Nap Ernő reménytelenül szedte lépteit a budapesti éjszakában. Pár évvel ezelőtt még dr. Nap Ernőként tisztelték, ma csak Ernőnek hívták a hajléktalanszállón, ha időben odaért. Régebbi betegei az utcán is felismerték, amikor hálájukat kifejezve megszólították. Csak az ördöngös hasonlóságra hivatkozott. Az utcán csavargónak, léhűtőnek, semmirekellőnek látták, egynek a sok közül. Ismeretlenül vádaskodtak, ítélkeztek fölötte. Persze ezt a legkönnyebb.
 Megszokta, elviselte, eltűrte, de nem viszonozta. Úriembernek született. Az időjárással más volt a viszonya, a hideget és a meleget egyaránt nehezen viselte el. Nem a tudata, a szervezete. Próbált az agyával védekezni, percek alatt végig akarta pörgetni a szürkeállományán az életét. Sikertelenül, az éhségre többet gondolt. Több évtized praktizálása alatt megtanulta: az agy nem forog, ha a has üres.
 Régebben ő segített a rászorultakon, önzetlenül, nem érdekből. Az mindig távol állt tőle. A szeretetszolgálat önkénteseként sokszor ételt is osztott. Természetesen az orvosi praxis mellett és ingyen. Azóta fordult a kocka. Napok óta nem evett. Lett volna rá lehetősége, ha más nem a szállón, de nem akart, pedig tudta, most nem szabad feladni. Enni fog. Megfogadta magának. Most a szavát tartania kell, ez élteti: lánya huszadik születésnapján élnie kell. Már csak egy nyamvadt napot kell biztosan túlélnie.
 Régi kedvencére, a Váci úton elfogyasztott gulyásra gondolt. Jelenleg egy kidobott hamburgerért esedezett. Nem volt szerencséje, a kukák üresen tátongtak. Sokan megelőzték, a területek is fel vannak osztva. Még szerencse, hogy nem látták meg. Pár falatért is kemény küzdelem folyt.
 Egyre jobban szédült. Helyet keresett, hogy legalább az éjszakát kibírja. Tisztában volt vele, az anyagcsere az éj leple alatt lelassul, megfagyni nem fog, a fél liter bor segíteni fog, eddig sem hagyta cserben. Vagy mégis? Az ördög nem alszik. Ebben az egyben volt csak biztos.
 Várta a reggelt, mikor az emberek leviszik a reggeli szemetet. Reménykedett. A nyugati környékére ért. Abban bízott, a biztonságiak hátha elszunnyadnak, vagy kimennek, és megisznak egy forró feketét. Saját bőrén tapasztalta, mostanában a rendőrök is éberebbek. Vigyáznia kellett: ha meglátják, mint visszaeső szabálysértőt, bírságot kell fizetnie. Még az előző csekk is a zsebében lapult.
 Nem engedhette meg magának a börtönt, hiszen ő orvos, tovább nem süllyedhet le. Kavarogtak a gondolatai, a pályaudvar ajtajából nem látott senkit. Óvatos volt, erre az elmúlt évek megtanították. Lassan lépkedett, hogy az agyonhasznált, kemény talpú cipőjének csattogása ne keltsen zajt. A kalóriahiány miatt menni is alig tudott.
 Nem adhatta fel, a lánya holnap várja. Különleges helyen, a Gerbeaud Kávéházban, a kedvenc süteményével szeretné meglepni. A koldulásból több hónapja kuporgatott pénzét nem költhette el magára. Reménykedett, hogy a lány mást nem rendel. Esetleg ásványvizet, arra talán még futja. Egyetemista, ő is orvos akar lenni, akárcsak az apja, ezt is hallomásból tudta. Jelenlegi helyzetét titokban kell tartania, majd egyszer talán elmondja, hiszen a titkok ölik a lelket. Majd, ha letelik a büntetés. Már csak két évet kell kibrusztolnia. Utána tiszta vizet önt a pohárba.
 Hosszú hónapok után csak most kezdett az előtte álló célokról gondolkodni. Talán a közeli találkozás időpontja miatt. Ha a bizottság is úgy gondolja, visszakapja a diplomáját, és egy csendes faluban, újra segíthet. Városba többet nem akart menni, isten őrizze, hogy megint feljelentsék. Rosszak a tapasztalatai, a múlt begyógyíthatatlan sebeket ejtett a lelkén.
 Majdnem húsz esztendővel ezelőtt a kisbabáját akarta világra segíteni, aki az első, s egyben utolsó szeretőjétől született. Úgy tudta, a hölgy nem akart gyermeket. Biztos volt magában, hogy orvosként maga is le tudja vezetni a szülést. Tévedett, a köldökzsinór rátekeredett a magzat nyakára. Többet gondolt magáról, meggondolatlan volt.
 A felesége megtudta a légyottot, dr. Nap Ernőtől elvált, a bíróság lányukat az anyának ítélte. Azóta sem látta a gyermekét, csak évente egy-két alkalommal hallott felőle. Hirtelen arra gondolt, nem vár a büntetés végéig. Holnap elmond neki mindent, nem akar tovább hazudni, azt már ő sem bírná ki. A kusza gondolatok gyötrelme elvonta a figyelmét, majdnem lebukott. Szerencséjére az őr nem látta meg. A kuckójába húzódott, hamar elaludt.
 Reggel felébredt. Nem magától, felébresztették. Egy haverja rázta fel, csomagot tartott a kezében, melyben ünnepi ruhák lapultak. Mindketten tudták, abban a gúnyában nem mehet el. Nap Ernő némán átöltözött. Mielőtt feltette volna a kérdést, hová mennek, már egy autóban ültek, és döcögtek a reggeli pesti forgalomban.
 Egyre ismerősebbnek tűnt a hely, bár a belvárosba az urak közé ritkán ment, nem kívánta látni megvető tekintetüket.
 Megérkeztek, a haverja sok szerencsét kívánva elviharzott. A volt orvosnak ideje sem volt gondolkodnia, a Gerbeaud felől egy húsz év körüli lány rohant felé, majd a nyakába ugrott. „Édesapám!” felkiáltással ölelte át. A sütemény elfogyott, és Nap Ernő húsz év után szavahihetőbbé vált.

Kulcsár Péter