Vannak dolgok, amikről egy nő még a legjobb barátnőjének se számol be. Legalábbis nem egyből. De Klára semmi bűntudatot nem érzett. Ráklikkelt a „küldés” gombra, és várt.
 Odakint Laci a híradót nézte, minden olyan volt, mint más estéken. Mint minden áldott este. Lement a vacsora, Kriszti telefonált, és beszámolt a családról: Áron továbbra is udvarol az óvónéninek, Mili dicséretet kapott az őszi levelekből készített kompozícióra, az apjuk pár napra Berlinbe utazik. Kintről Laci hangját hallotta, amint a sporthíreken dühöng: már megint egy méregdrága átigazolás, eredmény meg semmi. Másik lányuk, Timi nem szokott magától telefonálni, őt esténként hívni kell: evett-e rendesen, ízlett-e a töltött paprika. És hozza már vissza a dobozokat, mert nincs mibe pakolni a többit. Ezután már csak a lefekvés jön: Laci még olvasni szokott, Klára átgondolja a másnapi irodai feladatokat. De ma legutolsó gondolata mégis a regisztráció volt.
 Pár nap telt el, mire néhány finom, de igen unalmas úr jelentkezett. Volt egy özvegy tudományos kutató, fél életét Kanadában élte le, még nyolcvanévesen is visszajárt előadásokat tartani; na persze, a mai világ pont nyolcvanéves aggastyánok bölcsességeire kíváncsi… Meg aztán van képe egy ilyen vénembernek ötvenötéves nőre ácsingózni? Hát mit képzelnek ezek? Aztán itt van ez a hetvenes agglegény: „Ha kegyed is úgy gondolja, akár még egy tartalmas barátság is kialakulhat kettőnk között.” Akár! Jaj, ne, tartalmas barátságom most is van, sőt jó harmincöt éve tart, Lacinak hívják!
 Aztán sokszor mikor az ember minden reményt felad, akkor jön a fordulat. Már az első levélben így írt: „A fiatal nőkkel nincs szerencsém, azt a szenvedélyes és ígéretes érzékiséget, amit a magamfajta macsó keres, bennük nem találtam meg.” Klára szorosan becsukta a szemét, kezét forró mellére szorította, hogy szíve ki ne ugorjon a helyéről – mondd, hogy nem igaz! De igen: a fényképen harminc körüli, barnahajú férfi valami olyan merész és öntudatos tekintettel, hogy szinte érthetetlennek tűnt, hogyan landolt ilyen ember éppen az ő profilján. Automatikus mozdulattal a füle mögé igazított egy kiszabadult hajtincset, kihúzta magát, és nagy levegőt vett: fordulóponthoz érkezett, ha most folytatja, egy új világ nyílhat meg előtte, de az út veszélyes vizekre is viheti. A tudóst meg a többi vén majmot parkolópályára küldte; ki keresgélne tovább, ha kezében az igazgyöngy?
 Klára szerette a munkakörét, változatos volt, és valamiféle központi szerepet jelentett a cég életében, hiszen az irodavezetővel előbb-utóbb mindenkinek akad dolga. Jól ismerte az olyan fiatalokat, mint Kristóf, bár körülötte informatikusok dolgoztak: csupa szépreményű, tanult ifjú titán, évről évre újabb és nagyobb autókkal és persze egyre dögösebb nőkkel, akikkel büszkén feszítettek a karácsonyi rendezvényeken. Kristóf más volt: művezetőként dolgozott egy üzemben, többre nem vitte, mert gyerekként nevelőotthonban élt, ahonnan kevés diplomás kerül ki. De volt benne valami született intelligencia, és szívós udvarlással olyan színeket és tónusokat fedezett fel az asszony palettáján, amiket már maga is elfelejtett. Ehhez persze jól jött egy-két további fénykép is: elegáns Klára kalapban egy esküvőn, vagány Klára az egyiptomi sivatagban lenvászon göngyölegben, sportos Klára balatoni biciklitúrán baseball sapkában. És végül: vadonatúj frizurával, üde sminkben, magabiztosan egy új kaland kezdetén. Többször megnézte szemüveggel: ez a fotó még saját magát is meglepte.
 Fegyelmezett nő volt, az irodában tette a dolgát, hazafelé vásárolt, sokszor beugrott a mamához is, napi szinten segített Krisztinek a gyerekek körül, intézte, amit kellett. Aztán otthon vacsora, a szokásos telefonok, Nők Lapja vagy egy film, ha a férje focizni ment, és ennyi… volt eddig! Mert most elindult valami más. Valami, ami akkora bizsergést hozott a szívébe - és ki tudja, még hova -, hogy lassan már napközben is egyre többet gondolt az esti e-mailekre. Ez a Kristóf olyan volt, mint Laci harminc-harmincöt éve. És leveleiből olyan fojtott erotika áradt, hogy Klára szíve már akkor összeszorult, amikor megnyitotta őket. Mert amikor egy férfi a virágok szerelmes üzeneteit taglalja, vagy azt kérdezi, mi a kedvenc parfümje, milyenek a fehérneműi, szereti-e a csupa csipke tangát, hálóingben vagy meztelenül alszik-e… Ahogy Klára olvasta a leveleket, egyre mélyebbre gombolta a blúzát, forró nyakán zsebkendővel szárította fel a kérlelhetetlen izzadságcseppeket, és pár pillanatra behunyta a szemét…
 „Hol találok még szemeteszsákot?” – hallotta váratlanul a konyhából és jaj, ez a drága Laci végre mégis megtanulta, hogy magától kivigye a szemetet. Hát ezt már tényleg értékelni kell, csak miért mindig ez a földhözragadt univerzum, szemeteszsákokkal és napi rutinfeladatokkal? Közben meg Kristóf vehemens szexualitással átfűtött levelei, mint egy trambulin repítették estéről estére a kozmosz eddig ismeretlen vagy már elfelejtett magaslataiba, ahol a végtelen horizontot ezernyi szív festette pirosra, a piros szíveket forró érzelmek töltötték meg élettel, az élet pedig megtelt szerelemmel. Hiszen ebben az újra felfedezett világban valaki számára ő volt a Nő, legártatlanabb szavaiban is hívogatva és csábítva a Férfit; kettejük virágnyelve pedig egyre határozottabban kezdett szirmot bontani, és burjánzó indáival mindent körülfonni. Bizony lassan már napközben is, mert Klára úgy érezte, valami gyökeresen megváltozott. Már minden más unalmas lett, minden csak az estéről és erről a titokról szólt, minden csak ezt vezette fel, az élet csak két e-mail között zajlott. És több hét is eltelt, de Kristóf még mindig nem kért találkozót, miközben Klárában a türelmetlenség egyre követelőzőbb lett. Már semmi más nem érdekelte. Mikor este az ágyban Laci álmosan kérdezte, hogyhogy nincs rajta pizsama, ő nem válaszolt, csak behunyta a szemét, hogy valahol máshol lehessen, ha csak gondolatban is. Nem emlékezett, mit mesélt Kriszti a gyerekekről, és mit is mondott Timi, hova mennek a hétvégén? Nem számított. Valahol máshol kéne lenni, még mindent lehetne pótolni, ami az elmúlt évekből hiányzott. Hiányzik. Hiányzol. Ugye hiányzom?
 A semmiből csapott a valóságba a fiú hívása: betegen fekszik otthon, van-e kedve meglátogatni. Rögtön szólt, hogy be kell mennie a bankba, vett pár friss kakaós csigát a péknél, és már ott is volt. Egyből látta, hogy az ő házuk a Villányi úton, ahol huszonhat éve laknak elegánsabb, de valaki, aki nevelőotthonban kezdte, nyilván máshogy boldogul. És nem is számít semmi, csak hogy itt van, végre láthatja. És nem baj, hogy beteg, majd ő gyógyítja. Hát nem ezt tette az elmúlt annyi éven át, folyton csak lázcsillapító és forró tea… Nála a legjobb kezekben lesz, akár valaha Kriszti meg Timi.
 Persze Kristóf ezer mást is akart a betegen fekvő lányokhoz képest, ilyen szenvedélyes csak Laci volt hajdan; nem vitás, még akkor is, ha nem volt épp egészséges. Lám, ilyen a szerelmes férfi, hogy is felejthette el. „De most nem szabad, először gyógyulj meg, és aztán mindent lehet, minden előttünk áll, mindent kitalálunk, és végre miénk lesz a világ, te drága, te csoda. Jaj, ne szoríts annyira. Te buta, nem félek, hogy elkapom. Csak megfulladok, te édes!”
 Klára nem tudhatta, hogy Timi aznap a Villányi úton járt, és valamit keresve pár percre az ő gépéhez is odaült. Hogy miért nem védte jelszóval a maileket, pláne mióta ebbe az őrült kalandba bonyolódott, ki érti… Egy darabig Timi se értett semmit, lassan jött rá, mire hasonlít ez az egész, de tényleg csak hasonlított, mert annyira szürreális volt, hogy a negyedik levélnél gyorsan ki is kapcsolta a gépet. Nem akarta látni a többit. Három napig küszködött a kételyeivel, mire úgy döntött, felhívja a nővérét. A döbbenetet megosztani általában segít. Bár kérdés, mit oldott meg, hogy Kriszti valósággal sikítozott a telefonban: „Az nem lehet, a Mami sose tenne ilyet, és vajon Apu tudja?!” Mivel végül az egészet nem hitték el, úgy döntöttek, kicsit várnak és figyelnek, az apjuknak pedig semmiképp se szólnak. Ha valakinek, inkább majd Anyunak. És mi legyen a többi e-maillel? Nem, nem kutakodnak, nem kémkednek, csak várnak, figyelnek. Igazából az anyjukon semmi szokatlant nem vettek észre, otthon minden rendben ment, Apu se panaszkodott, hogy nem lenne kenyér vagy meleg vacsora. Akkor pedig ez az egész egy vicc, semmi más.
 Újabb napok teltek el. Jött Klára születésnapja, amit minden évben a Feneketlen-tónál szoktak megünnepelni. Hogy aznap ne kelljen főzni, sőt kifejezetten elegáns étterembe menjen az egész család, amit már mindenki alig vár; így volt ez most is. Timi először hozta el a párját vőlegényi minőségben. Krisztiék ünneplőben és nem is csak külsőségekben, hiszen most már tényleg ideje volt elmondani mindenkinek, hogy a gyerekek hamarosan kistestvért kapnak. Sorra jöttek a családtagok, máris vidám beszélgetésbe merülve foglaltak helyet a szépen terített asztal körül. De azt mégis mind észrevették, mikor megérkezett az ünnepelt a férjével, és Klára ahelyett, hogy egyből csatlakozott volna hozzájuk, megállt egy asztalnál, aminél fiatal férfi ült egy láthatóan jól szituált nővel, aki mintha az anyja lett volna. De mégse: hiszen a férfi a nő kezét fogta, és egészen közel hajolva suttogott valamit a fülébe, amire a nő kacéran hátravetette a fejét és felnevetett. Klára döbbenten nézte a jelenetet, alig bírt tovább menni.
 Nem telt jó hangulatban az ebéd, az ünnepelt keveset beszélt, annál többet nézegetett az idegen pár felé, majd amikor a fiatal férfi felállt, egyből kiment ő is a mosdóba. Persze jött a magyarázat, hogy mire is jó mindez, hogy csak őt szereti, de mit csináljon, ha ő sose ér rá hétvégén, és hogy most már nyilván minden világos, hiszen itt ez a nagy család, férj meg unokák, de akkor miért mondta, hogy majd ketten elutaznak, és itt hagynak mindent? Ebből elég; kitépte magát a férfi öleléséből, és szinte futva ment vissza a családhoz. A haja összekócolódott, nyakán a gyöngysor alatt az idegesség jól ismert vörös rózsái virítottak. „Anyu, ki ez és mi történt?” - súgta ijedten Timi, de ő csak töltött magának egy pohár bort, és egyből felhajtotta, mire Timi fejében egyből összeállt a kép, amiről mostanáig nem akart tudomást venni. És persze Kriszti se véletlenül kereste szipogva a zsebkendőjét a táskájában. Még látták, hogy az idegen férfi sietve elráncigálja az asztaltól partnerét, de már ők is mentek, vége volt az ebédnek, ilyen felemásul még sose sikerült a családi születésnap.
 Laci nem sokat értett az egészből, a két fiatal férfi még annyit se, velük ellentétben a nők elég sokat, még Klára idős anyja is valami különös „láttam én már karón varjút” bölcsességgel csóválta a fejét. Az elsuttogott kérdéseknek persze se vége, se hossza, de magyarázatot senki se kapott. Otthon Klára egyszerűen közölte: „Ma nem én főztem, estig semmi dolgom a háztartással.” És bevonult a hálószobába. Nem zárta magára az ajtót, de senki se merte zavarni. Különös ünnep volt.
 Nehezen teltek az ezt követő napok. A józan ész nagy patáliát csapott: „Mit képzeltél, éppen ideje volt, hogy valami észre térítsen, látod már, mibe keveredtél?!” És mellette egyre reményvesztettebben, szipogva követelte jogait a cseppet se józan szív... Kétségek között vergődve, Klára nem vette fel a telefont, nem olvasott e-maileket, csak dolgozott, vásárolt, főzött, és esténként jött a szokásos „mi volt a munkában” és „hogy vannak a kicsik”. Valami mégis történt, Laci mintha többet beszélt volna telefonon a lányokkal, mint máskor, aztán egyik este tulipáncsokorral állított be, és ez október végén önmagában is figyelemre méltó volt, sőt még hozzátette, hogy a virágárus szerint a tulipán jelentése „tökéletes szerető” meg „lángoló szív”. Ez lenne? Aztán ahogy átadta, Klára fülébe súgta, hogy reméli, kidobta azt a vastag pamut pizsamát, mert születésnapi ajándékul egy alig-pántos finom hálóinget vett neki. Hát persze. Sőt már hetekkel ezelőtt. Csak az volt a kérdés, mi lesz helyette.
 De még pár egyéb kérdés is valahol ott volt a levegőben. Nem sokáig. Legjobb barátnője, Sári szállította a választ. Olyan gyerekkori kapcsolat volt közöttük, amit ennyi éven át inkább csak férfiak tudnak megőrizni, s talán nekik se sikerült volna, ha Klára biztos családi hátterével nem áll mindig Sári mellett annak zavaros és kiegyensúlyozatlan magánéletében. Mert az ő sikerterülete inkább a munka volt: a közeli kórház egyik osztályvezető főorvosaként elismerték ugyan, de rengeteget dolgozott. Az elmúlt hetekben se sokat jelentkezett, ezért különösen meglepő volt, mikor váratlanul kávézni hívta Klárát; sürgősen el akart mesélni valami nagyon fontosat. De habot a kávéra végül egyikük se kért: a hab maga egy fénykép volt Sári telefonján. Józsinak, annak a nemrég felvett fiatal ápolónak a fotója, aki hetek óta szerelmes belé. Sári izgalomtól kipirulva mesélte el, amit már évek óta nem érzett: hogy egy férfi meglesi a folyosón, elkapja, forrón átöleli, aztán a fülébe suttogva kérdezi, hogy szereti-e a csupa csipke tangát, és hálóingben vagy meztelenül alszik. Hát mikor hallott ilyet Klára utoljára?

