Amikor nagylánnyá cseperedtem a múlt század hetvenes éveiben, édesanyámat unszoltam, meséljen a szerelemről!
 – Hogyan találkozott az apukámmal? Szeretett-e mást előtte? Hányszor lehet szerelmes az ember?
 Egy téli estén, amikor jól befűtöttünk az asztali tűzhelybe - mi úgy mondtuk sparhelt –, és a sütőt jól megraktuk burgonyával, mesélni kezdett.
 Anyukám sokszor visszatért fiatalkori tájszólásához, és zavartan, szégyenlősen tekergette zsebkendőjét, még el is pirult olykor, pedig már négy gyermek édesanyja volt.

Katával a folyóparton ültünk és úgy kacagtunk teljes szívünkből, hogy nekem a könnyeim is kicsordultak. Főleg, amikor a szénaboglya az eszembe jutott.
 – Hogy az milyen vicces vót! Te! – pihegte Kata barátnőm, és hanyatt vágta magát a térdig érő fűben.
 – Asszem’, lesz nekik pulyájuk – mondtam.
 – Honnan tudod?
 – Mert hallottam, hogy az „ilyesminek” a vége az szokott lenni.
 – Te! Ilon! Emlékszel, hogy a Terka csizmás lába úgy kalimpált kifelé a széna boglyábul', mintha onnét nőtt vóna’ ki?
 – És közben milyen érdekesen visítozott!
 – Mit gondolsz, fájt néki, amit a Miska csinált véle?
 Ezen aztán nagyon elgondolkoztunk. Olyan érdekesen bizsergető érzés vett erőt rajtam, hogy csak feküdtem az illatos folyóparti fűben, és arra gondoltam, amit idefelé jövet a Katával láttunk. Meg Jóskára, akit a lagziban ismertem meg, hogy hogyan fogta át a derekamat. Hát nincs is abban semmi bűn, amit láttunk – gondoltam –, hisz nemrég voltunk a Terkájék lagzijában, most már házasok.
 Ott, abban a lagziban volt a szomszéd faluból is több legény, az egyik igencsak nézegetett. Mi meg, a többi lánnyal együtt csak kacarásztunk, sutyorogtunk, és alig vártuk, hogy táncba vigyen valamelyikük. Na, aztán meg is táncoltattak bennünket! Csak úgy pörgött és suhogott a sok keményített alsószoknya rajtam. De jó érzés volt az!
 Aztán a szomszéd faluból az a legény, Jóskának hívták, odajött és megkérdezte, akarok-e táncolni? Először el akartam szaladni, de Kata megfogta a derekamig érő barna hajamat, amibe piros szalagot fontam, és Jóska felé pördített. Közben nevetve mondta, hogy: Akar hát!
 Jóska megmarkolta a derekamat, és olyan csárdást jártunk, hogy csak repkedett utánam a szoknya, meg a piros masnis varkocsom.
 Annak a fiúnak olyan jó illata volt! Nem tudnám megmondani, hogy mi, de kicsit a frissen kaszált széna és a kisbabák tiszta illata áradt belőle. Tiszta és puha volt a keze. Nem úgy, mint a többi fiúnak, akit ismertem. Vörösesszőke haján csillogott a napfény, aranyló glóriát vonva feje köré. Szürkéskék, keskeny vágású szeme nevetett, és olyan huncutul nézett rám, miközben a derekamat fogta, hogy azt sem tudtam, hová nézzek. Míg végül belevesztem a tekintetébe.
 Olyan volt az a tánc, mintha nem is a Terkájék udvarán roptuk volna, hanem csak ketten lettünk volna a világon. Mikor vége lett a táncnak, leszálltam a földre, és úgy elszégyelltem magamat, hogy egyből hazáig szaladtam.
 Édesanyám már otthon volt. A rozoga konyhaasztalnál ült, és korán őszülő haját igazgatta a kendő alá.
 – Mi bajod van, te lány? – mordult rám, amikor berohantam a nyikorgó ajtón, és háttal nekitámaszkodtam.
 – Semmi – mondtam csendben.
 Soha nem mertem elmondani, ha fájt valami, mert amilyen megkeseredett, keményszívű asszony volt, mindenre csak verés volt a válasza.
 Anyám soha nem tudta apámnak és a sorsnak megbocsájtani, hogy nem lett belőle gazdag úriasszony.

