Történt, hogy régi barátnőm elment. A magára maradt férj apatikusan téblábolt, naponta többször is felhívott. Én akkor már régen magamra maradtam, hasonló okokból. Gondoltam, elhívom színházba vagy moziba, esetleg kirándulni. Úgy tűnt, hogy örömmel veszi a hívásokat, legalábbis nem tiltakozott.
 Azt mondta, meglepetése van a számomra, de nem jön át, inkább átküldi. Sikerült meglepnie. Egy nyugdíjas otthon hirdetése érkezett színes, optimista képekkel. Aztán telefonon közölte, megbeszélte a lányával, hogy eladja a lakását, és beköltözünk.
 – Kivel?
 – Hát veled! Kőszegre. Egyszer kiránduláskor láttam rajtad, hogy tetszik a város. A ház és környéke is nagyon szép, láthatod a képeken. Nagyon jól megleszünk együtt. Miért hallgatsz? Mire vársz? Tudod egyáltalán, hogy ki lakik a szomszédodban?
 – Hogyne tudnám – tértem magamhoz –, hisz negyven éve lakom itt. Nemcsak a szomszédomat, a többi „őslakót” is ismerem, beszélgetünk, tudunk egymásról.
 – Mit? Hogy miket művel az unokátok? Hogy ki milyen gyógyszereket szed?
 – Hát nem egészen. Tudom például, hogy ki az, aki olvas, és kábé mit.
 – Ne mondd már, hogy itt bárki is olvas. Hallottam a múltkor, kérdezte tőled valaki, hogy „nem unod még ezt a könyvtárazást?”

Nincs mit hozzáfűzni. Álompár lettünk volna.
 „Mosolyogni tessék!”– mondaná Janikovszky Éva.

Halász Györgyné

Kertváros.
 Közel a budai vérkeringés ütőeréhez, mégis oly távol a szirénázó autók és az emberek zajától.
 Dunai szél fúj.
 Löszös a talaj.
 Mikor a kertben járok, érzem a dunai kavicsok ropogó suttogását a talpam alatt a mélyből és a múltból.
 Nincs szomszéd, csak egy, de az se közvetlenül a szomszédunk.
 Elválaszt minket egy tárolóhelyiség a sarokban.
 A tárolóhelyiségben kerti bútorok, szerszámok, dió és üvegek porosodnak.
 Sok a pók és a sündisznó.
 A lakásom bejárata előtt méltóságteljesen áll a nagy diófa.
 Nagy a kert és nagy a ház is.
 Sárga.
 Sárgaház.
 L alakú villa.
 13-as szám.
 A kertben három tűzrakóhely is van.
 Inkább kettő.
 Én csak egyet használok.
 Azt, ami a legtávolabb van.
 Találtam egy vasszéket egy bokorban valamelyik nap, amikor cseresznyét szedtem a fáról.
 A születésnapomon pörköltet főztem a kertben.
 Pont belefért a bogrács a talált szék ülőkéje helyén tátongó lyukba.
 Emlékezetesen jóra sikerült az a pörkölt.
 Disznóból csináltam, paprikát és paradicsomot is adtam hozzá.
 Vörösbort is.
 A kert egyik része gondozott.
 A másik is az, bár az egy kicsit vadregényesebb, mert nem vágják ott a füvet.
 Sokat vagyok itt, ebben a hatalmas kertben.
 Szeretem.
 Esténként locsolok, gondosan figyelek arra, hogy mindenhová jusson a vízből.
 Most is itt ülök ezen a júliusi péntek délutánon.
 Friss és hűsítő illatok szállnak mindenfelől.
 Szikrázón csillognak a fűszálakon a vízcseppek.
 Az alsó szintet bérlem, aminek van egy tornácszerű portája.
 Fölöttünk is van egy lakás.
 Nem lakik ott senki.
 Tegnap este hangokat hallottam odafentről.
 Egy idős néni lakott ott állítólag régebben, aki már meghalt.
 Az ablakait fehér lepedő takarja el belülről.
 Esténként látom, hogy ég nála a villany.
 Állítólag a lánya mindent meghagyott úgy, ahogy maradt a néni halála után.
 Állítólag néha idejár.
 A szomszéd azt is elmesélte, hogy húsvétkor fura kompánia jár hozzá ünneplőben.
 Hideg a lakásom ősszel és télen.
 Nyáron is hűvös.
 Olyan a klímája, mint egy borospincéé.
 Tavasszal sem meleg.
 Azt hiszem, nemcsak azért, mert nincsenek rendesen felépítve a falak, hanem azért is, mert a felső lakás nincs befűtve.
 A halott néni nem fűt.
 A lánya sem.
 A szerelem is kihűlt már, amit akkor tápláltam.
 Minden szerelem kihűl.
 Az emlékek és az illatok megmaradnak.
 Nem érdemes másik tűzhöz menekülni azért, hogy elfeledjük az előző melegét.

Bozóky Balázs

Amikor nagylánnyá cseperedtem a múlt század hetvenes éveiben, édesanyámat unszoltam, meséljen a szerelemről!
 – Hogyan találkozott az apukámmal? Szeretett-e mást előtte? Hányszor lehet szerelmes az ember?
 Egy téli estén, amikor jól befűtöttünk az asztali tűzhelybe - mi úgy mondtuk sparhelt –, és a sütőt jól megraktuk burgonyával, mesélni kezdett.
 Anyukám sokszor visszatért fiatalkori tájszólásához, és zavartan, szégyenlősen tekergette zsebkendőjét, még el is pirult olykor, pedig már négy gyermek édesanyja volt.

Katával a folyóparton ültünk és úgy kacagtunk teljes szívünkből, hogy nekem a könnyeim is kicsordultak. Főleg, amikor a szénaboglya az eszembe jutott.
 – Hogy az milyen vicces vót! Te! – pihegte Kata barátnőm, és hanyatt vágta magát a térdig érő fűben.
 – Asszem’, lesz nekik pulyájuk – mondtam.
 – Honnan tudod?
 – Mert hallottam, hogy az „ilyesminek” a vége az szokott lenni.
 – Te! Ilon! Emlékszel, hogy a Terka csizmás lába úgy kalimpált kifelé a széna boglyábul', mintha onnét nőtt vóna’ ki?
 – És közben milyen érdekesen visítozott!
 – Mit gondolsz, fájt néki, amit a Miska csinált véle?
 Ezen aztán nagyon elgondolkoztunk. Olyan érdekesen bizsergető érzés vett erőt rajtam, hogy csak feküdtem az illatos folyóparti fűben, és arra gondoltam, amit idefelé jövet a Katával láttunk. Meg Jóskára, akit a lagziban ismertem meg, hogy hogyan fogta át a derekamat. Hát nincs is abban semmi bűn, amit láttunk – gondoltam –, hisz nemrég voltunk a Terkájék lagzijában, most már házasok.
 Ott, abban a lagziban volt a szomszéd faluból is több legény, az egyik igencsak nézegetett. Mi meg, a többi lánnyal együtt csak kacarásztunk, sutyorogtunk, és alig vártuk, hogy táncba vigyen valamelyikük. Na, aztán meg is táncoltattak bennünket! Csak úgy pörgött és suhogott a sok keményített alsószoknya rajtam. De jó érzés volt az!
 Aztán a szomszéd faluból az a legény, Jóskának hívták, odajött és megkérdezte, akarok-e táncolni? Először el akartam szaladni, de Kata megfogta a derekamig érő barna hajamat, amibe piros szalagot fontam, és Jóska felé pördített. Közben nevetve mondta, hogy: Akar hát!
 Jóska megmarkolta a derekamat, és olyan csárdást jártunk, hogy csak repkedett utánam a szoknya, meg a piros masnis varkocsom.
 Annak a fiúnak olyan jó illata volt! Nem tudnám megmondani, hogy mi, de kicsit a frissen kaszált széna és a kisbabák tiszta illata áradt belőle. Tiszta és puha volt a keze. Nem úgy, mint a többi fiúnak, akit ismertem. Vörösesszőke haján csillogott a napfény, aranyló glóriát vonva feje köré. Szürkéskék, keskeny vágású szeme nevetett, és olyan huncutul nézett rám, miközben a derekamat fogta, hogy azt sem tudtam, hová nézzek. Míg végül belevesztem a tekintetébe.
 Olyan volt az a tánc, mintha nem is a Terkájék udvarán roptuk volna, hanem csak ketten lettünk volna a világon. Mikor vége lett a táncnak, leszálltam a földre, és úgy elszégyelltem magamat, hogy egyből hazáig szaladtam.
 Édesanyám már otthon volt. A rozoga konyhaasztalnál ült, és korán őszülő haját igazgatta a kendő alá.
 – Mi bajod van, te lány? – mordult rám, amikor berohantam a nyikorgó ajtón, és háttal nekitámaszkodtam.
 – Semmi – mondtam csendben.
 Soha nem mertem elmondani, ha fájt valami, mert amilyen megkeseredett, keményszívű asszony volt, mindenre csak verés volt a válasza.
 Anyám soha nem tudta apámnak és a sorsnak megbocsájtani, hogy nem lett belőle gazdag úriasszony.

Fiatal korában anyám volt a falujában, sőt a vidéken a legszebb lány. Volt is rengeteg udvarlója, köztük báró Botka Béla. A báró úr addig-addig húzatta a cigányokkal a szerenádot, ígérte, hogy milyen jó dolga lesz mellette, amíg anyám és a szülei őt választották. Tudták róla, hogy mulatós, kártyázó ember – de hát az urak már csak ilyenek, gondolták.
 Ahogyan mesélték, anyám gyönyörű menyasszony volt, és a lagzi hatalmas. Igaz, a vőlegény részéről csak ivócimborái, és egy állandóan pityókás nagybátyja volt jelen, mert a szülei meghaltak, és egyéb rokona, mint mondta, nem maradt.
 Sokan irigyelték a menyasszonyt.
 – Most már báróné lesz! Kastélyban fog lakni, gazdag lesz, jó dolga lesz, na meg a vőlegény is nyalka legény – mondogatták az emberek.
 Anyám alig várta, hogy a lagzinak vége legyen, és újdonsült férje, a báró úr a kastélyába vigye, amelyről oly sokat mesélt udvarlása alatt. Amikor reggel előállt a hintó, dobogó szívvel és hatalmas reményekkel a szívében búcsúzott szüleitől és a rokonságtól, s indult új élete felé.

– Csinos fiatalember volt az apám, a sárguló fotókon is látni – mesélte tovább édesanyám az ő anyukájának a történetét.

Hálát rebegett a Teremtőnek, hogy őt ilyen nagyon megsegítette, és vége a sok nélkülöző, szűk esztendőnek, a sok munkának a földeken és a háztartásban.
 Már több mint egy napja úton voltak, amikor végre megálltak egy faluban, a poros kis település főutcájának egyik átlagos portája előtt. Anyám azt gondolta, csak itatni álltak meg, de a férje szólt neki, hogy ugorjon le, megérkeztek.
 – De hát itt nincs is kastély? Nem azt ígérte kend, hogy oda megyünk?
 – Oda is vittem volna kegyedet, ha a bank el nem vitte volna a héten! Ami megtörtént, megtörtént. Változtatni nem lehet rajta. Azért nem is szóltam. Tudtam, hogy úgy is szeret engem! Igaz-e?
 – De hát azt ígérte, milyen jó dolgom lesz, meg báróné leszek!
 – Hát, bárónénak báróné lesz, azt nem vitte el a váltó. Jó dolga is lesz, az is bizonyos. Semmi mást nem kell csinálni, csak mosni, főzni, takarítani, meg tíz hold földet bekapálni, meg az állatokat ellátni. Néha mikor a cimborák jönnek, tíz-húsz embert etetni-itatni. Kap hozzá három asszonyt segítségül. Ebben a faluban más asszonynak nincs ilyen jó dolga.
 Mint kiderült, apám addig kártyázott, mulatott, meg muzsikáltatott magának, hogy teljesen eladósodott. Az a ház, amiben laktunk, meg tíz hold föld maradt csak az övé. Amikor én nagylány lettem, már a földjétől is megszabadították, és örült, hogy életben maradt. Akkor már nagy bűn volt a származása is.

