Vannak dolgok, amikről egy nő még a legjobb barátnőjének se számol be. Legalábbis nem egyből. De Klára semmi bűntudatot nem érzett. Ráklikkelt a „küldés” gombra, és várt.
 Odakint Laci a híradót nézte, minden olyan volt, mint más estéken. Mint minden áldott este. Lement a vacsora, Kriszti telefonált, és beszámolt a családról: Áron továbbra is udvarol az óvónéninek, Mili dicséretet kapott az őszi levelekből készített kompozícióra, az apjuk pár napra Berlinbe utazik. Kintről Laci hangját hallotta, amint a sporthíreken dühöng: már megint egy méregdrága átigazolás, eredmény meg semmi. Másik lányuk, Timi nem szokott magától telefonálni, őt esténként hívni kell: evett-e rendesen, ízlett-e a töltött paprika. És hozza már vissza a dobozokat, mert nincs mibe pakolni a többit. Ezután már csak a lefekvés jön: Laci még olvasni szokott, Klára átgondolja a másnapi irodai feladatokat. De ma legutolsó gondolata mégis a regisztráció volt.
 Pár nap telt el, mire néhány finom, de igen unalmas úr jelentkezett. Volt egy özvegy tudományos kutató, fél életét Kanadában élte le, még nyolcvanévesen is visszajárt előadásokat tartani; na persze, a mai világ pont nyolcvanéves aggastyánok bölcsességeire kíváncsi… Meg aztán van képe egy ilyen vénembernek ötvenötéves nőre ácsingózni? Hát mit képzelnek ezek? Aztán itt van ez a hetvenes agglegény: „Ha kegyed is úgy gondolja, akár még egy tartalmas barátság is kialakulhat kettőnk között.” Akár! Jaj, ne, tartalmas barátságom most is van, sőt jó harmincöt éve tart, Lacinak hívják!
 Aztán sokszor mikor az ember minden reményt felad, akkor jön a fordulat. Már az első levélben így írt: „A fiatal nőkkel nincs szerencsém, azt a szenvedélyes és ígéretes érzékiséget, amit a magamfajta macsó keres, bennük nem találtam meg.” Klára szorosan becsukta a szemét, kezét forró mellére szorította, hogy szíve ki ne ugorjon a helyéről – mondd, hogy nem igaz! De igen: a fényképen harminc körüli, barnahajú férfi valami olyan merész és öntudatos tekintettel, hogy szinte érthetetlennek tűnt, hogyan landolt ilyen ember éppen az ő profilján. Automatikus mozdulattal a füle mögé igazított egy kiszabadult hajtincset, kihúzta magát, és nagy levegőt vett: fordulóponthoz érkezett, ha most folytatja, egy új világ nyílhat meg előtte, de az út veszélyes vizekre is viheti. A tudóst meg a többi vén majmot parkolópályára küldte; ki keresgélne tovább, ha kezében az igazgyöngy?
 Klára szerette a munkakörét, változatos volt, és valamiféle központi szerepet jelentett a cég életében, hiszen az irodavezetővel előbb-utóbb mindenkinek akad dolga. Jól ismerte az olyan fiatalokat, mint Kristóf, bár körülötte informatikusok dolgoztak: csupa szépreményű, tanult ifjú titán, évről évre újabb és nagyobb autókkal és persze egyre dögösebb nőkkel, akikkel büszkén feszítettek a karácsonyi rendezvényeken. Kristóf más volt: művezetőként dolgozott egy üzemben, többre nem vitte, mert gyerekként nevelőotthonban élt, ahonnan kevés diplomás kerül ki. De volt benne valami született intelligencia, és szívós udvarlással olyan színeket és tónusokat fedezett fel az asszony palettáján, amiket már maga is elfelejtett. Ehhez persze jól jött egy-két további fénykép is: elegáns Klára kalapban egy esküvőn, vagány Klára az egyiptomi sivatagban lenvászon göngyölegben, sportos Klára balatoni biciklitúrán baseball sapkában. És végül: vadonatúj frizurával, üde sminkben, magabiztosan egy új kaland kezdetén. Többször megnézte szemüveggel: ez a fotó még saját magát is meglepte.
