Hajnalodott. A Nap sugarai vörösre festették a mélán gomolygó felhőket. A madarak trilláztak. Idilli reggel lenne – de nem itt a tanyán.
 A madarakat túlkukorékolta a kakas, bőgött az éhes tehén, a kisebb állatok készen álltak kimenni a legelőre. Persze a Csahos körbe ugatta a csapatot. Tóni, az idősebb legény jókor ért haza a faluból, a kukoricáson át bandukolt a tanyáig. Tegnap este bál volt a faluban a fiataloknak, éjfélig ropták. Suttyi is megérkezett a szomszédos tanyára. Két bátyjával szekérre rakták a frissen fejt tejjel megtöltött kannákat. Vitték eladásra.
 Az öt tanya legényei, leányai nagy barátságban voltak. A fiúk csínytevései közé tartozott, amikor tánc közben megcsókolták a lányok nyakát – csak úgy véletlenül. Nem volt bűn, sőt! Kukoricatörésnél a piros fejkendők kikandikáltak a sorból, nem volt nehéz gazdájukat megtalálni. A fiúk ilyenkor is bátran közeledtek a lányokhoz. A kukoricás jó búvóhely, és a szoknyák meg-meglibbentek. No, nem a nagy széltől.
 Julcsi gyöngyöző kacagása csengett, Piró zsörtölődése hallatszott, amikor Gyuri derékon szorította.
 – No, hagyj már békén!
 Hamar csend lett, a fiúk nagy örömére. A déli harangszónál a Nap hétágra sütött. Pihenő.
 Erre már a csapat a fák hűs árnyéka alatt kezdte fogyasztani az ebédet. Ilyenkor viccelődések sora kezdődött. Kikezdték a lányokat.
 – Panni, na, húzd már lejjebb a pruszlikodat!
 – Bözse, hosszú a szoknyád! Mutasd csak, hol csípett meg a szúnyog? A combod környékén vakaróztál az előbb!
 – Rozi! Ha ideülnél az ölembe szorosan, nem árvátlankodna a két kezem.
 Ilyen csintalanságokra kukoricamorzsoláskor is sor került. A csövek adták az ötletet.
 Olyan eset is előfordult, hogy az egyik lány eltűnt. Keresték a tanyán, bokrokban is, de nem volt sehol. Végül rátaláltak: az egyik eperfán ült, ott eszegette a Julcsitól ellopott vastagkolbászt kajánul.
 A fiatalemberek sorsa a katonaság. Tóni, Gyuri, Suttyi, Béla is megkapták a behívót. Az anyák részéről jött a sírás-rívás, mintha örökre kellene búcsúzni. A lányok nem sírtak. Ígérték, hogy minden fiúra várni fog a kedvese.
 Időnként egy-két nap szabadságot kaptak a fiúk. Ilyenkor hazautaztak. Első időben még álltak a fogadalmak.
 Leszereléskor a fiúk büszkén mondták a bajtársaiknak, hogy őket nagyon várják otthon a bögyösek. Nagy volt a meglepetés, vagy inkább a csalódás. A lányok ímmel-ámmal viszonozták a puszikat, elhúzódtak az ölelés közben, amikor a fiúk végigtapogatták őket, hogy megvan-e mindenük, esetleg nem lopta-e el valaki előlük.
 Az érkezésükre nagy bált rendeztek a faluban. A bálban egy-két módosabb gazda fia – miután jól beivott – ígéretekkel halmozta el a lányokat. Olyannyira, hogy egymás után tűntek el a bálteremből. Visszatérve nagyképűen újságolták sikerük titkát.
 A lányok is már jobban vonzódtak a pökhendi, jólöltözött, jóképű fiúkhoz, mint a katonaságból visszatért régi udvarlóikhoz. Hova lett már a „hűség” fogadása és megtartása?
 Bözsi annyira beszédült az ígéreteknek, hogy még a tanyát is otthagyta. Ő amúgy is hajlamos volt a ledérségre. Panni ugyan otthon maradt, de egy idő után nagy pocakját kellett dédelgetni. Julcsi nem járt pórul, de minden héten be kellett menjen Géza urasághoz egy kis hempergésre. A szép ruháknak ára van.
 Piró és Rózsi nagyot csalódott a szép fiúkban. Maradtak hát a megszokott tanyasi életben Béla és Gyuri párjaként.
 Ki lett szerencsésebb vagy boldogabb?
 Ha kíváncsian és figyelmesen hallgatjuk a lágyan vonuló szél suhogását, e táj mindentudóját, ő tovább meséli.

Bőhm Júlia

A Társfogó Kávézó és Bűvölde ajtaján belépve mintha keleti bazárba csöppentem volna. Tömeg, zaj és fűszerek bódító illata. Az asztaloknál meghitten suttogó párocskák, a pultnál kígyózó sorok, tétován ácsorgó magányosok, köztük pedig megrakott tálcákkal cikázó pincérek.
 Megvakartam a fejem. Hogy fogom ebben a tumultusban megtalálni a Szerelemszívót? Nagy levegőt vettem, aztán nekivágtam, hogy megkeressem Lady Hédónét, a hely tulajdonosát és megbízómat. Kerülgettem a várakozókat, nekiütköztem néhány felszolgálónak, de végül a pult mögött ráakadtam. Lady Hédóné azonnal félrevont az irodájába.
 – Látom, szépen virágzik az üzlet, asszonyom. Remek vállalkozásnak tűnik ez a bűvteás randi – bókoltam bevezetésképp.
 – Igen, egyre többen lelkesednek az ötletért, hogy a teám segítségével találják meg a párjukat, azonban ez az átkozott Szerelemszívó is rájött, hogyan fordíthatja a maga hasznára. Kedves Mr. Szfinx, meg kell találnia mihamarabb! Most is itt van, érzem.
 – Mindent megteszek, Lady Hédóné – nyugtattam, aztán kifejtettem a tervem. Elvegyülök, úgy teszek, mintha én is a lelki társamat keresném, így feltűnés nélkül megtalálhatom a szerelmi energia tolvaját.
 – Hátha közben még a párjára is ráakad – kacsintott pajkosan Lady Hédóné.
 – Én teljesnek érzem magam egyedül is! – vágtam rá sietve.
 Lady Hédóné intett az egyik pincérnek, keressen nekem egy félreeső asztalt, majd a lelkére kötötte, ügyeljenek, hogy az én csészémbe szigorúan csak hagyományos mentatea kerüljön.
 Letelepedtem, aztán alaposan szemügyre vettem a teázó vendégeit. A mellettem lévő asztalnál egy éltes úr éppen kezet csókolt egy piruló diáklánynak. Amott egy kalapos dáma harsányan nevetett egy hentes kinézetű, bajszos férfi suta viccén. A pletykák nem túloznak, a bűvtea-randin kortól és társadalmi osztálytól függetlenül mindenki a lelki társát kereste. Ezen a szombaton is a fél város Lady Hédóné különleges varázsteáját kortyolgatta, miközben arra várt, hogy a varázsital hatására felismerje saját lelki társát az asztalpartnerei között. Ezt használta ki a Szerelemszívó is, aki a varázsszer hatása alatt lévők között portyázott.
 Azonban előlem nem bújhatott el.
 Az éltes úr aprókat biccentett beszéd közben, igyekezett megragadni a vele szemben ülő fiatal lányka pillantását. A lány lehajtotta a fejét, elbújt hosszú hajzuhatagja mögött, csak onnan felelgetett szemérmesen.
 Kicsit hegyeztem a fülem, bevetettem ultraérzékeny hallásomat, hogy belehallgassak beszélgetésükbe. Az idős úr kedvenc regényeiről kérdezgette a lányt, de úgy hallottam, az ízlésük nem annyira egyezik.
 Egyikük sem tűnt nagyhatalmú boszorkánynak, aki a szerelemből táplálkozna.
 Tovább kutattam. A kalapos dáma éppen nagy adag krémest tömött a szájába a hentes elragadtatott pillantásától követve, majd a férfi elmesélte kedvenc mandulakrémmel töltött fánkjának receptjét, mire a dáma elismerően horkantott. Megvan a délután első lelki társ párosa. De én nem őket keresem.
 Még ma meg kellett találnom a Szerelemszívót, különben Lady Hédóné hírneve és üzlete tönkremegy. Ráadásul nem hagyhatom, hogy még több áldozatot szedjen.
 Amíg a megbízómat mások boldoggá tétele táplálja, addig a Szerelemszívó a bűvtea hatását meghamisítva vágyat ébreszt önmaga iránt a gyanútlanokban, majd elszívja a fellobbanó szerelmük energiáját teljesen kizsigerelve őket. Egy igazi vámpír, csak sokkal nehezebb felismerni.
 A figyelmemet éppen egy vékony, szemüveges úr és a vele szemben ülő szeplős lányka felé fordítottam, mikor hirtelen valaki lehuppant az asztalomhoz. Egy ragyogóan zöld szempárral találtam szembe magam.
 – Ugye nem zavarom? – búgta bársonyos hangon a szempár tulajdonosa, egy barna hajú, fitos orrú fiatal nő. – Ha inkább egyedül üldögélne, csak szóljon – tette hozzá, bár láthatóan esze ágában sem volt távozni.
 Lábát kényelmesen keresztbe vetette, hátradőlt a széken. Állát finoman megemelte, egyenesen a szemembe nézett, mintha csak azt üzenné, küldj el, ha mersz!
 Nyeltem egyet. Hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Megköszörültem a torkom.
 – Egyáltalán nem zavar – nyögtem ki végül.
 – Reméltem, hogy ezt mondja. Szkülla vagyok – duruzsolta ő. – A bűvtea-randira érkezett?
 – Hogyne. A nevem Szfinx – vágtam rá gyorsan.
 – Akkor talán ihatnánk együtt egy teát, Mr. Szfinx.
 Vörös ajkát finoman megnyalta, élvetegen elmosolyodott. Egész kisugárzása egy vadászó gepárdra emlékeztetett. Nyeltem egyet, a gerincem mentén apró remegés futott végig.
 – Máris megrendelem – intettem gyorsan egy pincérnek.
 A tea pillanatok alatt megérkezett. Óvatosan megszagoltam, hogy biztosan mentát kaptam-e. Tiszta fejre volt szükségem, éppen elég zavaró tényező ez a nő.
 Lehet, hogy ő a Szerelemszívó? – futott át az agyamon, de rögtön el is hessegettem a gondolatot. Túlságosan feltűnő jelenség. Túl szép, túl kihívó, túl buja. A Szerelemfaló biztosan valami sokkal átlagosabb álcát választ magának.
 – Hát nem nagyszerű ez az ital? – búgta a randipartnerem, de egyáltalán nem ivott a teájából.
 Én viszont nagyot kortyoltam az enyémből.
 – Igazán remek. Gyakran jár ide?
 – Alkalmanként. Már egy ideje keresem a párom, de bízom benne, hogy hamarosan megtalálom – válaszolta. Arcán furcsa kis gúnymosoly suhant át, de mielőtt megbizonyosodhattam volna róla, hogy tényleg ott volt, már el is tűnt.
 – Biztosan így lesz – válaszoltam udvariasan.
 – És ön? Régóta keresi a lelki társát – kérdezte Szkülla mézédes hangján. Közben az ujjait látszólag szórakozottan húzgálta az asztal márványlapján, mintha csak valamilyen jeleket rajzolgatna.
  – Először vagyok itt – feleltem. Meglazítottam a nyakkendőmet, mert valahogy egyre melegebb lett a teremben.
 – Egy ilyen jóképű férfi biztosan nem sokáig marad egyedül – hízelgett Szkülla, de közben a pupillája egészen apróra szűkült, szépen ívelő szemöldöke pedig finoman megrándult.
 – Ugyan, én csak egy öreg, unalmas agglegény vagyok – tiltakoztam.
 Mit akar tőlem ez a gyönyörű nő? – morfondíroztam magamban. Persze itt mindenki mindenkivel társalog, hiszen bárkiben felfedezheti a lelki társát. Talán ő is így van vele… Mégis, mintha el akarna csábítani. Jóképűnek nevezett, engem! Még fénykoromban sem voltam az, nemhogy most gyérülő hajjal és szaporodó ráncokkal. Valami nincs itt rendben. A szeme gyönyörű, el lehet veszni benne, mint egy mély tóban…
 Éreztem, hogy izzadok.
 – Nagyon meleg van itt – nyögtem, és megtöröltem gyöngyöző homlokomat a vászon zsebkendőmmel.
 – Igyon, kedves Mr. Szfinx még egy kis teát. Igazán frissítő – duruzsolta Szkülla. Márványarcán újra átfutott az a kis gúnyos félmosoly, most viszont sikerült elkapnom.
 Ránéztem a csészéjére. Az itala még teljesen érintetlen volt, az enyém pedig már régen elfogyott.
 – Köszönöm, tele vagyok. De talán ön még inna egyet. Ó, most látom, hogy még az előzővel sem végzett? Hogy fogja így megtalálni a lelki társát, kedves Miss Szkülla? – szegeztem neki a kérdést harcra készen.
 A randipartnerem előrehajolt. A bűbájos máz hirtelen lefoszlott róla. Szeme egészen összeszűkült, apró fogai kivillantak telt ajkai közül. Most hasonlított csak igazán egy prédára éhes párducra!
 – Most lebuktam – sziszegte. – De úgy látom, nem én vagyok itt az egyetlen csaló. Nem Hédóné varázslöttyét iszod, te vén pojáca! Így hatástalan rád a mágiám! – visította, majd felpattant.
 Az asztalt fellökte, el alkart iramodni, azonban résen voltam. Elugrottam a boruló asztal elől, majd Szkülla után vetettem magam. A kabátomból előrántottam a boszorkányfogó hálóm, és rádobtam. A vékony ezüstháló teljesen beterítette a menekülő boszorkányt, így hiába vergődött, a háló szorosan a márványpadlóhoz szegezte, az ezüst pedig megakadályozta, hogy használja az erejét.
 Komótosan a vicsorgó, kapálózó Szerelemszívóhoz sétáltam, megálltam mellette.
 – Ráhibázott, Miss Szkülla, valóban nem Lady Hédóné bűvteáját fogyasztottam. Tudja, valahogy nem vagyok az a lelkitárs-kereső típus.