Ott volt a búcsúban a szomszéd faluból a Jóska is – akivel a lagziban táncoltam –, és úgy fájt a szívem, mikor láttam, hogy éppen egy másik lánynak vett mézes kalácsot.
 Jaj! Hogy is gondolhattam volna, hogy rám néz, csak mert egyet táncoltam vele a múltkor a lagziban? Pedig rám nézett azzal a szürkés, nevetős szemével, azt hiszem, kacsintott is egyet. Elfutottunk onnan Katával a folyópartra, de mondtam neki, hogy később majd visszamegyünk. Ott a selymesen suhogó fűben gondolkodtunk az élet dolgain, szerelmen, házasságon, a fiúkon, na és Terkán, meg a látottakon. Azután egymásba karolva hazamentünk, és folytattuk a házimunkát ott, ahol abbahagytuk.
 Estefelé, amikor visszamentünk Katával a búcsúba, alig akartam hinni a szememnek. A hinta aljában, szürke, mellényes öltönyében, ragyogó fehér ingben, kibontott nyakkendővel ott ácsorgott az én szőke táncosom, és a tömeget fürkészte. Kezében mézeskalács szívet tartott tükörrel.
 – Vajon kire várhat? – kérdeztem barátnőmtől.
 – Bizonyára arra a szőke lányra, akivel délelőtt láttuk – mondta Kata, és a szívem összeszorult.
 De jó lenne, ha rám várna! Soha nem kaptam még mézeskalács szívet. Azután láttam, hogy észrevett, és a szája mosolyra húzódott. Nagyot dobbant a szívem: hát lehetséges, hogy ő rám várt?
 – Szervusz, kedves! Oly régen várlak, hogy ez a szív már majdnem elolvadt.
 – Hát nekem hoztad, Józsi?
 – Neked Ilonkám, ha elfogadod tőlem.
 – És az a másik lány, a szőke, akivel délelőtt láttalak? Vele mi van?
 – Te kis butus! Az a húgom volt, rám parancsoltak, hogy hozzam el a búcsúba, de már hazavittem – mondta. - Megyünk hintázni Ilonkám?
A  falubeli fiúk hajtották a hintát, és mi oly magasan szálltunk, azt hittük, soha nem térünk vissza a földre, soha nem engedjük el egymás kezét.
 Amikor kicsit szédelegve kikecmeregtem a kosárból, Józsi azt javasolta, sétáljunk egyet. Karomat karjába fűzte volna, de én nem hagytam. Abban az időben, még más erkölcsök voltak. Azért büszkén lépkedtem mellette, és beszélgettünk. Észre sem vettem, már letértünk az útról, és egy csendes ligethez értünk. Ott csókolt meg Józsi először, de úgy ám, ha nem tartotta volna a derekamat, én bizony elájultam volna! Úgy megszédültem, és elgyengültem, hogy már csak azt vettem észre, hogy a ruhámat gombolgatja. Mérgesen elvettem a kezét, visszagomboltam a ruhát, és azt mondtam: Ezt nem szabad!
 – De miért ne lenne szabad? Tetszel nekem, beléd szerettem már a lagziban! Különben is, elveszlek feleségül.
 – Pont engem? Még nem is ismersz, és én sem téged.
 Addig-addig udvarolt, hogy sokszor találkoztunk a ligetben. Persze anyám szidott, mint a bokrot: Hogy nem szégyellem magamat? Úgysem fog elvenni, csak szórakozni kellek neki! – hangoztatta, néha egy-egy pofon kíséretében. Szép lassan a ruhadarabok és a szégyenlősség is leolvadt rólam, és megtörtént egy év után az is, amiről a fonóban sutyorogtak az asszonyok.
 Ez idő alatt Józsi meggyőzött, hogy mihelyt befejezi a tanulást, és dolgozni fog, magával visz Pestre, lesz egy pici lakásunk, és nagyon boldogok leszünk. Persze mindezt elhittem, hiszen a szerelmes ember többnyire vak és süket.
 Már a szüleimnek is bemutatkozott, engedélyt kért az udvarlásra, együtt mutatkozott velem a faluban, sőt a családjához is elvitt bemutatni. Az anyja – egy kényes úrinő – visítozott, hogy úgyis csak addig leszek jó az ő „kisfiának”, amíg tanul. Azután, már el van döntve, hogy az ügyvéd úr leányát veszi el Pesten, akinél tanul. Mindez nagyon megalázó volt számomra, kibotladoztam a kertbe sírni.
 Ahogyan ott itattam az egereket, egyszer csak valaki leült mellém a padra, és vigasztalóan átfogta a vállamat. Józsi apja volt, és megnyugtatóan duruzsolt: Ha Józsi elmegy, nem kell félnem, majd ő pártfogásába vesz, ha „jó kislány” leszek. Először nem is értettem, miről beszél, de amikor fogdosni, simogatni kezdett, rádöbbentem szavai értelmére. Ezt a szégyent már nem tudtam elviselni. Elindultam gyalog a hosszú útnak, ami a mi falunkba vezetett.
 Még aznap este utánam jött Józsi. Sírva kérlelt, ne törődjek a szüleivel, úgyis az lesz, amit ő akar.
 Szakítottam vele. Szegény lány voltam, csak a büszkeségem maradt. Vagy már az sem? Hiába sírdogáltam, éheztem, dolgoztam, egyre csak gömbölyödtem. Már a szüleim is észrevették, hogy valami nincs rendben, és kiderült, hogy kisbabám lesz. Kaptam én verést, rugdosást, hajcibálást, de hiába. Az lett a vége, hogy ekkora szégyent nem hozhatok rájuk, takarodjak a házból, de még a faluból is! Keressem meg azt a pernahajder fiatalurat, vetessem el magam vele, vagy csináljak, amit akarok, de ők látni sem akarnak.
 Megszereztem Józsi címét, mert azt gondoltam, hogy örülni fog nekem és a gyermekünknek.
 A fehér ajtót egy vörös hajú hölgy nyitotta ki, majd becsapta előttem, és kiabált Józsinak. Ő nagyon meglepődött, amikor meglátott.
 – Kérlek! Kerüld meg a házat, az elején van az irodám, majd ott beengedlek – mondta nem túl lelkesen.
 – Minek jöttél ide? Én már megnősültem!
 – Nem zavarnálak, csak terhes vagyok! Otthonról meg elzavartak. Hová mentem volna?
 – És kié a gyerek?
 – Hát kié lenne? Tudsz te számolni!
 – Most mi legyen? Még ha úgy lenne is, már nem tudok mit kezdeni veled!
 – Márpedig én addig innen nem megyek el, míg ki nem találod, Jóska!
 – Na, jó. Valamit tenni kell! – mondta.
 Józsi elvitt egy ismerőséhez, és lerakott, mint egy csomagot. Bözsi néni az Orczy téren lakott, tenyeres-talpas, mosolygós asszonyság volt. Szeretettel fogadott szerény szoba-konyhás házmesteri lakásában. Azután mikor elmeséltette velem a történetemet, úgy elkanyarította szidalmait a férfinéppel kapcsolatban, hogy mindjárt jobb kedvem lett.
 – Nem baj, aranyom! Majd megoldódik. Én is voltam megesett lány fiatalkoromban, nem dől össze a világ!
 – A néni babájával mi történt?
 – Örökbe adtam egy rendes családnak, akiknek nem lehetett gyermekük.
 Két nap múlva beállított Jóska egy hasonló ötlettel. Ordítottam, őrjöngtem, hogy nem egyezek bele, de nem volt más választásom.
 A gyermeket, akit Évának neveztünk, titokban hordtam ki, és szültem meg egy tanyán, majd némi ügyvédi csalafintasággal örökbe adtuk egy vezető beosztásban lévő elvtársnak és feleségének, mert nem lehetett gyermekük. Az asszony is ott töltött velem pár hónapot, és úgy vitte haza a kislányomat, mintha az övé lenne. Nem a legtörvényesebben történt a dolog, de később ez lett a szerencsénk.
 Azt hittem eleinte, hogy megőrülök. Állandóan hallottam Évike sírását! Sok mindenre nem is emlékszem azokból a hónapokból, napokból, de talán jobb is így.
 Azután Józsi elhelyezett Pesten egy külvárosi gyárban dolgozni. Volt munkásszálló is, és próbáltam új életet kezdeni. Onnan könnyen bejárhattam a belvárosba meglesni a kislányomat. Megfogadtam, hogy mihelyt olyan helyzetben leszek, visszaszerzem a gyermekem.
 Az a fiú, Jóska volt az én első nagy szerelmem. De becsapott, szép szavaival elcsábított, elárult, szégyenben- és cserbenhagyott.
 Szerencsére Isten megsegített, rátaláltam apádra. Őt is őszintén és tiszta szívvel tudtam szeretni, és már nem az volt a fontos, hogy milyen jóképű. Apádat harcos természetéért és becsületességéért szerettem meg. Segített visszaszerezni a nővéredet, akit örökbe kellett adnom. Képzeld, neki is titkolnia kellett a származását, mint nekem. Azok olyan idők voltak kislányom.
 Amikor elváltunk – mert nem bírta ki a házasságunk azt, hogy a nővéred rákos lett – harmadszor is szerelmes lettem. Péter aput, a nevelőapádat jóságáért és gyengédségéért szerettem meg. Remélem, halálunkig együtt lehetünk! Látod kislányom, lehet valaki többször is szerelmes, csak az a fontos, hogy szerelme tiszta és őszinte legyen. Tudod, azért is meséltem ezeket neked el, mert nagyon szeretlek. Tanulj a sorsomból!

– Ezek szerint visszaszerezted a kislányodat? Hiszen a nővéremet Évának hívták!
 – Igen, akkor még mindketten picik voltatok, azért nem emlékezel erre.
 – Évike nem is tudta, hogy az édesapám neki nem az apukája?
 – Nem, kislányom. Úgy gondoltuk, majd ha nagy lesz, megtudja az igazat. Apád többet tett érte, mint az igazi apja. Segített visszaszerezni, szerette, a nevére vette, ahogyan megígérte nekem. Lement a bányába, a föld alá dolgozni, hogy lakást kapjunk, és otthont teremtsen nekünk. Az a szegény asszony megzavarodott, amikor elvettük tőle Évikét. Nem túl tisztességes módon jártunk el, mert máshogyan nem akarták visszaadni. Az Úr meg is büntetett érte kegyetlenül! Nem sokáig örülhettünk, meghalt a kislányom. Még nyolcéves sem volt! Végig kellett néznem a szenvedését, hosszú küzdelmét a rákkal, és nem tudtam segíteni! Az volt a szerencsénk, hogy ott volt a mostani apukád, aki átsegített minket azon a nehéz időszakon. Gyere, szedjük ki a krumplit a sütőből, mert nemsokára itthon lesznek a többiek!