Horváth Adrienne

– Készpénz vagy kártya? – nyekegte a pénztárosnő.
 Ottó fizetéskor a kasszánál gondosan egymás mögé rakta a kosarába pakolt termékeket, egy csoportba a mélyfagyasztott ételeteket, külön stócba a zöldségeket és egy harmadikba a fürdőszobai holmikat. Ahogy a pénztárosnő végzett volna a beolvasással, Ottó észrevette, hogy a mögötte álló kócos anyuka a sírdogáló kisbabájával nagyon matat a pénztárcájában, mintha nem találna elég pénzt az előtte álló négy üvegcse bébiétel megvételéhez. Ottó szólt a kasszásnak, hogy az övékét is vegye hozzá. Az anyuka fátyolos szemmel köszönte meg a gesztust, ő pedig nyújtotta a bankkártyáját a kassza melletti leolvasóhoz. Elutasítva. Nem akart hinni a szemének. Elutasítva, még egyszer. A kasszás megnézte a tranzakciót, és közölte vele, hogy nincs fedezet a kártyán. Visszatolta a bébiételeket az anyuka felé, a saját kupacából pedig kivett két paradicsomkonzervet és az egyik óriás tábla csokit a fia kedvencei közül. Így már elfogadta. Szégyenkezve cammogott vissza a kocsijához, berakta a csomagtartóba a szatyrait, majd visszaült, és bekapcsolta a komolyzenei adót a rádióban. A távolban látta elsétálni az előbb még mögötte álló anyukát a gyerekével kézen fogva. Hátradőlt a vezetőülésben. Éppen Debussytől A tengert adták. Becsukott szemmel hallgatta, és közben finoman vezényelte a zenekart képzeletbeli karmesteri pálcájával.
 Ottónak szándékában állt megosztani a családjával, hogy hetekkel ezelőtt kirúgták az állásából. A hétvégén esedékes rövid nyaralás a barátaikkal ideálisnak bizonyult: a felesége is elengedi magát, nemcsak magukban lesznek, így külső megerősítést is kaphat a bejelentéséhez. Bármennyire is megalázónak érezte újra és újra visszaidézni a bankfiókvezető - most már exfőnöke - szavait a fejében, nem halogathatta tovább a dolgot. Naponta többször lejátszódott a jelenet a fejében: leginkább a sűrű csöndre emlékezett, ami az ebédszünetre eltávozott kollégái helyére telepedett, mikor behívatták az irodába, és a főnök kimérten barátságos hangnemére, amikor a létszámleépítésről és a jövőbeli perspektívákról beszélt, miközben igazgatta a túl szorosra kötött, vagy csak annak érzett nyakkendőjét.
 A kilenc éves fia otthon rendezett egy kisebb jelenetet amiatt, hogy nem talált, csak egy táblát a kedvenc csokijából. De megvigasztalta azzal, hogy a hétvégén ezért cserébe több fagyit kérhet, és azzal szabadkozott, hogy elfelejtette, hány táblát is kellett volna vennie. Mivel azt mondta otthon, hogy ki tudott venni szabadnapot, már péntek reggel együtt tudtak volna indulni. De Ottó a vacsoránál – maga sem tudta miért – azt füllentette, hogy egy csomó munkát hozott haza magával, és néhány hivatalos telefont is intéznie kell, így ő csak este menne utánuk vonattal. Szandra, a felesége bár csalódott volt, és inkább ő is csak este indult volna el, hogy együtt menjenek, de a vacsora utáni mosogatás valamicskét megnyugtatta, és beleegyezett, hogy ő előremegy reggel a gyerekekkel.
 Ottó hajnalban együtt reggelizett a családjával, utána bekapcsolt a lányának egy részt a Kacsamesékből, amíg kinézte a vonatot, amire csak ő tudta, hogy soha nem fog felszállni. Miután a többiek elmentek, visszament a lakásba, és bekapcsolta a komolyzenei adót, amíg befejezte a kávéját, és átlapozta a napi híreket. Mivel pénz nélkül utazik, előre készített pár sajtos szendvicset az útra, gondosan, élére vágott alufóliába csomagolva őket. Zuhanyzás közben megtervezte a napját, be akart menni a könyvtárba, és sétálni is akart. A tükör előtt méregetve magát felvette az ing-halásznadrág szettet, amit Szandra kikészített neki az ágy szélére. Ledőlt a kanapéra, hogy gyorsan befejezze a könyvet, amit visszavisz a könyvtárba, és olvasás közben elbóbiskolt. Arra kelt, hogy a könyvtárra szánt időt átaludta, és meg is éhezett. Felugrott, és talált a konyhaszekrényben egy kacsahúsporos ramenlevest, azt csinálta meg ebédre magának. Mivel soha nem szoktak családostul a gangon enni, így most elérkezettnek látta az időt, hogy a kacsás ramenlevest a gangon fogyassza el. Csendes volt a ház, csak az utcáról beszűrődő zajokat hallotta, meg a felettük lakó néni pulijának az ugatását. Megigazította magán az alvás közben kicsit összegyűrődött inget, betette a hátizsákjába a szendvicseket, és elindult sétálni.
 A házukhoz közeli parkban sokáig állt a kis tavacskánál. Órákig el tudta volna nézni a tavirózsákat és a tóból ki-be járkáló kacsákat, amint egymás után ugrálnak a vízbe. Felmerült benne, hogy az ebédre készített leveséhez a pornak vajon mennyi lehet a valódi kacsahús tartalma, és bár nem így tervezte, de valahogy a rajzfilmmel, a levessel és ezzel a sétával együtt kijelenthette, hogy ma kacsanapot tart. Elővette az egyik szendvicset, és a zsemle részét elkezdte dobálni a kacsáknak, akik érdeklődve indultak meg a falatok felé, és el is kezdték lakmározni. Mikor mindkét szendvicsét feláldozta, a telefonja órájára pillantva nyugtázta, hogy ideje elindulnia az autópálya felé. Főiskolás kora óta nem stoppolt, kifejezetten izgatott lett a lehetőségtől, és kíváncsi volt, milyen lesz a szerencséje. Talált egy benzinkutat, mellé állt ki égnek meresztett hüvelykujjal. Körülbelül egy órája cövekelhetett a kútnál az autópálya szélén, mikor egy karcos hangú, rózsaszín hajú nő, akit magával egyidősnek saccolt, odalépett hozzá, hogy megkérdezze, hova megy.
 – Balatonföldvárra, de a környékén is bárhol jó!
 – Én Boglárra megyek pont, gyere, elviszlek!
 Ottó beült a nő mellé a Mini Cooperbe, és csatolta volna be az övét, mikor az a kezét nyújtotta bemutatkozásra.
 – Anikó vagyok.
 – Ottó.
 – Örvendek. Figyi, sajna láncdohányos vagyok, szóval nem baj, ha cigizem majd ugye? Mindkét oldalon leeresztem az ablakot, ha nagyon zavar.
 – Nem, dehogyis, csak nyugodtan. Én magam is évekig füstöltem.
 – Király, köszi!
 Anikó megkérte Ottót, hogy meséljen magáról, majd Ottó is viszonozta az érdeklődést. Anikó elmondta, hogy pultos egy népszerű belvárosi kocsmában, egyedül él, és most a barátaihoz utazik bulizni a hétvégére. A láncdohányzással kapcsolatban nem hazudott, tényleg egymás után gyújtotta a piros Marlborókat. Miután kifulladt a beszélgetésük, Anikó kérdés nélkül bekapcsolta a rádiót, egy aktuális popzenéket és technót játszó adóra tekert. Nem pont Ottó ízlése volt, de ezt inkább nem említette a nőnek.
 Anikó a földvári mólóhoz közel állt meg, hogy kitegye Ottót. A férfi nyúlt a pénztárcája felé, hogy eljátssza, hogy beszáll a benzinbe, de Anikó leállította.
 – Hagyjad, útba esett, nem tesz semmit.
 – Biztos? – kérdezte Ottó.
 – Tök biztos – válaszolta Anikó, és rákacsintott Ottóra.
 Az események ilyen szerencsés alakulása folytán Ottónak még maradt pár perce a kinézett vonat érkezéséig. Lement a Balaton-partra, keresett egy szimpatikus padot, és nézte a vizet. Visszafelé megállt egy lángosos előtt, csak hogy beleszagoljon a tejföl és fokhagymaolaj szagú levegőbe. Már farkaséhes volt. Pontosan abban az időben fordult a Kossuth Lajos utcába a barátaik háza felé, amikor egyébként érkezett volna. A kerítés előtt egy pillanatra megtorpant, és vett egy nagy, mély levegőt, majd kinyitotta a kaput, és elindult a ház felé, ahonnan pohárkoccanást és nevetést hallott. A kislánya kicsapta az ajtót, és odaszaladt hozzá, mikor meghallotta a kapu nyikorgását. Ottó még nem tudta, hogy a ruhájából áradó cigiszagot hogy fogja kimagyarázni a társaságnak. Majd kitalál valamit.