Fráter Zsuzsanna

Éva
Két hónapja már, hogy Zoltán meg én… szóval tulajdonképpen semmi sincs, csak az az átkozott nézése, a belém fektetett gyötrelmes égő habitus, amivel mindig válaszolt a leveleimre. Ja, mert írt.
 Persze írt. Szárnyával csapdosott közöttünk még a szexualitás. Az elején igen, szerelmünk hajnalán pár éve csak felkeltünk, és na jó, tulajdonképpen nem keltünk fel olyan egyszerűen soha. Neki rohannia kellett a megbeszélésekre, az a bizonyos reggel ötös villanás. Mikor simogatóan hozzámért, és folytattunk mindent. Tudod az „ébredést” – egymásban melengetve a reggeleket – érezve, hogy van értelme az észveszejtő zuhanásnak, ami csak úgy beindít, és felteszi a napra a kis csillagocskát.
 Szóval így indult a nap vele kettesben. Csillagocskákkal a homlokunkon, hogy mi nagyon szeretjük egymást. Nem volt közöttünk ilyen mondat. Nem kellett neki ilyet mondani. Rám nézett, és levette. Értette bennem a szerelmet, az odaadást, a kelletlen perceket, mikor felhúztam magam azon, hogy valami esetleg kellemetlenebb, mint ahogy lenni szokott. Ilyenkor kinevetett. Igen, nagyokat mosolygott azon, hogy valaki felkapja a vizet, ha a kutya hozzádörgölőzik. Pedig imádom a kutyákat, csak ne dörgölőzzenek. Több bónámat kellett elviselnie állandóan, néha elcsendesedve, de tudod, ő volt az, aki ezt megtette értem.
 Most már tudom, bár akkor is tudtam, hogy az ember túlértékeli magát. Azt hiszi, ha a fiatalságát vagy a szépségét dobja a perselybe, azzal minden rendben van. Pedig valljuk be, egy kapcsolat alapjait sokkal több tényező befolyásolja.
 Ha jó a szex – bukik ki belőled, igaz? Hát persze, az mindennél fontosabb, de lehet-e szar valakivel, akinek minden percében felfalod az együttlét karcolatának báját? Akivel úgy játszod az életet, mint egy kiskutya játszik a bökős sünivel? Becserkészi, majd a szájában hurcolássza, picit nyalogatja, hogy mutassa magát csak egy pillanatra is, csakhogy összeérjen a nózijuk. És amikor ez megtörténik, mind a kettő örül ennek a zsizsegő találkának. Még a sün is, mert ő tudja, hogy a menedéke százszázalékos, és a kutya csak piszkálja picit.
 Na így zsörtölődtünk mi is. Minden nap egy újabb csókkal örültünk, mikor az orrunk végre összeért.
 Hogy mi történt – most ezt mért kérdezed tőlem? Tulajdonképpen semmi és minden. Elhagyott. Azt hitte, nem szeretem. Azt hitte, megcsalom. Azt hitte, nem az ő kertjében a legfinomabb a méz. Nem képzeled, sose gondoltam másra! Nem hitt nekem. Összecsomagoltam, és otthagytam. Hogy jöjjön meg végre az esze. Az érzéseimbe temetkezve elmenekültem. Ausztriában vállaltam állást speditőrként még februárban. Akkor már két hónapja tartott a mosolyszünet. Minden nap írtam neki pár sort. Nem reagált. Azt hittem, van valakije, biztos lerázott és kész. Próbáltam koncentrálni a munkámra, a karrieremet tovább építeni, dehát senki nem tudott olyat. Tudod, olyan nózi összeérintőset, amiben csak mosolyogsz a másik szerelemmorzsáján, hogy ő él, veled van, rád gondol, és a napot, ha nem is együtt, de dimenziókon átkalandozva megélitek.
 Már nem volt jó a reggeli kelés. Nem esett jól a páratartalom. Nem hallgatott meg. Nem éreztem már, hogy kellek neki. Hogy mi változott?
 Március 8. A névnapján az SMS. Majd nem bírtam már, és felhívtam.
 – Éva, karanténban vagyok – válaszolta.
 Mondanom sem kell, megrémültem. Mi van, ha elveszítem. Soha többet nem lesz közöttünk játék, sem semmi, elhagy az érzés.
 Majd lezárták a határt, a munkám miatt kint ragadtam Bécsben.
 – Szeretlek! – mondta. – Veled akarom leélni az életemet. Gyere haza!

Zoltán
Már két hónapja nem láttam. Csak felkelt aznap, közölte, hogy elege van belőlem. Összepakolt és elment. Nincsen reggel a csókja, végigsöpör még a semmi is a bensőmben. Hogy öleltem-e azóta mást? Minek tenném, nem tudok, egyszerűen nem megy. Nem írok neki. Gondolja át, kivel akar élni. Lehet, féltékeny vagyok. Na és? Legalább látja, hogy szeretem.
 Biztos van már valakije. Hisz Bécs nagyváros. Elengedted, mondhatnád nekem. Igaz. Hisz én engedtem el. Sőt, én voltam az, aki elüldözte. Az élet csak akkor lehet ilyen balga, ha éljük. Nem esik jól a pirkadat, a felkelő nap sugarában semmi jóllakottság, és a kutyák, hát még ők is boldogtalanok.
 Ez maradt Évából. A lelke, az érzéseim hervadó küszöbe a szenvedély, mi feltépte bennem minden hatósugarát, mikor kitárulkozott minden abban a dús pázsitban. Elterültünk mi mindig, tulajdonképpen boldogok voltunk. Mért kellet ezt nekem elrontani? Nem volt senkije. De még a gondolatait is akartam, megöltem, megriasztottam, mint torreádor a bikát, mielőtt feladja az utolsó kenetet.
 Március nyolc van, a névnapom. Írt. De jó lenne, ha vele lehetnék. Kitört ez az átkozott járvány, telnek a napok. Robog az égbolton a felhő. Elkaptam a cégnél ezt a szart.
 Egy hete bezárva vagyok én és a kutyák. Csörög a telefon. Ő az. Felveszem.
 – Csak meg akartam kérdezni, hogy… – elcsuklik a hangja.
 Közbevágok:
 – Karanténban vagyok… – áll a levegő, egyikünk sem beszél.
 – Sajnálom. Nem akarlak zavarni csak… kérlek, azt akarom mondani, hogy...
 – Ne mondj semmit! Az én hibám volt. Kérlek, gyere most azonnal haza. Szeretlek.

***

Évában meghűlt a vér, és elkezdett pityeregni.
 – Én is szeretlek.
 Még egy órát sustorogtak egymásnak, hogy talán mindenki „vétkes”, és összeért az orruk a dimenzióban, a lelkük egymásban újra kivirágzott. Mint a süni meg a kutya, játszottak tovább egy színdarabban, mit megírt nekik az élet lekockázva fájó rítusát.