Akai Katalin

Barátunk fejében kigyulladt a fény, helyesebben a szikrák aprócska jelei mutatkoztak koponyája eldugott szegletében. Elhatározta: a mai naptól 360 fokban változtatja meg az életét. Vagyis 180 fokban, és majd lesz a szikrából tűz. Tudta, ettől a minutumtól kezdve bepótol mindent. Számvetést készített, egy kissé megkopott papírlapra kacska betűkkel felírta, milyen döntéseket kell haladéktalanul meghoznia.
 Először is meg kell tanulnia főzni. Az ihletet egy főzőműsorból merítette, ahol a különféle celebek – vagy ki a fenék – főznek, és sok pénzt keresnek. Ő is tele volt lóvéval, levegőt árusított, és tudta, mikor hová kell dörgölni keszeg hátsóját, meg a nyelve méretére sem panaszkodhatott, és használta is gyakran. De ő még híresebb és irigyeltebb akart lenni. A sztárság gondolatát egy időre sutba vágta. Eddig öt csillagos étteremben lakmározott, ha úri kedve úgy kívánta. Néha gyorskaját evett, vagy pizzát rendelt a futártól. Egy időre ezen a szokásán változtatni fog.
 A bevásárlás előtt bekapcsolta a televíziót. Nem kellett szemüveg se hozzá, hiszen akkora a képernyő, mint egy ajtó, mert ő megteheti. Irigykednek is miatta. A kép néha vibrált. Nem érdekelte. Meggyőződése volt, hogy a méret a lényeg. Már majdnem beszunnyadt, hiszen a semmittevés a legfárasztóbb dolog a világon.
 A tévéből kiszűrődő rég nem hallott szó hallatán kipattant a szeme. Korona. Micsoda csoda, hiszen királyság már nincsen, köztársaság van, vagy mi a fene! Vagy megkoronáztak valakit? Ő már azon se csodálkozna.
 Szélesre tárta tányér alakú füleit: bezárásokról, maszkokról, karanténról, önfegyelemről papoltak az éterben. Akkor megnyugodott, mégse változott az államforma, marad minden a régiben. Percek után esett le nála a tantusz. Vírus van. Nehezen értette meg a közlendőket, hiszen mostanában sem kellett a szürkeállományát latba vetnie. Miután az összes csatornán erről beszéltek, megijedt, majd belegondolt, mi történik vele, ha nem lesz mit ennie. Mind meghalunk, gondolta. Mondjuk ez csöppet sem érdekelte, csak ő maga.
 Percek alatt elhatározta: több hónapnyi vagy évnyi élelmiszert halmoz fel. Két legyet üt egy csapásra. Egyrészt nem fog éhezni, másrészt megtanul főzni, s akkor talán főzőműsorban is szerepelhet. És külön csatornája lesz a tuttyobon, vagy hogy a frászba kell kiejteni.
 Puccos, márkás gönceit magára kapta, és a mélygarázsába sietett. Miután a távkapcsolóval vezérelt ajtó kinyílt, a verdáira nézve kissé bepánikolt. Lopás nem történt, meg volt mind a tíz, csak a választás esett nehezére. Végül a limó örülhetett, hiszen egy fél bolt is belefér, meg jó sokan meg is fogják nézni. Szélsebesen a legközelebbi hipermarket felé vette az irányt.
 Döbbenten tapasztalta, hogy az áruházlánc polcai üresen tátonganak. Feltette a kérdést magában, vajon az ideiglenes kínálat hiánya több üzletben is dübörög? Pár perc ácsorgás után rá kellett döbbennie: a vásárlási láz nem ismer határokat, tömegesen viszik a különféle élelmiszereket.
 Feltette a kérdést: a józan ész, mint tényező, milyen mértékben van jelen a „tonnaszámra” felhalmozóknál? Ők biztos tudnak valamit, amit ő nem, így amit látott, azt a hatalmas bevásárlókosarába tette. Mikor a pultnál egy nagy hasú nő kicsi gyerekével pont azt a csokoládét választotta, amit ő akart, meglökte a hölgyet, és méltatlankodott, hogy miért nem lehet az óbégató gyereket megnevelni.
 Nem értette, az árufeltöltők miért lótnak-futnak. Nem fogta fel: azért, hogy a raktárban rendelkezésre álló árukészlet a kedves vásárló számára elérhető legyen. Kifogásolta, hogy az őszinte mosolyt miért a kényszeredett váltja fel. Tizenhat órát dolgoznak. Igazi balekok. Bezzeg ő! Morfondírozott magában. Az sem érdekelte, hogy meg kell felelniük az áruház vezetőinek, a vevőnek, akik sokszor rajtuk kérik számon, miért vágnak „pofát”, ha a kedves vevő féltonnányi lisztet akar hazavinni a garzonba. Azt sem értette, miért lett ideges a húspultnál dolgozó, mikor egy vásárló felelősségre vonta, amiért hiányzik a tampon a pultról. Ezek a vérzivataros idők!
 Nem is beszélve a „bunkó pénztárosról”, aki még csak nyolc órája – ráadásul ülve, gumikesztyűben, mintha kolerások lennének – szolgálja ki a kedves vevőt, akinek a tüsszögésére papírzsebkendőt ajánl, mint az oviban. Barátunk önbecsülését kompenzálva, áldozatszerepbe bújva bunkózta le a nőt.
 Örömittasan tolta ki a bevásárlókocsiját. Közben dühöngött, miért engedte a személyzetet szabadságra. Hiába, ő egy igazi „nagylelkű úr”, egy évben két napra elengedi a pórnépet.
 Miközben zihálva tette a csomagtartóba az „ólomsúlyú” lisztet és a többi élelmiszert, eszébe jutott a másik létfontosságú teendő, az orvos.
 Pár hónapja észrevette magán, hogy az agyának a központi helye nincs teljesen rendben. Reggelente fél hatot jelez a szerszám, és riasztáskor is ritkán emelkedik az ég felé. Inkább hajladozik. Bele sem mert gondolni, mekkora szégyenben lehet, ha este nyolc óráig nem tesz semmit.
 Megnyugodott, mikor nemrégiben az egykori cipész, most egy befolyásos üzletember – egy pénznyelő automatákat gyártó cég vezérigazgatója – a következőket mesélte el. Egy puccos, hírhedt, ahogy mostanában szokták mondani, befolyásos emberek számára rendezett partin volt jelenése.
 Az egyik kopaszodó, görnyedt hátú, gyepszőnyeget gyártó cég „vezíre” dubbonyos, vagy hogy a frászban kell mondani, szilikonos tüdejű lányokról mesélt történeteket. Ők azok, akik elsősorban anatómiai oktatásokat végeznek kis ellentételezésért. Érthető, hiszen nem szociális dolgozók.
 Nem ők viselik a „Nálam csak a pénz nem számít!” feliratú pólókat. Barátunk elkérte az önkéntesek telefonszámát, megbeszélte a tüdősökkel, hogy a mai nap este várja őket szerény ötszáz négyzetméteres házacskájában. Tudta, milyen cserfesek az ilyenféle hölgyek, nem akarta, hogy besüljön, hiszen hamar elterjed az urak között, és akkor jelentősen csökken a presztízse, vagy hogyan szokták mondani.
 Uccu neki, felkereste a maszek orvosi rendelőt, ahol bizonyos honoráriumért hallgatnak, mint a sír, és hatékony módszert ajánlanak a „központi agyának” gyógyulásáért. Csöngetett, pár perc után egy szkafanderes alak sietett kaput nyitni. Barátunk majdnem elájult a látványtól, de a búra alól ismerős hangot hallott. Akkor jó helyen van, nyugtatta magát. Nem tévesztette el a házszámot.
 Kissé félve, de követte a dokit, aki a székre leültetve elmagyarázta az óvintézkedések okait. Már megint ez a korona. Hülyeség, ámítás, agyjátszás, de nem mert ellentmondani, mert tudta, ő segíthet abban, hogy az este folyamán delet mutasson a vekkere. Felírta az elemet, helyesebben a kék pirulák receptjeit a kezébe nyomta. A sajátját másért tartotta, majd elmagyarázta, hol találja a legközelebbi gyógyszertárat.
 Barátunk megköszönve a sürgősségi ellátást, bevonszolta magát a limóba, és elment a doki által ajánlott patikába. Megdöbbent a kígyózó sorokon. Mikor elmagyarázták neki, hogy csak egy ember tartózkodhat a helyiségben, irdatlan káromkodásba kezdett. Nem tartott az elégedetlenkedése fél percnél tovább, mert egy két méter magas, kopasz, szekrényméretű, láthatóan beteg gyermekét karjában tartó férfi a szabad kezével az égbe emelte. Barátunk próbálta fenyegetések közepette fitogtatni, milyen rangú emberrel áll szemben.
 Nem járt sikerrel, a gyermekét vigasztaló csak annyit szólt: „Nem érdekel, ki vagy, de ha nem fogod be a lepcsest, véged!” Hamar befejezte, s pár másodperc elteltével barátunk orra a betonnal beszélgetett. Az atrocitás után a „kopasz” előre engedte a láthatóan betegeskedő várandós nőt.
 Barátunk kissé visszafogottabban kivárta a sorát, kiváltotta a receptet, majd kissé ziláltan a több tízmilliós kocsiján hazafelé vette az irányt. Alig várta, hogy minél hamarabb bevegye a csodaszert, és várja a dubbilinyi lányokat. Ráfért a jól megérdemelt pihenés. De a szórakozás előtt pár percet dolgoznia is kellett. Hiszen ő megtehette, hogy élete végéig milliókat keressen a semmiért. Hülye lett volna kevés pénzért melózni, mint a pórnép.
 „Szerény” lakjához érkezett, a kocsit direkt nem tette a garázsba a többi kilenc mellé. Legalább a lányok tudni fogják, milyen megtiszteltetés éri őket, hogy rajta is fognak dolgozni.
 Bőrfoteljébe kényelmesen beleült, bekapcsolta a számítógépét. A hírek láttán a szívéhez kapott, nem akarta elhinni: mindennek vége. Megtudta, hogy már nem lehet pénzért árulni a levegőt. Gyorsan felhívta az egyik oxigénért felelős biztost, aki csak annyit hebegett: „Igen, barátom, tönkrementünk. A vírus nem rang, kapcsolat, pénz alapján válogat. Az mindenható, az emberek nem. Egyedül maradtunk.”

Kulcsár Péter

Nap Ernő reménytelenül szedte lépteit a budapesti éjszakában. Pár évvel ezelőtt még dr. Nap Ernőként tisztelték, ma csak Ernőnek hívták a hajléktalanszállón, ha időben odaért. Régebbi betegei az utcán is felismerték, amikor hálájukat kifejezve megszólították. Csak az ördöngös hasonlóságra hivatkozott. Az utcán csavargónak, léhűtőnek, semmirekellőnek látták, egynek a sok közül. Ismeretlenül vádaskodtak, ítélkeztek fölötte. Persze ezt a legkönnyebb.
 Megszokta, elviselte, eltűrte, de nem viszonozta. Úriembernek született. Az időjárással más volt a viszonya, a hideget és a meleget egyaránt nehezen viselte el. Nem a tudata, a szervezete. Próbált az agyával védekezni, percek alatt végig akarta pörgetni a szürkeállományán az életét. Sikertelenül, az éhségre többet gondolt. Több évtized praktizálása alatt megtanulta: az agy nem forog, ha a has üres.
 Régebben ő segített a rászorultakon, önzetlenül, nem érdekből. Az mindig távol állt tőle. A szeretetszolgálat önkénteseként sokszor ételt is osztott. Természetesen az orvosi praxis mellett és ingyen. Azóta fordult a kocka. Napok óta nem evett. Lett volna rá lehetősége, ha más nem a szállón, de nem akart, pedig tudta, most nem szabad feladni. Enni fog. Megfogadta magának. Most a szavát tartania kell, ez élteti: lánya huszadik születésnapján élnie kell. Már csak egy nyamvadt napot kell biztosan túlélnie.
 Régi kedvencére, a Váci úton elfogyasztott gulyásra gondolt. Jelenleg egy kidobott hamburgerért esedezett. Nem volt szerencséje, a kukák üresen tátongtak. Sokan megelőzték, a területek is fel vannak osztva. Még szerencse, hogy nem látták meg. Pár falatért is kemény küzdelem folyt.
 Egyre jobban szédült. Helyet keresett, hogy legalább az éjszakát kibírja. Tisztában volt vele, az anyagcsere az éj leple alatt lelassul, megfagyni nem fog, a fél liter bor segíteni fog, eddig sem hagyta cserben. Vagy mégis? Az ördög nem alszik. Ebben az egyben volt csak biztos.
 Várta a reggelt, mikor az emberek leviszik a reggeli szemetet. Reménykedett. A nyugati környékére ért. Abban bízott, a biztonságiak hátha elszunnyadnak, vagy kimennek, és megisznak egy forró feketét. Saját bőrén tapasztalta, mostanában a rendőrök is éberebbek. Vigyáznia kellett: ha meglátják, mint visszaeső szabálysértőt, bírságot kell fizetnie. Még az előző csekk is a zsebében lapult.
 Nem engedhette meg magának a börtönt, hiszen ő orvos, tovább nem süllyedhet le. Kavarogtak a gondolatai, a pályaudvar ajtajából nem látott senkit. Óvatos volt, erre az elmúlt évek megtanították. Lassan lépkedett, hogy az agyonhasznált, kemény talpú cipőjének csattogása ne keltsen zajt. A kalóriahiány miatt menni is alig tudott.
 Nem adhatta fel, a lánya holnap várja. Különleges helyen, a Gerbeaud Kávéházban, a kedvenc süteményével szeretné meglepni. A koldulásból több hónapja kuporgatott pénzét nem költhette el magára. Reménykedett, hogy a lány mást nem rendel. Esetleg ásványvizet, arra talán még futja. Egyetemista, ő is orvos akar lenni, akárcsak az apja, ezt is hallomásból tudta. Jelenlegi helyzetét titokban kell tartania, majd egyszer talán elmondja, hiszen a titkok ölik a lelket. Majd, ha letelik a büntetés. Már csak két évet kell kibrusztolnia. Utána tiszta vizet önt a pohárba.
 Hosszú hónapok után csak most kezdett az előtte álló célokról gondolkodni. Talán a közeli találkozás időpontja miatt. Ha a bizottság is úgy gondolja, visszakapja a diplomáját, és egy csendes faluban, újra segíthet. Városba többet nem akart menni, isten őrizze, hogy megint feljelentsék. Rosszak a tapasztalatai, a múlt begyógyíthatatlan sebeket ejtett a lelkén.
 Majdnem húsz esztendővel ezelőtt a kisbabáját akarta világra segíteni, aki az első, s egyben utolsó szeretőjétől született. Úgy tudta, a hölgy nem akart gyermeket. Biztos volt magában, hogy orvosként maga is le tudja vezetni a szülést. Tévedett, a köldökzsinór rátekeredett a magzat nyakára. Többet gondolt magáról, meggondolatlan volt.
 A felesége megtudta a légyottot, dr. Nap Ernőtől elvált, a bíróság lányukat az anyának ítélte. Azóta sem látta a gyermekét, csak évente egy-két alkalommal hallott felőle. Hirtelen arra gondolt, nem vár a büntetés végéig. Holnap elmond neki mindent, nem akar tovább hazudni, azt már ő sem bírná ki. A kusza gondolatok gyötrelme elvonta a figyelmét, majdnem lebukott. Szerencséjére az őr nem látta meg. A kuckójába húzódott, hamar elaludt.
 Reggel felébredt. Nem magától, felébresztették. Egy haverja rázta fel, csomagot tartott a kezében, melyben ünnepi ruhák lapultak. Mindketten tudták, abban a gúnyában nem mehet el. Nap Ernő némán átöltözött. Mielőtt feltette volna a kérdést, hová mennek, már egy autóban ültek, és döcögtek a reggeli pesti forgalomban.
 Egyre ismerősebbnek tűnt a hely, bár a belvárosba az urak közé ritkán ment, nem kívánta látni megvető tekintetüket.
 Megérkeztek, a haverja sok szerencsét kívánva elviharzott. A volt orvosnak ideje sem volt gondolkodnia, a Gerbeaud felől egy húsz év körüli lány rohant felé, majd a nyakába ugrott. „Édesapám!” felkiáltással ölelte át. A sütemény elfogyott, és Nap Ernő húsz év után szavahihetőbbé vált.