Gerebenics Nóra

Szabadságom utolsó előtti napján, múlt hét szombaton történt, hogy elmentünk kirándulni a vadregényes Kamaraerdőre. Nem mondanám, hogy megerőltető séta volt, inkább a napszúrást megúszni vagy a szúnyogokkal az erdőben volt küzdelmes. Az egész nem volt több öt kilométernél. Hazafele jövet leöblítettük az erőfeszítéseket néhány sörrel, majd itthon lettem figyelmes rá, hogy a vádlimon kinőtt egy kemény, meleg piros folt. Mondom, hát biztos megcsípett valami, vagy allergia, majd holnapra elmúlik. Hát nem.
 Másnap is ugyanúgy ott díszelgett, viszketett és fájt. Ekkor eszméltem rá, hogy hát baszki, nekem húsz éves korom óta visszeres a lábam, majd a Google segítségével diagnosztizáltam is magam trombózissal. Gondolkoztam egy kicsit, hogy holnap akkor elmegyek háziorvoshoz, jó, ha három hét múlva kiderül mi ez, addigra elhullok tüdőembóliában. Szó szót követett a fejemben, és rájöttem, hogy hétfőnként rendel az üzemorvos, talán az lesz a leggyorsabb, ha megmutatom neki, és akkor megnyugtat, vagy azonnal mentőt hív.
 Hétfőn reggel a főnimmel együtt vártuk a buszt, és nem felejtettem el megemlíteni neki, hogy kinőtt valami a lábamon, és meg kell mutassam az üzemorvosnak, mert be vagyok szarva. Nyugtázta. A délelőtt viszonylag hamar eltelt, mert két hét szabadság után viszonylag sok hangyát össze kellett szedni. Nem is foglalkoztam vele, hogy minden egyes felálláskor egyre jobban fájt a folt.
 Az üzemorvos természetesen késett, de örültem is neki, mert ugye nálunk policy a hosszúnadrág, így szerencsére csak a kedves asszisztens néni előtt kellett letolnom a gatyát, aki mondta, hogy most azonnal „kéretőzzek el”, és húzzak az ügyeletre, mert ez be van gyulladva, és be is van keményedve, és nem játék.
 Érdemes tudni a körülményeimről, hogy én a tizenegyben lakom, a hatban van bejelentett lakcímem, Budaörsön dolgozom, és a háziorvosom egy privát szolgáltatónál van, ahol nincs ügyelet. Nem volt még késő, így felhívtam a háziorvosi szolgáltató céget, hogy van-e még orvos, mert ez és ez van. Természetesen délután kettőkor már nem volt, így megkért szépen a recepciós néni, hogy hívjam az ügyeletet. De melyiket? – ugye.
 Mivel tudtam, hogy Budaörshöz legközelebb a Szent Imrében van sürgősségi osztály, így hívtam egy taxit, és odamentem. Odaértemkor kedvesen megmérték a lázamat, kérdezték, hogy látogatóba jövök-e, mondom, nem, valószínűleg trombózis van a lábamban, majd jobbulást kívántak.
 Nem vettek túl komolyan a betegfelvételen, meg százszor is megkérdezték, miért pont ide jöttem a hatból, százegyszer elmondtam, hogy Budaörsről jövök, végül aztán sikerült feliratkozni a listára.
 Végülis az, hogy pár órán belül nem fogok meghalni, hamar kiderült. Egy nagyon fiatal és nagyon kiégett gyakornok/ápoló/rezidens kábé ötpercenként oroszlánhangon elordította valakinek a nevét. Körülbelül félórán keresztül remekül szórakoztam azon, hogy valószínűleg az ágyban is ilyen hangokat ad ki, mígnem meghallottam a hangján a saját nevemet. Hát, mikor elhúzta a függönyt, én levetkőztem az összes önbizalmamat, meg kábé csak össze nem szartam magam már a kisugárzásától is, hogy „te mit keresel itt?”.
 – Mi is ez a csípés? – mondja.
 – Nem csípés. Szerintem lehet, hogy trombózis. – mondom.
 – Dohányzás? – kérdi az oroszlán hangján.
 – Fogamzásgátló? – firtatja tovább.
 De aztán nem baszta szét a vénámat vérvétel közben, szóval rendes volt. Elmondta, hogy ha valóban trombi, és kórház a vége, akkor tuti átszállítanak innen valahova, mert sem Budaörs, sem a hatodik kerület nem tartozik ide.
 Mondjuk a vérnyomásmérés közben majdnem leestem a székről, úgy felpumpálta a karomat, pedig automata gép volt. De nyilván nem ezért mért százötvenegy per valamennyit, hanem mert a lényével kiidegelt.
 – Leül, és türelmesen vár – búcsúzott.
 A türelemre szükség is volt, mint kiderült. Az első két órában elég jól elvoltam azzal, hogy figyeltem az embereket. A legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem voltak gázos vagy megrázó sztorik vagy szituk, sőt csodálattal töltött el, hogy minden orvos nagyon lelkesen göngyölíti az ügyeket, beszél a betegekkel és a hozzátartozókkal. Tényleg nagyon kedves és türelmes volt mindenki.
 Pont egy automatikus ajtóval szemben ültem, ami folyton nyitódott-csukódott. A benti folyosón egy padon ültettek egy nénit, aki érthetetlen módon egyedül volt, és folyton meg akart szökni. Érdekes volt figyelni, milyen típusú emberek hogyan bánnak vele. Egy kedves ázsiai dokinő hosszú ideig ücsörgött mellette, simogatta a vállát, és beszélt hozzá, és a néni addig ülve maradt, holott láthatóan fogalma sem volt saját magáról, meg hogy hol van. Ahogy a dokinő elment, megint szökni próbált, és a maszkulin, tetovált ápoló csaj a karjánál fogva rángatta vissza háttal, és csúnyán beszélt vele. Meg kiabált is. A beteghordó srác kedvesen visszakísérte. A duci ápoló vállon fogta, és visszavezette. De a dokinőn kívül mindenki csak otthagyta szegényt a padon. Közben a váróterem közönsége tippelgette, hogy „biztos nem megy innen sehova az állapotát elnézve”, meg hogy „jól berúgott”. Én csak azt gondoltam, hogy ez a néni zavart, és azt se tudja, hol van, és nem érzi jól magát, és hol lehet a családja.
 Volt egy negyvenes nagyon ideges srác hátizsákkal, aki hol itt volt, hol ott volt, és kiderült, hogy az anyukáját behozták, és meg is kellett műteni. Többször kijött hozzá a nagyon fiatal orvos, hogy megnyugtassa, minden rendben, de ez és ez van, viszont ő nem dönthet helyette, csak ha az anyukája megbízza vele, akit nem sokkal később áttoltak az egész nézőközönségen, és láthatóan nem volt olyan állapotban, hogy magáról döntsön.
 Aztán teltek az órák. Úgy hét körül úgy voltam vele, hogy én hazamegyek, ha harmincöt év alatt nem haltam bele semmibe, egy trombózis csak nem visz el, itt rám se néznek. Meg az is eszembe jutott, hogy basszus, ha kórházba kerülök, még egy nyamvadt telefontöltő sincs nálam, nemhogy vécépapír meg pizsama. Érdemes tudni, hogy a sürgősségire a rutinosak utazótáskával érkeznek: hálóing, vécépapír, gyümölcslé, könyv, két kiló banán. Én nem.
 Nyolc óra körül egészen megfogyatkozott a nép, és elkezdtek egymással beszélgetni az idegen emberek. Én nem szálltam be, mert még ötnél többen voltunk, de kiderült, hogy mindenki vagy kismama, vagy az akar lenni, és valami nőgyógyászati nyűgje van. Onnan lehetett megkülönböztetni a terheseket a nem terhesektől, hogy tőlük több vért vettek, és ezért rózsaszínű kanült raktak a vénájukba. Mindenesetre vetélésekről, miómákról és egyéb női nyavalyákról ment a diskurzus. A nők férfi kísérői kezdték felmondani a szolgálatot, és vagy mászkáltak, vagy találtak maguknak egy kellemes falat, amit tisztes távolságban támaszthattak a nőiktől.
 Fél kilenc körül aztán fellázadt a nőnép, és én a farvízen evickélve elmentem megkérdezni, hogy érdekel-e itt valakit a trombózisom rajtam kívül. Szerencsére mondták, hogy már egy dokinő elvitte a papíromat, és mindjárt szólítanak. Szólított egy kedves rövid hajú nővér. Sajnos az oroszlánhanghoz voltam szokva, így beletelt fél percbe, mire megtaláltuk egymást a folyosó közepén, ami a két várót választja el egymástól. Lábon mentem oda.
 – Maradjon itt, hozok egy széket – mondta.
 Nem igazán derült ki számomra akkor még, mi lehetett a célja egy székkel a váró közepén, mert aztán megpróbált bejutni az automatikus ajtón, amin túl a szökős néni volt, de az nem jött össze, így aztán magával vitt egy vizsgálóba. Lábon.
 Itt megint ájulásmentes vérnyomásmérés, meg életem legkényelmesebb EKG-ja következett, mert végre nem kellett levennem a melltartómat. Fel is cuppant az összes kis tappancs elsőre, kivéve a bal hájredőmnél, azzal rendesen meg kellett küzdeni, de némi síkosítóval sikerült.
 Miután ismét kiderült, hogy nem fogok tizenkét órán belül meghalni, felállt a Pentium 4-et idéző számítógép összeállítás mögül egy dokinő, és végre megnézte a foltomat.
 – Világos, hogy itt van egy vénás gyulladás, csak az a kérdés, hogy van-e trombózis vagy nincs. Mutassa csak a másik lábát – mondta.
 – Az is visszeres – mutattam büszkén. Már bármit megmutattam volna, csak mondják meg végre, mi bajom van, azt mehessek haza, és ne kórházba.
 – Rendben, akkor kérek egy ultrahangos vizsgálatot.
 MVT (mélyvénás trombózis) valószínűsíthető, írta a papíromra, na fasza.
 Mondták, hogy kimehetek, majd szólítanak a beteghordók. Visszaültem a törzshelyemre, az automata ajtóval szembe, a zárhatatlan vécé mellé, mire a távolból hallom a nevemet. Odasétáltam.
 – Hozok egy széket – mondja a kedves beteghordó fiú.
 Már megint egy rohadt széket akar hozni valaki! És akkor a srác kipakoltatott egy kerekesszéket egy nénivel, aki a várópadon ült, és a kerekesszékbe pakolta a holmiját. Én odasétáltam, és beleültem. Megvilágosodtam.
 – Hát ez a szék! – mondom. Ha az ultrahangra így kell menni, akkor így kell menni. Tök gyorsan tolt, szinte süvített a szél. Még meg is kérdezte a kedves beteghordó fiú:
 – Ugye nem zavar a sebesség?
 Mondom, dehogy, életemben ilyen jól még nem toltak kerekesszékkel. Kanyarok meg minden után aztán lerakott az ultrahangos vizsgáló előtt, mire közöltem:
 – Amúgy én egész jól tudok járni.
 – Tényleg?
 – Tényleg.
 – Na, ha önjáró vagy, akkor te leszel az első! Visszatalálsz majd a vizsgálóhoz?
 – Vissza.
 – Tudod, itt mindig mi kapjuk a legnagyobb alázást. Mi vagyunk a legalja – mondta végül a kedves beteghordó srác.
 Az ultrahangnál voltak a legkeményebb pillanataim a nyolc óra alatt, amit a sürgősségin töltöttem. Egy hordágyon ücsörgött egy nagyon idős néni. Hozzátartozója senki, és nagyon rosszul volt. Otthonkában. Mintha csak elesett volna a konyhában. Ki hívta ki a mentőt? Hogy került ide? Ülnie kellett, mert nagyon fájt az oldala, és hányingere volt. És a kedves beteghordó srác hozott neki egy zacskót, hogy abba hányjon. És a néni nem tudott hányni, de kellett neki. És mondta neki a kedves beteghordó srác, hogy ez csak a sav, előfordul. És kérdezte tőle a kedves beteghordó srác, hogy hozzon-e még valamit. És a néni nem tudta, csak nagyon rosszul volt. És nem volt vele senki. Az ég világon senki. Ücsörgött az ágyon, és húzogatta lefele az otthonkáját, mert még így is ügyelt arra, hogy ne látsszon ki a bugyija, mert az illetlenség, és borzalmasan el volt keseredve. És én is. Hogy hát ez a vége? Asszem, akkor döntöttem el, hogy akarok családot, és jó családot akarok.
 – Tóth Józsefné! – hívták be az ultrahangra háromnegyed óra után, és a kedves beteghordó srác betolta.
 Hát van családja! Biztos meghalt a férje. Hol lehetnek a gyerekei? Külföldön? Vidéken? Nem törődnek vele? Miért nem törődnek vele? Olyan egyedül van. Te jó ég, hogy lehet ez? Olyan nagyon kedves arcú néni volt. És asszem, ez volt a legfontosabb dolog, amit tanultam a sürgősségi osztályon. Empátiát.
 Hogy velem mi lett? Trombózisom van, de szerencsére csak felületi vénás. Eléggé fáj, ha sokat állok, és hasba kell szúrnom magam tíz napig. Ráadásul olyan szurival, amit nem támogat a TB, mert azért azt üzeni az orvosok népe, ha nem muszáj, ne menj a sürgősségire.