Fiatal korában anyám volt a falujában, sőt a vidéken a legszebb lány. Volt is rengeteg udvarlója, köztük báró Botka Béla. A báró úr addig-addig húzatta a cigányokkal a szerenádot, ígérte, hogy milyen jó dolga lesz mellette, amíg anyám és a szülei őt választották. Tudták róla, hogy mulatós, kártyázó ember – de hát az urak már csak ilyenek, gondolták.
 Ahogyan mesélték, anyám gyönyörű menyasszony volt, és a lagzi hatalmas. Igaz, a vőlegény részéről csak ivócimborái, és egy állandóan pityókás nagybátyja volt jelen, mert a szülei meghaltak, és egyéb rokona, mint mondta, nem maradt.
 Sokan irigyelték a menyasszonyt.
 – Most már báróné lesz! Kastélyban fog lakni, gazdag lesz, jó dolga lesz, na meg a vőlegény is nyalka legény – mondogatták az emberek.
 Anyám alig várta, hogy a lagzinak vége legyen, és újdonsült férje, a báró úr a kastélyába vigye, amelyről oly sokat mesélt udvarlása alatt. Amikor reggel előállt a hintó, dobogó szívvel és hatalmas reményekkel a szívében búcsúzott szüleitől és a rokonságtól, s indult új élete felé.

– Csinos fiatalember volt az apám, a sárguló fotókon is látni – mesélte tovább édesanyám az ő anyukájának a történetét.

Hálát rebegett a Teremtőnek, hogy őt ilyen nagyon megsegítette, és vége a sok nélkülöző, szűk esztendőnek, a sok munkának a földeken és a háztartásban.
 Már több mint egy napja úton voltak, amikor végre megálltak egy faluban, a poros kis település főutcájának egyik átlagos portája előtt. Anyám azt gondolta, csak itatni álltak meg, de a férje szólt neki, hogy ugorjon le, megérkeztek.
 – De hát itt nincs is kastély? Nem azt ígérte kend, hogy oda megyünk?
 – Oda is vittem volna kegyedet, ha a bank el nem vitte volna a héten! Ami megtörtént, megtörtént. Változtatni nem lehet rajta. Azért nem is szóltam. Tudtam, hogy úgy is szeret engem! Igaz-e?
 – De hát azt ígérte, milyen jó dolgom lesz, meg báróné leszek!
 – Hát, bárónénak báróné lesz, azt nem vitte el a váltó. Jó dolga is lesz, az is bizonyos. Semmi mást nem kell csinálni, csak mosni, főzni, takarítani, meg tíz hold földet bekapálni, meg az állatokat ellátni. Néha mikor a cimborák jönnek, tíz-húsz embert etetni-itatni. Kap hozzá három asszonyt segítségül. Ebben a faluban más asszonynak nincs ilyen jó dolga.
 Mint kiderült, apám addig kártyázott, mulatott, meg muzsikáltatott magának, hogy teljesen eladósodott. Az a ház, amiben laktunk, meg tíz hold föld maradt csak az övé. Amikor én nagylány lettem, már a földjétől is megszabadították, és örült, hogy életben maradt. Akkor már nagy bűn volt a származása is.