König Éva

– A szürke borítékot bontsam fel először, vagy a fehéret? – vívódott Virág. Előbbi az állatkertből, utóbbi az egyetemről érkezett.
 A szürkéből megtudta, hogy elnyerte az állatgondozói állást, a fehér pedig azt közölte, hogy lemaradt az egyetemi felvételről. Jövőre újból nekifuthat az emelt szintű biológia érettséginek, amihez további sikereket kívánnak neki.
 – Figyelem odafönt! A túl kevés tanulásért szarpucolással vezeklek! – lengette meg a két papírt a plafon felé, de természetesen az eget célozta a mozdulattal.
 – Ha valóban biológus akarsz lenni, jó helyre kerültél – biztatta másnap az állatkerti akvárium részlegvezetője, aki a közvetlen főnöke lett.
 Virág örült volna a megerősítésnek, ha azt nem fahangon, merev arccal mormogta volna el neki Kelemen, azaz Kele. A gólya kinézetű fő akvarista ugyanazokért a hús-vér halakért áldozta fel tudományos karrierjét, amelyek sokadízigleni ivadékai talán azért nem részesülnek szakszerűbb bánásmódban, mert ő nem tett nyelvvizsgát, így diplomát sem szerezhetett. Legalábbis rosszabb napjain így ostorozta magát.
 Első munkanapja végén Virág a közös öltözőben lerúgta a leltári gumicsizmát, és kibújt kertésznadrágjából. A szűkös helyiségnek volt egy pirinyó tejüveg ablaka, ezért Kele az onnan nyíló ablaktalan főnöki odú ajtaját állandóan nyitva tartotta. Virág nem merte rácsukni főnökére az ajtót, de nem is érezte úgy, mintha a férfi észrevette volna szöszmötölését.
 – Szia, Kele, reggel jövök! – búcsúzott erőltetett könnyedséggel.
 A másik akkorát ugrott, amekkorát legfeljebb egy ágyúlövés indokolt volna.
 – Oké, persze! – krákogta köszönés helyett, és tüntetőleg újra az online járványhíradóba temetkezett.
 Virág elhatározta, hogy másnaptól a vécében öltözik át.
 Sortban, kockás ingben indult el, hogy életében először bennfentes szemmel is körülnézzen az állatkert ösvényein. A hétmérföldes csizma munka közben a talpa alá gyűrte a zokniját, amitől mindkét sarka felhólyagzott. Hiába tett rájuk ragtapaszt, a vászoncipő nyomta a kifakadt hólyagokat, így hát kézben lóbált cipőkkel, mezítláb bandukolt.
 Az ázsiai vadlovak kifutójánál megtorpant. A karámban négy kefesörényű, cipófarú izomtorpedó száguldozott, porral tompítva el a nyári naplemente ferde sugarait. Virág egy szentimentálisnak indult sóhaj után felköhögött. A por kaparta a torkát.
 – Nesze, te bamba! Miért nem csukod be a szádat? – kuncogott, és hátizsákjából egy apró kulacsot kotort elő. Csak két kortyintásra való vizet talált benne.
 Ivókutat kereső, szomjas tekintetét váratlanul egy másik tekintet ejtette foglyul. Másfajta, zavarba ejtő szomjúsággal hatolt a szemébe, hogy egy pillanattal később csupasz combját és lábszárát vizslassa végig. Virág, ha tehette, májustól októberig rövidnadrágban járt, és ezt a viseletet eddig sohasem tartotta különösebben kihívónak. Most azonban egészen meztelennek érezte magát. Hogy kiszolgáltatottságát csökkentse, sebes lábfejét beleerőltette a vászoncipőbe, és gyerekes toppantással sarkon fordult.
 – Hahó! Ugye te vagy az új halas lány? – állította meg egy kedvesen csúfondáros női hang. – Gyere, nálam megtöltheted a palackodat!
 Ha egy férfi szólt volna utána, bizonyosan kereket old, de így visszabicegett a korláthoz. A karám végében álló, nyitott oldalú istálló szénapadlásáról jött a hang, onnan, ahol a szomjas tekintet gazdáját is sejtette. Mivel úgy tűnt, a hang tudja, hogy ki ő, elhessegette aggodalmát.
 Sörtehajú, hegyes orrú fiú ugrott le a szénából.
 – Szia, Peti vagyok! Enyémek itt a lófélék. Hidd el, jófélék! – közölte vigyorogva.
 Gyerekesen vékony hangja volt. Kéznyújtás helyett kurta integetésre emelte szutykos tenyerét, majd Virág bemutatkozását meg sem várva az istálló falikútjához ballagott.
 – Itt a fürdőszobám – bökött a vízcsapra –, és amott alszom – intett a szénapadlás felé. – Nagyon örülök neked. Tudod, kevesen vagyunk, csak a legcsóróbbak és a legőrültebbek maradtak itt gondozónak. Én mindkét halmazba beletartozom, akárcsak a főnököd, Kele. Gondolom, nem dicsekedett el neked azzal, hogy már ő sem tudja fizetni az albérletét. Az irodájában lakik. Keresetünk jó része arra megy el, hogy kiegészítsük belőle az állataink ellátmányát.
 Miközben Virág ivott, Peti újra végigmérte.
 – Van hova menned? Úgy értem, laksz valahol? – kérdezte meg kertelés nélkül azt, ami leginkább érdekelte. Maszatos homloka alól tiszta tekintettel nézett Virágra, aki emiatt képtelen volt tolakodásnak venni a kérdést. Olyan választ akart adni rá, amivel meg is védhette magát, ha a sörtehajú túlságosan gyors közeledésre próbálná felhasználni infantilis álcáját.
 – A nagyszüleimnél lakom a belvárosban. Kicsi a nyugdíjuk, dolgoznom kell, amíg föl nem vesznek az egyetemre, remélhetőleg egy év múlva.
 – Értem – fonta össze karjait a mellén Peti csalódottan. – Azért ha valamikor úgy adódik, szívesen látlak panorámás erkélyemen! – tette hozzá, hogy faragatlan reakcióján csiszoljon valamennyit. – Ha leállna a tömegközlekedés és itt ragadnál, Petra a lovacskáival mégiscsak szórakoztatóbb, mint a hallgatag Kele apó!
 – Petra?
 – Az én vagyok, nem mondtam? Oda se neki, én se tudom elsőre megjegyezni a neveket! A tiédet persze mindenki tudja a kertben, hiszen hetek óta te voltál az egyetlen olyan jelentkező, aki valóban fel is vette a munkát.
 – Jól van, ezt… mindenesetre jó tudni. Köszi! – hátrált el Virág pánikszerűen. Esze ágában sem volt pontosabban kifejteni, hogy a tudomására jutott új információk mely részére gondolt.
 – Imádom ám a lovakat! – kiabált engesztelésül az istálló felé, ahol a faképnél hagyott lovász egy kissé leforrázva ácsorgott.
 A következő héten, megelégelve a haltartályok mögötti kiszolgálófolyosó félhomályát, Virág újra ellátogatott a lovakhoz. Peti a szomszéd kifutóban éppen egy nagy rekesz salátát borított bele egy alacsony jászolba, ami körül vagy húsz hordóhasú kecske tülekedett. Ledobta a rekeszt, majd a karám túlsó oldalánál várakozó utánfutós teherbiciklihez kocogott. Egyszerre négy sárgarépával megpúpozott vödröt akart leemelni róla, de képtelen volt egy kézzel két vödörfület összemarkolni, és a répák potyogni kezdtek. Erre két vödröt lezöttyentett, a két másikat pedig futólépésben a zebrákhoz vitte. Virág magától értetődően odaszaladt, és összeszedte a szétgurult takarmányt.
 – Jó, hogy itt vagy! – üdvözölte a lovászlány. – Átvinnéd a fele répát a szarvasokhoz? Mától azokért is én felelek. Ettől előbb-utóbb ki fogok purcanni! – tette hozzá szinte dicsekedve.
 Virág megkönnyebbülten cipelte a répás vödröket. Peti nem haragszik rá, amiért faképnél hagyta, sőt, még segíthet is neki! Mindennél jobban vágyott rá, hogy végre száraz munkát végezhessen. A nyirkos munkakörnyezet lassacskán éppúgy kezdett az idegeire menni, mint Kelemen, a rigorózus vízi istenség.
 – Szaladj el ablaktisztítóért! – parancsolta, amikor a lány a látogatótér egyik padján pár percre kiteregette tételsorait. – Úgy csillogjanak a frontüvegek, mintha bármikor jöhetnének a látogatók!
 – A halaknak is ki kell ám látniuk az akváriumból!
 – Szivárog a vízinövényes medence!
 – Szökni próbál a muréna!
 Virág fogadalma, miszerint a jövő évi újabb vizsgáig egy napja sem telik majd el tanulás nélkül, kútba esni látszott, hiszen a munkahelyi tanulást Kele tagadhatatlanul elszabotálta. Tankönyvei újraolvasására és a tételek kiegészítésére csak a hétvégék maradtak. A szombat-vasárnapi ügyeletet szerencsére Kele vállalta. Mindenki tudta, hogy nem lenne hová mennie.
 A szénahordás és istállóganézás remekül bevált a vízmérgezés ellenszereként, és Virág nemhogy hetek, de hónapok múltán sem elégelte meg a gályarabságot Noé bárkáján. A karámok között egészségesen bepiszkolódhatott minden munkanap végén, hiszen a tömegközlekedési eszközökön alig volt utas, odahaza pedig úgyis fertőtlenítő zuhany várta.
 Peti/Petra egy idő után méricskélni kezdte, hogy a kemény fizikai munka eredményeként mennyit gyarapodott Virág izomzata. Egy idő után Kelének is feltűnt, hogy beosztottja azokat a vizesvödröket, halas ládákat is elbírja, amelyek korábban őrá maradtak. Egyszer-egyszer megesett, hogy tekintetét a lány ovális karján, gömbölyű lábikráján felejtette. Olyankor majdnem mosolygott, de egészen addig, míg szeptemberben nem történt valami, ezek a mosoly-kezdemények még csírájukban elhaltak.
 Virág egy reggelen a tenyérnyi öltöző padját felborítva, az öltözőszekrényeket az övé kivételével kirámolva, Kelét pedig irodája egyetlen „civil” bútordarabján, a heverőn összegömbölyödve találta. Karjai között egy üres vodkás üveget dajkált. A lány hiába szólongatta, rázogatta, nem moccant.
 Kele ez idáig sosem ivott. Fintorba kövült arca éppolyan zöld volt, mint a heverő és a számítógépasztal között terpeszkedő hányástócsa.
 A rémült lányban felötlött, hogy erősítésként áthívja a sokat tapasztalt Petit, aki talán tudja, mi a teendő alkoholmérgezés esetén. Mivel azonban Kele halkan, egyenletesen horkolt, Virág meggyőzte magát arról, hogy főnöke nincs életveszélyben, és vélhetően nem díjazná, ha mások is tudomást szereznének arról, hogy milyen állapotba került. Legnagyobb meglepetésére Virág ahelyett, hogy undorodott volna tőle, megsajnálta a férfit.
 A takarmányfeldolgozó helyiségben, amit egyszerűen konyhának neveztek, talált egy tekercs háztartási papírtörlőt. Az egyik felével feltakarította a tócsát, a másikból pedig borogatást tett Kele homlokára. Ő hálásan felsóhajtott, de nem nyitotta ki a szemét.
 – Rettenetesen hasogat a fejem, de még rettenetesebben szégyellem magam! – nyögte alig hallhatóan.
 – Mindkettőt elhiszem. Miért csináltad ezt? Valami baj van?
 – Igen. Nyelvvizsga nélkül is megkapom a diplomámat.
 „Miért? Hiszen ez szuper!” – tört volna ki Virágból a lelkendezés, de inkább bölcsen hallgatott.
 – Nem dolgoztam meg azért a papírért – magyarázta Kele, amint fokozatosan erőre kapott. – Évek óta pótcselekvéssel töltöttem az időt ahelyett, hogy rendesen megtanultam volna angolul. Csalónak érzem magam. Szerinted azért megérdemlek egy pohár vizet?
 Az utolsó mondatban egy szikrányi huncutság csillant, ami végképp megolvasztotta Virág szívét. A munka tökéletes hőséről kiderült, hogy esendő, és még humora is van. Legszívesebben homlokon csókolta volna, de az a homlok most olyan volt, mint egy vízi hulláé, így csak a karját érintette meg, majd kisietett, hogy vizet hozzon neki.
 A vodkás afférral megtört a jég. Kele tudta, hogy Virág beszámol róla Petinek, de azt is, hogy a két lány nem fogja elárulni senki másnak, kérnie sem kell.
 Az angol szótárak, nyelvkönyvek és munkafüzetek, amiket Kele első felindulásában azért rámolt ki az öltözőszekrények polcairól, hogy a papírgyűjtő konténerbe dobálja, az irodába vándoroltak. Virág rádöbbentette Kelét, hogy diploma ide vagy oda, akármikor megpróbálkozhat a nyelvvizsgával, Kele pedig becsületbeli ügynek tartotta, hogy ezek után valóban neki is fusson. A lány már tizenegyedikben túlesett a dolgon, és a Kele gyűjteményében levőknél frissebb feladatsorokkal tudta megtámogatni a nemes elhatározást.
 Virág akváriumi munkaidejének leteltével szárazra törölték a rozsdamentes takarmány-előkészítő asztalt, és tanultak egy órácskát. Peti nem tette szóvá, hogy Virág a szokottnál egy órával később jelenik meg az istállónál. Igaz, egy órával tovább is maradt, viszont emiatt csak estére ért haza a nagyszüleihez.
 – Mi lenne, ha hétköznaponként nálam aludnál? – vetette fel a kérdést október végén Peti. – Képzeld, venni akartam magamnak egy termo hegymászó hálózsákot, és éppen „egyet fizet, kettőt kap” akció volt! Rábeszéltek egy dobósátorra is, ami pont elfér a szénapadlás sarkában. Azt hiszem, úgy belehelnénk ketten, hogy még meg is izzadnánk benne!
 Egy éjjel kipróbálták. Valóban melegük volt, ami jól is esett Virágnak, mert a lefekvés előtti locsolócsöves zuhanyzás végén rendesen vacogni kezdett a foga.
 – A nagyszüleid helyében én nem örülnék, ha csak hétvégenként járnál haza! – ingatta fejét Kele, amikor Virág másnap beszámolt a sikeres próbasátorozásról.
 – Úgyis alszanak már, mire hazaérek! Így legalább jobban kipihenem magam. Igaz, tegnap nem sokat aludtunk, de majdcsak összeszokunk.
 Kelének már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy nem örülne annak, ha Peti és Virág jobban összeszokna, de ehelyett csak annyit mondott megnyúlt arccal:
 – Télen nem lehet slaggal zuhanyozni! Hogyan tisztálkodtok majd? Peti ott a patásoknál azt csinál, amit akar, de én egyáltalán nem szeretném, ha ezután oroszlánszag terjengene az akváriumban.
 Kele már hónapok óta a kert állatorvosi ügyeletén kialakított vizesblokkban mosott és fürdött, igazgatói engedéllyel. Személyes holmijának javarészét egy ismerőse fészerében tárolta dobozokban. Onnan hozta el időnként a legszükségesebb darabokat, amelyeket az irodai számítógépasztal mellé besuvasztott heverő ágyneműtartójában tárolt. A heverő ülőbútorként is szolgált, hiszen szék nem fért el a helyiségben.
 – Talán igazad van – töprengett hangosan Virág. – Esetleg el tudnád intézni, hogy mi is használhassuk az állatorvosi fürdőszobát? Peti sokkal edzettebb nálam, de lehet, hogy előbb-utóbb még ő is kidől a csatasorból, ha túlzásba viszi a nomád életet.
 Kele nem válaszolt. Virág attól tartott, hogy kérdésével túllőtt a célon, de a férfi keserves arckifejezése láttán megmoccant benne valami.
 – Na jó, talán tényleg nem kellene minden hétköznap a szénapadláson aludnom. Az viszont nagyon jó lenne, ha mondjuk heti két-három alkalommal Peti ott fürödhetne az orvosiban! Megteszed, hogy rákérdezel az igazgatóságon?
 – Vedd úgy, hogy már el is van intézve! – jelentette ki harsányan Kele, nem tudva palástolni megkönnyebbülését.
Kérdés persze, hogy Peti akar-e egyáltalán meleg vízben fürödni, morfondírozott később Virág, miközben a rozsdamentes asztal melletti karanténtartályban úszkáló gömbhalat etette.
 – Csodás hírem van! – zökkentette ki gondolataiból kisvártatva Kele.
 A nyugodt állapotában tégla alakú gömbhal ijedtében teleszívta magát vízzel, és labdává változott.
 – Peti nemcsak, hogy használhatja az állatorvosi szoba vizesblokkját, hanem ott is alhat az ügyeleti kanapén! Kovács doktor lett az állandó éjszakás. Kétutcányira lakik innen, és otthonról szalad majd be, ha van valami.
 Peti használta is az alvóhelyet, mégpedig azért, mert így segíthetett Kovács dokinak az izgalmas éjszakai eseteknél, amelyekkel az állatorvos eddig asszisztencia nélkül volt kénytelen megbirkózni. Egyszer aztán Virág is bent maradt Petivel, ami csaknem az állásukba került.
 Aznap éjjel a szibériai tigris idő előtt megindult elléséhez riasztották a doktort, aki keresztülesett a hálózsákjába burkolódzva a padlón alvó lovászlányon, és tönkrezúzta az íróasztalon felnyitva hagyott szolgálati laptopot. A lányok késő estig online természetfilmeket nézegettek rajta, aztán Peti átengedte Virágnak a keskeny heverőt.
 A laptop és a két koraszülött tigriskölyök egyaránt menthetetlennek bizonyult. A kistigrisek akkor is elpusztultak volna, ha a laptop használható marad azon az éjszakán, de az új számítógép beszerzése és az adatok átmentése okozta pluszkiadások nem hiányoztak az állatkert halódó költségvetésének.
 Az igazgató első dühében nemcsak a két lányt, hanem Kovács doktort és Kelét is kirúgta volna, másnapra azonban lehiggadt. Vészhelyzetben hogyan pótolna egyszerre négy harcedzett munkaerőt? Azt pedig nem tartotta volna etikusnak, hogy bármelyikük béréből levonják a számítástechnikai költségeket, hiszen nyílt titok volt, hogy jó ideje rendszeresen hozzájárultak állataik takarmányozásához. Így végül megúszták szóbeli figyelmeztetéssel.
 Az állatorvos megkedvelte Petit, ezért kiharcolta, hogy a történtek ellenére is az ügyeleti szobában alhasson, mégpedig állandósított önkéntes éjszakai segítőként. Vendéget természetesen ezek után sem fogadhatott.
 Az igazgatóságról az akvárium felé ballagó Virág és Kele kukán bámult maga elé. Virág úgy érezte, a kalamajkáért leginkább ő a felelős, mert belement, hogy Peti átengedje neki a fekhelyet. Kele örült annak, hogy Peti a padlón aludt, és igencsak elcsodálkozott azon, hogy így érez.
 – Én tehetek az egészről! – bökték ki egyszerre, és egyszerre is nevettek fel ezen.
 – Gondolom, tudod, hogy egy ideje az irodámban lakom… – folytatta Kele.
 – Ühüm…
 – Figyu, Virág. A haveromtól, akinél a cuccaimat tartom, tudok szerezni egy kempingágyat. Mivel az állatorvosi iroda már nem jön szóba, alhatsz néha az öltözőnkben, amikor csajos estét csináltok Petivel. Így tömegközlekedned sem kellene annyiszor.
 Csönd volt, csak a kőzúzalék csikorgott gumicsizmáik alatt.
 – Nem lenne ciki neked? – fordultak egymás felé, megint ugyanabban a pillanatban.
 Ezzel meg is válaszolták a kérdést.
 Kele másnap elhozta a tábori ágyat, még ágyneműt is szerzett bele. El se merte hinni, de Virág attól kezdve hétfőtől csütörtökig minden éjjel benne aludt. Esténként annyi angol- és biológiatesztet oldottak meg a rozsdamentes asztalnál, hogy Lufi, az ijedős gömbhal, többé nem fújta fel magát.
 Időközben Kovács doktor is felmondta az albérletét, mert bebizonyosodott, hogy az ügyeleti kanapén mégiscsak elfér két ember. Előfordult, hogy a padlón fonódtak össze Petivel, ahol mégiscsak kényelmesebben lehettek, ráadásul nem volt, aki keresztülessen rajtuk.
 Elrohant a tél. Virág és Kele sikeres próbavizsgái után csók volt a jutalom, az eredményes nyelvvizsga és érettségi után pedig a tábori ágy teljesen feleslegessé vált.

