Barátunk fejében kigyulladt a fény, helyesebben a szikrák aprócska jelei mutatkoztak koponyája eldugott szegletében. Elhatározta: a mai naptól 360 fokban változtatja meg az életét. Vagyis 180 fokban, és majd lesz a szikrából tűz. Tudta, ettől a minutumtól kezdve bepótol mindent. Számvetést készített, egy kissé megkopott papírlapra kacska betűkkel felírta, milyen döntéseket kell haladéktalanul meghoznia.
 Először is meg kell tanulnia főzni. Az ihletet egy főzőműsorból merítette, ahol a különféle celebek – vagy ki a fenék – főznek, és sok pénzt keresnek. Ő is tele volt lóvéval, levegőt árusított, és tudta, mikor hová kell dörgölni keszeg hátsóját, meg a nyelve méretére sem panaszkodhatott, és használta is gyakran. De ő még híresebb és irigyeltebb akart lenni. A sztárság gondolatát egy időre sutba vágta. Eddig öt csillagos étteremben lakmározott, ha úri kedve úgy kívánta. Néha gyorskaját evett, vagy pizzát rendelt a futártól. Egy időre ezen a szokásán változtatni fog.
 A bevásárlás előtt bekapcsolta a televíziót. Nem kellett szemüveg se hozzá, hiszen akkora a képernyő, mint egy ajtó, mert ő megteheti. Irigykednek is miatta. A kép néha vibrált. Nem érdekelte. Meggyőződése volt, hogy a méret a lényeg. Már majdnem beszunnyadt, hiszen a semmittevés a legfárasztóbb dolog a világon.
 A tévéből kiszűrődő rég nem hallott szó hallatán kipattant a szeme. Korona. Micsoda csoda, hiszen királyság már nincsen, köztársaság van, vagy mi a fene! Vagy megkoronáztak valakit? Ő már azon se csodálkozna.
 Szélesre tárta tányér alakú füleit: bezárásokról, maszkokról, karanténról, önfegyelemről papoltak az éterben. Akkor megnyugodott, mégse változott az államforma, marad minden a régiben. Percek után esett le nála a tantusz. Vírus van. Nehezen értette meg a közlendőket, hiszen mostanában sem kellett a szürkeállományát latba vetnie. Miután az összes csatornán erről beszéltek, megijedt, majd belegondolt, mi történik vele, ha nem lesz mit ennie. Mind meghalunk, gondolta. Mondjuk ez csöppet sem érdekelte, csak ő maga.
 Percek alatt elhatározta: több hónapnyi vagy évnyi élelmiszert halmoz fel. Két legyet üt egy csapásra. Egyrészt nem fog éhezni, másrészt megtanul főzni, s akkor talán főzőműsorban is szerepelhet. És külön csatornája lesz a tuttyobon, vagy hogy a frászba kell kiejteni.
 Puccos, márkás gönceit magára kapta, és a mélygarázsába sietett. Miután a távkapcsolóval vezérelt ajtó kinyílt, a verdáira nézve kissé bepánikolt. Lopás nem történt, meg volt mind a tíz, csak a választás esett nehezére. Végül a limó örülhetett, hiszen egy fél bolt is belefér, meg jó sokan meg is fogják nézni. Szélsebesen a legközelebbi hipermarket felé vette az irányt.
 Döbbenten tapasztalta, hogy az áruházlánc polcai üresen tátonganak. Feltette a kérdést magában, vajon az ideiglenes kínálat hiánya több üzletben is dübörög? Pár perc ácsorgás után rá kellett döbbennie: a vásárlási láz nem ismer határokat, tömegesen viszik a különféle élelmiszereket.
 Feltette a kérdést: a józan ész, mint tényező, milyen mértékben van jelen a „tonnaszámra” felhalmozóknál? Ők biztos tudnak valamit, amit ő nem, így amit látott, azt a hatalmas bevásárlókosarába tette. Mikor a pultnál egy nagy hasú nő kicsi gyerekével pont azt a csokoládét választotta, amit ő akart, meglökte a hölgyet, és méltatlankodott, hogy miért nem lehet az óbégató gyereket megnevelni.
 Nem értette, az árufeltöltők miért lótnak-futnak. Nem fogta fel: azért, hogy a raktárban rendelkezésre álló árukészlet a kedves vásárló számára elérhető legyen. Kifogásolta, hogy az őszinte mosolyt miért a kényszeredett váltja fel. Tizenhat órát dolgoznak. Igazi balekok. Bezzeg ő! Morfondírozott magában. Az sem érdekelte, hogy meg kell felelniük az áruház vezetőinek, a vevőnek, akik sokszor rajtuk kérik számon, miért vágnak „pofát”, ha a kedves vevő féltonnányi lisztet akar hazavinni a garzonba. Azt sem értette, miért lett ideges a húspultnál dolgozó, mikor egy vásárló felelősségre vonta, amiért hiányzik a tampon a pultról. Ezek a vérzivataros idők!
 Nem is beszélve a „bunkó pénztárosról”, aki még csak nyolc órája – ráadásul ülve, gumikesztyűben, mintha kolerások lennének – szolgálja ki a kedves vevőt, akinek a tüsszögésére papírzsebkendőt ajánl, mint az oviban. Barátunk önbecsülését kompenzálva, áldozatszerepbe bújva bunkózta le a nőt.