 Fegyelmezett nő volt, az irodában tette a dolgát, hazafelé vásárolt, sokszor beugrott a mamához is, napi szinten segített Krisztinek a gyerekek körül, intézte, amit kellett. Aztán otthon vacsora, a szokásos telefonok, Nők Lapja vagy egy film, ha a férje focizni ment, és ennyi… volt eddig! Mert most elindult valami más. Valami, ami akkora bizsergést hozott a szívébe - és ki tudja, még hova -, hogy lassan már napközben is egyre többet gondolt az esti e-mailekre. Ez a Kristóf olyan volt, mint Laci harminc-harmincöt éve. És leveleiből olyan fojtott erotika áradt, hogy Klára szíve már akkor összeszorult, amikor megnyitotta őket. Mert amikor egy férfi a virágok szerelmes üzeneteit taglalja, vagy azt kérdezi, mi a kedvenc parfümje, milyenek a fehérneműi, szereti-e a csupa csipke tangát, hálóingben vagy meztelenül alszik-e… Ahogy Klára olvasta a leveleket, egyre mélyebbre gombolta a blúzát, forró nyakán zsebkendővel szárította fel a kérlelhetetlen izzadságcseppeket, és pár pillanatra behunyta a szemét…
 „Hol találok még szemeteszsákot?” – hallotta váratlanul a konyhából és jaj, ez a drága Laci végre mégis megtanulta, hogy magától kivigye a szemetet. Hát ezt már tényleg értékelni kell, csak miért mindig ez a földhözragadt univerzum, szemeteszsákokkal és napi rutinfeladatokkal? Közben meg Kristóf vehemens szexualitással átfűtött levelei, mint egy trambulin repítették estéről estére a kozmosz eddig ismeretlen vagy már elfelejtett magaslataiba, ahol a végtelen horizontot ezernyi szív festette pirosra, a piros szíveket forró érzelmek töltötték meg élettel, az élet pedig megtelt szerelemmel. Hiszen ebben az újra felfedezett világban valaki számára ő volt a Nő, legártatlanabb szavaiban is hívogatva és csábítva a Férfit; kettejük virágnyelve pedig egyre határozottabban kezdett szirmot bontani, és burjánzó indáival mindent körülfonni. Bizony lassan már napközben is, mert Klára úgy érezte, valami gyökeresen megváltozott. Már minden más unalmas lett, minden csak az estéről és erről a titokról szólt, minden csak ezt vezette fel, az élet csak két e-mail között zajlott. És több hét is eltelt, de Kristóf még mindig nem kért találkozót, miközben Klárában a türelmetlenség egyre követelőzőbb lett. Már semmi más nem érdekelte. Mikor este az ágyban Laci álmosan kérdezte, hogyhogy nincs rajta pizsama, ő nem válaszolt, csak behunyta a szemét, hogy valahol máshol lehessen, ha csak gondolatban is. Nem emlékezett, mit mesélt Kriszti a gyerekekről, és mit is mondott Timi, hova mennek a hétvégén? Nem számított. Valahol máshol kéne lenni, még mindent lehetne pótolni, ami az elmúlt évekből hiányzott. Hiányzik. Hiányzol. Ugye hiányzom?
 A semmiből csapott a valóságba a fiú hívása: betegen fekszik otthon, van-e kedve meglátogatni. Rögtön szólt, hogy be kell mennie a bankba, vett pár friss kakaós csigát a péknél, és már ott is volt. Egyből látta, hogy az ő házuk a Villányi úton, ahol huszonhat éve laknak elegánsabb, de valaki, aki nevelőotthonban kezdte, nyilván máshogy boldogul. És nem is számít semmi, csak hogy itt van, végre láthatja. És nem baj, hogy beteg, majd ő gyógyítja. Hát nem ezt tette az elmúlt annyi éven át, folyton csak lázcsillapító és forró tea… Nála a legjobb kezekben lesz, akár valaha Kriszti meg Timi.
