– Ugye, nem így akarod fogadni a vendéget, drágám?
 John lépett be a konyhába. Csak úgy illatozott, üde volt és elegáns, a legjobb öltönyében, méregdrága ingben, mint egy parfümreklám. És Mary kócosan, munkaruhában, idegesen, smink nélkül, izzadtan gyűlölte ezért. Kezdett már elege lenni abból, hogy John ötpercenként beszalad és közli vele, milyen rettenetesen fontos ember ez a Mr. Kim, és mennyi minden múlik ezen a találkozón. Azért hívta ide az otthonukba, hogy a reménybeli fontos üzletfél érezze a családi légkört, az otthon melegét és a többi, és a többi.
 John utasításaiban szerepelt, hogy Mary legyen engedelmes feleség, de vonzó, csinos nő és jó háziasszony is egyben – ezért kell saját kezűleg elkészítenie a főfogást. És az istenért, nehogy fáradtnak mutassa magát!
 Amikor John végre kilibegett a konyhából, Mary dühösen csapta be az evőeszközös fiókot. Mit érdekli Johnt, hogy Mary ma hétre ment a munkahelyére, délután pedig, amióta négykor – dacolva a kolléganők rosszalló pillantásával – elszabadult, ezen a találkozón dolgozik! Már két napja megrendelte a Mayburynél a virágokat és a dekorációt. Úristen, hol lehetnek?! Fél hatra ígérték! A hidegtálat és a süteményeket fél hétre hozzák, de a felszolgálónőnek már itt kellene lennie! A Johnsson és fia ügynökségnél esküdöztek, hogy a legmegbízhatóbb emberük. Hogy ez mibe kerül, arra még gondolni is rossz, de az biztos, hogy Mary nem csak a kis nyári kosztümről mondhat le!
 A grillsütő váratlanul sípolni kezdett. Mary érezte, hogy felszökik a vérnyomása. Nem romolhat el éppen most, hiszen éppen csak betette a kacsát! Az igaz, hogy hónapok óta vacakol, de hogy éppen most! Szemügyre vette a sütőt, és a diagnózis egészen lehangoló volt. Percek óta csak imitálta a működést a nyavalyás! És hogy sípol! Ki kell húzni, csak akkor hagyja abba. Az az egy biztos: a fütyülője jó. De azt ugyan várhatja, hogy működni kezdjen!
Atyavilág, negyed hét! Beletörölte a kezét a kötényébe. Nyolckor megérkezik az átkozott Mr. Kim!
 „Váratlan meglepetésként” John lépett be a konyhába, és némi nyugtalansággal tekintett körbe:
 – Minden rendben, szívem? Tudod, hogy Mr. Kim...
 Hála az égnek megszólalt a csengő, különben Marynek megint végig kellett volna hallgatnia, milyen fontos ez az este, és John – Isten a megmondhatója hányadszor – elismételte volna az utasításait mindenre kiterjedő részletességgel. John elvárta, hogy Mary érdeklődéssel figyeljen a mondandójára, természetesen mozdulatlanul, mert nem illik tevékenykedni, miközben beszél – nem törődve azzal, hogy közben fogynak az értékes percek, és még semmi sincs készen! De ezt most megúszta. Akárki is csöngetett, Mary imádta azért a kis mozdulatért, amivel megnyomta a gombot. Vagy a dekoratőr, vagy a felszolgálónő, vagy a hidegtálak és a sütemény... más variáció nincs. Mary legbűbájosabb mosolyával nézett Johnra:
 – Kinyitnád az ajtót, drágám?
 – Én? – kérdezte John megütközve. – Azt sem tudom, kit rendeltél ide! És még föl kell tennem a mandzsettagombjaimat!
 Mary uralkodott magán. Szó nélkül kisietett. „Szegény” John! Direkt erre az alkalomra vett magának egy olyan inget, amit mandzsettagombokkal lehet viselni, és most föl kell vennie ezeket. Marynek, ugye, meg nincs más dolga, csak valahogy megsütni a kacsát (időre!), elrendezni a terítést, eligazítani a felszolgálólányt, fogadni a hidegtálakat és a süteményt. Semmiség az egész. Ja, és valahogy ki is kell néznie, mire az átkozott vendég megérkezik! Igazán semmiség.
 Kinyitotta az ajtót, és úgy érezte elájul. Mrs. Pankwell nem tartozott azok közé az emberek közé, akinek a társaságára vágyott. Most mégis ott állt a folyosón egy elképesztően koszos, munkásruhás fickóval, és ellenségesen nézett rá. Mary egyszerűen nem kapott levegőt.
 – Drága Mrs. Champ – csicseregte az öregasszony elfojtott haraggal. – Sajnos az a helyzet, hogy csőtörés van valahol a maguk vécéje és az enyém közt, és ázom!