Kulcsár Péter

Nyaranta mindig a nagyszüleimnél töltöttem az időt vidéken. Szép porta volt, egy jobb napokat is látott kúria tele virágokkal, gyümölcsfákkal, mogyoró-, málna- és egyéb bokrokkal. Nagyapám gazdálkodó volt, hatalmas földterületet művelt meg, állatokat is tartott, volt ott minden: ló, tehén, egész baromfiudvar, kacsa, liba, tyúk, kecskék és juhok. Két jóravaló házőrző volt a háznál, a Bodri és a Frici. Hogy Frici honnan kapta a nevét, azt nem tudom, de az első pillanattól kezdve jó barátok lettünk mi ketten. Együtt tekeregtük be a környéket, kergettük a lepkéket a réten. De Frici nem mindig tudott velem lenni, néha dolgoznia is kellett, a Bodrival a juhokat terelte a réten. Barát nélkül kicsit magányosnak éreztem magam.
 Egy ilyen magányos napon történt, hogy feltévedtem a padlásra. Nagymamám szerint nem volt ott semmi érdekes, csak régi holmik. S valóban a padlás félhomályában mindenféle régi használati tárgyakat láttam felhalmozva: mozsarak, régi teknő, szekrények és egy asztal, ami egy mostani íróasztalhoz hasonlított. Leginkább ez az asztal keltette fel a figyelmemet. Szépen festett, rózsákkal díszített asztalka volt. Odaléptem hozzá, egyenként kihúzogattam a fiókjait, de semmit sem találtam bennük. Egy évszám volt belekarcolva, 1780. Volt még egy utazóláda is a sarokban, régi, nagyon régi ruhák voltak benne, olyan királylányos ruhák, hosszú, földig érő báli ruhák. Egyet gyorsan fel is húztam magamra. Úgy éreztem magam, mint egy mesebeli hercegnő. Pörögtem, forogtam benne.
 Véletlenül megbotlottam a ruha aljában, s nekiestem az asztalkának, azt hittem kárt tettem benne, mert kinyílt benne egy ajtócska. Lehajoltam. Titkos rekesz volt az. Belenyúltam, s egy könyvet és egy összetekert lapot húztam ki belőle. A lapot kihajtogattam, s egy festett kép tárult a szemem elé. Egy nagyon szép – amennyire egy tizenöt éves lány szépnek láthat – férfi képe tárult elém. A képen a férfinak fekete haja, sötétbarna okosan csillogó szeme volt. Fekete nadrágot és fehér inget viselt. A kép sarkában egy évszám és egy név volt: 1782, Márton. Nézegettem még egy kicsit a képet, majd a figyelmem a könyv felé fordult. Kinyitottam, az első lapon egy név állt, Anna. Emlékeimben kutatva bevillant, hogy szépanyámat is Annának hívták. Belelapoztam. Kézírással írt, évszámmal, napokkal ellátott naplót tartottam a kezemben. Lapjai kicsit megsárgultak az idő foga nyomán, de az írás benne olvasható maradt. Nagyon régies írással volt írva, számomra érdekes szavakkal, de egy idő után már könnyedén olvastam a saját nyelvemre átfordítva.
*
Pünkösd havának 8-dik napja 1782.
Ma kilovagoltam Zefiren, pedig a papa mondotta, hogy egyedül ne tegyem. Gyönyörű verőfényes napsütés volt. Hívott a természet. Épp egy patakon ugrattam volna át, amikor a fejem megakadt egy vékony ágban, s én leestem a lóról. Kicsit kábán ültem fel, de segítségemre sietett egy éppen arra járó fiatal legény. Az ingéből letépett egy darabot, bevizezte azt, s a fejemre helyezte. A hűvös víz jól esett fejemnek. Egy kevés ideig beszédbe elegyedtünk, majd utamra eredtem, mielőtt észreveszik, hogy soká eltűntem. Papának és mamának nem meséltem el, mert akkor mesélnem kellett volna az idegenről is, aki Mártonnak nevezte magát.
*
Tovább lapoztam a naplóban, átugrottam néhány napot.
*
Pünkösd havának 20-dik napja 1782.
Ma végre sikerült megint kiszöknöm, hogy találkozhassam az én Mártonommal. Mindig izgatott lettem, ha eljött a nap, hogy újra láthassam. Szerettem belenézni a gyönyörű mogyoróbarna szemébe, amely mindig elbűvölt. Ma csak ültünk a fűzfa tövében, beszélgettünk, nevetgéltünk. Jó volt szabadon lenni, mert mindig ott volt a Sára mellettem, ha valakivel beszélgetni akartam.
*
Tovább lapoztam. Ahogy haladtam az olvasással, úgy elevenedett meg előttem egy fiatal lány élete, aki alig volt nálam néhány évvel idősebb.
*
Szent Iván havának 10-dik napja 1782.
Ma nem tudtam kiszökni Mártonomhoz, mama állandóan a nyomomban volt. A házitanító is jött, most már nem csak latint, franciát, hanem németet is kellett tanulnom, mert ez lett a hivatalos nyelv, amit használni kellett a szalonokban. A papa mondta. No meg ezen kívül számtant, rajzolást is. A rajzolást nagyon szeretem, az ecsetet is kezembe szoktam venni. A tanítóm azt mondja, hogy nagyon szépen festek.
 Hímeznem is kell minden nap, mert egy úrinőnek azt is kell tudnia, hogy legyen mivel elfoglalnia magát, ha az ura távol van, és ne törje a fejét butaságokon. Ezt mondja mindig a mama.
*
Szent Iván havának 25-dik napja 1782.
Papának megint el kellett utaznia, tanácskozni, ahogy ő mondja. Papával sok mindent meg tudok beszélni, a mamával nehezebb. Ma kiszöktem Mártonomhoz. Úgy vártam már a találkozást véle, a szívem a gondolatába is beleremegett. Nem változott semmit sem. Gyönyörű a mosolya. Ma sétáltunk a mezőn, futólag megérintette a kezemet, édes bizsergést váltva ki belőlem.
 Kicsit aggódom, mert a Sára meglátott minket, ahogy Márton átölelt búcsúzóul. Bizton beárul a papának, és akkor nem tudom, mi lesz.
*
Szent Jakab havának 10-dik napja 1782.
Ma megint kiszöktem, pedig a mama mindenhova követett. A fűzfa alatt találkoztunk, ahol mindig is. Boldogan simultam Mártonomnak a karjába, kezemet a hajába temetve. Jól esett ez az összesimulás, bár tudtam, hogy illetlen, és mégis olyan öröm töltött el, hogy csak na. Ma szedett nekem virágot a mezőről, szép színes virágot. Lepréseltem.
*
Szent Jakab havának 15-dik napja 1782.
Ma a mama rajtakapott, hogy ki akarok osonni. Nem volt mit tenni, el kellett mondanom, hogy hova igyekszem. Mama nem örült. Iszonyú patáliát csapott. Hiába sírtam, rimánkodtam. Nem engedett. Sőt a papának is szólt. Hogy én mit kaptam!
*
Szent Mihály havának 25-dik napja 1782.
Ma hívatott a papa. Borús és kicsit szomorú tekintettel nézett rám. Mondta, hogy határoztak a sorsomról a mamával. A nagynénémhez küldenek Párizsba, hogy minél messzebb legyek innen, s mire visszatérek, addigra a Márton is bizton elfelejt. Azt mondta a papa, hogy hét nap eltelte után indulok is. Erzsébet néném már vár. Úgy éreztem, a szívem rögvest megszakad. Még csak beszélni se tudok Mártonnal. Fel és alá járkáltam a szobámban és kiötlöttem, hogy írok neki egy levelet, amit majd a Sára elvisz neki, hogy legalább tudja, hogy miért nem megyek többet a fűzfához.
*
Ez után a bejegyzés után sokáig nem találtam újabbat, majd több üresen hagyott lap után a következő bejegyzés volt írva.
*
Szent Iván havának 10-dik napja 1785.
Hazatértem után Mártont soha többet nem láttam. Sára azt mondta, hogy egy távoli városba költözött, s megházasodott. Titkon reméltem, hogy várni fog rám. Párizs szép város, de az otthonommal nem tud vetekedni.
 Mama azzal fogadott, hogy talált egy kérőt a számomra, egy elszegényedett nemest, akinek a neve volt már csak meg, a vagyona nem. Mihály volt a neve. Elhívták, bemutattak neki. Szépen lassan megkedveltük egymást, és a nászt is megtartottuk Pünkösd havának 8-dik napján 1785-ben. Márton emlékét a szívem mélyére temettem örökre.
*
Hiába lapoztam tovább, csak üres lapok árválkodtak némán. Nem volt több bejegyzés. A vége felé két lap között préselt, kicsit már szétfoszlott sárga és piros virágot találtam csak.
Lekuporodtam az asztal alá, hogy visszategyem a könyvet és a képet, és ahogyan a zseblámpával belevilágítottam a rekeszbe, a sarokban egy pici összehajtogatott valamit láttam meg. Kivettem. Óvatosan, vigyázva széthajtogattam.
Egy levél volt, szépanyám gyöngyírásával, Mártonnak címezve.