 Persze Kristóf ezer mást is akart a betegen fekvő lányokhoz képest, ilyen szenvedélyes csak Laci volt hajdan; nem vitás, még akkor is, ha nem volt épp egészséges. Lám, ilyen a szerelmes férfi, hogy is felejthette el. „De most nem szabad, először gyógyulj meg, és aztán mindent lehet, minden előttünk áll, mindent kitalálunk, és végre miénk lesz a világ, te drága, te csoda. Jaj, ne szoríts annyira. Te buta, nem félek, hogy elkapom. Csak megfulladok, te édes!”
 Klára nem tudhatta, hogy Timi aznap a Villányi úton járt, és valamit keresve pár percre az ő gépéhez is odaült. Hogy miért nem védte jelszóval a maileket, pláne mióta ebbe az őrült kalandba bonyolódott, ki érti… Egy darabig Timi se értett semmit, lassan jött rá, mire hasonlít ez az egész, de tényleg csak hasonlított, mert annyira szürreális volt, hogy a negyedik levélnél gyorsan ki is kapcsolta a gépet. Nem akarta látni a többit. Három napig küszködött a kételyeivel, mire úgy döntött, felhívja a nővérét. A döbbenetet megosztani általában segít. Bár kérdés, mit oldott meg, hogy Kriszti valósággal sikítozott a telefonban: „Az nem lehet, a Mami sose tenne ilyet, és vajon Apu tudja?!” Mivel végül az egészet nem hitték el, úgy döntöttek, kicsit várnak és figyelnek, az apjuknak pedig semmiképp se szólnak. Ha valakinek, inkább majd Anyunak. És mi legyen a többi e-maillel? Nem, nem kutakodnak, nem kémkednek, csak várnak, figyelnek. Igazából az anyjukon semmi szokatlant nem vettek észre, otthon minden rendben ment, Apu se panaszkodott, hogy nem lenne kenyér vagy meleg vacsora. Akkor pedig ez az egész egy vicc, semmi más.
 Újabb napok teltek el. Jött Klára születésnapja, amit minden évben a Feneketlen-tónál szoktak megünnepelni. Hogy aznap ne kelljen főzni, sőt kifejezetten elegáns étterembe menjen az egész család, amit már mindenki alig vár; így volt ez most is. Timi először hozta el a párját vőlegényi minőségben. Krisztiék ünneplőben és nem is csak külsőségekben, hiszen most már tényleg ideje volt elmondani mindenkinek, hogy a gyerekek hamarosan kistestvért kapnak. Sorra jöttek a családtagok, máris vidám beszélgetésbe merülve foglaltak helyet a szépen terített asztal körül. De azt mégis mind észrevették, mikor megérkezett az ünnepelt a férjével, és Klára ahelyett, hogy egyből csatlakozott volna hozzájuk, megállt egy asztalnál, aminél fiatal férfi ült egy láthatóan jól szituált nővel, aki mintha az anyja lett volna. De mégse: hiszen a férfi a nő kezét fogta, és egészen közel hajolva suttogott valamit a fülébe, amire a nő kacéran hátravetette a fejét és felnevetett. Klára döbbenten nézte a jelenetet, alig bírt tovább menni.