 Örömittasan tolta ki a bevásárlókocsiját. Közben dühöngött, miért engedte a személyzetet szabadságra. Hiába, ő egy igazi „nagylelkű úr”, egy évben két napra elengedi a pórnépet.
 Miközben zihálva tette a csomagtartóba az „ólomsúlyú” lisztet és a többi élelmiszert, eszébe jutott a másik létfontosságú teendő, az orvos.
 Pár hónapja észrevette magán, hogy az agyának a központi helye nincs teljesen rendben. Reggelente fél hatot jelez a szerszám, és riasztáskor is ritkán emelkedik az ég felé. Inkább hajladozik. Bele sem mert gondolni, mekkora szégyenben lehet, ha este nyolc óráig nem tesz semmit.
 Megnyugodott, mikor nemrégiben az egykori cipész, most egy befolyásos üzletember – egy pénznyelő automatákat gyártó cég vezérigazgatója – a következőket mesélte el. Egy puccos, hírhedt, ahogy mostanában szokták mondani, befolyásos emberek számára rendezett partin volt jelenése.
 Az egyik kopaszodó, görnyedt hátú, gyepszőnyeget gyártó cég „vezíre” dubbonyos, vagy hogy a frászban kell mondani, szilikonos tüdejű lányokról mesélt történeteket. Ők azok, akik elsősorban anatómiai oktatásokat végeznek kis ellentételezésért. Érthető, hiszen nem szociális dolgozók.
 Nem ők viselik a „Nálam csak a pénz nem számít!” feliratú pólókat. Barátunk elkérte az önkéntesek telefonszámát, megbeszélte a tüdősökkel, hogy a mai nap este várja őket szerény ötszáz négyzetméteres házacskájában. Tudta, milyen cserfesek az ilyenféle hölgyek, nem akarta, hogy besüljön, hiszen hamar elterjed az urak között, és akkor jelentősen csökken a presztízse, vagy hogyan szokták mondani.
 Uccu neki, felkereste a maszek orvosi rendelőt, ahol bizonyos honoráriumért hallgatnak, mint a sír, és hatékony módszert ajánlanak a „központi agyának” gyógyulásáért. Csöngetett, pár perc után egy szkafanderes alak sietett kaput nyitni. Barátunk majdnem elájult a látványtól, de a búra alól ismerős hangot hallott. Akkor jó helyen van, nyugtatta magát. Nem tévesztette el a házszámot.
 Kissé félve, de követte a dokit, aki a székre leültetve elmagyarázta az óvintézkedések okait. Már megint ez a korona. Hülyeség, ámítás, agyjátszás, de nem mert ellentmondani, mert tudta, ő segíthet abban, hogy az este folyamán delet mutasson a vekkere. Felírta az elemet, helyesebben a kék pirulák receptjeit a kezébe nyomta. A sajátját másért tartotta, majd elmagyarázta, hol találja a legközelebbi gyógyszertárat.
 Barátunk megköszönve a sürgősségi ellátást, bevonszolta magát a limóba, és elment a doki által ajánlott patikába. Megdöbbent a kígyózó sorokon. Mikor elmagyarázták neki, hogy csak egy ember tartózkodhat a helyiségben, irdatlan káromkodásba kezdett. Nem tartott az elégedetlenkedése fél percnél tovább, mert egy két méter magas, kopasz, szekrényméretű, láthatóan beteg gyermekét karjában tartó férfi a szabad kezével az égbe emelte. Barátunk próbálta fenyegetések közepette fitogtatni, milyen rangú emberrel áll szemben.
 Nem járt sikerrel, a gyermekét vigasztaló csak annyit szólt: „Nem érdekel, ki vagy, de ha nem fogod be a lepcsest, véged!” Hamar befejezte, s pár másodperc elteltével barátunk orra a betonnal beszélgetett. Az atrocitás után a „kopasz” előre engedte a láthatóan betegeskedő várandós nőt.
 Barátunk kissé visszafogottabban kivárta a sorát, kiváltotta a receptet, majd kissé ziláltan a több tízmilliós kocsiján hazafelé vette az irányt. Alig várta, hogy minél hamarabb bevegye a csodaszert, és várja a dubbilinyi lányokat. Ráfért a jól megérdemelt pihenés. De a szórakozás előtt pár percet dolgoznia is kellett. Hiszen ő megtehette, hogy élete végéig milliókat keressen a semmiért. Hülye lett volna kevés pénzért melózni, mint a pórnép.
 „Szerény” lakjához érkezett, a kocsit direkt nem tette a garázsba a többi kilenc mellé. Legalább a lányok tudni fogják, milyen megtiszteltetés éri őket, hogy rajta is fognak dolgozni.
 Bőrfoteljébe kényelmesen beleült, bekapcsolta a számítógépét. A hírek láttán a szívéhez kapott, nem akarta elhinni: mindennek vége. Megtudta, hogy már nem lehet pénzért árulni a levegőt. Gyorsan felhívta az egyik oxigénért felelős biztost, aki csak annyit hebegett: „Igen, barátom, tönkrementünk. A vírus nem rang, kapcsolat, pénz alapján válogat. Az mindenható, az emberek nem. Egyedül maradtunk.”

Kulcsár Péter