 Úgy mondta ezt az „ázomot”, mint egy iszonyatos bűnt. Ugyanekkor John jelent meg Mary háta mögött.
 – Hol vannak a mandzsettagombjaim, drágám? Három párat vettem, és csak egy van a fiókban... Ah, látom, megjöttek a takarítók! Nem vagy egy kicsit megkésve, drágám?
 – A takarítás még odébb van, uram...
 Mrs. Pankwell hangja élesen csattant, de Mary rákacsintott, és ujját a szája elé téve csöndre intette. Az öregasszony ezen annyira meglepődött, hogy elhallgatott.
 – Jöjjenek már be! Mit állnak ott?! – szólt rájuk John türelmetlenül. – Drágám, a...
 – Tudom, a mandzsettagombok. Mindjárt adom. De, John! – Mary rémületet tettetve felkiáltott. – Csak nem akarod ezt a cipőt viselni?!
 John döbbenten meredt a lábára, de Mary már tuszkolta is a garderobe felé.
 – Vedd fel a fekete lakkot, az a legelegánsabb, és egy ilyen fontos eseményre... – Maryből ömlött a szó. Visszazúdította Johnra összes eddigi prédikációját, aztán becsukta mögötte a szobaajtót, és elszántan ránézett Mrs. Pankwellre.
 – Ott a vécé. Menjen csak a szerelője és csinálja meg. A költségeken természetesen megosztozunk. Ön pedig, kérem, fogadjon el egy csésze teát!
 Mrs. Pankwell csodálkozva nézett a fiatalasszonyra.
 – Mi történt magával, kedvesem?
 Mary elmosolyodott. Hát ennyire látszik? Egyszerű, ami történt. Rabszolgalázadás van. Szolgálja ki John a vendégét, ha annyira fontos neki, mert Marynek egyáltalán nem az. Neki most az a dolga, hogy megcsináltatja a csőtörést, elteázik a szomszédasszonnyal, esetleg megtesz annyit Johnnak, hogy átveszi a megérkező élelmiszereket, és kész.
 – Éppen a minap gondoltam arra, hogy tulajdonképpen nem is ismerem a szomszédaimat, önt sem, Mrs. Pankwell... – mondta Mary könnyedén.
 Az öregasszony bólintott, de ekkor megszólalt a csengő. Várakozva nézett Maryre, de az kedvesen rámosolygott, és föltette a teavizet. Ismét megszólalt a csengő, most hosszabban, türelmetlenül.
 – Csöngetnek... – jegyezte meg Mrs. Pankwell.
 Mary bólintott:
 – Hallom.
 – És nem kellene kinyitni?
 John hangja harsogott át az előszobán:
 – Mary, csöngettek!
 Mary kivette a teásdobozt a szekrényből, és a tartalmát odakínálta a szomszédasszonynak:
 – Melyiket parancsolja?
 – Mary! Csöngettek!
 Újra megszólalt a csengő, de Mary el volt foglalva a teáskészlettel. Mrs. Pankwell szolgálatkészen felállt.
 – Kinyissam?
 – Isten ments! – szólt rá Mary határozottan. – Majd John kinyitja, elvégre ő vár vendéget. Egyébként sincs már dolga. Mi meg el vagyunk foglalva, miért dobáljuk el kezünket-lábunkat, hogy kiszolgáljuk, nem igaz?
 Mrs. Pankwellnek egy pillanatra tátva maradt a szája a csodálkozástól, aztán hevesen rábólintott.
 – Milyen igaza van! El se hiszi, kedvesem, mennyivel jobb sorom van most, hogy szegény Alfrédom... – a zsebkendőjéért nyúlt, hogy előadja a szokásos elérzékenyülés jelenetet, de hirtelen ráébredt, hogy ez nem igazán egyeztethető össze a mondókájával. Így csak megigazította a szoknyáját, és rendületlenül folytatta. – Szóval, amióta egyedül vagyok, csak azóta látom, milyen komisz rabszolgahajcsár volt az én sze... („szegény Alfrédom, Isten nyugtassa, áldott jó ember volt”-ból csak ennyi maradt:) férjem.
 Mary együttérzően bólintott.
 – Én nem fogom kivárni, amíg meghal, és mi van, ha túlél? Nem kockáztatok! Változtatok, mégpedig most! Nincs több rabszolgaság!
 Még egy erős csöngetés. A küldönc, úgy látszik, nekitámaszkodott a csengőgombnak. Ugyanakkor John jelent meg a konyhaajtóban.
 – Mi van?! Miért nem nyitod ki!!
 – Én nem várok senkit, és egyébként is, vendégem van.
 Mary angyalian, de rettentő elszántan mosolygott, amitől John egészen megzavarodott. Topogott egy kicsit, de az a valaki odakint már nagyon türelmetlen lehetett, mert ütni kezdte az ajtót. John ekkor nekilódult, és beengedte a jövevényt. A küldönc szemrehányóan pislogott rá.