Muk Péterné

Az ingatlanügynök minden lépését előre megtervezve haladt célja felé, biztos volt benne, hogy behúzza az üzletet, és ezúttal elnyomja ezt a puccos palotát. Most mosolyogva néz a nőre, aki láthatóan bekapta a horgot, azt hiszi, nagy spíler, divatos, mély dekoltázsa alig rejti pompás kebleit. Mercivel jött Újszegedre házat nézni, és most valódi értékek közt találta magát, de nem akarja, hogy bárki lássa rajta a megilletődést. Az ügynök zsigereiben érzi a siker bizsergését, elgondolja, hogy lép majd főnöke szobájába. Ilyesmire csak nagy ritkán került sor, ha egyáltalán. De most úgy érzi, bízhat emberismeretében, amely igazán érzékenyen valóban csak egyszer hagyta cserben, akkor amikor megnősült. Azonban a házasságkötés szorosan véve nem tekinthető kereskedelmi aktusnak.
 Az ügynöknél jobban senki sem vetette meg az ügynököket. Az ügynökök általában megcsalják a feleségüket, mellette gyakran isznak, és néha verik az asszonyt. A leggyakoribb eljárási szokás szerint előbb elmennek a barátnőjükhöz, utána isznak. Ó, nem mindig a lelkifurdalás miatt: van, hogy csak a párás meleg miatt isznak egy-két sört valakivel, megbeszélik, hogy a szerelem egy sunyi, kis rohadék állat, ezer tűfoggal marja a szívet meg a májat, leszögezik, hogy nem ismer kegyelmet, és a sör mellé kikérnek még két pálinkát. Ha féltek eddig, félni már nem fognak otthon kiosztani néhány pofont. Néha ez, néha a megbocsátás az egyetlen kiút. Hékás, ne verd át magadat a palánkon, mert ez már kettő!
 Az ügynök elismerte, hogy a felesége rossz vétel volt, garancia nélküli, rejtett hibás áru. Pedig volt, aki mögé lépett, és a fülébe súgott. Nem kellett arra reagálni, csak összehúzott szemekkel hallgatni a jobbnál jobb, filozofikus mondatokat, „Barátom, használt sezlont nem vásárol az ember! Beleheveredni mások kifeküdt gödrébe méltatlan dolog!” De nem volt túlérzékeny. A bolhapiacon nem a kínálat, hanem a kínálók sokszínűek, és a megoldások legtöbbször nem véglegesek. Fura ez, egy-egy vásár után azt őrzi meg az ember emlékezetében legtovább, amit venni vélt, de valójában otthagyott.
 Nem bántódott meg nagyon, túlzottan nem szomorkodott, lefedve, elfullasztva vette tudomásul, hogy megcsalják egy mosóporügynökkel. A mosópor miatt inkább, amely salakként rakódott neje kedvesére, minthogy egy alkalommal, miközben ők félmeztelenül dohányoztak az erkélyen, kimosta pólóját vele, és nem ájult el a fehérségtől. Inkább olyan foltok jöttek elő a pólón, amelyeknek mosás előtt nyomuk se volt, viszont utána dögszagot árasztott, sőt később a szekrény is, miután szárazon összehajtogatva elpakolta a többi közé. Az ára is zseniális átverés, jól meghozza a hasznot, háromkilós zacskóba rakják az egy kiló hatvanat, a többi pufók levegő.
 Az ügynök jól tudja, hogy valamiből élni kell, talán túlontúl megértő, de ilyesmivel nem akarna üzletelni. Főleg, hogy hallotta, a kimosott ágynemű bőrrákot okoz és vakságot. Ő igyekszik mindvégig korrekt maradni, mint az aktuális házügyletben, amely majd megalapozza hírnevét a szakmában, és ezzel a pazar villával lefekteti hogyan, és miért lett belőle ingatlanügynök. Válaszul feleségének, a Savanyú Mancinak, aki rámérte, hogy „nemcsak tornából, de az összes tárgyból kérhettél volna felmentést, te mihaszna!”
 De az ő sorsát az eseményfűzés kérlelhetetlen, igazságosztó napszámosa, maga az élet írja. Ez a luxusvilla nem bolhapiaci kategória! Máris jól benne járnak az alku dzsungelében, amely képes majmot csinálni a tisztességes emberekből is, de ő rákészült erre a felelősségteljes pályára, és átláthatatlanná tette önmagát mások számára, csak mindazt tette jól láthatóvá, ami szerinte lényeges, és senkit sem kényszerít felesleges sárdagasztásba.
 A nő nézegeti az ügynököt, ebben a helyzetben nagyon is érdekli, érdeklődését erősen befolyásolja a vásárláshoz fűződő érdek. Mellnagyobbítása óta már ki sem tud esni szerepéből, sőt már szerepelnie sem kell, csupán jelen lenni. Ha fizikailag mozdul a térben, idomait minden oldalról vizsgálják, és neki már csak annyi marad, hogy konstatálja, és aszerint hozza meg döntését a ruhakivágás mélységéről. Megkönnyebbülve tapasztalja a visszataszító férfi mohóságát, ahogy tekintetével végigpásztázza, néhány pillanatig imponálónak találja, kicsit vihog magában, nyerve látja az üzletet. Nem kell ide diploma, elég meglazítani ruhája vállpántját.
 De nyerve látja az üzletet az ügynök is. Óvatosan enged az árból, tisztában van vele, hogy nem adhatja fel a látszatot, leleplezni az erőt visszavonhatatlan baklövés lenne. Ez a buján bájos asszony hisz neki, apellálhat bizalmára, és ő bátor tippet adni. Ez a ház valóban luxust képvisel, mint mondjuk a nő, vagyis ezt inkább ne mondjuk. A tudatában e pillanatban zajló ötletszületések racionálisak, fejlett lényeglátás jellemzi őket, amiket pillanatok alatt képes a megvalósítás szintjére emelni. Céljai és következő lépései már ezekből adódnak. Az asszony bezsongott, mind ilyenek, semmihez sem ragaszkodnak annyira, mint amiről azt hiszik, olcsón jutnak hozzá. Közben tutira élvezik a helyzetet, elhiszik, hogy a csóró ügynök elvesztette a józan eszét, feldicséri portékáját, könnyen cáfolható túlzásokba esik, például sorban állnak a vevők, közben por lepi be a kilincset. Az ügynök azt is tudja a vevőkről, mennyire szeretik keresni az apró, lényegtelen hibákat, kapcsolgatni a villanyt egy kiégett körtéért, lehúzni a vécét, megereszteni a mosogató meleg vízcsapját. Hagyni kell, magyarázza el az átalakításokat, mert a mostani állás teljesen el van baltázva.
 Ekkor kell kijátszani a panorámát, mert a teraszról vitathatatlanul első osztályú, lábuk előtt a Holtmaros. Az ügynök elkezd nyugodtan lélegezni, még akkor is, ha a felesége jár az eszében, aki valószínűleg egy pasival hempereg. Émelyítő mosóporszag ragadja torkon, de mégis, éppen ezért a pénzre gondol, ami által különb lehet a használt vécépapírnál, mert a pénz beszél, a kutyaütő ügynök meg csak ugat. A kereset nem magánügy. Ha két ember összejön, az első kérdés: hogy vagy, a második: mennyi a lóvé? És mi lenne mámorítóbb, mint ha beindul kaszablanka, és dőlni kezd a lé!? Az ügynök ilyesmit remél a villaügylettől.
 A nő most csapdát gyanít. Hirtelen feleslegesnek érzi kapcsolatát az ingatlanügynökkel, szeretné, ha a lakás őszintén megszólalna, nem ezt az izzadt, kopaszodó, derékban hájasodó férfit kellene hallgatnia, akinek tekintete tárgyalás közben ruhakivágásába gyömöszölt mellei árkában szörfözget, olyan arckifejezéssel, mintha a világ legunalmasabb időtöltése lenne, és valószínűleg rajta akar meggazdagodni. Rajta nem fog. Úgy értve, őrajta. Igyekszik szexuális bujaságot és élvetegséget kisugározni magából, valahogy úgy, mint egy talajvesztett úrinő, ugyanakkor most még nem tudja pontosan megmondani, mi ez az egész homályba vont játék, és miért.
 A kopaszodó férfi az előszoba tükörben megpillant egy ötvenéves, kopaszodó férfit. Ha összeszedi magát, a buszon még nem adják át az ülőhelyet, de nemrég azon röhögtek, hogy „ötven fölött nemcsak öregnek érzed magad, hanem öregnek is látszol, főleg másnaposan, ha nem vakarod ki magad”. De ki tehet arról, ahogy kinéz, mégis ez határoz meg sok mindent, és majdnem mindig. Szem előtt tartotta, minél idősebb valaki, annál fontosabb, hogy jó modora legyen, mert ami otrombaság fiatalon még megjárja valahogy, később egyre feltűnőbb, sőt undorítóbb. A Savanyú Manci ítélete, „ugyan Béla, a hülye vak is látja, hogy pénzes kuncsaftra vadászol”. Ettől most rövid időre kínosnak érzi viszonyát ezzel a nővel, akitől azt reméli, hogy belesétál a kelepcébe, amelyben nem fog rosszul járni. Ez egy korrekt kelepce kérem, nem a nő megejtő bájai miatt, ámbár az ügynök most tárgyilagos becsüs, palástolatlan, éhes tekintettel méricskéli az asszonyt alku tárgyaként, másodpercekig. Ohó, micsoda mellek! A terasz felől beköszönő panorámával vetekedők, pedig az is észbontó látvány a városban a mocsári teknőcökkel, és a fejük felett húzó vadkacsákkal. Az értékesítés folyamatának ebben a pillanatában a felesége felől érkező negatív hullámok arra inspirálják, hogy gyorsítsa a végkifejletet, hasonlatosan ahhoz, mint mikor ösztönös taktikával az ajtórésbe teszi a lábát, nagyon köszöni, hogy beengedték, jó tett helyébe jót várjanak, mint a három kismalac és a farkas meséjében.
 A nő alig tudja elfojtani diadalittas mosolyát, látja, a férfi rámozdult húsára, és bár nem könnyű ez, tisztességtelen talán és mocskos, mert mégiscsak egy munkáját igyekvőn végző embert tesz végül nevetségessé, de visszaigazolás is, egyben megnyilvánulása az ősi női, nemi varázserőnek. Feltesz mindent egy lapra, ruhája vállpántjához nyúl, és lassan, mint ahogy álommal küszködő szempilla süllyed, áthúzza vállán. Mentsége van, nem tudnak szót érteni, vagyis nem tárgyilagosan, és ez azzal a veszteséggel jár, hogy a helyzet a tisztességtelenség felé csúszik. De jobb, ha bizonyos dolgokról nem veszünk tudomást, vagy tudálékosan kifejtjük, hogy csak a végeredmény számít. Nem muszáj az sem, hogy szállóigék lerántsanak a poénkodás sarába csak azért, hogy meghatódjon a közönség.
 Az ügynök kedvet érez szeretkezni, nyertesként, éppen azon a kanapén az erkélyajtó mellett. Ezt Savanyú Manci fúrkái nem hányhatják szemére, és a többi néha-néha aktust sem, mert sosem voltak szerelemből, érdek nélküliek, mint most sem, csak úgy galád módra, mint ő a mosóporügynökkel. Nekidurálja magát, emlékezetből hozza Angelina Jolie és Brad Pitt hevességét abból a filmből, amelyben bérgyilkosok voltak, miként hámozták le egymásról a ruhát. Brad Pitté változik, kölcsön libidóval lefeszíti a nőt a kanapéra, mutatja, hogy szomjazza, mint sivatagi vándor a vizet, ezalatt a világ egyes dolgaira gondol elfúlva, arra, hogy nem számít honnan van a pénz, csak legyen, és más hasonló, mélyenszántó felvetésekre. Közben kihívóan liheg, és pimaszul hörög, mígnem végső sóhajával kiköpi – mintha ejakulálna – az összeget, a ház árát, sokkal kevesebbet, mint amennyit valaha is szándékozott. Hirtelen elfárad és kihűl, mint a lekapcsolt villanykörte. Alig tudja nyitva tartani a szemét, bágyadtan, homályosan látja a diadalmas, meztelen új villatulajdonost, mint a hűlő vérében dermedő gladiátor, és csak annyit ért a helyzetéből, hogy újra csak megsemmisült. A felesége gyalázni fogja megint mindenért, mint máskor, ha szerette, ha nem szerette eléggé, ha mással boldogult, vagy senkivel se, vagy mert kedd volt, neki pedig nem lesz sansza védekezni, csak megint ütni, dacolni, mint az ugarba törött ekevas.
 Az asszony fölényes mosolya odafagy. Megegyeztek, egymásra talált a kínálati szándék és a vételi akarat elszántsága, mértéke. Az út, amely idejuttatta, majd hazavezeti, ujján pörög a kulcskarika az új ház kulcsaival, jó feleségnek, mint eddig mindannyiszor. Nincs szüksége sem dicséretre, sem kritikára, sem senkire, nem kívánja tudni azt sem, hogy miért és kire. Vannak emberi tettek és állapotok, amelyekhez minden magyarázat hamis. Önfeláldozó testében kotorásztak, na és? Van amikor az ilyesmit üzletnek nevezik. Barternek. Vagy nevezzék fordított árukapcsolásnak: felet fizet, egyet kap! Az értés és a megértés sikamlós kategóriáit ne fordítsuk feltétlenül szembe! Ezen a szófordulaton megenyhül, bár nem érti teljesen. Sok egyebet nem jelenthet, mint feloldozást. Mégis, valami előretolakodó felelősségérzettel verve úgy érzi, egyedül van, mint az ujja.