Baumann Csilla

A távoli toronyóra öt órát jelzett. A szél felkapta hangját, és szétterítette a vízparton. Tamás ebből semmit sem érzékelt, gondolataiba merülve ült kisszékén a horgászbotok mellett. Órák óta várakoztak a tóparti stégen Imrével. Úgy tűnt, aznap délután nem lesz szerencséjük. Bármilyen horgásztrükkel próbálkoztak, az úszók, a kapásjelzők mozdulatlanok maradtak. Eleinte még beszélgettek, nevetgéltek, söröztek, azonban később minden unalmassá, vontatottá vált. Örültek, hogy a stég kis tetőt kapott, amely védte őket az erős napsugártól. Négy nappal korábban érkeztek a kényelmes kis faházakba. Egyiket Tamás és Irén, a másikat Imre és Hilda foglalta el. Évek óta jártak a Fenyővölgyi tóhoz. A férfiak horgásztak, a feleségek pihentek, fürödtek, nyaraltak, időnként szurkoltak a férjeknek, segítettek a zsákmány megtisztításában, elkészítésében, már ha volt ilyen. Ha nem, vagy unták a halat, akkor a közeli csárdában étkeztek. Az asszonyok elfogadták, hogy évente öt-hat napot itt töltenek, de elvárták, hogy a nyár további napjaiban az ő kívánságaik teljesüljenek. Imréék tizenöt, Tamásék tizenegy éve kötöttek házasságot. Ha voltak is kisebb-nagyobb problémák, békésen éltek. Házaséletük, szeretkezéseik lendülete az évek alatt megtört, olykor hullámvölgybe került, a csúcsokat már ritkán ostromolták, akkor is váltakozó sikerrel.
 – Mi van veled öregem? Hol jár az eszed? Kapásod van! – bosszankodott Imre, és meglepődve látta, hogy barátja, a kezdő horgászokhoz is méltatlan módon elkapkodta, elszalasztotta a nap egyetlen halát.
 – Basszus! Ez elment! – összegezte Tamás három szóval a helyzetet.
 – Láttam rajtad, hogy nem vagy itt! Min gondolkodtál ennyire?
 – Valójában rajtad, pontosabban azon, ami tegnap délután történt. Bográcsozás közben olyan vágyakozva nézted Irént, hogy majdnem felfaltad a szemeddel. Persze nem csodálom, abban a falatnyi fürdőruhában tényleg jól nézett ki.
 – Ne hülyéskedj! – zavarodott meg Imre, még bele is pirult. – Csak nem gondolod, hogy…
 – Miért ne? – vágott a szavába Tamás, de egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. – Hallottam már ilyesmiről. Persze nem gondolom, hogy lenne köztetek valami, de azért ne tagadd: egyszer-kétszer bizonyára fantáziáltál róla! Csak őszintén, nem fogok haragudni!
 – Őszintén? Rendben! Rosszul gondolod! Nem egyszer-kétszer, hanem többször is előfordult, de biztosíthatlak, hogy semmi egyéb nem történt.
 – Elhiszem! Úgy gondolom, Irén még nem csalt meg engem, sem veled, sem mással, vagy ha mégis, akkor nagyon ügyesen tette. Remélem, nem olyannal, aki aztán jót nevetett rajtam, vagy sajnálkozott a hátam mögött, mert azért az durva lenne. Te Imre, mondjad meg nekem, de ezt is őszintén, milyenek vagytok ti ketten az ágyban? Nálunk azért vannak gondok.
 – Hát, hogyan is mondjam? Néha jó, néha kötelességszerűen unalmas, néha egyáltalán semmi. Szóval nem az igazi. Olykor nem is tudom, mire lennék még voltaképpen képes Hildával, ha úgy igazán akarná.
 – Csak nem kételkedsz férfiúi képességedben?
 – Szerencsére nincs ilyen gondom. Talán egy hónapja megdöntöttem Tildát, aki a pénzügyi osztályon dolgozik, vagy ő engem, már nem is tudom. Te, az a lány sok mindent kihozott belőlem. Olyan hegyes kis mellei vannak, és olyan virgonc, hogy az fantasztikus.
 – Ne részletezd, tudom, miről beszélsz!
 – Hogy hogy? Te is?
 – Hagyjuk már azt a kis kurvát, többen megtámogatták már a gyárban. Ettől sokkal fontosabb dologról akarok veled beszélni. Nézd, én is álmodoztam már Hildáról! Mi lenne, ha feleséget cserélnénk? Egyelőre csak egy alkalomra, aztán meglátnánk, mit hoznak ki belőlünk, vagy mi belőlük.
 – Ez most váratlanul ért! Persze, ha jobban belegondolok, én benne lennék, de attól tartok, a lányok tiltakoznának, már csak illendőségből is.
 – Nem kellene tudniuk róla, van egy jó tervem! Ma este bepezsgőztetjük őket, persze nem részegre, csak olyan kellemes bódultságig. Mesélnénk néhány pikáns történetet, hogy megmozgassuk az ő fantáziájukat is. Azt mondjuk, hogy sötétedés után még kicsit horgászunk, mert akkor jobban harapnak a halak, csak azután megyünk vissza a házba, de még világosodás előtt újra kijövünk, mert a hajnal is jó lehet.
 – Kezdem érteni! Befelé menet pedig „véletlenül” eltévesztjük a házikókat, hiszen olyan egyformák. Te bemész hozzánk, és bebújsz Hilda mellé, én pedig nálatok Irén mellé, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.
 – Zseni vagy, öregem! Bent azután csak halk sóhajok és sugdolózás, és nagyon fontos: még sötétben ki kell jönni. Itt a parton találkozunk, és beszámolunk az eseményekről, mert ugye azt tudni kell, hogy másnap legyen miről beszélgetni az asszonnyal.
 – Izgalmas. Van benne kockázat, de érdemes kipróbálni. Tiéd az ötlet, az én feladatom a pezsgő beszerzése – vidámkodott Imre, és ahogy a közeledő nevetgélő asszonyok felé nézett, máris érezte, dudorodni kezd a fürdőnadrágja.

Hilda a szalonnasütő mellett az asztalt törölgette, szokásos közös reggelijüket készítette elő. A napsütésben gyorsan melegedett a levegő, az egyrészes fürdőruha elegendő volt. Lassan kinyílt Tamásék kisházának ajtaja, és Irén dugta ki a fejét, kíváncsian körbenézett. Meglátta a serénykedő Hildát, odasétált az asztalhoz, és leült a padra. Elégedetten mosolyogott a világra.
 – Örülök, hogy jó kedved van. Ezek szerint jól telt az éjszakád? – kíváncsiskodott huncutul Hilda.
 – Nem panaszkodom! Úgy látszik, az a sok pezsgő jót tett, szinte fiatal házasnak éreztem magam!
 – No, no! Csak nem?
 – De igen! Nem akarok szerénykedni, de fantasztikus voltam! Na jó, ő is! Háromszor voltunk a csúcson, és olyan kemény volt, amilyet már régen éreztem. Először gyengéd, szinte félénk, azután egyre szenvedélyesebb. Végig járta a testemet, és amikor kinyitottam a combjaimat, egészen megvadult. Nem csodálom, hogy még alszik, jól lefárasztottam. Ahogy elnézem, még várni kell a fiúkra. Nálatok is dolgozott a pezsgő?
 – Hajaj! Nem tudom a pezsgő, vagy a levegő tette, vagy mi a csoda, de nekem is emlékezetesen telt az a néhány óra. Szinte megfiatalodtam. Örültem, hogy csak suttogott, én is így tettem. Olyan bókokat kaptam, amilyeneket régen, vagy talán sosem. Simogatott, kedveskedett, mindenütt összecsókolt. Már az első pillanatban éreztem ágaskodó tehetségét, amiben nem csalódtam. Élvezettel fogadtam be itt is, ott is. Nem is értem miért kellett ilyen messzire jönni, és ennyit várni erre a gyönyörre.
 – Igazad van! Szerintem vagyunk olyan ügyesek, hogy ezt máskor is kihozzuk belőlük, nem kell azért Fenyővölgybe jönni. A pezsgővel pedig ne spóroljunk!
 A két asszony összenevetett, megölelték egymást, és nagy egyetértésben készítették a reggelit.

Tamás és Imre kipakolták a stégre horgászfelszereléseiket. Imre vidáman fütyörészett, a határtalan jókedv lerítt arcáról. Tamás megint elgondolkodónak, gondterheltnek tűnt, amit barátja sehogy sem értett. Ő is, a két asszony is vidám volt, minden bizonnyal a másik házban is jól telt az éjszaka, hiszen a hajnali találkozáskor Tamás is nagyon elégedetten mesélt, de akkor mi lehet a probléma? Előbb-utóbb kiderül, gondolta, és erre nem kellett sokat várnia.
 – Te Imre, tudod mi ez? – hangzott a rejtelmes kérdés, és Tamás nyitott tenyerét, amelyben csillogott valami, barátja felé nyújtotta.
 – Persze, hogy tudom. Hilda egyik fülbevalója. Hol találtad?
 – Na most kapaszkodj meg! A mi ágyunkban volt. Arra ébredtem most reggel, hogy valami szúrja a fenekemet. Hát, ez volt!
 – Azta! Ezt nem értem!
 – Nem érted? Tényleg ennyire hülye vagy? Az esti pezsgőzés után az asszonyok is kitalálták azt, amit mi: a csereberét! Amíg mi mit sem sejtve ültünk a stégen a sötétben, Hilda átjött a mi ágyunkba, Irén pedig átment a tiétekbe! Egész éjjel saját feleségeinkkel szeretkeztünk, ráadásul még élveztük is! Jól átvertek bennünket, és persze magukat is!