 – Már azt hittem, nincsenek itthon.
 – De, izé... itthon vagyunk...csak a...
 – Meghoztam a hidegtálat meg a süteményeket – két terjedelmes papírdobozra mutatott a lába mellett a földön. John felé nyújtott egy papírlapot. – Itt a szállítólevél, ami egyben a számla. Bankkártyás fizetés lesz, ugye?
 Ugyanakkor egy fekete kosztümös nő jelent meg a lépcsőházban.
 – A Johnsson és fia ügynökség küldött. Maguk rendeltek felszolgálót?
 John a konyha felé pislogott, de Marynek nem akaródzott kidugnia onnan az orrát.
 – Mary, izé...
 – Tessék a számla.
 A küldönc sürgetően nézett Johnra, láthatóan el volt szánva arra, hogy ha kell, kiveri ebből az értetlenkedő pasasból a szállítási díjat. John kezdett összezavarodni.
 – Ezt a feleségem szokta... Jönnél, drágám?!
 Mary összerezzent a konyhában, és ösztönösen az ajtó felé mozdult, de Mrs. Pankwell megragadta a karját.
 – Máris visszatér a láncaihoz, Mrs. Champ?!
 Mary gyorsan leült az egyik székre, és kínosan elvigyorodott.
 – Csak a megszokás...
 – Jó helyen járok, kérem? Maguk kértek felszolgálót?
 Johnnak végre be kellett látnia, hogy ezúttal nem számíthat Maryre.
 – I...izé, igen. Mi, hát! Megtenné, hogy... szóval átvenné ezeket a... micsodákat az úrtól…? – kérte a felszolgálónőt.
 – Természetesen, uram.
 – Na, akkor rendezhetjük a számlát is végre? – kérdezte a küldönc türelmetlenül.
 – Ho...hogyne... i... itt a kártyám...
 – Írja be a kódját! … Rendben is van. Viszlát!
 A hangokból ítélve a szállító elvonult, amivel egy időben felharsant John kiáltása:
 – Mary, Mary!
 Mary az öregasszonyra vigyorgott:
 – Úgy látszik, kezd visszatérni a hangja.
 – Mary!
 – Hová vigyem az élelmiszereket, uram? – kérdezte a felszolgálónő.
 – Mit, a mi... mit tudom én... a feleségem... vagyis be a szobába!
 Megint felharsant a csengő. A két asszony a konyhában cinkosan összenézett. Ugyanakkor a szerelő is működni kezdett a mellékhelyiségben. Csak úgy döngött a fal a kalapácsütései alatt. John ledermedt, aztán feltépte a vécé ajtót, és ingerülten nézett a munkásra.
 – Ki a csuda maga, és mi a fenét csinál a mellékhelyiségben?!
 A szerelő azonban rá se hederített. Nagyot csapott a falra, hogy csak úgy porzott a vakolat, aztán odabökte:
 – Csőtörés, de mindjárt elkapom.
 John döbbenten állt, de megint felharsant a csengő udvarias, kicsi csöngetéssel, de határozottan. John beugrott a konyhába. Mary éppen leöntötte a teavizet.
 – Mary! Mi folyik itt?! Kinyitnád végre az ajtót?! Még át kell cserélnem a cipőmet...
 Újabb csöngetés, talán a türelmetlenség árnyalatával. A vécében pedig újult erővel kezdett döngni a fal. John Maryre bámult, aki odakészítette a csészét Mrs. Pankwell keze ügyébe, és rezzenéstelenül állta férje tekintetét.
 – Valami baj van?
 De odakint, a közreműködésük nélkül is feltárult az ajtó, és a falbontás szünetében jól hallották a felszolgálónő hangját:
 – Isten hozta, uram. Kérem a kabátját. Egy pillanat, és szólok az úrnak.
 – Mr. Kim!
 John úgy érezte rádől a ház. Az órájára pillantott.
 – Még csak fél hét!
 Mary vállat vont.
 – Az idő már csak ilyen.
 – De… de... hétről volt szó...!
 – Uram, megérkezett az első vendég.
 A felszolgálónő kifogástalan szobalányi stílusban jelentett. Mary egy kicsit sajnálta, hogy ezt a segítséget éppen ő szervezte meg Johnnak. Izgalmasabb lett volna, ha John egyedül marad, de nem sikerülhet minden tökéletesre. Ugyanakkor a vendég is megjelent a felszolgálónő nyomában. Kerek fejű, apró koreai úr. Szélesen vigyorgott, és a kezét nyújtotta Johnnak.
 – Mr. Champ! Más vendég is jön? Nem is említette.
 – Nem, dehogy is...
 – És a hölgyek?