Vörös Pál

– Ugye, nem így akarod fogadni a vendéget, drágám?
 John lépett be a konyhába. Csak úgy illatozott, üde volt és elegáns, a legjobb öltönyében, méregdrága ingben, mint egy parfümreklám. És Mary kócosan, munkaruhában, idegesen, smink nélkül, izzadtan gyűlölte ezért. Kezdett már elege lenni abból, hogy John ötpercenként beszalad és közli vele, milyen rettenetesen fontos ember ez a Mr. Kim, és mennyi minden múlik ezen a találkozón. Azért hívta ide az otthonukba, hogy a reménybeli fontos üzletfél érezze a családi légkört, az otthon melegét és a többi, és a többi.
 John utasításaiban szerepelt, hogy Mary legyen engedelmes feleség, de vonzó, csinos nő és jó háziasszony is egyben – ezért kell saját kezűleg elkészítenie a főfogást. És az istenért, nehogy fáradtnak mutassa magát!
 Amikor John végre kilibegett a konyhából, Mary dühösen csapta be az evőeszközös fiókot. Mit érdekli Johnt, hogy Mary ma hétre ment a munkahelyére, délután pedig, amióta négykor – dacolva a kolléganők rosszalló pillantásával – elszabadult, ezen a találkozón dolgozik! Már két napja megrendelte a Mayburynél a virágokat és a dekorációt. Úristen, hol lehetnek?! Fél hatra ígérték! A hidegtálat és a süteményeket fél hétre hozzák, de a felszolgálónőnek már itt kellene lennie! A Johnsson és fia ügynökségnél esküdöztek, hogy a legmegbízhatóbb emberük. Hogy ez mibe kerül, arra még gondolni is rossz, de az biztos, hogy Mary nem csak a kis nyári kosztümről mondhat le!
 A grillsütő váratlanul sípolni kezdett. Mary érezte, hogy felszökik a vérnyomása. Nem romolhat el éppen most, hiszen éppen csak betette a kacsát! Az igaz, hogy hónapok óta vacakol, de hogy éppen most! Szemügyre vette a sütőt, és a diagnózis egészen lehangoló volt. Percek óta csak imitálta a működést a nyavalyás! És hogy sípol! Ki kell húzni, csak akkor hagyja abba. Az az egy biztos: a fütyülője jó. De azt ugyan várhatja, hogy működni kezdjen!
Atyavilág, negyed hét! Beletörölte a kezét a kötényébe. Nyolckor megérkezik az átkozott Mr. Kim!
 „Váratlan meglepetésként” John lépett be a konyhába, és némi nyugtalansággal tekintett körbe:
 – Minden rendben, szívem? Tudod, hogy Mr. Kim...
 Hála az égnek megszólalt a csengő, különben Marynek megint végig kellett volna hallgatnia, milyen fontos ez az este, és John – Isten a megmondhatója hányadszor – elismételte volna az utasításait mindenre kiterjedő részletességgel. John elvárta, hogy Mary érdeklődéssel figyeljen a mondandójára, természetesen mozdulatlanul, mert nem illik tevékenykedni, miközben beszél – nem törődve azzal, hogy közben fogynak az értékes percek, és még semmi sincs készen! De ezt most megúszta. Akárki is csöngetett, Mary imádta azért a kis mozdulatért, amivel megnyomta a gombot. Vagy a dekoratőr, vagy a felszolgálónő, vagy a hidegtálak és a sütemény... más variáció nincs. Mary legbűbájosabb mosolyával nézett Johnra:
 – Kinyitnád az ajtót, drágám?
 – Én? – kérdezte John megütközve. – Azt sem tudom, kit rendeltél ide! És még föl kell tennem a mandzsettagombjaimat!
 Mary uralkodott magán. Szó nélkül kisietett. „Szegény” John! Direkt erre az alkalomra vett magának egy olyan inget, amit mandzsettagombokkal lehet viselni, és most föl kell vennie ezeket. Marynek, ugye, meg nincs más dolga, csak valahogy megsütni a kacsát (időre!), elrendezni a terítést, eligazítani a felszolgálólányt, fogadni a hidegtálakat és a süteményt. Semmiség az egész. Ja, és valahogy ki is kell néznie, mire az átkozott vendég megérkezik! Igazán semmiség.
 Kinyitotta az ajtót, és úgy érezte elájul. Mrs. Pankwell nem tartozott azok közé az emberek közé, akinek a társaságára vágyott. Most mégis ott állt a folyosón egy elképesztően koszos, munkásruhás fickóval, és ellenségesen nézett rá. Mary egyszerűen nem kapott levegőt.
 – Drága Mrs. Champ – csicseregte az öregasszony elfojtott haraggal. – Sajnos az a helyzet, hogy csőtörés van valahol a maguk vécéje és az enyém közt, és ázom!
 Úgy mondta ezt az „ázomot”, mint egy iszonyatos bűnt. Ugyanekkor John jelent meg Mary háta mögött.
 – Hol vannak a mandzsettagombjaim, drágám? Három párat vettem, és csak egy van a fiókban... Ah, látom, megjöttek a takarítók! Nem vagy egy kicsit megkésve, drágám?
 – A takarítás még odébb van, uram...
 Mrs. Pankwell hangja élesen csattant, de Mary rákacsintott, és ujját a szája elé téve csöndre intette. Az öregasszony ezen annyira meglepődött, hogy elhallgatott.
 – Jöjjenek már be! Mit állnak ott?! – szólt rájuk John türelmetlenül. – Drágám, a...
 – Tudom, a mandzsettagombok. Mindjárt adom. De, John! – Mary rémületet tettetve felkiáltott. – Csak nem akarod ezt a cipőt viselni?!
 John döbbenten meredt a lábára, de Mary már tuszkolta is a garderobe felé.
 – Vedd fel a fekete lakkot, az a legelegánsabb, és egy ilyen fontos eseményre... – Maryből ömlött a szó. Visszazúdította Johnra összes eddigi prédikációját, aztán becsukta mögötte a szobaajtót, és elszántan ránézett Mrs. Pankwellre.
 – Ott a vécé. Menjen csak a szerelője és csinálja meg. A költségeken természetesen megosztozunk. Ön pedig, kérem, fogadjon el egy csésze teát!
 Mrs. Pankwell csodálkozva nézett a fiatalasszonyra.
 – Mi történt magával, kedvesem?
 Mary elmosolyodott. Hát ennyire látszik? Egyszerű, ami történt. Rabszolgalázadás van. Szolgálja ki John a vendégét, ha annyira fontos neki, mert Marynek egyáltalán nem az. Neki most az a dolga, hogy megcsináltatja a csőtörést, elteázik a szomszédasszonnyal, esetleg megtesz annyit Johnnak, hogy átveszi a megérkező élelmiszereket, és kész.
 – Éppen a minap gondoltam arra, hogy tulajdonképpen nem is ismerem a szomszédaimat, önt sem, Mrs. Pankwell... – mondta Mary könnyedén.
 Az öregasszony bólintott, de ekkor megszólalt a csengő. Várakozva nézett Maryre, de az kedvesen rámosolygott, és föltette a teavizet. Ismét megszólalt a csengő, most hosszabban, türelmetlenül.
 – Csöngetnek... – jegyezte meg Mrs. Pankwell.
 Mary bólintott:
 – Hallom.
 – És nem kellene kinyitni?
 John hangja harsogott át az előszobán:
 – Mary, csöngettek!
 Mary kivette a teásdobozt a szekrényből, és a tartalmát odakínálta a szomszédasszonynak:
 – Melyiket parancsolja?
 – Mary! Csöngettek!
 Újra megszólalt a csengő, de Mary el volt foglalva a teáskészlettel. Mrs. Pankwell szolgálatkészen felállt.
 – Kinyissam?
 – Isten ments! – szólt rá Mary határozottan. – Majd John kinyitja, elvégre ő vár vendéget. Egyébként sincs már dolga. Mi meg el vagyunk foglalva, miért dobáljuk el kezünket-lábunkat, hogy kiszolgáljuk, nem igaz?
 Mrs. Pankwellnek egy pillanatra tátva maradt a szája a csodálkozástól, aztán hevesen rábólintott.
 – Milyen igaza van! El se hiszi, kedvesem, mennyivel jobb sorom van most, hogy szegény Alfrédom... – a zsebkendőjéért nyúlt, hogy előadja a szokásos elérzékenyülés jelenetet, de hirtelen ráébredt, hogy ez nem igazán egyeztethető össze a mondókájával. Így csak megigazította a szoknyáját, és rendületlenül folytatta. – Szóval, amióta egyedül vagyok, csak azóta látom, milyen komisz rabszolgahajcsár volt az én sze... („szegény Alfrédom, Isten nyugtassa, áldott jó ember volt”-ból csak ennyi maradt:) férjem.
 Mary együttérzően bólintott.
 – Én nem fogom kivárni, amíg meghal, és mi van, ha túlél? Nem kockáztatok! Változtatok, mégpedig most! Nincs több rabszolgaság!
 Még egy erős csöngetés. A küldönc, úgy látszik, nekitámaszkodott a csengőgombnak. Ugyanakkor John jelent meg a konyhaajtóban.
 – Mi van?! Miért nem nyitod ki!!
 – Én nem várok senkit, és egyébként is, vendégem van.
 Mary angyalian, de rettentő elszántan mosolygott, amitől John egészen megzavarodott. Topogott egy kicsit, de az a valaki odakint már nagyon türelmetlen lehetett, mert ütni kezdte az ajtót. John ekkor nekilódult, és beengedte a jövevényt. A küldönc szemrehányóan pislogott rá.
 – Már azt hittem, nincsenek itthon.
 – De, izé... itthon vagyunk...csak a...
 – Meghoztam a hidegtálat meg a süteményeket – két terjedelmes papírdobozra mutatott a lába mellett a földön. John felé nyújtott egy papírlapot. – Itt a szállítólevél, ami egyben a számla. Bankkártyás fizetés lesz, ugye?
 Ugyanakkor egy fekete kosztümös nő jelent meg a lépcsőházban.
 – A Johnsson és fia ügynökség küldött. Maguk rendeltek felszolgálót?
 John a konyha felé pislogott, de Marynek nem akaródzott kidugnia onnan az orrát.
 – Mary, izé...
 – Tessék a számla.
 A küldönc sürgetően nézett Johnra, láthatóan el volt szánva arra, hogy ha kell, kiveri ebből az értetlenkedő pasasból a szállítási díjat. John kezdett összezavarodni.
 – Ezt a feleségem szokta... Jönnél, drágám?!
 Mary összerezzent a konyhában, és ösztönösen az ajtó felé mozdult, de Mrs. Pankwell megragadta a karját.
 – Máris visszatér a láncaihoz, Mrs. Champ?!
 Mary gyorsan leült az egyik székre, és kínosan elvigyorodott.
 – Csak a megszokás...
 – Jó helyen járok, kérem? Maguk kértek felszolgálót?
 Johnnak végre be kellett látnia, hogy ezúttal nem számíthat Maryre.
 – I...izé, igen. Mi, hát! Megtenné, hogy... szóval átvenné ezeket a... micsodákat az úrtól…? – kérte a felszolgálónőt.
 – Természetesen, uram.
 – Na, akkor rendezhetjük a számlát is végre? – kérdezte a küldönc türelmetlenül.
 – Ho...hogyne... i... itt a kártyám...
 – Írja be a kódját! … Rendben is van. Viszlát!
 A hangokból ítélve a szállító elvonult, amivel egy időben felharsant John kiáltása:
 – Mary, Mary!
 Mary az öregasszonyra vigyorgott:
 – Úgy látszik, kezd visszatérni a hangja.
 – Mary!
 – Hová vigyem az élelmiszereket, uram? – kérdezte a felszolgálónő.
 – Mit, a mi... mit tudom én... a feleségem... vagyis be a szobába!
 Megint felharsant a csengő. A két asszony a konyhában cinkosan összenézett. Ugyanakkor a szerelő is működni kezdett a mellékhelyiségben. Csak úgy döngött a fal a kalapácsütései alatt. John ledermedt, aztán feltépte a vécé ajtót, és ingerülten nézett a munkásra.
 – Ki a csuda maga, és mi a fenét csinál a mellékhelyiségben?!
 A szerelő azonban rá se hederített. Nagyot csapott a falra, hogy csak úgy porzott a vakolat, aztán odabökte:
 – Csőtörés, de mindjárt elkapom.
 John döbbenten állt, de megint felharsant a csengő udvarias, kicsi csöngetéssel, de határozottan. John beugrott a konyhába. Mary éppen leöntötte a teavizet.
 – Mary! Mi folyik itt?! Kinyitnád végre az ajtót?! Még át kell cserélnem a cipőmet...
 Újabb csöngetés, talán a türelmetlenség árnyalatával. A vécében pedig újult erővel kezdett döngni a fal. John Maryre bámult, aki odakészítette a csészét Mrs. Pankwell keze ügyébe, és rezzenéstelenül állta férje tekintetét.
 – Valami baj van?
 De odakint, a közreműködésük nélkül is feltárult az ajtó, és a falbontás szünetében jól hallották a felszolgálónő hangját:
 – Isten hozta, uram. Kérem a kabátját. Egy pillanat, és szólok az úrnak.
 – Mr. Kim!
 John úgy érezte rádől a ház. Az órájára pillantott.
 – Még csak fél hét!
 Mary vállat vont.
 – Az idő már csak ilyen.
 – De… de... hétről volt szó...!
 – Uram, megérkezett az első vendég.
 A felszolgálónő kifogástalan szobalányi stílusban jelentett. Mary egy kicsit sajnálta, hogy ezt a segítséget éppen ő szervezte meg Johnnak. Izgalmasabb lett volna, ha John egyedül marad, de nem sikerülhet minden tökéletesre. Ugyanakkor a vendég is megjelent a felszolgálónő nyomában. Kerek fejű, apró koreai úr. Szélesen vigyorgott, és a kezét nyújtotta Johnnak.
 – Mr. Champ! Más vendég is jön? Nem is említette.
 – Nem, dehogy is...
 – És a hölgyek?
 Maryn győzött a jólneveltség, de ugyanakkor előbujt belőle a kisördög is.
 – Jó napot. Velünk ne is törődjön. Mi a társbérlők vagyunk.
 – Ah, szóval... – Mr. Kim emésztette a hallottakat –, akkor nem az öné az egész lakás, Mr. Champ?
 – Dehogynem... vagyis...szóval a hölgy...
 – Nem számít, igazán – kacsintott Mr. Kim Johnra, mert bár az egyik nő igazán éltesnek látszott, és a másik elég ziláltnak (bár talán éppen ebből), úgy gondolta, érti a helyzetet. – Az én hibám. Korábban jöttem. Ne zavarjuk a hölgyeket. Melyik az ön lakrésze?
 – Itt... ott... az... Arra tessék! Ho...hozzon egy kis frissítőt, kérem! – fordult John a felszolgálónőhöz, aki most jött először zavarba.
 – Honnan, uram?
 Mary megszánta.
 – Van a hűtőben sör.
 Ugyanakkor John is megszólalt:
 – Whisky...
 Mr. Kimnek tetszett az ajánlat.
 – Kiváló, jó sör és kísérőnek whisky! Pompás.
 Felharsant a csengő.
 – Mary… – mondta John automatikusan, de elakadt a szava, mert ráébredt, hogy az előbbi bemutatkozás után a feleségére már nem számíthat. A felszolgálónő éppen a sört halászta ki a hűtőből, így jobb híján rohant ajtót nyitni.
 Mary elégedetten hallgatta a teája mellől, hogy a férje ezt a dolgot a dekoratőrrel, aki rendesen elkésett, milyen simán le tudja rendezni. Könnyedén és udvariasan elküldte, aztán leültette a vendégét a szobában. Mary büszkén fordult a szomszédasszonyához:
 – Igazán tehetséges fiú a férjem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen tanulékony!
 Mrs. Pankwell rábólintott.
 – Csak most fog rájönni, mennyi rejtett jó tulajdonsága van. A húgom járt éppen így! De nála betegség volt az ok, persze szerintem rá is játszott egy kicsit, már köztünk maradjon. De a férje egy hónap alatt megtanult minden házimunkát. Később meg, ahogy a húgom jobban lett, megosztoztak az otthoni teendőkön.
 Mary elábrándozott. Milyen szép is volna... De hát... Na, mindegy, most az egyszer jól érzi magát, ha később meg is lesz ennek a böjtje. Beszélgettek, teázgattak a szomszédasszonnyal, a felszolgálónő sürgött, forgott. Aztán, ahogy a szerelő végzett, átvonultak Mrs. Pankwellhez, mert a férfiak kezdek zavaróan hangoskodni. Sör mellé kísérőnek a whisky nem sokáig marad hatástalan. Amikor az első nótát elordítozták, a két asszony szépen fölkerekedett. Vitték a kacsát is, megsütötték, aztán jóízűen megettek belőle annyit, amennyit bírtak. Nem sokkal később a felszolgálónő is távozott, de még sok whisky lefolyt utána a férfiak torkán, mire elcsöndesedett a színtér.
Mary Mrs. Pankwellnél aludt a kanapén – akiről megtudta, hogy Alice, és össze is tegeződtek. Másnap kissé félénken osont haza. Direkt felvállalt egy túlórát. Sejtette, hogy John tartogat a számára egy hosszú és ledorongoló szónoklatot. Persze csodálkozik majd, hogy három év hallgatás után Marynek is lesz hozzáfűznivalója a dolgokhoz – mert az asszony elhatározta, hogy nem tűr tovább, és John csak ezen fog igazán meglepődni...
 Óvatosan kinyitotta az ajtót, belesett, csak aztán mert belépni a csöndes előszobába. De azonnal el is szégyellte magát. Miféle nyúl természet szorult őbelé, hogy nem meri vállalni a tetteiért a felelősséget! Mary kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet. Energikusan felakasztotta a kabátját a fogasra, levette a kalapját, leellenőrizte a frizuráját és határozottan benyitott a szobába. John, ahogy számított rá, az újságolvasó foteljában ült, de nem a házi ruhájában, hanem öltönyben, kicsípve. Az asztalon, előtte, hatalmas csokor vörös rózsa trónolt és egy csillogó papírba csomagolt, méretes doboz. Ahogy meglátta Maryt, felpattant.
 – Drágám! Elmondhatatlanul hálás vagyok neked!! Csodálatosan sikerült a tegnap este Mr. Kimmel! Honnan tudtad, hogy jobb, ha távol maradsz, és ránk hagyod a dolgot? Egyszerűen fantasztikus voltál!
 Mary a meglepetéstől nyikkanni sem tudott. John a kezébe nyomta az ajándékát. Hát, ennyit a rabszolgalázadásról...