Kartali Zsuzsanna

Anna a kúria ütött kopott padlóján ücsörgött, érezni lehetett az épület ódon, régies illatát. Kitárva hagyta a boltíves hátsó kaput, ami a kertre nyílott, így beáramolhatott az erdő felől érkező hűs levegő. Hosszú, hullámos mogyoróbarna haját a betolakodó szellő kócolta csupán. Gondolataiba merülve töltötte az egész délutánt. Ez az otthona, régóta vágyódott már vissza, hogy újból átélhesse az ismerős érzést, ami máshoz nem fogható nyugalommal töltötte el. A nyitott kertre vezető szobában rengeteg könyv sorakozott a szépen megmunkált antik polcokon. A sarokban egy diófa asztalka sejtette, hogy tulajdonosától nem áll messze a szépérzék. A ház minden szeglete kincs, szinte már műalkotás, megőrizte hajdani szépségét. Kintről madárcsicsergés hallatszódott be, és amikor az ember jobban figyelt, talán még a régiek suttogását is hallani lehetett. Ez azonban csupán az olyan érzékenyebbek kiváltsága volt, mint Anna. A háború sok életet és családot felemésztett. Ez az egy maradt csupán a gyermekkori szép emlékek közül, mikor még lánykaként fehér ruhácskában masnival feltűzött lengő hosszú hajával csak futott sebesen a kert végéig. Lelke minden szegletén érezte a szabadság csábító hívogatását. Pedig már születésétől kezdve nem volt szabad. Előre elrendezett játszmák bábujaként kellett méltósággal viselnie sorsát. Házasságát gyorsan nyélbe ütötték, a férj talán még azt sem tudta igazán, mi a szerelem vagy az odaadó szeretet. Puszta birtoklási vágy és félelem jellemezte. Amikor házasságuk első évében sikeresen megfogant, azt hitte, majd minden megváltozik ezután. A férj rózsákkal és csecsebecsékkel kedveskedett, ezzel leplezte faragatlan modorát és unalmát, ami az életbe vetett kedvtelenségét jelezte. Aztán egyik este megesett, amit egyetlen nő sem felejt. Egyedül riadt fel a sötétben, csupa nedvesség áradt két combja között és a kínzó fájdalom, ami kísérte. Kiabált, a házvezetőnő rontott be szobája ajtaján. A felvillanó fényben látta a rengeteg vért, mely ágyékánál a lepedőt színezte.
 – Anna, asszonyom! Hívják gyorsan az orvost! – kiáltotta Sveta, a házvezetőnő.
 – Fázom, nagyon fázom. – dideregte Anna vérrel és izzadsággal átitatott ágyában. – Hol van a férjem?
 – Asszonyom, az úr még nem ért haza, de azonnal utána küldetek!
 Csak bámulta a mennyezetet, orcáján könnycseppek gördültek. Ezzel minden odaveszett, a gyermek, s tán még ő maga sem éli túl. Hangosan tiltakoznia kellett volna a kényszerházassága ellen, ha vénlány marad is, nem szabadott volna elfogadnia ilyen könnyen rámért sorsát. A fájdalom lassanként elmúlt, szeme előtt a világ homályos lett, és többre már nem is emlékezett.
 Mire legközelebb magához tért, már a kórházban volt. Erőtlenül fogta fel, mi is történt vele. Körbenézett. Három alakot látott csupán: a férjet, anyósát s anyját, kik csöndben suttogtak mellette. Férjére nézett, aki a szokásos unott arcával az ablakon kifele tekintgetett, és szinte látszott rajta a leplezetlen gondolat, hogy mikor szabadulhat végre már innen.
 A napok teltek, és Anna egyre erősebb lett. A férjét alig látta itthon, csupán anyósa őrködött szigorúan felette. Egyik délután a városi lakásuk ablakán kifelé merengve szürcsölte teáját, és gondolataiba mélyedt. Hogyan vessek ennek az egésznek véget? Felállt, és komótosan a kórházból megmaradt, édesanyja által hozott kis csomaghoz lépett. A dobozkát kinyitva egy régi papírlapot talált benne. Szépen, óvatosan kihajtogatta. Acsalád pecsétjelével volt ellátva és benne a gyermekkori birtok tulajdoni lapjával. Az ő neve szerepelt rajta. Ez a családi kúria tulajdoni lapja – gondolta Anna magában. Anyja szépen elrejtette ezt a kincset mindenki elől. A mellé csatolt kis levélben ez állt: „Amikor majd menni akarsz, ne álljon utadba semmilyen akadály.” Szívéhez emelte a titkolt kincset, és hálát adott magában. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy mikor lépjen.
 Ezen időkben a forradalom sodrásával és az eldörrenő szerb puska jelezte vészharanggal, ahogy a háború a tetőfokára hágott, szinte minden férfit harci készültségbe rendeltek. A forradalom eszméi hódítottak mindenkit: arisztokratát és földművest. A férfi csupán attól érzi magát erősnek, ha hős lehet? Nem vették észre, hogy a politika gazdag szálai mozgattak mindent. Fiaikat és férjeiket sirató anyák és asszonyok maradtak helyettük csupán. A család fenntartása, a sok egyedül maradt anya a gyermekével, hol vannak az ő hőstetteik? Eszméket űzni, és hangosan szónokolni csupán férfinak lehet? Nincstelenek gazdagodtak és hatalmasodtak meg. Az egyik fetrengő tohonya, a másik karddal és puskával hadonászik és fröcsögve hallatja hangját. Ilyen körülmények közepette történt, hogy a férje hazajött egyszer végre időben, teljes díszruhájában felfegyverkezve. Már alig várta, hogy itt hagyjon mindent. Anyósa csak csapkodott és esdekelt.
 – Ne menj, kicsi fiacskám, odaveszel!
 A férj melle helyett hasát kidüllesztve bajszán pödört egyet, mintha ettől férfiasabbnak és biztosabbnak tűnhetne.
 – Ne féltsen engem egyik asszony sem, a hazámért megyek harcba, Isten engem úgy segéljen!
 Anna ettől a megjegyzéstől majdnem hangosan felhorkantott. Ez a tohonya pocakos díszmajom, azt sem tudja, miért fog harcolni, csupán henceg. Hírnévre és hősiességre vágyik, közben csak hadi írnoknak megy. Itt az én időm – jutott Anna eszébe.
 – Kedves feleségem, remélem megvársz engem, midőn majd visszajövök hazám hőseként a háborúból! – A tohonya ezt az egyetlen mondatot sem tudta úgy végigmondani, hogy ide-oda ne fészkelődjön, és máshova tekintgessen.
 Anna csak nézte, majd tekintetét körbehordozta a szobán. Látta anyósának ráncokkal tűzdelt homlokát és szigorú, összeszűkült szemét. Olyannyira méregette, majd belegúvadt. Visszafordult férjéhez, akihez olyan fiatalon hozzáment, és akitől naivan annyi szépet remélt.
 – Kedves Uram, vigyázzon magára, és siessen vissza – kerülte a választ Anna.
 A férj boldogan fejét hátravetette, biztosnak érezve a sikert. Kezet csókolt a két asszonynak, és már ott sem volt.
 – Nehogy azt higgye, nem tudom, miben mesterkedik! Magának itt a helye, a háztartást vezesse, és ne okoskodjon, az nem a nők dolga – horkant fel anyósa.
 – Természetesen, Asszonyom. Azonban nagyon megfájdult a fejem, biztosan ez a sok aggodalom. Engedelmével most visszavonulnék – tette Anna a nagy beteget.
 – Igen, igen, biztosan ez a sok aggodalom, engem is kimerített. Ne aggódj, hamarosan visszajön a fiam – békélt meg vele az anyós.
 Anna próbálta nem túl feltűnően szedni a lábait a lépcsőn a szobája felé. A csomagjai már sorban álltak. Sveta, a házvezetőnő lépett be a szobába hirtelen, mire Anna megrezzent.
 – Asszonyom, hadd segítsek! – mosolygott rá cinkostársként.
 – Köszönöm, Sveta, kérem, hívasson nekem egy kocsit, ami elvisz a birtokomra. Óh, és kérem, a válási papírokat adja át majd az asszonyságnak a megfelelő időben. Tudassa, hogy nem kívánok többé a család tagja lenni, nem tartok igényt a vagyonukra sem.
 Mire a vacsoraidő eljött volna, Anna már régi gyermekkori kedves kúriája felé közeledett. A lovas kocsi gyorsan hajtatott a nehéz csomagokkal, mintha a lovak is érezték volna a szabadság édes ízét. Át a dimbes-dombos lejtőkön az itt-ott elhagyott parasztházak mellett érkezett meg ehhez a gyönyörű ékszerdobozhoz, melyre huszonnyolc évet kellett várnia. Kétszintes ház magas belső térrel, nagy ablakokkal és haloványkékre festett külsővel.
 Azóta eltelt pár év, és a katonák elszállásolása végett a kúria kissé rossz állapotba került, megőrizve azonban a nosztalgikus szépségét. Anna imádott itt lenni. A háború vége felé szegényesen éldegéltek, és a család vagyontárgyainak árusításával igyekeztek több bevételhez jutni. Ahogy az évek egymást követték, Anna már a harminchatodik évét töltötte. A nyári melegben a padlón ücsörögve gondolataiban visszaidézte múltjának apró részleteit. A szökést nem bánta meg. Lehet, azokban az időkben nem éltek olyan jól, de a szabadsága mindennél többet jelentett.
 Micsoda női sorsok – gondolta magában Anna. Kislányként állandóan valami édes-nyálas szerelmi történettel traktálnak minket. Senki sem beszél tohonyákról és pöffeszkedőkről. Sehol egy sort sem írnak arról, hogy a herceg bajszos kövér lett, és életuntan csak tömi magába az ételt, na meg persze a nőket. A fiatal lányok szeméből szép lassan eltűnik a tűz és az élet, ami miatt a férfiak vonzódnak hozzájuk. De talán nincs még minden veszve – keserűen elmosolyodott erre a gondolatra.
 Ahogy elidőzött a késő tavaszi melegben, a távolból apró lábak sietsége hallatszódott. Anna felnézett, és meglátta az egyetlent, ami szívének kedves. Rohanva szedte lábait egy ifjú, nyolc éves forma kisember, arca még pelyhes, nagy okos szeme kéken villant meg. Divatos, nadrágba tűrt inget és elegáns fekete kiscipőcskét viselt, a papíros csak lebegett utána a kezében.
 – Mama, mama! – kiabálta bőszen.
 – Itt vagyok, mi történt? – felelte Anna mosolyogva.
 – A tanító néni azt mondta, hogy mindenkinek kell legalább öt sort írnia a papájáról. A Sveta néni nem mond semmit, nekem pedig muszáj megszereznem azt a képeskönyvet. Ez lesz a jutalma a legjobb írásnak. Mondj valamit még a papáról kérlek, azon kívül, hogy háborús hős volt.
 Anna vett egy mély lélegzetet, arcán lemondó ábrázat jelent meg, és elkezdett egy újabb hősi történetet. Vajon hány hőst teremtettek az asszonyok így régen?