 Maryn győzött a jólneveltség, de ugyanakkor előbujt belőle a kisördög is.
 – Jó napot. Velünk ne is törődjön. Mi a társbérlők vagyunk.
 – Ah, szóval... – Mr. Kim emésztette a hallottakat –, akkor nem az öné az egész lakás, Mr. Champ?
 – Dehogynem... vagyis...szóval a hölgy...
 – Nem számít, igazán – kacsintott Mr. Kim Johnra, mert bár az egyik nő igazán éltesnek látszott, és a másik elég ziláltnak (bár talán éppen ebből), úgy gondolta, érti a helyzetet. – Az én hibám. Korábban jöttem. Ne zavarjuk a hölgyeket. Melyik az ön lakrésze?
 – Itt... ott... az... Arra tessék! Ho...hozzon egy kis frissítőt, kérem! – fordult John a felszolgálónőhöz, aki most jött először zavarba.
 – Honnan, uram?
 Mary megszánta.
 – Van a hűtőben sör.
 Ugyanakkor John is megszólalt:
 – Whisky...
 Mr. Kimnek tetszett az ajánlat.
 – Kiváló, jó sör és kísérőnek whisky! Pompás.
 Felharsant a csengő.
 – Mary… – mondta John automatikusan, de elakadt a szava, mert ráébredt, hogy az előbbi bemutatkozás után a feleségére már nem számíthat. A felszolgálónő éppen a sört halászta ki a hűtőből, így jobb híján rohant ajtót nyitni.
 Mary elégedetten hallgatta a teája mellől, hogy a férje ezt a dolgot a dekoratőrrel, aki rendesen elkésett, milyen simán le tudja rendezni. Könnyedén és udvariasan elküldte, aztán leültette a vendégét a szobában. Mary büszkén fordult a szomszédasszonyához:
 – Igazán tehetséges fiú a férjem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen tanulékony!
 Mrs. Pankwell rábólintott.
 – Csak most fog rájönni, mennyi rejtett jó tulajdonsága van. A húgom járt éppen így! De nála betegség volt az ok, persze szerintem rá is játszott egy kicsit, már köztünk maradjon. De a férje egy hónap alatt megtanult minden házimunkát. Később meg, ahogy a húgom jobban lett, megosztoztak az otthoni teendőkön.
 Mary elábrándozott. Milyen szép is volna... De hát... Na, mindegy, most az egyszer jól érzi magát, ha később meg is lesz ennek a böjtje. Beszélgettek, teázgattak a szomszédasszonnyal, a felszolgálónő sürgött, forgott. Aztán, ahogy a szerelő végzett, átvonultak Mrs. Pankwellhez, mert a férfiak kezdek zavaróan hangoskodni. Sör mellé kísérőnek a whisky nem sokáig marad hatástalan. Amikor az első nótát elordítozták, a két asszony szépen fölkerekedett. Vitték a kacsát is, megsütötték, aztán jóízűen megettek belőle annyit, amennyit bírtak. Nem sokkal később a felszolgálónő is távozott, de még sok whisky lefolyt utána a férfiak torkán, mire elcsöndesedett a színtér.
Mary Mrs. Pankwellnél aludt a kanapén – akiről megtudta, hogy Alice, és össze is tegeződtek. Másnap kissé félénken osont haza. Direkt felvállalt egy túlórát. Sejtette, hogy John tartogat a számára egy hosszú és ledorongoló szónoklatot. Persze csodálkozik majd, hogy három év hallgatás után Marynek is lesz hozzáfűznivalója a dolgokhoz – mert az asszony elhatározta, hogy nem tűr tovább, és John csak ezen fog igazán meglepődni...
 Óvatosan kinyitotta az ajtót, belesett, csak aztán mert belépni a csöndes előszobába. De azonnal el is szégyellte magát. Miféle nyúl természet szorult őbelé, hogy nem meri vállalni a tetteiért a felelősséget! Mary kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet. Energikusan felakasztotta a kabátját a fogasra, levette a kalapját, leellenőrizte a frizuráját és határozottan benyitott a szobába. John, ahogy számított rá, az újságolvasó foteljában ült, de nem a házi ruhájában, hanem öltönyben, kicsípve. Az asztalon, előtte, hatalmas csokor vörös rózsa trónolt és egy csillogó papírba csomagolt, méretes doboz. Ahogy meglátta Maryt, felpattant.
 – Drágám! Elmondhatatlanul hálás vagyok neked!! Csodálatosan sikerült a tegnap este Mr. Kimmel! Honnan tudtad, hogy jobb, ha távol maradsz, és ránk hagyod a dolgot? Egyszerűen fantasztikus voltál!
 Mary a meglepetéstől nyikkanni sem tudott. John a kezébe nyomta az ajándékát. Hát, ennyit a rabszolgalázadásról...

Fedina Lídia