Történt, hogy régi barátnőm elment. A magára maradt férj apatikusan téblábolt, naponta többször is felhívott. Én akkor már régen magamra maradtam, hasonló okokból. Gondoltam, elhívom színházba vagy moziba, esetleg kirándulni. Úgy tűnt, hogy örömmel veszi a hívásokat, legalábbis nem tiltakozott.
 Azt mondta, meglepetése van a számomra, de nem jön át, inkább átküldi. Sikerült meglepnie. Egy nyugdíjas otthon hirdetése érkezett színes, optimista képekkel. Aztán telefonon közölte, megbeszélte a lányával, hogy eladja a lakását, és beköltözünk.
 – Kivel?
 – Hát veled! Kőszegre. Egyszer kiránduláskor láttam rajtad, hogy tetszik a város. A ház és környéke is nagyon szép, láthatod a képeken. Nagyon jól megleszünk együtt. Miért hallgatsz? Mire vársz? Tudod egyáltalán, hogy ki lakik a szomszédodban?
 – Hogyne tudnám – tértem magamhoz –, hisz negyven éve lakom itt. Nemcsak a szomszédomat, a többi „őslakót” is ismerem, beszélgetünk, tudunk egymásról.
 – Mit? Hogy miket művel az unokátok? Hogy ki milyen gyógyszereket szed?
 – Hát nem egészen. Tudom például, hogy ki az, aki olvas, és kábé mit.
 – Ne mondd már, hogy itt bárki is olvas. Hallottam a múltkor, kérdezte tőled valaki, hogy „nem unod még ezt a könyvtárazást?”

Nincs mit hozzáfűzni. Álompár lettünk volna.
 „Mosolyogni tessék!”– mondaná Janikovszky Éva.

Halász Györgyné