Fedina Lídia

Simon boldog családapaként és boldogtalan férjként élte életét. Minden alkalommal, amikor cseperedő kamaszfiaira gondolt, elégedett vigyor jelent meg az arcán. A srácok kitűnő tanulók voltak, bizonyítványukban alig fért el a sok dicséret.
 – Sebi hét tárgyból lett kiemelve. Egyedül Réka ért el jobb eredményt nála, ő nyolcat kapott – adta át a kis kék könyvecskét Szaláncziné, az osztályfőnök.
 Simon nem tudta eldönteni, vajon a tanárnő hangjának finom remegése apró szemrehányást jelez-e, vagy csak arról van szó, hogy a pedagógus unta már az évzárót, és szeretett volna minél hamarabb lelépni a szüleitől örökölt balatoni nyaralójába.
 – Értettem! Ezt nem ússza meg szárazon az a semmirekellő, büdös kölök! Egész nyáron kukoricán fog térdepelni, és közben az Éjjel vajat köpültemet énekli. Jövőre minden tárgyból meglesz a dicséret! – Mindketten felnevettek.
 Szívesen vett részt fiai évzáróján. Amíg iskolába járt, a sajátjait ki nem állhatta. Az ünnepélyes aktust a nyári szünet egy napjának elpazarlásaként, a kényelmetlen úttörő-egyenruha magára erőltetéseként élte meg.
 Amikor felolvasták a kitűnő tanulók nevét, meghatottan nyugtatta tekintetét az igazgatóval parolázó fiain. Ilyenkor kárpótolva érezte magát az egész éves megpróbáltatásokért. A szundikálás helyett matekpéldákkal töltött vasárnap délutánokért. A hajnali kelésekért, hogy elvigye Gézut a reggeli gitárórára. A késői hazaérkezésekért, hogy el tudja hozni Sebit az esti fociedzésről.
 A szombati meccseket nagyon szerette. Bár fia csak a helyi negyedosztályú kölyökcsapatban játszott, a mérkőzéseken – a többi szülőhöz hasonlóan – úgy tombolt, és szidta a bírót, mintha a BL főtáblájára jutás lenne a tét. Az intenzív szurkolás a játékvezetőknek is feltűnt, gyakran figyelmeztették, hogy futballfaterként sem kéne elveszítenie emberi méltóságát.

Kívülről nézve a házassága is tökéletesnek látszott. Már húsz éve élt együtt Emesével, kisebb veszekedéseket leszámítva soha nem volt közöttük probléma. Az asszony rutinosan vezette a háztartást, így Simon minden idejét – amelyet nem a gyerekek menedzselésével töltött – a vállalkozás vezetésére fordíthatta. A napi rutinfeladatokkal, a mosással, a takarítással vagy a gázszerelő házhoz könyörgésével nem kellett foglalkoznia.
 Anyagilag is jól álltak. A kétszintes családi ház, a prémium kategóriás autó és a hosszú tengerparti nyaralás régóta részét képezte életüknek.
 Sok feleséggel ellentétben, Emese sohasem rendezett jelenetet, ha férje a barátaival töltött egy-egy estét. A kötelező üzleti vacsorákra is szívesen elkísérte párját. Simon büszke volt rá, hogy neje a szülések után sem engedte el magát, megőrizte vékony, kislányos alkatát. Élvezte vacsorapartnerei sóvár pillantásait.