Tátrai S. Miklós

Későn tavaszodott, április elején még annyira hidegek voltak az esték, hogy a nyitott konyhaablak mellett állva Imre vastag pulóverben is fázott. Elnyomta a cigarettát. Bement a kisebbik szobába, becsukta maga mögött az ajtót. Vastagabb zoknit húzott, a papucsot az ágy mellett hagyva felhúzta a vékonyabb bakancsát, felvette régi, sok zsebes kabátját, a cipzárt is felhúzta. Leült az asztalhoz, hogy számítógépén megnézze, jött-e új levél. Délután, amíg a feleségét várta haza, Ibolyával levelezett. Az új levélben arról írt, hogy mosni fog. Elképzelte, amint rövid otthonkában, kiengedett hajjal tesz-vesz. Puha vállai, gömbölyű csípője ismerős látvány volt számára ruha nélkül is. Jobb melle alatt apró anyajegy van, egy másik, amit simogatni szokott, bal füle mögött. „Szinte látlak, ahogyan átöltözöl.” – írta, és két mosolyjelt tett a sor végére.
 Utoljára kedden látta, igaz, nem átöltözni, hanem más ruhába öltözni, amikor kibújt a takaró alól. A kis tömbházlakásban jó meleg volt, mégis csípője lúdbőrös lett, amikor a fürdőbe ment. A hosszú, zöld törülköző melleit és ágyékát is eltakarta, amikor visszajött. Vállai vizesek voltak.
 Két napja nem látta, pedig az áruházban szinte naponta találkoztak. Kedden délben munka után a városka egyetlen áruházában találkoztak ismét, mint szoktak, a kávézóban. Szótlanul ültek egymással szemben. Aztán Imre fizetett, és intett neki. Az Ibolya autójával mentek hozzá, Imre kissé zavartan ült be az anyósülésre, mert a keresztfia integetett neki a parkolóban, ahogy meglátta.
 Este későn érkezik a felesége, tíz után jóval. Még órák vannak addig. Nyolc körül sötétedik, addig még elmosogat. Aztán feltörölte a fürdőt, majd az előszobát is. Feleségének írt üzenetet: Rakott krumplit készítek, mert tudom, jobban szereted, mint engem.
 Diákkori szerelemből lett ez a házasság. Kis kitérőkkel. Klárinak komoly udvarlója is volt. Az érettségi után, ahogy egyetemre került, elvette volna. Másfél év után döntött mellette Klári. Addig ritkán találkoztak, de mindig izzott valami körülöttük, pedig még a kezét se fogta meg… Megírta Klári, hogy megkérték a kezét. Élete legmerészebb döntése volt talán. Felhívta telefonon, és minden bevezető nélkül azt mondta neki: „Döntsd el, hogy kihez kötöd az életedet.” A hosszú hallgatás után még annyit mondott: „Ha engem választanál, hívj vissza.” És letette a telefont. Éjfél után jött az üzenet: „Szombat este otthon leszek, gyere utánam.” És azon a szombaton eldöntötték, hogy összeházasodnak, mihelyt Klári végez az egyetemmel.
 Új cigarettát gyújtott a konyhaablaknál. Vastag füstöt fújt maga elé. Négy év után derült ki, hogy Klári első éves egyetemistaként beleszeretett egy Misibe, akit később a városba helyeztek ki, és hónapokig együtt flörtöltek, ezt Klári egy születésnapján mondta el, sírva. Imre aznap éjjel a városka egyetlen szállodájában aludt, miután Klári már elaludt. Akkor úgy tervezte, örökre otthagyja. Haza is ment délelőtt a munkából, hogy összecsomagoljon, ám Klári aznap nem ment munkába, otthon várta. Azt mondta, Misi hozzá sem ért, azt sem engedte, hogy megsimogassa. Két üveg bort ittak meg estig, akkor megfogadták, hogy soha nem hagyják el egymást.
 Ibolya későbbi szerzemény. Vidám, szőke nő, akit nem lehetett visszautasítani. Néha tízórait csomagol neki, és az asztalára csempészi, kis cetliken üzeneteket hagy hátra, ha beosonhat az irodájába. Felforrósodik a levegő, ha ő valahol megjelenik. Harsány nevetését sokszor álmodja, ujjhegyeivel az Imre arcát simogatja, máskor nyakát csókolja. Ibolya nem köti magához, de ott van mégis minden napjában, és a leveleiből az derül ki, hogy minden percben várja őt. Rendezvényeken mellé ül, esti sörözésekről, munkatársak születésnapi ünnepségéről hazaviszi autóján, és homlokon csókolja. És vigyáz, senki ne lássa őket csak kettesben.
 A cigaretta kialudt Imre ujjai között, amíg Ibolyára gondolt. Ha most elindulna itthonról, egy telefonhívására is Ibolya a következő saroknál már várná. Ma mégis nem erre gondolt, hanem Klárit látta maga előtt, ahogy fáradtan hazaérkezik. Terített asztallal szokta várni, amikor estig dolgozik, és úgy szorítják meg egymás kezét, mint kamasz szerelmesek. Újból beleszeretett a feleségébe, csak másként, mint tizenévesen?
 Új cigarettát gyújtott meg, a hamutartóban felejtve feltette főni a krumplit és a négy tojást. Egy kopott terítőt tett az asztalra és leült, ábrándozva nézett ki a szürkületbe. Már a krumplit hámozta, amikor üzenet érkezett a telefonjára: „Később jövök, túlóra.” Sokszor van ilyen, ez mindig lelassítja a napokat. A terített asztal mellett ült sokáig. Ibolya ilyen késői órában már nem ír, tudja, ez már nem az ő ideje. Pedig jó lenne tovább levelezni vele most.
 Kikapcsolta mégis a számítógépet, és megvetette az ágyat, kabátostól hanyatt dőlt rajta. Tíz elmúlt, máskor ilyenkor Klári üzenetet küld, hogy nemsokára indul haza. Most semmi. A telefon hangjára ébredt aztán, új üzenet érkezett: „Ne várj, majd melléd bújok.” Nem válaszolt, hanem a konyhaablak mellé állva rágyújtott. Ha így tudja, átléphetett volna Ibolyához, három sarokkal tovább bérel lakást, a sötétben ugyan ki látta volna? Beszélgettek volna, cigaretta mellett…
 Aztán kiüresítette, és elmosta a hamutartót. A nagy csendben valószerűtlenül hangosnak tűnt az autók behallatszó zúgása. Tölteni tette a zsebtelefont és lefeküdt.
 Nem aludt, amikor Klári megérkezett. Beköszönt és a fürdőbe ment, Imre álmosan hallgatta a zuhanyzóból szűrődő dübörgést. Már elszenderedett, amikor Klári melléje feküdt. Egy másik takaróval takarózott, és úgy helyezkedett, hogy ne érjen hozzá. Imre átfordult a másik oldalára, és kinyújtotta a kezét, de Klári az ágy szélére húzódott.
 – Nem eszel? Nem vagy éhes? – kérdezte.
 – Ettem bent – válaszolt Klári.
 Imre szétterpeszkedve feküdt. A zsebtelefonja jelzett, hogy feltelt az akkumulátor. Fölkelt, hogy kihúzza a csatlakozóból. Felgyújtotta az éjjeli lámpát. Klári zavartan pislogott a fényben. Nyakán és szája szélén sötét foltot látott Imre. Magához húzta Klári fejét a párnán, aztán felült.
 – Látszanak rajtad a ma esti nyomok – mondta fakó hangon.
 – Miről beszélsz? – fordult Klári háttal neki.
 – Látszik, hogy megharapott valaki – mondta Imre.
 Klári jó darabig hallgatott. Imre felkelt az ágyból, és öltözni kezdett.
 – Jó, hogy téged nem harapdál össze senki – ült fel Klári az ágyban.
 Imre ekkor látta, hogy hálóing van rajta, pedig nem volt szokása felvenni. Hátat fordítva öltözött.
 – Azt hiszed, nem hallom, mit beszélnek a városban? – emelte fel a hangját Klári. – Ha fele igaz, az is sok, hogy egy ágyba feküdjünk le – mondta, és a hangja furcsán remegett.
Imre feléje fordult.
 – Tudod, mennyire vártalak? Tudod, milyen őszintén és furcsán várlak minden este?
 Felvette a pulóvert, és kezébe vette a kabátot is a szék karjáról.
 – Mint egy kölyök – folytatta. – Akinek minden nap egy új csoda.
 – Miért nem vagyunk őszinték egymáshoz? – kérdezte Klári. – Miért nem mondtad el, hogy van valakid? – emelte fel a hangját.
 – Azt hittem, jobban szeretlek, mint tíz évvel ezelőtt. Az ilyen átverés mindent lenulláz.
 Imre halkan beszélt, és nadrágja zsebébe tette a telefonját.
 – Te beszélsz? Jóska, a mérnök elköltözött a városból, pedig Ibolya miatt jött ide. Ezt meg tudod magyarázni? – térdelt föl az ágyban.
 – Kellett neked egy szőke tündér? Miben különb, mint én? Vagy más?
 Klári hangja elcsuklott, megfordult és ráborult a párnára.
 – Miről beszélsz? – kérdezte Imre.
 – Hogy miről? Hónapok óta hallom vissza, hogy hol itt, hol ott láttak titeket. Úgy élek itt, mint egy rossz börtönben. És van képed hozzám bújni…
 Ezt már zokogva mondta. Telt vállai rázkódtak a sírástól.
 – És még legyek jó feleség… Kedves, gondos… Soha nem tudom, kit csókoltál még aznap… És honnan tudjam, kit képzelsz el, amikor megölelsz…
 Felugrott, megkerülte az ágyat, és Imre elé állt.
 – Mi vagyok én neked, szeretőpótló? Pótjátékos, amikor nem férsz hozzá máshoz?!
 Arca kivörösödött, hálóingét igazgatta zavartan combjain.
 Imre nyersen felnevetett.
 – Bolond vagy, te Klári. Inkább az a kérdés, miért kell neked más szerető, ha én szeretlek.
 Kezébe fogta a nő kezét. Klári ekkor melle elé kapta a két kezét, aztán hirtelen mozdulattal elkezdte püfölni Imre mellét és vállát, ahol érte.
 – Ne érj hozzám! Amíg más kell neked, ne is nézz rám!
 Imre lefogta Klári két kezét, csípője mellé lenyomva, és arcát Klári nyakához szorította.
 – Jobban szeretlek, mint rég – súgta. Furcsa szorítást érzett a torkában. Annyi mindent el kellene most mondani! De már semmi nem lesz abból. Igaza van Klárinak, gyenge színészkedés az életük, jobb lenne ebből kilépni, és valami új, tiszta életbe lépni át.
 – Fáj – mondta Klári.
 És neki nem fáj? Hogy talán utoljára bújik hozzá úgy, mint szokott?
 Aztán rájött, Klári csuklóit szorítja már jó ideje, pedig két karja ernyedten lóg, nem akarja kiszabadítani, nem akarja ütni már tehetetlen dühében. Elengedte Klári kezeit, és átölelte a derekát, magához húzta egészen. Klári nem ellenkezett, lehajtott fejjel állt. Vajon sír? Nyakához bújva nem láthatta az arcát.
 – Elküldhetsz… vagy inkább elmegyek magamtól. Gyenge voltam… pedig… Én életemben rajtad kívül senkit sem szerettem. Azóta létezik Ibolya, amióta úgy érzem, hogy nem kellek már neked.
 – Tiszta bolondság – mondta Klári. Mindkét kezével Imre nyakát ölelte. – Tényleg csak engem szerettél… mindig?
 Imre nem válaszolt, csak bólogatott. Ettől a perctől úgy kellene élni, hogy ne kételkedjenek soha egyetlen szóban sem. Nagy szavak… és olyan ez most, mint a filmekben.
 Hirtelen felkapta Klárit, közben rálépett a földre dobott kabátjára, kissé megtántorodott, a szoba közepén elkezdett forogni az ölébe vett nővel.
 – Tegyél le! Tegyél le! – kiabált Klári.
 Amikor leengedte, kipirulva álltak egymással szemben. Imre egészen közel lépett hozzá.
 – Ibolya nem akart elvenni tőled. Csak… megérezte, hogy valami hiányzik az életemből.
 Zsebéből elővette a telefont, és Klári felé nyújtotta.
 – Írd meg neki, hogy… soha nem szerettem, csak téged. Írd meg! – biztatta komolyan. – És írd alá a neved.
 Klári döbbenten nézte a férfit.
 – Azt hittem… el akarsz hagyni. Minden nap úgy jöttem haza, hogy azt néztem, ott van-e a kabátod még a fogason.
 – Ibolyának ott van Zoli. Én csak pótjátékos voltam, ezt ő mondta – bökte ki Imre. Hangja egészen elhalkult.
 Klári felgyújtotta a villanyt. Papír zsebkendőt keresett a táskájában, de nem a szemeit törülgette, hanem arcát és nyakát kezdte súrolni.
 – Ha ilyen játékba mentél bele, akkor még van egy – kacagott diadalmasan Klári. – Ezt Éva festette ma este, most már tudnod kell mindent.
 A lesúrolt festéket mutatta Imrének a papír zsebkendőn.
 Imre harsányan felkacagott. Ismét az ölébe kapta Klárit.
 – Hajoljunk meg, mert vége a színjátéknak – mondta, és forogni kezdett a szoba közepén az ölébe vett nővel.

P. Buzogány Árpád

A hervadozó orchideák és koszorúk eltakarták a frissen lebökött fejfa feliratát.
Markó János erdész.
Élt 82 évet.