 Klinec Alexa

Hol vagyok? Hol van ez a lány? A lány a Gellért-hegyen ül, egy a vírushelyzetre hivatkozva körbeszalagozott hintán (március van, a szalagok még épek, hisz alig pár naposak, csak átbújt alattuk), és nézegeti a mobilját – ez szinte biztos. Vagy mégsem? „Digitális Dekameron”, fogalmazódik meg bennem a kifejezés. Hogy a lány hol van, az egy nagyon érdekes kérdés.
 „A telefon egy teleport.” – Amber Case első mondata visszhangzik a teremben az első korty kávé után, amit az előbb nyomtam kezébe. Időben máshol vagyunk, talán 2017, helyileg csak picit arrébb, a Paulay Ede utcában egy iroda nagy közös, tetőtéri konyhájában, vagyunk vagy százan, még nincs távolságtartás… Látszik, betanult szöveg, tételmondat, de ugyanakkor sok minden benne van: hisz most váltunk, mi emberiség, ha nem is mindenhatóvá, de mindenhol jelenlévővé – vagy inkább sehol sem lévővé. Nem az a baj az autóban telefonálással – mondja Case – hogy foglalt a fülünk, hanem hogy foglalt a lelkünk – amikor telefonálunk, gondolatban a telefonálóval vagyunk, ebből származnak a balesetek, ezen a kihangosító pedig nem segít.
 Na, így ül ez a lány itt. Vagy amott. És ez a hatalmas különbség 1920 és 2020 járványa között: ma mindenkinél ott ez a kis teleport, ez a legalább tíz centis átlójú ablak valami másik világra, amin keresztül betódulnak a barátok, rokonok, filmek, zenészek, legyenek a szomszéd szobában vagy a Föld másik felén. Most hirtelen ugyanúgy egy kattintás messze lett minden és mindenki.
 Én amúgy épp egy maszkban állva nézegetem a lányt az alkonyatban, alig pár méterre tőle, szintén a hegyen – ki kellett jönnöm a lakásból, egész nap az egy kattintásra lévő emberek nyúznak, mozgás szinte semmi, pedig eddig az jelentette a napi penzumot, hogy el kellett menni erre a találkozóra, értekezletre, beszélni kellett azzal, kávézni azzal, sörözni… nem mondom tovább. Valamit még nem lehet online, bár aztán ki tudja, előbb-utóbb…
 De én itt vagyok, a Gellért-hegyen, Újbudán. A kerületben, ahova visszatértem nem csak a kollégiumok átalakításakor, de később Berlinből, majd Londonból is. Szeretek itt lenni. Igaz, pici a lakás, de pár méter, és itt a Bartók Boulevard, kedvenc kis kávézóim, éttermeim helyszíne, az Allee, benne az edzőterem, a templomok… azaz ezek most még sincsenek. Be lettem zárva. Akárhol lehetnék, éppúgy sehol sem volnék.
 De mégis, ez az itt és most, ez a jelen… de nem: jelen az nem ez. Jelen az, hogy ezt most valaki olvassa… talán egy laptopról, talán mobilról, talán papíron, nem tudom – lehet hogy valami olyasmiről, amit még fel se találtak. Amit Shakespeare ír, és én olvasom digitálisan, az jelen? Vagy a jelen az, amikor én írom? Hol van a most? Kapaszkodhatok a most-ba, ha elvesztettem az itt-et?
 „Emberi kapcsolatok csak a valóságban képződnek, a valóság nem az interneten van” – korhol egy lány este, kérdem: „mikor láttál utoljára?” „fél éve” – jön a válasz. „És mondd csak, nem vagyok mindezek ellenére mindennapjaid része? Nem jelentik-e veszekedéseink vagy épp közös kincskereséseink néha napod meghatározó elemeit? Akkor mégis mi a valóság?” Nincs válasza. Nekem sincs.
 Virtuális szerelem, virtuális Dekameron. Egymás fejében létezünk. Te az enyémben, én a tiedben… amíg a demencia el nem választ, vagy tudomisén. De legalábbis a netkapcsolat szó kétértelmű…
 A vírus elvette nem csak a helyet, az időt is: milyen nap van ma? Az online értekezletek naptárából tudom meg, nincs, ami tagolja a napokat… régen szombatonként kimentem enni a… mindegy is. Ők nincsenek a Wolton, se a NetPincéren, nem tudok tőlük rendelni, kivárnak. Remélem, meglesznek, mire vége…
 Szóval itt vagyok Újbudán. Vagy sem. Nem tudom, nem tudom mi az, hogy Újbuda – onnantól kezdve nem tudom, ha a Spar egy webshop, nem az Allee alagsora. Ha a Kelet nem a kissé zajos könyvtár, hanem egy gomb a Wolton. Kellenek a helyek.
 Kellenek a helyek – magyarázom, ahogy barátokkal körbeüljük a virtuális asztalt másnap, elvégre szombat van. Mindegyikünk kezében a kedvenc itala, kinek metszett pohárból, kinek bögréből. Ha vége a vírusnak, folytathatnánk személyesen, veti fel valaki, mire mások halkan megjegyzik, az ötlet jó, csak ő épp Dél-Londonból köszönt be, egy másik pedig Svájcból van. Jó ez így, így a jó. Így látjuk egymást.
 Utána bemegyek egy teaházba Barcelonában, mert megígértem, ha arra járok, benézek ismét, de a tulajjal most csak így tudok, hogy mindkét város lezárva, zoomon elmélkedni teákról és évjáratokról. Ugyanaznap voltam keleten, voltam nyugaton, csak én nem tudom, hol lakom…
 Kellenek a helyek. Zavarban vagyok.
 Szeretem Újbudát.

Németh Ádám

A park maga a megtestesült nyugalom: hatalmas fák álldogálnak, zöld leveleikbe néha bele-belekap a szél. Madarak csicseregnek. A virágok tarka színeikkel kápráztatják el az arra járókat. Olyan, akár egy festmény. A fák, a virágok, a madarak, mintha egy festő könnyed ecsetvonásainak szüleményei lennének. A parkban töltöm minden egyes napomat, és mindig egy padot figyelek. Ugyanis ezen a padon az emberek megváltoznak, és olyan oldalukat mutatják meg, ami azelőtt rejtve volt.

Délután volt, a Nap sugarai narancssárgás színnel festették meg az eget. Szerettem ezt a színt. Nem sok színnek ismerem a nevét, pedig mennyit látok nap mint nap, de megpróbálom megtanulni őket. A kéket is szeretem, legalábbis ezt gondolom, hiszen ilyen ruhát viselek mindennap.
 Figyelmemet a madarak dallamos társalgására fordítottam. Egy apró, fekete tollú madárka reppent a szemközti fa ágára, és vidám csiripelésbe kezdett.
 Hirtelen elnémultak, és elrepültek. Nem láttam senkit, akitől megijedhettek volna. Azonban két hangra lettem figyelmes: az egyik magas volt, a másik mély. Egy görnyedt hátú, sovány férfi jelent meg, mellette egy kifejezetten magas nő lépdelt. A férfi zöld inget viselt, barna nadrággal. Nagyon szomorúnak tűnt. Fejét lógatta, olyan volt, mint egy hervadozó virág.
 – Mondtam már Tom, hogy semmi bajod sincs! Miért nem érted?
 A nő szinte kiabált, és a férfi mellé ült a padra.
 – Tudom, hogy valami nincs rendben. Érzem – válaszolta a Tom nevű férfi.
 – A legutóbb azt állítottad, hogy leprás vagy – mondta a nő.
 Lepra? Ijesztőnek hangzik.
 – A bőrömön kelések voltak, és az orrom majdnem leesett! – felelte indulatosan a férfi.
 – Azok szúnyogcsípések voltak!
 – Honnan tudod? Nem tudhatod. Nem segített rajta semmilyen gyógyszer!
 A nő úgy tett, mintha nem hallotta volna a férfi feleletét.
 – Az orrodnak meg nincs baja. Csak egy kicsit megfáztál. Azért volt vörös - folytatta magyarázatát a nő.
 – A lepra egyik előjele. Csalafinta betegség: azt hiszed, hogy náthás vagy, és megnyugodsz, hogy egy-két nap múlva már kutya bajod, és akkor… Bumm! Lecsap, és a sírba visz.
 – Te viszel engem a sírba a hülyeségeiddel!
 Halkan kuncogni kezdtem. Az egész társalgás elég mókás volt.
 A nő egy mélyet sóhatott, így akarva a benne rejlő ingerültséget megzabolázni.
 – Tudod, hogy neked mi bajod van? – Tom kíváncsi tekintetét a nőre szegezte. – A hülyeség! Az a te bajod!
 – Ezt te nem értheted! – felelte a férfi sértődötten, és egy kis üveget vett elő a zsebéből.
 – Az micsoda? – kérdezte a nő.
 – Ez egy olyan ital, ami segít megelőzni a betegségeket – válaszolta, és megitta a folyadékot.
 – Ennek takony színe van – állapította meg a nő, és elfintorodott.
 – Mit számít, milyen színe van! A lényeg, hogy használjon – felelte a férfi, majd az üvegre pillantott, amiben még marad egy-két csepp a folyadékból. – Most, hogy így mondod, tényleg takony színe van. Lehet, hogy túl sok kelbimbót tettem bele. – Tom elgondolkodott.
 A nő mélyet sóhajtott, és a férfira emelte komoly tekintetét.
 – Nézd, szerintem jobb lenne, ha elmennél egy pszichológushoz. Ott akkor el tudnád mondani a problémáidat.
 A férfi kikerekedett szemmel bámult a nőre.
 – Te normális vagy?! Egy pszichológus? Azok nem tudnak semmit mondani!
 – Jól van, jól van! – mondta Linda, és felemelte a kezét, mint aki megadja magát – A betegségeidből elegem van! Ez nem mehet így tovább! Menj el a pszichológushoz! Csak egyszer! Hidd el, hogy segíteni fog!
 Tom egy pillanatig gondolkodott, majd így felelt:
 – Rendben. Elmegyek hozzá.
 Linda örömében Tom nyakába ugrott.
 – Drága Tom! – mondta vidáman. Egy másodpercig ölelkeztek, majd Tom kibújt az ölelés szorításából.
 – Ennyi bőven elég volt – felelte, majd elővett egy kicsi, átlátszó üvegcsét. A tartalma egy részét a tenyerébe öntötte, majd a kezét és az arcát is jól bekente a rejtélyes anyaggal.
 – Az micsoda? – kérdezte a nő.
 – Gyógynövény kenőcs. Segít elkerülni a megfázást, a kolerát, a…
 – Tom, hagyd abba! Inkább menjünk! Meghívlak ebédre – mondta Linda, majd felálltak, és elindultak.
 Az emberek néha nagyon furák tudnak lenni. Nem láttam még olyan személyt, aki ennyire rettegett volna a betegségektől. Mindenféle különös gyógyszert kipróbál, hogy elűzze a nem létező baját és aggodalmát. Aki folyton csak azon aggódik, hogy milyen halálos betegséget kap el, abban nem a betegségek fognak kárt tenni, hanem az aggódás. Azonban ez a jelenet olyan volt, mintha egy komédiába csöppentem volna, és önkéntelenül is elmosolyodtam.