Csak a szex, a szenvedélyes szex volt, ami nagyon hiányzott neki.
 Kapcsolatuk kezdetén az egész hétvégét az ágyban töltötték. Simon még nem indította el saját vállalkozását, területi képviselőként dolgozott egy multinál. Hétközben a cég vidéki kirendeltségeit járta, így csak szombat-vasárnap tudtak találkozni. Ezt az időt viszont alaposan kihasználták, a sarki drogéria pénztárosa elismerő pillantással nézett a férfire, amikor beütötte a gépbe a két doboz tizenkettes csomagolású óvszert.
 – Nemcsak végigpróbáltuk, de ki is bővítettük a Káma Szútra pózkészletét! – gondolt vissza erre az időszakra.
 Hamar összeházasodtak. Az esküvőt követően lanyhult az együttlétek intenzitása. Már csak heti egy dobozt vásárolt a drogériában, igaz, a pénztáros még mindig előre köszönt neki. A visszaesésben az is közrejátszott, hogy Simont előléptették regionális igazgatónak, többé nem kellett vidékre járnia, így az egész hetet együtt töltötték.
 Két év múlva megszületett Sebestyén. Amikor a férfi először rakta fel a nagy csomag pelenkát, popsitörlőt és babakrémet a szalagra, a pénztáros együttérző arccal nézett rá.
 Hónapokig minden pillanatukat a gyerek ellátása kötötte le. Folyamatosan pelenkáztak, etettek, altattak, a szexre egyikőjük sem gondolt. Boldogok voltak, ha nagy ritkán végig tudták aludni az éjszakát.
 Ahogy telt-múlt az idő, lassan belejöttek a baba körüli teendőkbe. A pelenkázás egyre könnyebben ment, olyan is előfordult, hogy Emese fél perc alatt, a takarót a babakocsiról le sem véve cserélte ki a bébibugyit. Nemsokára megszületett Gézu is, akinél már rutinos szülők voltak.
 Hiába lett volna több idejük egymásra, a szenvedély elillant. Hetente-kéthetente ugyan együtt voltak, de inkább csak Simon unszolására. Az asszony folyamatosan fáradtságra hivatkozott. Az akrobatikusabb pózok elmaradtak, nehogy a zajra felébredjenek a gyerekek. Lassacskán a házaséletük szánalmas maszatolássá silányult. Emese csak hosszas könyörgés vagy duzzogás után adta be a derekát, és csakis azt. Minden más fúj és undorító volt számára. Ha letudta a házastársi kötelességét, hetekig szó sem lehetett ismétlésről.
 – Múltkor már megkaptad az adagodat! – rázta le a férjét.
 A drogériában már csak a hármas csomagot emelte le a polcról, azt is egyre ritkábban. A kasszánál kerülte a pénztáros szánakozó tekintetét.

Simon lassan beletörődött a helyzetbe. Pontosabban, nem látott belőle kiutat. Öregnek érezte már magát ahhoz, hogy mindent felrúgva új életet kezdjen. Még a gondolatot sem tudta elviselni, hogy esténként ne ő takarja be a gyerekeket.
 A vágy viszont erősen dolgozott benne. Ilyenkor az internet segítségével felidézte „kamaszkorunk legszebb nyarát”, de az csak tűzoltásnak volt jó.
 Egy időben szorgalmasan nézegette a testi szabadfoglalkozású vállalkozók egyre részletesebb promóciós anyagait, de félt, hogy összeszed valami betegséget. Amikor egyre általánosabbá vált, hogy – az éttermekhez, szállodákhoz hasonlóan – a szexmunkásokat is értékelni lehet, a hirdetéseknél található beszámolók hosszú sora végképp elvette a kedvét ettől a megoldástól.
 Munkája révén sok helyen megfordult, sok nővel találkozott, volt alkalma ismerkedni. Időnként egy-egy csinosabb üzleti partnerét meghívta ebédelni. A hivatalos megbeszélnivalókat gyorsan letudta, majd óvatos flörtölésbe kezdett. Hamar kiderült, hogy azok a hölgyek, akik hajlandók lettek volna túllépni az üzleti kapcsolat keretein, vagy reménytelenül beleszinglisedtek a karrierépítésbe, és az utolsó férjhez menési lehetőséget próbálták elcsípni, vagy elvált asszonyok voltak, akik elhasznált párjukat próbálták pótolni. Hozzá hasonló, a stabil, de szenvedélymentes házasságból kikacsintani vágyó alkalmi partnert nem talált.

Lassan feltűnt neki, hogy éjszakánként egyre gyakrabban kell meglátogatnia a kishelyiséget. Eleinte azt hitte, hogy csak felfázott, de a probléma nem múlt el magától, ezért felkeresett egy urológust. A doki közölte, hogy kezdődő prosztataproblémája van. Egyelőre műtét nem szükséges, de oda kell rá figyelni. Gyógyszereket is írt fel.
Simon hazaérve megnézte, mit írnak a neten a betegségéről. Rémülten látta, hogy a prosztatagondok idővel impotenciához vezetnek. Átfutott az agyán, hogy most már muszáj tennie valamit, ki tudja, meddig lesz még képes rá! Titokban beadatta az összes elérhető, nemi betegségek elleni védőoltást. Közben gyűjtötte a bátorságot, hogy felkeressen egy szolgáltatót. Ám egyre csak halogatta a hívást.
 A szokásos heti sörözés alkalmával András, a társaság legrégebb óta házas tagja érdekes történet adott elő.
 – Képzeljétek, múltkor milyen bulin voltam! Egy panziótulajdonos szervezi, hogy szezonon kívül is legyen némi forgalma. Összejön egy csomó kiéhezett férj illetve elhanyagolt feleség, és szépen levezetik egymással a felgyülemlett fölös energiáikat. A dologban az a csavar, hogy érkezéskor mindenki kap egy vékony, testhezálló ruhát, amely csak a releváns helyeken van kivágva. Még egy szabály van, az együttlét alatt tilos beszélgetni! Aki megszólal, azt azonnal kidobják. – Mesélte lelkesen.
 – Ettől nemcsak izgalmasabb az este, hanem – kacsintott a társaság nős tagjaira – gyakorlatilag lebukásmentes is. Igaz, egy-egy alkalom elég drága, de így valóban csak a célközönség megy oda. Harminc alatt a nőket sem engedik be. Nincs sehol meghirdetve, mindjárt körbeküldöm a telefonszámot, ahol be lehet jelentkezni.
 Másnap felhívta a kapott számot. Kellemes hangú hölgy vette fel. Elmondta, hogy ez egy legális társkeresési lehetőség, amelyhez szállást is biztosítanak. Részletesen elmagyarázta a szabályokat. Simon bejelentkezett a következő alkalomra. A beszélgetés végeztével olyan érzése támadt, mintha asztalt foglalt volna egy elegáns étterembe.
 Emese egy szót sem szólt, amikor bejelentette, hogy péntek este nem lesz otthon, András születésnapját fogják megünnepelni a fiúkkal.

Már kora reggel izgatott volt, alig tudott odafigyelni a munkájára. Csak bámulta a monitort, gondolati máshol jártak.
Szerencsére, aznap nem volt fontos megbeszélése, csak egy reklámtárgyakat forgalmazó cég képviselője jelentkezett be hozzá. Szórakozottan hallgatta, hogy a kristályos csecsebecsék mennyire népszerűek a hölgyek körében. Az ügynök kihangsúlyozta, hogy a kínált termékeken most apró, szívecske alakú kövek ölelik körbe a cégnév helyét. Nincs is ennél figyelemfelhívóbb promóciós ajándék!
 Simon nem volt ebben annyira biztos, de udvariasan végighallgatta a kiselőadást. Amikor felálltak a tárgyalóasztaltól, automatikus mozdulattal zsebre vágta a mintaként otthagyott rózsaszín kulcstartót.
 Munka után beugrott a drogériába. A tizenkettes csomagot túlzásnak érezte, de a hármasból két dobozt is betett a kosárba. Új volt a pénztáros, a fizetés mindenféle nonverbális kommunikáció nélkül zajlott.
 A helyszínen egy kedves hoszteszlány várta, aki bevezette az öltözőfülkéjébe. Lezuhanyozott, felvette a testhezálló ruhát. A kámzsaszerű fejrész csak a szájrésznél volt kivágva, ezért kissé homályosan látta a hosszúkás, szűk helyiség berendezési tárgyait.
 A fülke hátsó fala üvegből készült. A hosztesz elmagyarázta, hogy amikor a fény kigyullad, látni fogják egymást a túloldalon álló hölggyel. Ha tetszik a partner, akkor a zöld, ha nem, a piros gombot kell megnyomnia. Amennyiben a másik oldalon is a zöld fény gyullad fel, akkor a fal kinyílik, mindketten átmehetnek a két fülke közti szobába.
 Felvillant a lámpa, a félhomályban egy vékony, kismellű nő alakja rajzolódott ki. Emesére emlékeztette, ezért habozás nélkül megnyomta a zöld gombot. Izgatottan várakozott. Néhány másodperc múlva a túloldalon is zöld jelzés jelent meg, az üveglapok lassan felemelkedtek. Mohón estek egymásnak. A ruha által szabadon hagyott testrészeikkel mélyrehatóan feltérképezték egymás szabadon hagyott testrészeit. Azt is, amit Simon a feleséségének szóba sem mert hozni.
 Gyorsan eltelt az este. A férfi elégedetten nyugtázta, hogy mindkét doboz kiürült. A szabályok ismertetésekor nyomatékosan felhívták rá a figyelmét, hogy tilos telefonszámot vagy más elérhetőséget cserélni, de szeretett volna adni valamit a nőnek, ami erre az éjszakára emlékezteti.
 Eszébe jutott a kristályos kulcstartó. Visszament a fülkéjébe, majd a búcsúcsók közben partnere kezébe nyomta a rózsaszín csecsebecsét.
 Miután a nők elmentek, a férfiaknak egy órát még maradniuk kellett, nehogy valaki a panzión kívül összetalálkozzon alkalmi partnerével. Hazafelé beült egy bárba, és lehajtott néhány pohár sört, hogy megőrizze a születésnapi sztori hitelességét.
 A házban a bejárati ajtó csak felül volt bezárva. A keresztpántban ott pihent Emese kulcscsomója. Nem akarta felébreszteni a családot, ezért nem oltotta fel a villanyt, sötétben fordította el a kulcsokat a zárban. Lezuhanyozott, és lefeküdt békésen alvó felesége mellé. Boldogan szenderült álomba, az idejét sem tudta, mikor érezte utoljára ilyen jól magát.
 Végigaludta az éjszakát, reggel kipihenten ébredt. A többiek még nem keltek fel, ezért elhatározta, sétál egyet. Ahogy a keresztpántot nyitotta, a napfény megcsillant a kulcstartón. Érdeklődve vette ki a zárból. Rózsaszín, kristályokkal kirakott téglalapot tartott a kezében. A két szívecske alakú kő között ott virított a felirat: AZ ÖN CÉGÉNEK A NEVE.

Faludi Zsolt

Zsófi hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett Ákosra, miután a kiürült borospoharat az asztalra tette. Negyedik randevú – gondolta a lány kissé mámorosan. A múltkori szenvedélyes csókolózás búcsúzáskor feltüzelte a vágyát, remélte, ma már tovább lépnek. A fiú mintha olvasott volna a gondolataiban, megszólalt:
 – Itt lakom a közelben, esetleg…?
 – Igen – mondta Zsófi meg sem várva a kérdés végét.
 A lánynak vissza kellett fognia magát, le ne teperje a félénk fiút, miután beléptek a lakásba. Ákos hellyel kínálta a lányt, és kiment a konyhába. Egy üveg borral tért vissza.
 – Nem volt kedvem poharakat keresni, Cicám – mondta. Zsófi furcsállta ezt a megnyilvánulást, mivel a fiú eddig nagyon udvarias, gáláns volt, és sosem hívta Cicámnak. Ákos átvette az irányítást, hasonló stílusban folytatta:
 – Vedd le a kardigánod, látni akarom az egész dekoltázsodat! A cipőt is dobd le, úgy könnyebb lesz átfonnod a lábaiddal!
 Zsófi felemásan érezte magát: egyfelől nem ilyennek ismerte eddig Ákost, másfelől becsípett állapotában nagyon is izgatta a helyzet. A fiú kiment a konyhába egy újabb üveg borért. Pár korty után csókolózni kezdtek, és a hálószoba felé vették az irányt. Ákos kézen fogva vezette be a lányt, gyengéden vette le a ruháit. A szeretkezés lassú és érzelmes volt, Zsófi nem is értette, hogy tud valaki egyszerre ilyen macsós és figyelmes lenni.
 Másnap reggel a lány még félálomban kopogást hallott.
 – Azt hittem egyedül élsz – nézett kérdőn Ákosra. Az ajtó kinyílt, és a fiú szakasztott mása állt az ajtóban, kezében egy tálcán három csésze kávéval és néhány szendviccsel.
 – Nem véletlenül hoztam szendvicseket! – Kacsintott a „macsó Ákos” a párra, és beugrott hozzájuk az ágyba.

Kerekesné Tóth Boglárka