Kilehelte a lelkét. Igaz lehet? Senki sem tudja, csak ők. Szállni, repülni a fény felé csodálatos érzés. Ám mielőtt elszédülne a lélek, feléje nyúl egy kéz, és lerántja maga mellé. Ő a Segítő. Minden lélek mellé jár egy kirendelt személy, az emberek angyaloknak hívják őket.
 A frissen érkezett utazó enyhe hányingerrel küszködve, kapálózó karokkal nyerte vissza egyensúlyát. Végignézett magán, és önelégülten elmosolyodott. Újra a negyvenes éveiben járó, ereje teljében lévő férfi volt.
 – Ne bízd el magad! – szólalt meg mögötte egy kellemes hang. A férfi villámgyorsan hátrafordult, és szembetalálta magát egy szőke, fiatal teremtéssel.
 – Jé, egy angyal! – ámuldozott.
 – Nem, nem vagyok angyal – jött a válasz, – de ha neked jólesik, hívj nyugodtan annak –mosolyodott el a nő, és lehuppant egy gomolygó masszára.
 – Nem szakad le alattunk, ha melléd ülök? – kérdezte aggódva a lélek.
 – Leszakadni? – kacagott nagyot a kérdezett. – Hisz csak egy sóhaj vagy. Egy árnyék. - Majd folytatta: – Ti, okos emberek ott lent, kiszámoltátok a lélek súlyát. Egy értelmesnek hitt elme lemért egy szerencsétlen haldoklót vaságyastól, aztán a halál beállta után újra. És roppant okosnak érezte magát az eredménytől. Badarság! – legyintett. – A Kisfőnök napokig röhögött rajta.
 – Kisfőnök? – akadt fenn a lélek szeme. – Ki a te főnököd? És tulajdonképpen, hol a fenében vagyok én most? – azzal lehuppant az angyal mellé. Valóban meg sem billent az a maszatos izé, viszont roppant kényelmesnek bizonyult.
 – Mint már említettem, nem vagyok angyal – ismételte nyomatékosan a kérdezett. – Segítő vagyok. Minden friss lélek mellé kiutalnak egyet, hogy biztosra menjen a Tanács, hova kerül az utazó. Nálatok ezt úgy hívják, hogy mennyország, pokol, tisztítótűz. No meg angyalszárnyak, patás ördögök, kondérban visítozó lelkek. Röhejes. A lényeg megvan, de a körítéssel gondok vannak. Mi is haladunk a korral. Példának okáért elmondanám, hogy roppant jóképű, kigyúrt ördögeink vannak. Tehát – folytatta tudálékosan – van egy Tanács, akinek a góréját ti Jézusnak hívjátok, mi Kisfőnöknek. Az ő apja alapított itt mindent. Tanácsadóit az idők folyamán választotta ki, tizenketten vannak. Ők hallgatják meg a mi beszámolónkat, hogy hova kerüljetek. Nekünk az a feladatunk, hogy betekintsünk életetek legfőbb állomásaiba. Ez olyasmi, mint amit Dickens már megírt a Karácsonyi énekben
– fitogtatta tudását az angyal. – Csak én nem vagyok szellem, te meg nem ébredsz fel a történet végén – vonta meg a vállát.
 – Akkor mi lesz a végén? – érdeklődött a lélek.
 – Ha nagyon jó voltál, amit kétlek – mérte végig tetőtől talpig a férfit -, akkor príma helyed lesz. Kedvenc időtöltésednek hódolhatsz, a megszokott ruháidban járhatsz, találkozhatsz számodra kedves ismerősökkel. Természetesen azokkal, akik már ideát vannak. Igazából egy hatalmas szórakoztató központ az egész, tele elégedett kuncsaftokkal. De a lényeg az – folytatta mutatóujját jelentőségteljesen felemelve –, hogy akkor születhetsz újjá, amikor csak kedved tartja. A terem végében jól látható helyet foglal el egy üvegfallal lezárt alagút, felette piros lámpa. Amikor zöldre vált, kinyílik az ajtó, és beszippant egy önként jelentkezőt. Akinek elég volt a jóból, és úgy gondolja, itt az idő, újjászülethet. A zöld lámpa azt jelzi, hogy valahol világra készülődik egy csöppség, lélekre van szüksége. De tudnod kell, hogy abban a pillanatban elfelejted a régi életedet. Ha enyhe bűnöket követtél el – folytatta az angyal –, és azokat tiszta szívedből megbántad, felmehetsz a felső szintre. Ám ha kamuzol, leküldenek az alsóra. – Az angyal rá sem hederítve elkerekedett szemű hallgatójára, rendületlenül folytatta. – Ott kapsz egy sorszámot, és egy váróterembe kerülsz. A falra szerelt hangosbemondó bemondja, mikor kerül rád a sor, mikor indulhatsz új életedbe. Van, akinek csak pár hónapot kell várnia, de akad olyan lélek is, akinek évtizedek óta nem mondták be a számát. – Az angyal szinte levegőt sem véve folytatta. – Ha eszedben sincs megbánni a bűneidet, akkor kiutalnak egy friss lélek mellé, akit rá kell venned a bűnbánásra. Ha a feladatod sikerrel jár, indulhatsz felfelé.
 Az angyal kis hatásszünetet tartott az elmondott információk megértése miatt. Mivel a lélek felfogóképessége ugyanolyan gyors maradt, mint életében, rögtön rátapintott a lényegre.
 – Nem bántad meg, mi? – majd vigyorogva folytatta. – Mit tettél, hogy megkaptál engem? – kérdezte, majd jobb kezének mutatóujját gyengéden végighúzta segítője karján.
 – Az nem fontos! – csattant fel a nő hangja. – Nekem kell a te életedet megismerni, nem fordítva – mérte végig rosszalló tekintettel a férfit. Majd megköszörülte a torkát és folytatta. – A kemény bűnözők azonnal az alsó szintre kerülnek. Vannak polcokkal teli szobáink, ahol a gyilkosok és gonosztevők lelkei tízszer tíz centis üvegburákban vannak elraktározva. Sorakoznak egymás mellett egymaguk a végtelenségig. Soha nem felejthetik el a múltjukat, örök kárhozatra ítéltettek. Borzasztó lehet – gondolkodott el az angyal. – És tudod, mi a legszörnyűbb? – emelte tekintetét a lélekre. – Hogy egyre több ilyen szoba telik meg. Mit műveltek ti ott lenn? – kérdezte halkan.
 A két alak mozdulatlanul ült egymás mellett egy felhő közepében.
 – Tudod, megkedveltelek – rázta le válláról a férfi odatévedt kezét a nő. – Pedig nem szabadna elfogultnak lennem – folytatta. – Már csak egyetlen helyre kell, hogy elvigyelek, az igazságelosztóba. Ott dől el a végleges sorsod.
 És mielőtt a lélek bármit kérdezhetett volna, újra a levegőben kalimpált A férfi nem kis meglepetésére egy mozi előtt landoltak. Leültek az első sor közepére, és elkezdődött a vetítés. A lélek filmje.
 A férfi megdermedt a meglepetéstől. Izgatottan markolta meg a mellette ülő karját és felkiáltott:
 – Odanézz, ott az édesanyám! Hű, de fiatal volt! – lelkendezett.
 A nő barna haját kendővel kötötte be, úgy vágta a tűzifát egy alföldi falucska házának udvarán. Jobban is vigyázhatott volna magára, mivel pocakja erősen domborodott kopott köténye alatt. Kis idő múlva elejtette a fejszét, a hasához kapott, és kétrét görnyedt a fájdalomtól.
 – Odanézz angyal, mindjárt megszületek! – suttogta könnybe lábadt szemmel a lélek.
 Sok filmet végignéztek, idejük a végtelenségig nyúlt. A lélek gyermekkorában teljesen átlagos kisfiú volt, kisebb-nagyobb csínytevésekkel. A Segítő titokban el is nyomott egy két ásítást. De ahogy idősödött a gyermek, úgy lettek egyre izgalmasabbak a filmek. A fiú sötét szemeinek tüzes tekintete gyakran megdobogtatta nemcsak a lányok, hanem a fiatalasszonyok szívét is. Jó kiállású, izmos emberke volt, többnek nézett ki a koránál. A tizenhat éves fiú minden áldott nap megtette ugyanazt az utat a faluban. Az utolsó házban tűzrőlpattant menyecske lakott férjével, aki hajnalokig mulatott a kocsmában. Ezen a téli napon megveszekedett hideg volt. A fiú rövidke kabátját fázósan húzta össze, ujjai elgémberedtek a fagytól. A fiatalasszony vízzel teli vödrével igyekezett befelé a házba, mikor meglátta a hazafelé baktató fiút. Kedves mosollyal invitálta be egy csésze forró teára az átfagyott legényt. Vendége hamar feloldódott a kályha melege mellett. A fiatalasszony vele szemben ült le, egymáson átvetett combjai csábítóan villantak elő a pöttyös otthonka alól. A fiú nagyot nyelt, csillogó szemeit nem bírta levenni az eléje táruló látványtól.
 – Tetszik? – kérdezte búgó hangon a nő, és előrehajolt. Dús keblei pazar látványt nyújtottak a mély dekoltázsban. Tenyerével végigsimított a fiú sima arcán, nyakán. Ujjai lassú mozdulatokkal jutottak el vendége kezéhez. Csuklóját átfogta, majd komótosan forró arcához emelte. Belecsókolt a remegő tenyérbe, majd nyakán végigcsúsztatva dobogó szívéhez szorította. A fiú nagyot nyelt, vére ágyékába tolult. Tétován a nő felé lépett, reszketve térdelt le elé. A szétvetett lábak betekintést engedtek nyerni a legbujább látványba, amit eddigi élete során valaha látott. A nő határozott mozdulattal nyomta újdonsült partnere fejét a vágytól izzó testrészhez, hogy a következő percekben átélje a gyönyört, amit férje már nem tudott megadni neki.
 A középkorú férfi délceg testtartással, vállán vadászpuskával lépdelt az erdő zizegő avarán. Vadetetőket ellenőrzött. Munkája végeztével gondolt egyet, és a közeli patak felé indult. Arcán mosoly futott végig, sejtése beigazolódott. A patak vizéből teli vödreit emelte ki egy csinos menyecske. Ringó csípője ütemesen mozgott, arca kipirult a cipekedéstől. A férfi közeledtére homlokából kitörölte csapzott fürtjeit, gömbölyű arcán pajzán mosoly futott végig.
 – Azt hittem sosem jössz! – kiáltott a közelgő alak felé, és terhét lerakta a harmatos fűbe. Meztelen karjával boldogan ölelte át a vadász nyakát, erektől duzzadó mellei szorosan préselődtek a frissen vasalt inghez. A férfi könnyedén ölbe kapta kívánatos terhét, és szapora léptekkel cipelte a bokrok közé. Az erdőből kikandikáló őzek megkönnyebbültek. Mehetnek a közeli almásba, ma sem háborgatja őket senki.
 Peregnek a filmkockák, egyre csak peregnek. Leírhatatlan öröm, bánat, csalódás, szeretet sugárzik belőlük. Főszereplője tudta, hogy majd egyszer valakinek számot kell adnia tetteiről. Nem volt ő rossz ember, csak imádta a nőket. A maga módján szerette a feleségét, arról meg nem tehetett, hogy a jóasszony nem tudta kielégíteni gyakori igényeit.
 Gyermekeit tisztességgel felnevelte, szakmát adott a kezükbe. Öregkorára országosan elismert vadász lett, közismert személyiségek, vezető politikusok kóstolhatták páratlan vadpörköltjét. Szerette a családját, a nőket, az életet.
 A túlvilágon sem hazudtolta meg önmagát. Egyre sűrűbben nézegette a formás „angyali” idomokat. Újra feltámadt benne a vadászösztön. Az utolsó film végén a Segítő mélyet sóhajtott, és furcsa fény villant meg kék szemében.
 – Végignéztük életed fontosabb állomásait, jócselekedeteidet, bűneidet – kezdte dallamos hangon a jól betanult szöveget. – Meg kell, hogy kérdezzem, megbántad-e őket? De vigyázz, emlékezz rá, ki vagy! – emelte fel mutatóujját. – Nincs egyebed, csak a lelked. Ha megbánod összes bűnödet, és mindezt tiszta szívedből teszed, feljuthatsz a felső szintre. Ellenkező esetben vezekelned kell mindaddig, amíg a Tanács másképp nem rendelkezik – fejezte be mondandóját a nő. A lélek ránézett segítőjére, barna szemében cinkos fény bujkált.
 – Tudod, angyalom – kezdte elgondolkodva –, tiszta szívemből, őszintén bánom minden bűnömet. Bánom, ha valakit bármi módon megbántottam. De! – hajolt egész közel a nőhöz, hogy orruk majdnem összeért. – Azt, hogy Isten színe előtt örök hűséget fogadott asszonyomtól nem tudtam megkapni a testi örömöt, ezért azt máshonnan szereztem be, sosem fogom megbánni – majd szikrázó szemeit lesütve tovább folytatta. – Nem bántottam meg vele senkit. Tudomásom szerint boldogan élt az én szeretett nőm. Neki jó volt, nekem még jobb, a menyecskéknek meg talán a legjobb. Egy sem panaszkodott – vonta fel a vállát nagyképűen.
 Majd hirtelen társához hajolt, és keményen szájon csókolta. Segítőjének a szava is elakadt a vadász pimasz viselkedésétől, ám hátul a gerincén végigfutott valami régen érzett, kellemes bizsergés. Erőt vett magán, és gyors hadarásba kezdett.
 – Ha hiszed, ha nem, a Kisfőnök felvilágosult elveket vall. Most eredj a Tanács elé, várnak – törölte meg tenyerével izzadt homlokát, és mint egy szétpukkant szappanbuborék eltűnt a lélek szeme elől.
 – Kár érte, szemrevaló fehérnép volt – morgott maga elé a férfi.
 A következő pillanatban a lélek elveszítette lába alól a talajt, és átláthatatlan ködfelhő őrült körforgásába került. Mikor végre kitisztult a levegő, és újra függőleges testhelyzetbe került, azt hitte, rosszul lát. Da Vinci Utolsó vacsorájának ecsetvonásai közelében sem voltak a látottaknak. Csak a hosszú asztal stimmelt meg a székek száma. Minden tele volt étellel és itallal. A lélek nem hitt a szemének. Pizza, hamburger, sör és kóla. A háttérben Freddie Mercury épp a Bohém rapszódiát énekelte. A székeken a lehető legkülönbözőbb fajtájú alakok ültek. A szőke hajú skandináv típusú nő mellett barna bőrű férfi rágcsálta unott képpel sós mogyoróját. A kávéját kortyolgató kínai érdeklődve nézte göndör hajú spanyol szomszédját, aki ököllel csapkodta az asztalt. Éppen Barcelona meccset nézett a mobiltelefonján.
 – Ők lennének az apostolok? – ámult el a lélek. – És hol lehet a Kisfőnök? – suttogta maga elé. A keresett személy a sarokban állt. Sötétbarna szemeit érdeklődve emelte a lélekre, aki a döbbenettől moccanni sem bírt. A Földön Jézusként ismert személy rövid ujjú inget viselt farmernadrággal. Barna haját lófarokban fogta össze, nyakában vastag aranylánc csillogott. Harminchárom éves lehetett.
 – Krisztusi kor – dünnyögte maga elé a lélek.
 A Kisfőnök elővillantotta hófehér, hibátlan fogsorát, és a férfi mellé lépve megveregette a vállát.
 – Muszáj haladni a korral – szólt mosolyogva. – Segítőd beszámolt mindenről veled kapcsolatban – nézett jelentőségteljesen a férfira, majd kis gondolkodás után ítéletet mondott.
 – Szó, ami szó, nagy nőcsábász voltál, és az is maradtál, ahogy hallottam – csillantak fel a sötét szemek. – A Tanács úgy döntött – emelte fel a hangját –, hogy az engedélyt megkapod, indulhatsz a felső szintre. Én a helyedben nem ácsorognék itt tovább – tette hozzá mosolyogva, és bekapott egy szem szőlőt a gyümölcsöstálról.
 Mielőtt a férfi reklamálhatott volna a rövid vendéglátás miatt, újra felkapta a ködfelhő, és alaposan megforgatta. Földet érve kezeit széttárta, gerincét tompa fájdalom járta át. Végignézve magán a döbbenettől elámult. Testén régi vadászruhája feszült, jobb kezében puskáját szorongatta. A lábánál pedig ott ült hűséges szemekkel rég elenyészett kutyája. Barna haja fényesen csillogott a napfényben, markáns arcáról eltűntek a keserűség ráncai. Délceg alakját boldogan húzta ki, izmos karjaival nagyot nyújtózkodott. Félve indult el az aranyló búzatáblák melletti ösvényen, attól tartva, hogy eltűnik szeme elől ez a csodálatos látvány. Kutyája boldogan ugrált körülötte, egy percre sem tévesztve szem elől szeretett gazdáját. A búzatáblát zöldellő erdő váltotta fel. A harmatos, puha pázsit engedelmesen hajolt meg az erős, bőrből készült vadászcsizmák alatt. Ismerős, bódító illat csapta meg a férfi orrát. Az ébredező erdő illata. Amerre a szem ellátott, mindent beborított a pompázatos, ezer színben tündöklő természet. Egy tisztás közepén takaros vadászház állt, körülötte nagy volt a nyüzsgés. Egy babos kendős menyecske tehenet fejt, ütemes mozdulataitól a válláról lecsúszó fehér selyeming betekintést engedett formás melleire. A férfi kezében megremegett a puska, a kék szemű nőben segítőjét vélte felfedezni. A kemence előtt sütőlapátos fiatalasszony sürgölődött, friss kenyér illata töltötte be a levegőt. A vadász szíve megtelt gyönyörűséggel. Tekintetét az ég felé emelve, karjait széttárva teli tüdőből elbődült.
 – Ez tényleg a mennyország! Nagy vagy, Főnök! – majd halkan füttyentett kutyájának, vállára kapta puskáját, és elindult vadat lőni az ebédhez.