Beesteledett. A Nap már elvonult, és helyét átvette a Hold. Sápadt fényével misztikussá varázsolta a parkot. A fán két aranyszempárt pillantottam meg. Olyan volt, mint két… hogy is hívják? Reflektor? Igen, mint két reflektor.
 Egy árnyalak közeledett a pad felé. Nem láttam az arcát, csak azt, hogy karcsú alakja van. Amikor elérte a padot, és a Hold csillogó fényével megvilágította, akkor láttam csak, hogy egy nő érkezett. Elegáns ruhát viselt, a színe sötét volt. Leült a padra, és előhúzott a kis táskájából egy fehéres színű, hosszúkás valamit. Azt a szájába vette, majd egy újabb kisebb tárgyat húzott elő, és a szájához közelített vele. Hirtelen egy kis narancssárga láng csapott ki belőle, és meggyújtotta a fehéres tárgyat. Füst szállt ki belőle, majd a nő kifújta a füstöt.
 A nő csak ült a padon, és várt. Kisvártatva újabb árnyalak lépett a padhoz. Egy férfit pillantottam meg: magas, nagy fekete kabátot viselt és egy fekete kalapot. A nő hirtelen a férfira nézett.
 – Kérsz egy cigit? – kérdezte.
 – Nem, kösz – válaszolta tömören a férfi, és leült a nő mellé. A nő vállat vont.
 – Mit akarsz? – kérdezte fagyosan a nő.
 – Jól tudod. Hol van? – így a férfi.
 – Egy raktárban, nem messze a kikötőktől. Ott nem találják meg.
 – Jó. Szép munka. Beszélt? – kérdezte a férfi.
 A nő egy újabb füstcsóvát fújt, majd így felelt:
 – Még nem. De fog, ha életben akar maradni.
 Életben maradni? Miről beszélnek ezek ketten?
 – Rendben. De siess, mert különben…
 – Akkor mi lesz? Kinyírsz?
 Közelebb hajolt a férfihoz, mondott neki valamit, de olyan halkan beszélt, hogy azt nem hallottam. A férfi elmosolyodott, majd így felelt, amikor a nő befejezte a mondandóját:
 – Bízom benned, Vivienne, hiszen te vagy a legjobb. Még egy napot kapsz! Ha megtudod, hogy hol a gyémánt, azonnal szólj. Akkor megkötjük az üzletet.
 – Mi lesz a fizetségemmel? – kérdezte a nő. Fürkésző tekintetét a férfira vetette.
 A férfi lassan felállt, és így szólt:
 – Kapsz ötszázat. Van kifogásod ellene?
 – Ötszáz!? A dupláját ígérted! Megtaláltam a tulajt meg egy biztonságos helyet! Mindezt én csináltam! Jack! – kiáltotta a nő felháborodva. A cigarettát félrehajította dühében.
 A Jack nevű férfi nevetve hátat fordított, és elindult. Ami a következő másodpercekben történt, a mai napig nem tudom felfogni. Hirtelen Vivienne is felállt, előhúzott valamit a táskájából, és Jack-re szegezte. Két hatalmas robbanásszerű hangot hallottam, majd a férfi a földre zuhant. Furcsa folyadék jelent meg a hátán. A Holdfényben megcsillanva láttam, hogy pontosan olyan színe van, mint a rózsának.
 Vivienne odament a földön heverő férfihoz, és így szólt:
 – Engem nem lehet semmibe venni! Te rohadt szemétláda! Azt hiszed, hogy csak úgy átverhetsz?
 Azt a tárgyat, ami fémesen megcsillant a sápadt fényben, a férfi fejéhez emelte, és még egy robbanásszerű hangot hallottam. A férfi nem mozdult többé. Rémültem pillantottam Vivienne-re. A tekintete hűvös volt. Tudtam, hogy a Jack nevű férfi távozott az élők sorából. Ki képes ilyen szörnyűségre? Forgott velem a világ!
 A nő elővette a telefonját, majd felhívott valakit.
 – Gyertek azonnal a parkba! Jack-et tüntessétek el! Már nincs vele dolgunk.
 Azzal letette a telefont, és elment.
 A világ még mindig forgott velem. Később két hatalmas férfi érkezett, és elvitték Jack-et. Mindent eltüntettek, mintha mi sem történt volna.
 Azt a kegyetlen, hideg pillantást, amit Vivienne szegezett a férfira, sohasem fogom elfelejteni. Képesek emberek gyilkolni csak azért, hogy gazdagok legyenek, és megszerezzenek maguknak valamit, amire régóta vágynak? Ez a pad mintha kifordítaná magukból az embereket!

A napok, hetek csak teltek. A világ fehér ruháját öltötte magára. A fák lombjai lehullottak, a földet hó födte.
 Mostanában szomorúság kerített hatalmába. A múltkori rémes eset teljesen megváltoztatta a véleményemet az emberekről. Hazudnak, semmibe veszik a másikat, gyilkolnak… Néha azon gondolkodtam, hogy itt hagynám a parkot, és elmennék egy távoli helyre. Azonban ezt nem tehettem meg. Egy láthatatlan béklyó ideláncolt, és nem ereszt, talán örökre.
 A parkban a madarak sem énekeltek, és ez is boldogtalanná tett. Olyan érzésem volt, mintha a hó teljesen befedte volna a boldogságomat.
 Egy kisfiú és az anyukája jelentek meg. A kisfiú zöld kabátot viselt, fejét csíkos sapka védte a hidegtől. Barna szeme még a borzasztó hideg ellenére is vidáman csillogott. Édesanyjával leültek a padra.
 – Mama, nem szeretem a telet – mondta vékony hangon.
 Együttéreztem a kisfiúval.
 – Ne légy szomorú! Hiszen a tél az egy nagyon jó évszak! Lehet szánkózni, hóangyalt rajzolni a hóba, és még láthatunk jégmanókat is! – mondta vidáman az anyukája.
 A fiú döbbent tekintettel az édesanyjára nézett.
 – Jégmanók? Azok kik?
 A nő közelebb hajolt kisfiához, majd nagyon halkan ezt felelte:
 – A jégmanók csak télen jelennek meg, és szeretnek hógolyózni és nagyokat játszani a hóban.
 – Hol vannak a jégmanók? – A kisfiú izgatottan forgatta a fejét.
 – Ők nagyon apró teremtmények. Csendesedjünk el!
 A kisfiú csendben fülelt, és én is követtem a példáját. Egy ideig hallgatóztunk, amikor apró neszre lettem figyelmes.
 – Ezek ők? – kérdezte a fiú.
 – Csöndesen! Figyelj! – mondta az anyja. Egy nyüszítő hangra lettem figyelmes.
 A kisfiú felpattant a padról, és a hang irányába indult.
 – Mama! Gyere, ezt nézd! – kiáltotta.
 A nő felállt, és odasétált a fiához.
 – Segítenünk kell neki! A lába megsebesült! – felelte a fiú ellentmondást nem tűrő hangon. A kezében egy tüskés hátú reszkető állatot tartott.
 – Hívjuk fel az állatmenhelyet, ők majd… – kezdte az anyja, de a fiú közbeszólt:
 – Szeretnék segíteni rajta! Gondoskodni fogok róla! Kérlek!
 Az édesanya egy kis ideig gondolkodott, majd így felelt:
 – Rendben.
 A kisfiú szélesen elmosolyodott.
 – Legyen a neve… Hópihe.
 – Az tökéletes név – mondta az anyja, és elmosolyodott és elsétáltak.
 A rémes események után ez a kis jelenet, ami elém tárult, teljesen megváltoztatott. Nem mindenféle betegségtől rettegő férfit, vagy éppen gyémántra áhítozó gyilkos bestiát láttam. Annyi szörnyű cselekedetnek voltam a szemtanúja, hogy nem is gondoltam volna, hogy létezik még jóság a világban. Én is szerettem volna segíteni másokon, de sajnos nem tudtam, mivel láthatatlan börtönöm elzárt ezektől a tettektől.

A tél után a tavaszt felváltotta a nyár. A csend és a nyugalom eltűnt, helyét átvették a folyton beszélgető, zenét hallgató emberek. Örültem, hogy nem voltam egyedül. Szerettem volna a fűben ülni, és vidáman cseverészni másokkal. Érezni akartam a napsugarak kellemes simogatását a bőrömön. Utazni akartam, távoli helyekre! Egyiptomba, ahol azok a hatalmas piramisok magasodnak, vagy egy tengerpartra, hogy a tengeri szellő belekapjon a hajamba. És szerettem volna úszni az óceánban. Az idelátogatók rengeteg történetet meséltek, és én is át akartam élni ezeket. Barátokra vágytam, és érezni akartam a szerelmet is. Annyi mindenre vágytam, és annyi mindent át akartam élni!
 – Micsoda meleg van! – szólalt meg egy női hang.
 – Megsülök, mint csirke a sütőben! – így egy fiú.
 – Nézzétek! Egy pad! Ott megpihenhetünk! – kiáltotta vidáman egy lány.
 Három embert pillantottam meg: egy magas, zöld inges fiút, aki egy szalmakalapot viselt, de még így is látszott rajta, hogy megviseli a meleg. Őt követte egy idősebb hölgy, aki virágmintás ruhába bújt, őszes göndör haja rátapadt a fejére. Egy fiatal, karcsú lány is velük tartott, aki egy egyszerű sárga ruhát viselt, barna haja a vállára omlott. Mind a hárman leültek a padra.
 – Remélem, hogy hamarosan jön egy zivatar. Jó lenne, ha felfrissülne a levegő – mondta az idősebb hölgy, és kezével elkezdte legyezni magát.
 – Én élvezem a nyarat. Bárcsak Görögország egyik strandján lehetnék! Olyan jó lenne fürödni a tengerben! – felelte a fiatal lány, elvarázsolt tekintetéből úgy gondoltam, hogy gondolatban már a homokos tengerparton jár.
 – Én legszívesebben egy párizsi kávézóban ülnék, és egy finom croissant-t majszolnék egy jó könyv társaságában – szólalt meg a zöld inges fiú, és elmosolyodott.
 – Én egy hűtőben üldögélnék! – Az idősebb hölgy egy mélyet sóhajtott.
 Kíváncsian szemléltem a társaságot.
 – Én nem élnék Párizsban – jelentette ki a lány.
 – Én viszont szívesen élnék ott. Szeretem az utcákat, a kávézókat és azt, hogy mennyi művész megfordul ott. Szeretnék találkozni írókkal, festőkkel! Gondoljatok csak bele: ha találkozhatnál Paul Verlaine-nel vagy Baudelaire-rel! Az fantasztikus lenne! Az 1900-as évek első felében Párizsban virágzott a művészet – magyarázott hevesen a fiú.
 A lány bólintott, majd így szólt:
 – Én az 1950-es években élnék.
 – Miért? – kérdezte a fiú kíváncsian.
 – Azokat a színes ruhákat imádom! A sminkek, és az, hogy az emberek mennyi helyre elutaztak. Mindenki olyan boldognak tűnt abban a korban. Szeretnék egy görögországi nyaralót az ötvenes években. Bárcsak ott lehetnék. – A lány elmosolyodott.
 – Most is sok helyre lehet utazni. Azok a ruhák? Hát nem is tudom… Én biztos nem éltem volna abban a korban.
 A lány összehúzott szemöldökkel a fiúra nézett:
 – Legalább az ötvenes években sokkal fejlettebb volt a közlekedés és az orvoslás. Az 1900-as évek eleje? Ez most komoly?
 – A művészet a virágkorát élte! Festők, írók, zenészek és sokan mások! Ráadásul sminkelni ebben a korban is tudsz!
 A lány ingerülten a fiúra pillantott, majd így felelt:
 – Most is rengeteg művész ténykedik, azért nem kell egy másik korba elmenned! Croissant-t itt is tudsz enni!
 A fiú már egy csípős válaszra nyitott a száját, amikor az idős hölgy határozott, de szigorú hangon így szólt:
 – Gyerekek, elég! – kiáltott fel az idősebb hölgy. – Ne veszekedjetek! Mindenki mást szeret, és ezt el kell fogadni – felelte, és a lányra, majd a fiúra nézett. Mind a ketten mélyet sóhajtottak, majd a fiú így szólt:
 – Bocsánatot kérek!
 A lány szintén így felelt:
 – Bocsánat!
 Az idősebb hölgy elégedetten elmosolyodott. A társaság pár percig csöndben üldögélt. A forróság még mindig nem múlt el. Minden élőlény az árnyak hűvös világában keresett menedéket.
 – Én a lovagkor nagy szerelmese vagyok – mondta az idős hölgy.
 A két gyerek kíváncsian pillantott az asszonyra.
 – A lovagkor, nagymama? – kérdezte a lány.
 A nő vidáman elmosolyodott.
 – Kiskoromban az édesanyám sok mesét olvasott a bátor lovagokról, akik halálmegvető bátorsággal mentik meg szívük választottját. Elvarázsoltak azok a történetek, és nagyon sokat olvastam róluk ezek után.
 A lány és a fiú kedvesen elmosolyodott. Én is elmosolyodtam, ahogy az idős hölgy a kedves emlékeit mesélte.
 – Mi a kedvenc történeted nagymama? – kérdezte a fiú.
 – Nagymama, meséld el! – kérlelte a lány.
 – Rendben van. Elmesélem a kedvenc történetemet. Szóval… Réges-régen élt egy fiatal fegyverhordozó, aki nagyon vágyott arra, hogy láthasson egy lovagi tornát…
 Ahogy a történetet hallgattam, magam előtt láttam a hatalmas kastélyokat, amiknek a tornyai az égbe nyúlnak. Hallottam a lant lágy hangját. A mese megelevenedett előttem, és a lány, a fiú, meg én izgatottan hallgattuk.
 Amikor a történet a végére ért, a lány ezt mondta:
 – Nagymama, ez csodálatos mese volt!
 – Tudjátok, sohasem szabad mások álmát vagy vágyát kinevetni. Mindenki arra vágyik, arról álmodozik, ami őt boldoggá teszi – az unokáira nézett, majd így folytatta: – Menjünk haza!