Ott volt a búcsúban a szomszéd faluból a Jóska is – akivel a lagziban táncoltam –, és úgy fájt a szívem, mikor láttam, hogy éppen egy másik lánynak vett mézes kalácsot.
 Jaj! Hogy is gondolhattam volna, hogy rám néz, csak mert egyet táncoltam vele a múltkor a lagziban? Pedig rám nézett azzal a szürkés, nevetős szemével, azt hiszem, kacsintott is egyet. Elfutottunk onnan Katával a folyópartra, de mondtam neki, hogy később majd visszamegyünk. Ott a selymesen suhogó fűben gondolkodtunk az élet dolgain, szerelmen, házasságon, a fiúkon, na és Terkán, meg a látottakon. Azután egymásba karolva hazamentünk, és folytattuk a házimunkát ott, ahol abbahagytuk.
 Estefelé, amikor visszamentünk Katával a búcsúba, alig akartam hinni a szememnek. A hinta aljában, szürke, mellényes öltönyében, ragyogó fehér ingben, kibontott nyakkendővel ott ácsorgott az én szőke táncosom, és a tömeget fürkészte. Kezében mézeskalács szívet tartott tükörrel.
 – Vajon kire várhat? – kérdeztem barátnőmtől.
 – Bizonyára arra a szőke lányra, akivel délelőtt láttuk – mondta Kata, és a szívem összeszorult.
 De jó lenne, ha rám várna! Soha nem kaptam még mézeskalács szívet. Azután láttam, hogy észrevett, és a szája mosolyra húzódott. Nagyot dobbant a szívem: hát lehetséges, hogy ő rám várt?
 – Szervusz, kedves! Oly régen várlak, hogy ez a szív már majdnem elolvadt.
 – Hát nekem hoztad, Józsi?
 – Neked Ilonkám, ha elfogadod tőlem.
 – És az a másik lány, a szőke, akivel délelőtt láttalak? Vele mi van?
 – Te kis butus! Az a húgom volt, rám parancsoltak, hogy hozzam el a búcsúba, de már hazavittem – mondta. - Megyünk hintázni Ilonkám?
A  falubeli fiúk hajtották a hintát, és mi oly magasan szálltunk, azt hittük, soha nem térünk vissza a földre, soha nem engedjük el egymás kezét.
 Amikor kicsit szédelegve kikecmeregtem a kosárból, Józsi azt javasolta, sétáljunk egyet. Karomat karjába fűzte volna, de én nem hagytam. Abban az időben, még más erkölcsök voltak. Azért büszkén lépkedtem mellette, és beszélgettünk. Észre sem vettem, már letértünk az útról, és egy csendes ligethez értünk. Ott csókolt meg Józsi először, de úgy ám, ha nem tartotta volna a derekamat, én bizony elájultam volna! Úgy megszédültem, és elgyengültem, hogy már csak azt vettem észre, hogy a ruhámat gombolgatja. Mérgesen elvettem a kezét, visszagomboltam a ruhát, és azt mondtam: Ezt nem szabad!
 – De miért ne lenne szabad? Tetszel nekem, beléd szerettem már a lagziban! Különben is, elveszlek feleségül.
 – Pont engem? Még nem is ismersz, és én sem téged.
 Addig-addig udvarolt, hogy sokszor találkoztunk a ligetben. Persze anyám szidott, mint a bokrot: Hogy nem szégyellem magamat? Úgysem fog elvenni, csak szórakozni kellek neki! – hangoztatta, néha egy-egy pofon kíséretében. Szép lassan a ruhadarabok és a szégyenlősség is leolvadt rólam, és megtörtént egy év után az is, amiről a fonóban sutyorogtak az asszonyok.
 Ez idő alatt Józsi meggyőzött, hogy mihelyt befejezi a tanulást, és dolgozni fog, magával visz Pestre, lesz egy pici lakásunk, és nagyon boldogok leszünk. Persze mindezt elhittem, hiszen a szerelmes ember többnyire vak és süket.
 Már a szüleimnek is bemutatkozott, engedélyt kért az udvarlásra, együtt mutatkozott velem a faluban, sőt a családjához is elvitt bemutatni. Az anyja – egy kényes úrinő – visítozott, hogy úgyis csak addig leszek jó az ő „kisfiának”, amíg tanul. Azután, már el van döntve, hogy az ügyvéd úr leányát veszi el Pesten, akinél tanul. Mindez nagyon megalázó volt számomra, kibotladoztam a kertbe sírni.
 Ahogyan ott itattam az egereket, egyszer csak valaki leült mellém a padra, és vigasztalóan átfogta a vállamat. Józsi apja volt, és megnyugtatóan duruzsolt: Ha Józsi elmegy, nem kell félnem, majd ő pártfogásába vesz, ha „jó kislány” leszek. Először nem is értettem, miről beszél, de amikor fogdosni, simogatni kezdett, rádöbbentem szavai értelmére. Ezt a szégyent már nem tudtam elviselni. Elindultam gyalog a hosszú útnak, ami a mi falunkba vezetett.
 Még aznap este utánam jött Józsi. Sírva kérlelt, ne törődjek a szüleivel, úgyis az lesz, amit ő akar.
 Szakítottam vele. Szegény lány voltam, csak a büszkeségem maradt. Vagy már az sem? Hiába sírdogáltam, éheztem, dolgoztam, egyre csak gömbölyödtem. Már a szüleim is észrevették, hogy valami nincs rendben, és kiderült, hogy kisbabám lesz. Kaptam én verést, rugdosást, hajcibálást, de hiába. Az lett a vége, hogy ekkora szégyent nem hozhatok rájuk, takarodjak a házból, de még a faluból is! Keressem meg azt a pernahajder fiatalurat, vetessem el magam vele, vagy csináljak, amit akarok, de ők látni sem akarnak.
 Megszereztem Józsi címét, mert azt gondoltam, hogy örülni fog nekem és a gyermekünknek.
 A fehér ajtót egy vörös hajú hölgy nyitotta ki, majd becsapta előttem, és kiabált Józsinak. Ő nagyon meglepődött, amikor meglátott.
 – Kérlek! Kerüld meg a házat, az elején van az irodám, majd ott beengedlek – mondta nem túl lelkesen.
 – Minek jöttél ide? Én már megnősültem!
 – Nem zavarnálak, csak terhes vagyok! Otthonról meg elzavartak. Hová mentem volna?
 – És kié a gyerek?
 – Hát kié lenne? Tudsz te számolni!
 – Most mi legyen? Még ha úgy lenne is, már nem tudok mit kezdeni veled!
 – Márpedig én addig innen nem megyek el, míg ki nem találod, Jóska!
 – Na, jó. Valamit tenni kell! – mondta.
 Józsi elvitt egy ismerőséhez, és lerakott, mint egy csomagot. Bözsi néni az Orczy téren lakott, tenyeres-talpas, mosolygós asszonyság volt. Szeretettel fogadott szerény szoba-konyhás házmesteri lakásában. Azután mikor elmeséltette velem a történetemet, úgy elkanyarította szidalmait a férfinéppel kapcsolatban, hogy mindjárt jobb kedvem lett.
 – Nem baj, aranyom! Majd megoldódik. Én is voltam megesett lány fiatalkoromban, nem dől össze a világ!
 – A néni babájával mi történt?
 – Örökbe adtam egy rendes családnak, akiknek nem lehetett gyermekük.
 Két nap múlva beállított Jóska egy hasonló ötlettel. Ordítottam, őrjöngtem, hogy nem egyezek bele, de nem volt más választásom.
 A gyermeket, akit Évának neveztünk, titokban hordtam ki, és szültem meg egy tanyán, majd némi ügyvédi csalafintasággal örökbe adtuk egy vezető beosztásban lévő elvtársnak és feleségének, mert nem lehetett gyermekük. Az asszony is ott töltött velem pár hónapot, és úgy vitte haza a kislányomat, mintha az övé lenne. Nem a legtörvényesebben történt a dolog, de később ez lett a szerencsénk.
 Azt hittem eleinte, hogy megőrülök. Állandóan hallottam Évike sírását! Sok mindenre nem is emlékszem azokból a hónapokból, napokból, de talán jobb is így.
 Azután Józsi elhelyezett Pesten egy külvárosi gyárban dolgozni. Volt munkásszálló is, és próbáltam új életet kezdeni. Onnan könnyen bejárhattam a belvárosba meglesni a kislányomat. Megfogadtam, hogy mihelyt olyan helyzetben leszek, visszaszerzem a gyermekem.
 Az a fiú, Jóska volt az én első nagy szerelmem. De becsapott, szép szavaival elcsábított, elárult, szégyenben- és cserbenhagyott.
 Szerencsére Isten megsegített, rátaláltam apádra. Őt is őszintén és tiszta szívvel tudtam szeretni, és már nem az volt a fontos, hogy milyen jóképű. Apádat harcos természetéért és becsületességéért szerettem meg. Segített visszaszerezni a nővéredet, akit örökbe kellett adnom. Képzeld, neki is titkolnia kellett a származását, mint nekem. Azok olyan idők voltak kislányom.
 Amikor elváltunk – mert nem bírta ki a házasságunk azt, hogy a nővéred rákos lett – harmadszor is szerelmes lettem. Péter aput, a nevelőapádat jóságáért és gyengédségéért szerettem meg. Remélem, halálunkig együtt lehetünk! Látod kislányom, lehet valaki többször is szerelmes, csak az a fontos, hogy szerelme tiszta és őszinte legyen. Tudod, azért is meséltem ezeket neked el, mert nagyon szeretlek. Tanulj a sorsomból!

