencse, hogy vagy.
Én, aki még látta a színeket fel sem merült bennem, hogy lesz olyan, aki már képtelen lesz erre. Mikor egyetemista lettem, láttam olyan kisiskolásokat, akiknek sajnos meg kellett mutatni, hogy milyen is a piros, a kék vagy éppen a sárga. Az alapokat kellett tanítani nekik, azt, amikre maguknak kellene rájönniük és a szüleiknek újságolni, hogy milyen szép a Nap, mert sárgán ragyog a felhők között.
Ez még szinte eltörpült ahhoz képest, hogy hallani lehetett sikolyokat éjjel az utcai sikátorok sűrűjéből. Torz emberi hangtöredékek voltak, majd egyszer csak elhalkultak minden jel nélkül. Ijesztő volt hallani. Néha ott sírtam az ablak mellett, a kezeim a füleimen. Nem tudtam végleg kizárni az elmémből, amit már nem lehetett.
Hiányzott a víz, hogy átöleljen, hogy megérintsen. De még ha rá is gondoltam, úgy éreztem, hogy ártatlanként estem bűnbe. Hisz a víz tabu volt. Akkor kaptál, ha kiérdemelted, s akkor is keveset. Egy álom lett csupán.
Undorodtam, hogy ezt meg kellett élnem, de azért annyira nem, hogy elhagyjam érte a testem. Pedig a tudomány annyit haladt már, hogy erre is képes lett. Egyik tudat repült a másikba. Idős lettél, nem baj, ha van elég pénzed kaphatsz új testet. A plasztikai műtétek kora leáldozóban volt. Ám valahol ez a testcserés dolog etikátlan lett a szememben. Hisz így mi határoz meg bennünket? Kik is vagyunk voltaképp? Ahogy nevet tudsz változtatni, úgy testet és nemet is, s így mi marad az eredeti valódból? Persze megértem azokat, akik úgy érzik, hogy rossz testbe születtek. De sajnos az utóbbi időben ez lett a kevesebb. Egyszerűen nem vagyunk elégedettek önmagunkkal.
A ravasz róka rá is játszott erre. A vízért és az elérhetetlen célokért cserébe mindenért hajlandóak voltak már az emberek. Kezdett ez az új világrend a visszájára fordulni. Még ha csak eleinte én láttam is.
Egy nap aztán történt valami furamód újdonság is. Rohantam, hogy el ne késsek az egyik előadásomról, amikor megláttam. Egy nálam alig idősebb lány állt kisírt szemekkel egy cserepes fa előtt a teraszon. Láthatólag valami nagyon is zavarta, mert hol az egyik lábán, hol a másikon állt. Mikor felém nézett nagyon megijedt, hátrálni kezdett. Hátra néztem akkor már én is. Egy csapat rendvédelmi rohant felénk. Éreztem én, hogy valaki ez idáig követ. A lány rám pillantott, majd némán bólintott.
Csak annyi maradt meg bennem, hogy kiesik a teraszról, és én sietve utána kapok, de már csak az ujjait tudom megérinteni, nem telik többre. Engem kapnak el, pedig semmi közöm sem volt ehhez a lányhoz. Vagyis hát most már van. Láttam őt meghalni. Ez új volt.
Később megtudtam, hogy a lány akciós volt, egy rendbontó. Valahogy tetszett ez nekem, hogy lám itt van valaki a nagy tömegből, és némán szót mert emelni. Úgy éreztem ő tovább adta nekem a feladatát, mivel nem tudta már bevégezni. Elég volt egyetlen sejt, hogy elinduljon a burjánzás. Egyetlen vízcsepp és képest tengert fakasztani.
Lettem egy vízcsepp. Lettem egy hang, egy kétkedő. Éjjelente piros színnel festettem jól látható helyekre feliratokat. Fekete lettem elviekben, de ez már nem igazán foglalkoztatott. A fehér ruháimra színt vittem bele. Mintha megint önmagamra találtam volna. Viszlát kettős mércéjű világ! Good bye Binári! – ilyen feliratokat mostak le nap, mint nap az utcai takarítok, miközben egymás között beszélték meg az aznapot.
Mikor egy ennek ellentmondó plakát előtt mentem el, amiről tudtam, hogy frissen kapta a rendszert hirdető szlogent, egyszerűen fügét mutatva neki elküldtem a francba. Ez egy ideig jó is volt, de mivel a magánélet már nem volt tabu, így kamerák pókként pásztáztak engem és raktározták el rólam az információkat.
Egyik este be is vittek, de nem a közeli rendőrségre, hanem egyenest a rókalyukba. Egy nagy palota volt, mely reggel fehér és barátságos volt, ám este sötét fekete démon lett.
Itt mosolyogva fogadott a róka, kezet rázott velem, mintha egy régi barát lennék. Elfordítottam a fejemet. Pondrókkal én nem kötök alkut. Növesszen gerincet, de még akkor sem.
Próbált jobb belátásra bírni, hogy hagyjak fel ezzel a butasággal. Felejtsem el, hogy ami most van az hemzseg a látható hibáktól. Felejtsem el, hogy egy láthatólag beteg ember sebeit kell a népnek újra és újra bekötözni, mert elkezdett gennyesedni.
Nemet intettem, mire amaz fáradtan rogyott le egy székre, és egyik kezét a homlokára tette. Ügyes színjáték, mondhatom. Mire rájött, hogy nem bír megvezetni vigyor jelent meg az arcán. Intett az egyik hivatali szolgájának, majd valamit súgott a fülébe. Ezek után mutatott egy képet. Egy fiatal leány égett egy máglyán. Azt mondta, hogy még van időm változtatni a sorsomon, elkerülhetem az elkerülhetetlent, csak szólnom kell.
Egy pillanatig felmerült bennem a könnyebbik út. De aztán megjelent a lány képe, az én elődömé. Fogtam egy lámpát az asztalról és tarkón vágtam vele a rókát. De az sisteregve eltűnt, szerte foszlott, majd kísértetként jelent meg mögöttem. Úgy állt fölém, hogy én lelkiekben sérült kisgyermek legyek. Megnyílt alattam a padló, és én csak zuhantam egyre inkább bele a félhomályba.
Sokszor jobban beleragadunk a sárba, mint szeretnénk. Makacsul ragaszkodunk olyanhoz is, amihez nem kellene. A 22. században bár történt sok csodás új dolog, de az ember ugyanazokkal a gondokkal kénytelen szembesülni, ha nem többekkel. Hogy miért? Hogy ne felejtse el, mit nem szabad, hogyan kell hibázni, és azokból tanulni. Kettős mércét állítunk fel magunknak egy olyan világban, ahol láthatólag ez nem működik. Elfelejtjük önmagunkat, és hogy honnan is érkeztünk erre a világra. De ha kapunk egy cseppet ebből, akkor felnyílik a szemünk.
L.e E.I