Mindenkinek vannak vágyai. Nekem is vannak. Különös, hogy mi mindenre tudnak vágyni az emberek. Mivel egyedül vagyok, mindig az álmaimra és a vágyaimra gondolok. Vágyak és álmok nélkül olyanok lennénk, mint az üres üveg. Viszont, ha csak az álmainkban élünk, akkor elfelejtjük élvezni az életünket, és elfelejtjük a valóságot, ami körbe vesz. Sokszor hallom ezt az emberektől: „Álomvilágban élsz! Élj a valóságban!” Vajon igaz ez, hogy elfelejtünk élni, ha így teszünk? Azonban a valóság néha rettenetes és kiábrándító. Láttam már hazugságot, gyilkosságot. Ezek után nem szívesen éltem a valóságban. Viszont azt is mondják, hogy az álmokat meg lehet valósítani. Lehet, hogy el kéne hagynom a parkot, és meg kéne valósítanom az álmaimat. Akkor, ha képes lennék erre, akkor nem is a valóságban élnék, hanem a megvalósított álmomban, nem igaz? De hogyan lehet megvalósítani az álmokat? Rá kell jönnöm valahogy. Akkor talán elszabadulhatnék ebből a valóságból.

Elcsendesült a világ. A park kiürült. Csak egy idős házaspár sétált a parkban, és élvezték a csendet. Egyszer csak megpillantottak egy padot, ami magányosan álldogált.
 – Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte a feleség.
 A férje bólintott, és leültek.
 – Milyen kellemes ez a csend – jegyezte meg a férj.
 – Milyen nyugalmas itt – tette hozzá a feleség.
 – Nézd! El kéne mennünk oda! – felelte a férfi, és egy hatalmas plakátra mutatott.
 A nő a plakátra emelte tekintetét. Egy fiatal, csinos lányt ábrázolt, aki kék ruhát viselt. Egy széken ült, és vidáman mosolygott. A nő elolvasta a feliratot, ami a lány felett díszelgett: „Vidám mosolyhoz vidám ruha illik!”
 – Mennyi mindent láthat ez a lány! Ha mesélni tudna!

Neufeld Virág

Augusztus vége van, 37 fokos hőséggel búcsúzik a nyár, meleg szelekkel, hogy a nyomába hűvösebb idő lépjen. Ahogy múlik a nyár, kezdődik az iskola, véget érnek a szabadságolások, úgy zárulnak ismét az országhatárok. Jön a koronavírus második hulláma, és szeptember elsejével a határzár.
 Sok rossz dolgot hozott az elmúlt fél esztendő, ami egyébként inkább évtizednek tűnt. Világszerte halálesetek tömkelege, megbetegedések, fertőzések, elmaradt focimeccsek és nézők, home office, fizetéscsökkentések, gyárak leállása, a vendéglátás, turizmus padlóra kerülése, munkahelyek elvesztése, családtagok elszakadása, bezárkózás. De talán legrosszabb a hosszú távú bizonytalanság, a félelem és mindennek a médiából, az utcán, mindenhol folyamatos visszatükröződése.
 Nem, nem úsztam meg én sem. Olyan alattomosan jött az egész, lassan, de befolyásolhatatlanul, biztosan épült be a tudatalattimba. És már az elején zártam volna, mert éreztem, hogy felesleges ennyire magamra engedjem, de a munkám nem hagyta. Folyamatosan bújnom kellett a vírusos híreket, irányokat, elemeznem, értelmeznem, ötletelnem, szövegeket összeállítanom, egyeztetnem, javítanom. Képben lennem órára, percre pontosan a történésekkel, sokszor napi 14 órában. Mindezt úgy, hogy tudat alatt éreztem: nem szabad. Jött mindez egy tíz éves kapcsolatból kilépés, egy lassan felnőtté cseperedő nevelt gyerek elhagyása után kicsit több mint fél évvel. Önmagában ez megviselő volt, de van annyi önismeretem és hitem, hogy ezt folyamatosan feldolgoztam, s átfordítottam volna – amennyire lehet – pozitívba. De a járványt, a vele járó parát már nem bírtam el. Pedig olyan jól indult az év.
 Egy futó kaland után rám talált az őszinte, tiszta szerelem. A nő – nem, nem lány –, az igazi, érett, mégis játékos, nyitott nő, akinek a szívét már megviselte az élet, de mégis bízott: kinyílt. Csodálatos volt. Ahogy elképzeli titkon az ember a nagy szerelmet: jött, működött, mint akiket egymásnak teremtettek. Február elején találkoztunk először, már az filmbe illő volt, ahogy megláttuk egymást a tömegben. Borzongatóan hideg hetek voltak, de az egymásba karolások, összebújások a Bartók Béla úti nagy séták alatt is segítették elviselni a mínuszokat. A két lakás – az Alíz utcai és a Hamzsabégi-Karolina sarki – oly közel volt egymáshoz, s jó volt sokszor találkozni, ott aludni a harminckét négyzetméteres, de nagyon barátságosan, „kingásan” berendezett kis otthonban. Reggel kávéval ébreszteni, együtt reggelizni, s nekiindulni a napnak.
 Aztán jött a vírus. Talán Kingát is megviselte, főleg, hogy elvágta a barátaitól, a Partiumban élő szüleitől, testvérétől, családjától. Meg éppen hónapok óta sok stresszel járó lakásvásárlásban volt álmai Gellért-hegyi otthonának megszerzésében, lecserélve a – bár idilli ékszerdoboz, de tényleg – doboznyi kicsit. Meg közben „államilag” eltávolodtak egymástól az emberek. Senki nem találkozott, csak egy-két baráttal, ismerőssel, a fitnesztermek is bezártak, az uszodák is, az otthonaink pedig munkahellyé is váltak. És ebben a nagy össznépi traumában, bezártságban mi ketten, a szerelmesek, akik csak másfél hónapja ismertük egymást, egymásra maradtunk. A következő hetekben gyakorlatilag csak ketten maradtunk. Egymással, egymásnak. Csodálatos napok jöttek, ahogy a megelőző másfél hónap is az volt, de a kényszerű közelség, egymásra utaltság – utólag látva – determinálta azt, hogy nem fogunk sokáig együtt lenni. Kinga egyszer csak szólt, hogy beszéljünk, mert pár hete nem érzi azt, amit az elején. Ezt követően gyorsan történtek a dolgok. Én sem – mondtam; nem egészen így volt, de nem tudtam mást mondani. Gyors szétválás, cuccok visszaadása – és vége, ennyi volt.
 Sírtam az egymásnál lévő tárgyak visszaadásakor, mert tudtam, hogy tudat alatt annyira megnyomott a járványosdi, hogy éreztem, nincs erőm bármit is tenni, bármin is változtatni, vagy akár csak hátra lépni kicsit, s újult erővel közeledni. Spleen – mennyiszer hallottam, olvastam ezt a szót irodalmi tanulmányaim során. Akkor már hetek óta rajtam is úrrá lett. A kedvetlenség, a dolgok értelmetlennek látása – és még mélyebben a bizonytalanság, a félelem, a puszta létbe vetett hit elvesztése. Mindez alattomosan, a lelkem legmélyén. És igen, nem tudtam figyelni arra, aki fontos volt nekem, aki ma is az.
 Azóta is minden nap sokat gondolok Kingára, mert ő egy csodás jelenség, olyan, aki mellett öröm lenni, akivel lehet együtt haladni, fejlődni, érdemben létezni, értékesen élni. De elsodort minket egymástól ez a megfoghatatlan valami. Augusztus vége van. Lassan újraindul az élet, felfrissül a levegő. Az utcák újra megtelnek iskolába és munkába menőkkel, a világ a vírusról polemizáló politikusokkal, szakértőkkel, hírekkel. Holnap már szeptember, elsejével újra zárnak a határok, és ki tudja, mit hoz még a közeljövő. Hogy második hullám? Igen. Félelem, minden felfordulása – de talán már egy kicsit felkészültebben éri az embert.
 A járvány miatt nagyon nem volt szép az elmúlt fél év, és lélekben sokunkat megérintett. Legtöbbünk életében számos biztos pontból számtalan bizonytalan lett. De az enyémben egy biztossá vált: a vírus elvitte Őt.

