Ma az egyik rádióban arról faggatták a hallgatókat, hogy milyenek voltak a társkeresési szokások, gyakorlatok az 50-es, 60-as években. Elkezdett előttem peregni Éva története.
 Éva a szombat estéket valamelyik tánciskolában ütötte agyon. Társasága nem volt, így ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Az össztáncokra lehetett menni barátnővel. Az a tánciskola, ahol Attilával megismerkedett, egészen más volt, mint a többi. A lányok többnyire mamával érkeztek, sokan rózsaszín vagy fehér kisestélyiben. Évát gyanakodva nézte a két tánctanárnő. Döbbenten nézték tűzpiros zsákruháját, amit laza öv fogott össze, és derékig érő, hullámos, szőke haját. (Na, ezt jó lesz szemmel tartani!)
 A teremben nagy feltűnést keltett. Azonnal felkérték táncolni, és Éva táncolni kezdett – a szokott módon – ami itt túl vadnak ítéltetett. Az egyik tanárnő (nyakig zárt fekete ruhában, kis hegyes konttyal) már éppen közbe akart lépni, amikor Attila odalépett, és lekérte Évát. A dinamikus mozdulatokat leállította, tangó-lépésekre tért át, erősen magához húzva Évát. Hirtelen szünet lett.
 – Vegyük fel a kabátot, sétáljunk kicsit az utcán – javasolta Attila, és már húzta is kifelé.
 – Hogy lehetsz ilyen ostoba? – feddte Évát, ahogy kimentek. Az utolsó percben léptem közbe, láttam, neked nem tetszett, hogy közel húztalak magamhoz, de azt itt nem tartják illetlennek, a te táncod viszont túl erotikusnak ítéltetik. Tudod mit? Menjünk el innen valahova.¬
 – Például hova?
 – Szeretném a félreértéseket elkerülni. Hogy is hívnak?
 – Szegő Éva, de ezt mintha már említettem volna.
 – Igen, bemutatkoztunk, de ne haragudj, nem hallottam a neved. Én Attila vagyok. A vezetéknév nem fontos. Szóval, Éva, világosan beszélek. Egyetemista vagyok, sok a tanulnivalóm. Tízig szórakozás, aztán éjfélig tanulok. A szüleim nincsenek itthon. Csak azért mondom, hogy ne érjen meglepetés. Rendben?
 – Menj vissza a szünet után, én meg hazamegyek – mondta csendesen Éva.
 – Nem jössz fel? – csodálkozott Attila. – Miért nem jössz? Nőgyógyásznak készülök, te buta. Utolsó éves vagyok. Nem lesz semmi baj.
 – Menj vissza, vége a szünetnek. Ne pazarold rám a drága idődet.
 Éva a buszmegálló felé nézegetett. Egészen közel volt. Ha jön a legközelebbi… Igen ám, de Attila észrevette a cselt, és erősen megfogta a karját. A másik kezével felemelte a lány arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen, aztán harsány nevetésbe kezdett, alig tudta abbahagyni.
 – Szóval még nem volt dolgod senkivel? Miért nem ezzel kezdted? Szégyelled, te kis bolond? Na, gyere, elviszlek valahova. Ma nem tanulok. Voltál már bárban? Persze, hogy nem. Akkor menjünk, és ne félj tőlem, nem szoktam erőszakoskodni. De ne haragudj, mire ez a félrevezetés? A puha anyagú piros ruha kirajzolja a test formáit. És a lobogó szőke haj… de főleg a táncmozdulatok. Erotikusan táncolsz. Csoda, hogy eddig megmenekültél. Hány éves vagy?
 – Tizenkilenc… leszek.
 A bár félelmetesen sötét volt. Éva égő piros pipacsokat látott villogni fekete mezőben. A pincér ismerősként üdvözölte Attilát, és elismerően hunyorított. A szomszéd asztal férfi társasága leplezetlen érdeklődéssel nézegette a lányt. Éva nyomasztó félelme egyre nőtt. Látta, hogy a pincérnek susmognak valamit, és az ő asztaluk felé nézegetnek. Zoli bácsi, a pincér, letett egy üveg bort az asztalra, és Attila fülébe súgott valamit.
 – Nem. Nem eladó – mondta hangosan Attila.
 – Én fizetem a saját részemet – mondta megszeppenve Éva.
 – Nem kell. Két korty bort akarsz kifizetni? Na, jó! – nevette el magát Éva rémült arcát látva. – De jól nézz körül, Éva. Ez az éjszakai világ. Nézd azt a mélyen kivágott fekete pulóverest. Csak a mozdulatokat figyeld. Van hasonlóság a kettőtök tánca közt. Te még jobb lehetnél! Vagy nagyon szeretsz textilgyári munkásnak lenni három műszakban? Meg zsúfolt külvárosi albérletben lakni? Hogy lehet ott tanulni?
 – A ligetben szoktam… Ami meg a felfokozott táncmozdulatokat illeti: a tánc nálam sport. Lecsillapít, helyre tesz. De köszönöm a leckét.

Éva igaz történetét meséltem el. Kis életkép az ötvenes évek végéről.

Halász Györgyné