Józsa Ferencné

Ma az egyik rádióban arról faggatták a hallgatókat, hogy milyenek voltak a társkeresési szokások, gyakorlatok az 50-es, 60-as években. Elkezdett előttem peregni Éva története.
 Éva a szombat estéket valamelyik tánciskolában ütötte agyon. Társasága nem volt, így ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Az össztáncokra lehetett menni barátnővel. Az a tánciskola, ahol Attilával megismerkedett, egészen más volt, mint a többi. A lányok többnyire mamával érkeztek, sokan rózsaszín vagy fehér kisestélyiben. Évát gyanakodva nézte a két tánctanárnő. Döbbenten nézték tűzpiros zsákruháját, amit laza öv fogott össze, és derékig érő, hullámos, szőke haját. (Na, ezt jó lesz szemmel tartani!)
 A teremben nagy feltűnést keltett. Azonnal felkérték táncolni, és Éva táncolni kezdett – a szokott módon – ami itt túl vadnak ítéltetett. Az egyik tanárnő (nyakig zárt fekete ruhában, kis hegyes konttyal) már éppen közbe akart lépni, amikor Attila odalépett, és lekérte Évát. A dinamikus mozdulatokat leállította, tangó-lépésekre tért át, erősen magához húzva Évát. Hirtelen szünet lett.
 – Vegyük fel a kabátot, sétáljunk kicsit az utcán – javasolta Attila, és már húzta is kifelé.
 – Hogy lehetsz ilyen ostoba? – feddte Évát, ahogy kimentek. Az utolsó percben léptem közbe, láttam, neked nem tetszett, hogy közel húztalak magamhoz, de azt itt nem tartják illetlennek, a te táncod viszont túl erotikusnak ítéltetik. Tudod mit? Menjünk el innen valahova.¬
 – Például hova?
 – Szeretném a félreértéseket elkerülni. Hogy is hívnak?
 – Szegő Éva, de ezt mintha már említettem volna.
 – Igen, bemutatkoztunk, de ne haragudj, nem hallottam a neved. Én Attila vagyok. A vezetéknév nem fontos. Szóval, Éva, világosan beszélek. Egyetemista vagyok, sok a tanulnivalóm. Tízig szórakozás, aztán éjfélig tanulok. A szüleim nincsenek itthon. Csak azért mondom, hogy ne érjen meglepetés. Rendben?
 – Menj vissza a szünet után, én meg hazamegyek – mondta csendesen Éva.
 – Nem jössz fel? – csodálkozott Attila. – Miért nem jössz? Nőgyógyásznak készülök, te buta. Utolsó éves vagyok. Nem lesz semmi baj.
 – Menj vissza, vége a szünetnek. Ne pazarold rám a drága idődet.
 Éva a buszmegálló felé nézegetett. Egészen közel volt. Ha jön a legközelebbi… Igen ám, de Attila észrevette a cselt, és erősen megfogta a karját. A másik kezével felemelte a lány arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen, aztán harsány nevetésbe kezdett, alig tudta abbahagyni.
 – Szóval még nem volt dolgod senkivel? Miért nem ezzel kezdted? Szégyelled, te kis bolond? Na, gyere, elviszlek valahova. Ma nem tanulok. Voltál már bárban? Persze, hogy nem. Akkor menjünk, és ne félj tőlem, nem szoktam erőszakoskodni. De ne haragudj, mire ez a félrevezetés? A puha anyagú piros ruha kirajzolja a test formáit. És a lobogó szőke haj… de főleg a táncmozdulatok. Erotikusan táncolsz. Csoda, hogy eddig megmenekültél. Hány éves vagy?
 – Tizenkilenc… leszek.
 A bár félelmetesen sötét volt. Éva égő piros pipacsokat látott villogni fekete mezőben. A pincér ismerősként üdvözölte Attilát, és elismerően hunyorított. A szomszéd asztal férfi társasága leplezetlen érdeklődéssel nézegette a lányt. Éva nyomasztó félelme egyre nőtt. Látta, hogy a pincérnek susmognak valamit, és az ő asztaluk felé nézegetnek. Zoli bácsi, a pincér, letett egy üveg bort az asztalra, és Attila fülébe súgott valamit.
 – Nem. Nem eladó – mondta hangosan Attila.
 – Én fizetem a saját részemet – mondta megszeppenve Éva.
 – Nem kell. Két korty bort akarsz kifizetni? Na, jó! – nevette el magát Éva rémült arcát látva. – De jól nézz körül, Éva. Ez az éjszakai világ. Nézd azt a mélyen kivágott fekete pulóverest. Csak a mozdulatokat figyeld. Van hasonlóság a kettőtök tánca közt. Te még jobb lehetnél! Vagy nagyon szeretsz textilgyári munkásnak lenni három műszakban? Meg zsúfolt külvárosi albérletben lakni? Hogy lehet ott tanulni?
 – A ligetben szoktam… Ami meg a felfokozott táncmozdulatokat illeti: a tánc nálam sport. Lecsillapít, helyre tesz. De köszönöm a leckét.

Éva igaz történetét meséltem el. Kis életkép az ötvenes évek végéről.

Halász Györgyné

Egyszer volt, hol nem volt, Szársomlyón innen, Nagyharsányon túl, arrafelé élt a rút BOSZORKÁNY és gyönyörűséges leánya, HARKA.
 – Szerinted hol lakik a boldogság? – E kérdéssel fordult anyjához csillogó gyémántként ragyogó szemével, dúsan leomló selymes barna hajával, bontakozó rózsabimbó ajkával.
 – A boldogság forrása az isteni megvilágosodás – mondotta Augusztinusz (vagy Szent Ágoston) nyomán a BOSZORKÁNY, de rögtön hozzátette –, azután óvakodj a MEGTESTESÜLT ÖRDÖG-től! – Mindeközben kütyüzött gondtalanul.
 A hegy belsejében bújt meg az ÖRDÖG, aki egyre csak megkívánta a gyönyörűséges HARKÁT. Annyira gyönyörűnek látta Őt, hogy egyenesen a BOSZORKÁNYHOZ sietett, hogy megkérje HARKA kezét, elvégre is Jean-Jacques Rousseau óta már önnönmaga is citoyennek érezheti magát. Kérését elő is terjesztette, mire a BOSZORKÁNY egy különös feladatot szabott számára, nevezetesen:
 – Szántsd fel a Harsányi-hegy szikláit reggelre!
 Udvariasan kérte, mivel Max Weber nyomán szükségét érezte a morálnak.
 Több se kellett az ÖRDÖGNEK, s rögvest Adam Smith-re gondolt: léteznie kell egy láthatatlan kéznek, amely megajándékozza őt e gyönyörűséges leányzóval. Fogta hát kedvenc vasekéjét, s rögvest eszébe jutott, hogy segítségül hívja a közeli MACSKÁT és KECSKÉT, visszaemlékezett Arisztotelész tanítására: valamennyien társas lények vagyunk. Bekukkantott rögvest odújukba.
 Mindhárman összefogtak a kiadott feladat elvégzésében, s az éjszaka leple alatt meglehetősen gyorsan haladtak.
 Látva mindezt a BOSZORKÁNY kénytelen volt egy ötletes cselhez folyamodni. Megszólította a KAKAS-t:
 – Könyörgöm, segíts rajtam, kivételesen kezdjél el kukorékolni most éjfélkor, hátha becsapjuk az ÖRDÖG-öt. A közismert hangodra kénytelen lesz szabadon hagyni gyönyörűséges leányomat, HARKÁ-t.
 Ijedtében a KAKAS hirtelen rá is zendített:
 – Kukurikú!
 Meghallotta az éles kukorékolást az ÖRDÖG, nagyon megrettent. Ezzel a BOSZORKÁNY cselszövése beteljesedett, hiszen azt hitte, hogy már megvirradt. Szinte azonnal nyoma veszett a Föld belsejében.
 De láttak-e már ilyen csodát? Nyomában gyógyvíz tört a felszínre. A környéken élő BORSÓ ORSI, DINNYE FERI, LENCSE ESZTI, UBORKA PANNI, TÖNKÖLY ÖDÖN, PAPRIKA KARCSI és MUHAR JAKAB mindannyian úgy tartják, hogy valóságos feeling ez a hegység. Milyen jó meglátása volt ennek az átkozott BOSZORKÁNY-nak! Hiszen az ÖRDÖG-höz semmiképpen sem való a gyönyörűséges HARKA.
 Mi történt azóta? Történetünk szereplői azóta is sokszor közösen ücsörögnek és iszogatnak és mondogatják:
 – Milyen szép vagyok! – állítja a BOSZORKÁNY.
 – Milyen okos vagyok! – replikáz erre az ÖRDÖG.
 – Bevallom nektek, nekem is szimpatikus a gyönyörű HARKA – tesz vallomást a többiek szeme láttára a KECSKE.
 – Tudjátok, minden tisztességes leány élete azzal telik, hogy másokban szimpátiát keltsen – látják és hallják HARKA ars poeticáját az összeszokott társaság tagjai.
 Száz szónak is egy a vége, mindannyian teljesen beették magukat a Fekete-hegy belsejébe, ennek ellenére belső hallásuk és látásuk mind a mai napig kitűnő állapotnak örvend. Ki tudja, talán mégsem nyelte el őket nyomtalanul a Föld.
 Csitt! Éppen kórusban térnek nyugovóra:
 – Én még ugyan nem alszom, de olyan isteni itt Nagyharsány alatt, hogy már mindjárt elalszom, merthogy leragadtak a szemeim.
 Valahogy így dőlnek ki a sorból az egykori jövevények egymás után az ÖRDÖG szántotta hegy kiváló szőlőit rejtő lankái alatt.