 Nem telt jó hangulatban az ebéd, az ünnepelt keveset beszélt, annál többet nézegetett az idegen pár felé, majd amikor a fiatal férfi felállt, egyből kiment ő is a mosdóba. Persze jött a magyarázat, hogy mire is jó mindez, hogy csak őt szereti, de mit csináljon, ha ő sose ér rá hétvégén, és hogy most már nyilván minden világos, hiszen itt ez a nagy család, férj meg unokák, de akkor miért mondta, hogy majd ketten elutaznak, és itt hagynak mindent? Ebből elég; kitépte magát a férfi öleléséből, és szinte futva ment vissza a családhoz. A haja összekócolódott, nyakán a gyöngysor alatt az idegesség jól ismert vörös rózsái virítottak. „Anyu, ki ez és mi történt?” - súgta ijedten Timi, de ő csak töltött magának egy pohár bort, és egyből felhajtotta, mire Timi fejében egyből összeállt a kép, amiről mostanáig nem akart tudomást venni. És persze Kriszti se véletlenül kereste szipogva a zsebkendőjét a táskájában. Még látták, hogy az idegen férfi sietve elráncigálja az asztaltól partnerét, de már ők is mentek, vége volt az ebédnek, ilyen felemásul még sose sikerült a családi születésnap.
 Laci nem sokat értett az egészből, a két fiatal férfi még annyit se, velük ellentétben a nők elég sokat, még Klára idős anyja is valami különös „láttam én már karón varjút” bölcsességgel csóválta a fejét. Az elsuttogott kérdéseknek persze se vége, se hossza, de magyarázatot senki se kapott. Otthon Klára egyszerűen közölte: „Ma nem én főztem, estig semmi dolgom a háztartással.” És bevonult a hálószobába. Nem zárta magára az ajtót, de senki se merte zavarni. Különös ünnep volt.
 Nehezen teltek az ezt követő napok. A józan ész nagy patáliát csapott: „Mit képzeltél, éppen ideje volt, hogy valami észre térítsen, látod már, mibe keveredtél?!” És mellette egyre reményvesztettebben, szipogva követelte jogait a cseppet se józan szív... Kétségek között vergődve, Klára nem vette fel a telefont, nem olvasott e-maileket, csak dolgozott, vásárolt, főzött, és esténként jött a szokásos „mi volt a munkában” és „hogy vannak a kicsik”. Valami mégis történt, Laci mintha többet beszélt volna telefonon a lányokkal, mint máskor, aztán egyik este tulipáncsokorral állított be, és ez október végén önmagában is figyelemre méltó volt, sőt még hozzátette, hogy a virágárus szerint a tulipán jelentése „tökéletes szerető” meg „lángoló szív”. Ez lenne? Aztán ahogy átadta, Klára fülébe súgta, hogy reméli, kidobta azt a vastag pamut pizsamát, mert születésnapi ajándékul egy alig-pántos finom hálóinget vett neki. Hát persze. Sőt már hetekkel ezelőtt. Csak az volt a kérdés, mi lesz helyette.
 De még pár egyéb kérdés is valahol ott volt a levegőben. Nem sokáig. Legjobb barátnője, Sári szállította a választ. Olyan gyerekkori kapcsolat volt közöttük, amit ennyi éven át inkább csak férfiak tudnak megőrizni, s talán nekik se sikerült volna, ha Klára biztos családi hátterével nem áll mindig Sári mellett annak zavaros és kiegyensúlyozatlan magánéletében. Mert az ő sikerterülete inkább a munka volt: a közeli kórház egyik osztályvezető főorvosaként elismerték ugyan, de rengeteget dolgozott. Az elmúlt hetekben se sokat jelentkezett, ezért különösen meglepő volt, mikor váratlanul kávézni hívta Klárát; sürgősen el akart mesélni valami nagyon fontosat. De habot a kávéra végül egyikük se kért: a hab maga egy fénykép volt Sári telefonján. Józsinak, annak a nemrég felvett fiatal ápolónak a fotója, aki hetek óta szerelmes belé. Sári izgalomtól kipirulva mesélte el, amit már évek óta nem érzett: hogy egy férfi meglesi a folyosón, elkapja, forrón átöleli, aztán a fülébe suttogva kérdezi, hogy szereti-e a csupa csipke tangát, és hálóingben vagy meztelenül alszik. Hát mikor hallott ilyet Klára utoljára?

Horváth Adrienne