Pécsek Imre

A férj becsukta maga mögött az ajtót, és elindult dolgozni. Korán volt még, azonban előző este nem tudta befejezni az ügyet, melyen dolgozott. Ma délután tárgyalása lesz, ezért még alaposan át kell tanulmányoznia az asszony vallomását, és beszélnie is kell vele.
 Amint kitette a lábát, Zsófi, a felesége utánanézett a szobaablakból. Megvárta, amíg a férje elhajt a kocsijával, és azonnal a konyhába sietett. A szekrény hátuljából elővett egy bögrét, melyben egy doboz cigaretta és egy gyújtó lapult. Kivett egy szálat, meggyújtotta, és leült a konyhaszékre. Kényelmesen hátradőlt, majd nagyot szippantott a cigarettából. Leszívta, és ezután hosszasan kifújta a füstöt.
 – Milyen jó ez az érzés – gondolta, majd rögtön lelkiismeret furdalása lett. – A férjem az hiszi, régen leszoktam. Igazából tényleg le is akartam, de nem ment.
 Elszívta a cigit, majd a csikket eloltotta, és a szemetesbe dobta. Kiszellőztetett, és gyorsan felment zuhanyozni, hiszen hamarosan indulnia kell neki is dolgozni. A hálóinget a szennyesbe dobta, majd megállt a hatalmas tükör előtt, és nézegetni kezdte magát. Csinos, fiatal nő volt, ehhez nem fér kétség. Hosszú, fekete haja a háta közepéig ért. Arca hosszúkás volt, szeme izzó fekete. Dereka karcsú volt, a popsija kerek, combjai hosszúak. Körbe-körbe forgott a tükör előtt, és elégedett volt magával. Melleit vizsgálta, és közben leküzdhetetlen, forró vágyat érzett, hogy férje magáévá tegye.
 Ádám azonban elhanyagolta őt, folyton dolgozott, amikor késő este hazaért, fáradt volt, és csak egy nagy alvásra vágyott.
 Így ment ez már jó ideje, amikor egyik nap Zsófi munka után barátnőjével betért egy kávéházba. Teltház volt, éppen hogy találtak egy szabad asztalt. Leültek, és beszélgetni kezdtek.
 – No és mondd, milyen érzés feleségnek lenni? – kérdezte kíváncsian Sára, a barátnője.
 – Dögunalom! – válaszolta őszintén Zsófi. - A férjem állandóan fáradt, már nem is tudom, mikor voltunk úgy utoljára együtt.
 Sára meglepődött az őszinte választól, és már éppen szólni akart, amikor egy fiatalember megállt mellettük.
 – Megengedik hölgyeim, hogy leüljek az asztalukhoz, és megigyam a kávémat? – kérdezte mély, dallamos hangján. Mielőtt a lányok válaszolhattak volna, már le is ült, és a kezét Zsófi felé nyújtotta.
 – Bence vagyok – mondta, és közben mélyen a lány szemébe nézett, aki azonnal elvarázsolta. Nemcsak a szépsége ejtette rabul egy szempillantás alatt a szívét, hanem úgy összességében az egész asszony. Megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy azon nyomban megcsókolja. Az asszony szeme csillogott, és arcán pajzán mosoly jelent meg. Azonnal észrevette a férfi vágyát, és zavarba jött, mert igazából ő is ekképp érzett. Néhány másodpercig mozdulatlanul nézték egymást, majd Sára megköszörülte a torkát, és így szólt:
 – Helló, barátaim, ha elfelejtettétek volna, én is itt vagyok, és Sárának hívnak.
 Szétrebbentek, és mindketten elnevették magukat. Ezen az estén Zsófi már csak a fiúra tudott figyelni. Szemével tetőtől talpig végig mérte. Nagyjából száznyolcvan centi magas, sportos, izmos fiú volt. Barna bőre kiemelte feltűnően fehér fogait. Szája olya érzéki volt, hogy Zsófi szinte magán érezte lágy, puha csókjait. Arca kissé borostás volt, de feltűnően jól állt neki.
 – Most már mennünk kell! – szólalt meg ismét Sára.
 – Ja, igen, igen, de holnap ismét itt leszünk – felelte Zsófi, és kislányos zavarral nézett Bencére.
 – Akkor holnap ismét találkozunk, mert én is itt leszek – válaszolta, és idétlen vigyor ült ki az arcára.
 Amint elhagyták a kávéházat, Sára dühösen így szólt barátnőjéhez:
 – Mi az ördög volt ez? Nem flörtölhetsz idegen férfiakkal, hiszen már férjnél vagy!
 – Igen, férjnél vagyok, aki elhanyagol engem! – kiáltotta dühösen Zsófi. Sára erre már nem tudott mit mondani, ezért inkább hallgatott.
 Hamarosan elbúcsúztak egymástól. Zsófi felment az üres lakásba. Férje még nem volt otthon, de ezen nem is lepődött meg. Ledobta a táskáját, és ismét a konyhaszekrényhez lépett. Elővett egy cigarettát és meggyújtotta. Hátradőlt a széken, és gondolataiba merült.
 – Tulajdonképpen mit is szeretek én a férjemben? – mormolta magában. – Meg kell hagyni, jóképű, elegáns megjelenésű, művelt férfi. Azt mondja, hogy szeret, de igazából már el sem hiszem neki. Egyébként meg, ha belegondolok, mindig az van, amit ő akar. Itt van például a cigaretta. Ezt is ő döntötte el, nem is én. Ő leszokott róla, ezért szokjak le én is.
 A gondolatok csak úgy cikáztak Zsófi fejében. Nem tudott józanul gondolkodni, hiszen az a fiú teljesen összezavarta. Tudta, hogy férjnél van, és igazából szereti a férjét, de ez az érzés, amit most ismert meg, valahogy más. Amint maga elé képzelte Bencét, teste tűzforró lett, alig bírt magával. A hideg zuhany kicsit segített neki. Egy darabig még agyalt az ágyban, majd elaludt.

Ádám amint beért az irodába, elővette a válóperes aktát, és olvasni kezdett. Egyre tisztábban látta a férj hűtlenségét. Az asszony teljesen biztos volt benne, ezért a válástól nem lehetett eltántorítani. Ennek a házasságnak vége – gondolta magában. Közben a sajátjára gondolt, és úgy érezte, mintha már annak is vége lenne, pedig még nem régen kezdődött el. Elhidegültek egymástól, ahhoz kétség nem fér. Szép, csinos nő ugyan a felesége, de valahogy nem érez iránta mindent elsöprő szerelmet. Amikor rátör a forró vágy, érdekes módon nem a felesége jut eszébe, hanem Klára, az ügyfele. Most is alig várta, hogy megérkezzen.
 Kopogtak az ajtón, és belépett rajta az asszony. Csodálatos nő volt, a teste gyönyörű. Hosszú szőke haja egészen a csípőjéig ért. Melle ruganyos, bájosan ringott, ahogy felé közeledett. A férfi jól tudta, a ruha alatt nincs semmi, látta az összehúzódott mellbimbókat. Bugyit sem viselt, formás feneke szabadon mozgott. Barna szeméből melegség és olthatatlan vágy áradt, amikor belenézett a férfi szemébe. Ádám tudta, hogy a nő csodálja őt, és ettől még jobban érezte a bizsergést a testében. Most már nem tudta tovább tettetni a közömbösséget. Szorosan magához ölelte az asszonyt, letépte róla a ruhát, és heves csókokkal halmozta el egész testét. Néhány perc alatt mindketten a fellegekbe repültek.
 Amikor este hazaért, a felesége már javában aludt. Beállt a zuhany alá, és mint aki a mocskot akarja lemosni magáról, sokáig szappanozta és dörzsölte testét. Lelkiismeretfurdalása volt, ez tény. Ránézett az alvó asszonyra, és sajnálatot érzett iránta. Szeretetet, és nem szerelmet! És éppen ez a probléma. Ezen az éjszakán csak nagyon nehezen tudott elaludni, folyton az irodában történtekre gondolt.

Másnap Zsófi munka után ismét betért a kávézóba, ezúttal egyedül, mert a barátnőjének fontos dolga akadt. Amint belépett, rögtön meglátta Bencét, aki már árgus szemekkel figyelte a bejáratot. Tekintetük azonnal összefonódott, és mindkettőjük arcán elégedett mosoly jelent meg.
 – Szia, letelepedhetek az asztalodhoz? – kérdezte egy kissé bátortalanul Zsófi.
 – Szia, már alig vártam, hogy megérkezz – felelte boldogan Bence.
 Zsófi leült, és hosszasan beszélgettek. Könnyeden, vidáman, mintha már réges-régen ismernék egymást. Egyre közelebb kerültek egymáshoz. A vágy mindvégig ott lebegett köztük, de mindketten elhessegették maguktól. Most még sikerült, de ki tudja, meddig tudnak ellenállni a kéjes kísértésnek.
 Mielőtt elbúcsúztak egymástól, Bence így szólt.
 – Holnap eljönnél velem kirándulni a hegyekbe?
 Zsófit váratlanul érte a kérdés, de zavarán gyorsan felülkerekedett. Tudta, hogy férje szombaton is dolgozik, ezért igent mondott.
 – Nagyon szívesen. Rám fér egy kis mozgás, túl sokat ülök az irodában – válaszolta közömbösséget tettetve.
 – Akkor holnap reggel kilenc órakor itt várlak a kávézó előtt, ha neked is megfelel. Kényelmes ruhában gyere, ha lehet, akkor ne tűsarkúban – mondta Bence viccelődve, és jókedvűen nevetett. Szép, egészséges fogsora volt, ami szintén jó pont volt Zsófi szemében.
 – Ha nem mondod, lehet, hogy eszembe sem jutott volna túracipőt húzni a lábamra – válaszolta nem kevés gúnnyal, majd pici sértődéssel nézett a fiúra.
 – Jól van már na, csak vicceltem. Ne haragudj rám! – mentegetőzött Bence.
 Zsófi nem tudta tovább játszani a sértődöttet, egy szempillantás alatt hangos nevetésben tört ki. Búcsúzóul Bence átölelte, és leheletfinom csókot nyomott a lány homlokára.
 Zsófi aznap is az üres lakásba tért haza, férje még javában dolgozott. Gondolata egyfolytában a holnapi kiránduláson járt, alig tudta kiverni a fejéből.
 – Nem lenne szabad elmennem, baj lehet belőle. Férjes asszony vagyok, nem tisztességes más férfiakkal szórakozni! – mondogatta magának, de közben már rég eldöntötte, hogy igenis elmegy. Hamarosan elnyomta az álom.

Reggel arra ébredt, hogy férje fölé hajol, és puszit nyom az arcára.
 – Szia, drágám! Késő este érek haza, ne várjál meg. Túl sok ügyet vállaltam, sosem végzek velük. De ígérem, holnap az egész napot együtt töltjük – mondta, és már indult is kifelé.
 Klára már az iroda előtt várta. Beszállt a kocsiba, és gyorsan a legközelebbi szálloda felé hajtottak. Mindketten alig várták, hogy felérjenek a szobába. Kicsi híja volt, hogy a férfi már a liftben le ne tépje az asszony ruháját. Egymás testébe gabalyodva töltötték el az egész napot. Amikor már esteledett, a férfinak eszébe jutott, hogy még be kell menniük az irodába, az asszonynak alá kell írnia a válási papírokat.

Ezalatt Zsófi és Ádám az úticéljuk felé tartottak. Amikor megérkeztek, letették a kocsit, és gyalog indultak hegynek felfelé a túra úton. Úgy fogták egymás kezét, mintha sohasem akarnák elengedni. Egyszer csak megdörrent az ég, és az eső eleredt. Egyre jobban zuhogott, azonban szerencséjükre éppen egy turistaháznál álltak meg. Bekopogtattak, de senki sem válaszolt. Beléptek. Odabenn egy lélek sem volt. Fáztak, ezért szorosan összebújtak. Ahogy testük egymáshoz ért, úgy érezték, mintha villám hasított volna mindkettőjükbe. Testük úgy remegett, mint a kocsonya. Ziháltak mind a ketten. Bence most már nem tudta visszatartani észveszejtő vágyát, őrült szenvedéllyel csókolta a lányt, ahol csak érte. Már éppen letépte a gombokat az ingéről, két gyönyörű mellét csókolta, amikor Zsófi nyöszörögve így szólt:
 – Férjnél vagyok!
 Ez a mondat fájdalmasan hasított mindkettőjük szívébe. Időbe tellett, míg lenyugodtak, és újra normálisan vették a levegőt.
 – Bocsáss meg, hamarabb el kellett volna elmondanom. Férjnél vagyok, de azt hiszem, téged szeretlek. Beszélnem kell a férjemmel, addig nem lehetek a tiéd – mondta Zsófi suttogva.
 – Megértelek, mert én is téged szeretlek – válaszolta a fiú.

Útban hazafelé Zsófi úgy gondolta, bemegy az irodába, és meglepi a férjét. Elhívja vacsorázni, és majd otthon elmondja mi történt, és megbeszéli vele, mi legyen ezek után.
 Zsófi kopogni akart az ajtón, de úgy el volt merülve gondolataiban, hogy kopogás nélkül lépett be az iroda ajtaján. Ott találta a férjét az íróasztalnál ülve. Ádám hangosan nyögött, a fejét hátra hajtotta, és közben a száját harapdálta. Olyannyira el volt foglalva, hogy észre sem vette a feleségét. Zsófi hirtelen nem értette, mi történt vele, közelebb lépett, és egy szőke női fejet pillantott meg a férje lábai között.
 Nem kellett sok idő hozzá, hogy összerakja, amit látott. Szíve hevesen kalapált, de összeszedte minden erejét, és így szólt:
 – Na, te híres ügyvéd, most aztán tárgyalhatod a saját válóperes ügyedet! – kiáltotta, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

Kovács Józsefné