Gellért Andor Tamás

Cyprinus Carpio munkahelye Verbex Aries lakásával pontban szemben, kínálkozó rálátással helyezkedik el. Főleg estefelé, mikor villany gyúl a kis szobában, mivel a monitort csak bozontos, bár kopaszodó feje takarja, látható mit bámul éppen. És minden reakciója a látottakra.
 V. Aries többször kipillant az ablakon, hátha valami csibészségen kapja az óvatlan C. Carpiót, még fényképezőgépét is készenlétbe helyezi megörökítendő a dolgokat.
 CC láthatóan unatkozik, szörfölget a neten, ásítozik. VA-nak nem is kell sokáig várnia, egyszer csak a hatalmas, széles vásznú képernyőn a teljes felületet betöltő, hatalmas női fenék lesz látható, ahogy mozog fel-le ütemesen. VA előkapja a fotómasinát, és felajzott érzékekkel szintén ütemesen kattogtat. Gondolatai frissen cikáznak: „Felhasználhatnám ellene! Á, nem, nem, minek? Kitehetném Facebookra! Rengetegen lájkolnák! Á, nem szabad, úgyis letiltaná. Megmutatom a barátaimnak, jókat röhögünk rajta!” Ez utóbbiban maradt magával, és büszkén tette fel számítógépére a zsákmányt.
 Másnap a munkahelyén, egyedül a szobájában arra gondol, ő még sosem próbált ilyesmit, pedig egyre izgalmasabbnak tűnik a tiltott játék. Bárki bármikor bejöhet. Azaz nem, kopogni szoktak az ajtaján. Ez befészkeli magát a koponyájába, és nem hagyja békén egész nap. Otthon aztán elengedi magát, rácuppan a net bugyraiból előhalászott különleges pornó oldalakra. Furcsa, de nem különleges ízlése van, mióta édesanyja kegyetlenül elfenekelte egyszer, mikor meglátta, hogyan könnyít magán.
 Következő nap egyre nő benne a feszültség, nem bír a munkájára koncentrálni, bal keze minduntalan a nadrágjához téved, jobb keze ujjai görcsösen szorítják az egeret, ami szinte magától kapcsol a jól ismert URL címre. És itt van! A rutin mozdulatok maguktól elindulnak, teljesen belefeledkezik az akcióba, átadja magát a végzetes örömöknek.
 Hogy mitől végzetesek ezek az örömök? Egy hét múlva CC, aki szürke közlegénye egy internetes zsaroló maffiának, többek közt VA-nak is levelet küld munkahelyi laptopjára a következő szöveggel:
„Hacker vagyok, kihasználtam egy súlyos biztonsági rést a gépeden, és bejutottam. Kémprogramot telepítettem rá, a jelszavad: 123Cirmos. A program bekapcsolta a kamerádat, és rögzítette, ahogy pornót nézel. Lebuktál, így fizetned kell! 72 órád van, hogy fizess nekem, különben elküldöm a videót a maszturbációddal az összes barátodnak, rokonodnak és munkatársadnak! Az e-mail-listád és a Facebook ismerőseid is megvannak! Az osztott videón balra látni, hogy mit néztél, jobbra pedig te vagy látható. Nagyon perverz! Ha azt szeretnéd, hogy töröljem, és titokban tartsam, akkor közvetlenül küldj nekem 500.000 HUF-ot (0.342384 BTC) erre a Bitcoin címre: 38tBP8HB26piWGnn689pMHQ56jn50LKopU (másold, és illeszd be).
Ne próbálj meg csalni! Amint megnyitod ezt az e-mailt, tudni fogom, hogy kinyitottad! Ez a Bitcoin cím csak hozzád kapcsolódik, így tudni fogom, hogy elküldted a megfelelő összeget. Teljes fizetés esetén eltávolítom a szoftvert.
Névtelen Hacker”
 VA arca mészfehérré halványul, eszébe se jutott, hogy át akarják verni. Idegesen néz utána a Bitcoin utalásnak, és nehéz szívvel bár, de megteszi, amit a zsaroló kér, reszketve, hogy az nem hagyja annyiban a dolgot. Hol a biztosíték, hogy törli a csúfságot?
 CC unottan ül a monitor előtt, azt figyeli, ki fizetett. Átlagban heti egyszer valaki biztosan lépre megy, az ő gépéről törölni kell a szoftvert, viszont az anyagot menteni kell.

Konstanza I.

Abban a bizonyos évben kettesben indultak nyaralni a szülők, hogy az addigra összetorlódott fáradalmaikat a legnyugodtabb körülmények között, csak egymásnak élve pihenhessék ki. Békés lélekkel hagyták otthon mindkét fiúgyermeküket. Egyikük éppen a kamaszkor kellős közepét járta, másikuk még kisfiúnak számított.
 – Ildikém! Jánossal szerdán elutazunk. Megkérlek arra, hogy figyelj oda kicsit a gyerekeimre, és mivel úgyis főzöl, vigyél már nekik át egy-egy tányér ételt! Hagyok itt rá pénzt neked! – bízta szomszédasszonyára csemetéit Vilma.
 – Rendben van Vilma néni, jól tartom majd a srácokat! – felelte Ildi.
 A házaspár az első-és másodszülöttjét jó kezekben tudva élvezte az üdülés minden pillanatát, miközben a fiatal szépség kellő lelkesedéssel készítette a jóízű, laktató táplálékot.
 Legalább tíz ágra sütött az izzadságfolyamot produkáló Nap, amikor a menyecske a két éhes gyomrúnak első ízben átvitte a friss tálalni valót. Néhány közömbös mondat váltását követően a nagyobbik legényhez fordult:
 – Gyere át hozzám este! Nem lesz otthon a férjem, beszélgetünk kicsit!
 – Jó, átmegyek! – válaszolta mit sem sejtve Palika, aki az alkonyat beálltakor szavahihetőségét bizonyítva teljesítette ígéretét.
 Belépett a nyitott bejárati ajtón, majd a nagyszobába, ahol a csinos, kívánatos, ízig-vérig belevaló asszony melltartóban és bugyiban fogadta. Megfogta, s két mellére helyezte a meglepett tekintetű, száját nyitva felejtő fiú kezeit. Arcát, nyakát forró csókokkal ellátva arra az ágyra vezette őt, amelyen elképzelte az édes együttlét feledhetetlen örömét.
 A nő gyengéden levetkőztette a kicsit sem ellenkező Palit, majd levetette magáról is a felesleges ruhadarabokat. Teljes tenyerével nyúlt az egyre izgatottabbá váló fiú nemi szerve felé, s a heves csókolózás közben megpróbálta bevezetni alkalmi párját a szeretkezés titkainak finom kibontakoztatásába.
 – Voltál már nővel? – tette fel kérdését, ám a fiú tapasztalatlannak látszó viselkedéséből bizonyára maga is tudta a választ.
 – Igen, voltam! – hazudta szemlesütve a srác.
 Arcán nemcsak az izgatottság, hanem a szégyenlősség, a zavarban lét is erősen látszott.
 A fiú az asszony biztató szavainak hatására megpróbált behatolni a gyönyör kapujába, amit eleinte – bár nagyon kereste – sehogy sem talált. Hol feljebb, hol lejjebb keresgélt, amikor Ildi a türelmes várakozás végén jobb kezének mutatóujját felemelve megszólalt:
 – Ejnye, ejnye Palika! Nem mondtál nekem igazat! Te nem voltál még nővel! Na, majd én megtanítalak téged!
 Addig-addig simogatta, tanítgatta a megszeppent, de a meseszép nőt rettenetesen kívánó ifjút, hogy végre sikerült, beteljesült, amire olyannyira vágytak. Megelégedéssel telve pihentek egymás mellett, amikor meghallották Ildi hites urának, Pistának és az ő barátjának, Bélának az előszobából érkező hangját. Megijedtek. Palika úgy, ahogy volt, egy szál semmiben ugrott ki a sarkig nyitott ablakon, s gyors futásnak eredt. Riadalomtól kapáló szívvel zárkózott be a testvérével közös szobájukba. Magára kapta az elsőként keze ügyébe került ruhát, és félve várakozott. Az ablakból dühös kopogtatást hallott.
 – Pali! Gyere ki, te szemét! – ordította Pista.
 A fickó lapítva settenkedett ki az udvarra.
 – Szia! Mi baj van? – kérdezte úgy, mintha nem is tudta volna, mi járatban van ott a bősz haraggal érkezett szomszéd.
 – Mi baj vaan??? Még kérdezed? Megpocsékoltad a feleségemet! – rikoltotta nagy hanggal.
 – Én? Dehogy! Honnan veszed ezt?
 – Láttalak elszaladni, te kis mocsok! – hangzott el a további kiabálás az ember torkából.
 Mit volt mit tenni, Palikának be kellett látnia, hogy valóban járt a mellettük lakók háza táján.
 Pista háta mögül, mint egy fedezékből hajlott ki oldalra Béla, a részeges barát.
 – Vigyázzá’! – kiáltott fel. – Vigyázzá’! – mondta újra, ökölbe szorítva bunyózással fenyegető két kezét.
 A balt kissé előre tolta, a jobbat pedig hátrébb hagyta, igazi ökölvívónak képzelve magát.
 – Na ide figyelj! Ha fizetsz nekem minden nap két sört meg egy felest, akkor mehetsz az asszonyhoz, amikor csak akarsz! – árulta nejét napi betevő italáért a derék férj.
 – Rendben! – felelte Palika, s már hozta is bentről az első adagra járó pénzt.
 – Nekem is! – harsogta Béla.
 – Neked dehogy fizetek! Nem a te feleségeddel voltam!
 Attól kezdve az ifjoncnak szabad útja volt a szépasszony testéhez. Mikor az esetet követően először ment át hozzá, szörnyülködve látta meg az Ildi szeme alatt sötétedő monoklit.
 – Hát megvert? – kérdezte Pali.
 – Meg – válaszolta a bűntudattal gyötrődő, porig alázott Ildi.
 A fiú ideges lett. Pista után indult a kocsmába, akitől számon kérte tettét.
 – Megvertem, mert megérdemelte, de többet nem bántom, mehetsz hozzá! – szólt, majd nyugodtan szürcsölte tovább a félbehagyott sört.
 Palika élt a szokatlan lehetőséggel. Alig várta, hogy esténként vágytól felfokozott állapotában visszarepülhessen puha szerelmi fészkébe, ahol élete első nőjének karjaiban boldognak érezte magát. A kedvessel megbeszéltek szerint három kopogással jelezte, hogy ott van, s már meg is nyílt előtte a mennyország kapuja.
 Együttlétük mások előtt titokban maradt, csak a megállapodásban szereplő férfiak tudtak még róla.
 Az idő múlásával Ildi valamiért más városba költözött a családjával, Palika pedig igazi felnőtt férfivá cseperedve találta meg a lelket öltött tiszta szerelmet.
 Évtizedek teltek el azóta. Első szexuális élménye és azt követő szokványosnak semmiképp sem mondható kapcsolata soha el nem múló emléket vésett immáron révedezve visszatekintő, megőszült fejébe.

Szabó Veronika