– Ezek szerint visszaszerezted a kislányodat? Hiszen a nővéremet Évának hívták!
 – Igen, akkor még mindketten picik voltatok, azért nem emlékezel erre.
 – Évike nem is tudta, hogy az édesapám neki nem az apukája?
 – Nem, kislányom. Úgy gondoltuk, majd ha nagy lesz, megtudja az igazat. Apád többet tett érte, mint az igazi apja. Segített visszaszerezni, szerette, a nevére vette, ahogyan megígérte nekem. Lement a bányába, a föld alá dolgozni, hogy lakást kapjunk, és otthont teremtsen nekünk. Az a szegény asszony megzavarodott, amikor elvettük tőle Évikét. Nem túl tisztességes módon jártunk el, mert máshogyan nem akarták visszaadni. Az Úr meg is büntetett érte kegyetlenül! Nem sokáig örülhettünk, meghalt a kislányom. Még nyolcéves sem volt! Végig kellett néznem a szenvedését, hosszú küzdelmét a rákkal, és nem tudtam segíteni! Az volt a szerencsénk, hogy ott volt a mostani apukád, aki átsegített minket azon a nehéz időszakon. Gyere, szedjük ki a krumplit a sütőből, mert nemsokára itthon lesznek a többiek!

Akai Katalin