A hervadozó orchideák és koszorúk eltakarták a frissen lebökött fejfa feliratát.
Markó János erdész.
Élt 82 évet.

Kilehelte a lelkét. Igaz lehet? Senki sem tudja, csak ők. Szállni, repülni a fény felé csodálatos érzés. Ám mielőtt elszédülne a lélek, feléje nyúl egy kéz, és lerántja maga mellé. Ő a Segítő. Minden lélek mellé jár egy kirendelt személy, az emberek angyaloknak hívják őket.
 A frissen érkezett utazó enyhe hányingerrel küszködve, kapálózó karokkal nyerte vissza egyensúlyát. Végignézett magán, és önelégülten elmosolyodott. Újra a negyvenes éveiben járó, ereje teljében lévő férfi volt.
 – Ne bízd el magad! – szólalt meg mögötte egy kellemes hang. A férfi villámgyorsan hátrafordult, és szembetalálta magát egy szőke, fiatal teremtéssel.
 – Jé, egy angyal! – ámuldozott.
 – Nem, nem vagyok angyal – jött a válasz, – de ha neked jólesik, hívj nyugodtan annak –mosolyodott el a nő, és lehuppant egy gomolygó masszára.
 – Nem szakad le alattunk, ha melléd ülök? – kérdezte aggódva a lélek.
 – Leszakadni? – kacagott nagyot a kérdezett. – Hisz csak egy sóhaj vagy. Egy árnyék. - Majd folytatta: – Ti, okos emberek ott lent, kiszámoltátok a lélek súlyát. Egy értelmesnek hitt elme lemért egy szerencsétlen haldoklót vaságyastól, aztán a halál beállta után újra. És roppant okosnak érezte magát az eredménytől. Badarság! – legyintett. – A Kisfőnök napokig röhögött rajta.
 – Kisfőnök? – akadt fenn a lélek szeme. – Ki a te főnököd? És tulajdonképpen, hol a fenében vagyok én most? – azzal lehuppant az angyal mellé. Valóban meg sem billent az a maszatos izé, viszont roppant kényelmesnek bizonyult.
 – Mint már említettem, nem vagyok angyal – ismételte nyomatékosan a kérdezett. – Segítő vagyok. Minden friss lélek mellé kiutalnak egyet, hogy biztosra menjen a Tanács, hova kerül az utazó. Nálatok ezt úgy hívják, hogy mennyország, pokol, tisztítótűz. No meg angyalszárnyak, patás ördögök, kondérban visítozó lelkek. Röhejes. A lényeg megvan, de a körítéssel gondok vannak. Mi is haladunk a korral. Példának okáért elmondanám, hogy roppant jóképű, kigyúrt ördögeink vannak. Tehát – folytatta tudálékosan – van egy Tanács, akinek a góréját ti Jézusnak hívjátok, mi Kisfőnöknek. Az ő apja alapított itt mindent. Tanácsadóit az idők folyamán választotta ki, tizenketten vannak. Ők hallgatják meg a mi beszámolónkat, hogy hova kerüljetek. Nekünk az a feladatunk, hogy betekintsünk életetek legfőbb állomásaiba. Ez olyasmi, mint amit Dickens már megírt a Karácsonyi énekben
– fitogtatta tudását az angyal. – Csak én nem vagyok szellem, te meg nem ébredsz fel a történet végén – vonta meg a vállát.
 – Akkor mi lesz a végén? – érdeklődött a lélek.
 – Ha nagyon jó voltál, amit kétlek – mérte végig tetőtől talpig a férfit -, akkor príma helyed lesz. Kedvenc időtöltésednek hódolhatsz, a megszokott ruháidban járhatsz, találkozhatsz számodra kedves ismerősökkel. Természetesen azokkal, akik már ideát vannak. Igazából egy hatalmas szórakoztató központ az egész, tele elégedett kuncsaftokkal. De a lényeg az – folytatta mutatóujját jelentőségteljesen felemelve –, hogy akkor születhetsz újjá, amikor csak kedved tartja. A terem végében jól látható helyet foglal el egy üvegfallal lezárt alagút, felette piros lámpa. Amikor zöldre vált, kinyílik az ajtó, és beszippant egy önként jelentkezőt. Akinek elég volt a jóból, és úgy gondolja, itt az idő, újjászülethet. A zöld lámpa azt jelzi, hogy valahol világra készülődik egy csöppség, lélekre van szüksége. De tudnod kell, hogy abban a pillanatban elfelejted a régi életedet. Ha enyhe bűnöket követtél el – folytatta az angyal –, és azokat tiszta szívedből megbántad, felmehetsz a felső szintre. Ám ha kamuzol, leküldenek az alsóra. – Az angyal rá sem hederítve elkerekedett szemű hallgatójára, rendületlenül folytatta. – Ott kapsz egy sorszámot, és egy váróterembe kerülsz. A falra szerelt hangosbemondó bemondja, mikor kerül rád a sor, mikor indulhatsz új életedbe. Van, akinek csak pár hónapot kell várnia, de akad olyan lélek is, akinek évtizedek óta nem mondták be a számát. – Az angyal szinte levegőt sem véve folytatta. – Ha eszedben sincs megbánni a bűneidet, akkor kiutalnak egy friss lélek mellé, akit rá kell venned a bűnbánásra. Ha a feladatod sikerrel jár, indulhatsz felfelé.
 Az angyal kis hatásszünetet tartott az elmondott információk megértése miatt. Mivel a lélek felfogóképessége ugyanolyan gyors maradt, mint életében, rögtön rátapintott a lényegre.
 – Nem bántad meg, mi? – majd vigyorogva folytatta. – Mit tettél, hogy megkaptál engem? – kérdezte, majd jobb kezének mutatóujját gyengéden végighúzta segítője karján.
 – Az nem fontos! – csattant fel a nő hangja. – Nekem kell a te életedet megismerni, nem fordítva – mérte végig rosszalló tekintettel a férfit. Majd megköszörülte a torkát és folytatta. – A kemény bűnözők azonnal az alsó szintre kerülnek. Vannak polcokkal teli szobáink, ahol a gyilkosok és gonosztevők lelkei tízszer tíz centis üvegburákban vannak elraktározva. Sorakoznak egymás mellett egymaguk a végtelenségig. Soha nem felejthetik el a múltjukat, örök kárhozatra ítéltettek. Borzasztó lehet – gondolkodott el az angyal. – És tudod, mi a legszörnyűbb? – emelte tekintetét a lélekre. – Hogy egyre több ilyen szoba telik meg. Mit műveltek ti ott lenn? – kérdezte halkan.
 A két alak mozdulatlanul ült egymás mellett egy felhő közepében.
 – Tudod, megkedveltelek – rázta le válláról a férfi odatévedt kezét a nő. – Pedig nem szabadna elfogultnak lennem – folytatta. – Már csak egyetlen helyre kell, hogy elvigyelek, az igazságelosztóba. Ott dől el a végleges sorsod.
 És mielőtt a lélek bármit kérdezhetett volna, újra a levegőben kalimpált A férfi nem kis meglepetésére egy mozi előtt landoltak. Leültek az első sor közepére, és elkezdődött a vetítés. A lélek filmje.
 A férfi megdermedt a meglepetéstől. Izgatottan markolta meg a mellette ülő karját és felkiáltott:
 – Odanézz, ott az édesanyám! Hű, de fiatal volt! – lelkendezett.
 A nő barna haját kendővel kötötte be, úgy vágta a tűzifát egy alföldi falucska házának udvarán. Jobban is vigyázhatott volna magára, mivel pocakja erősen domborodott kopott köténye alatt. Kis idő múlva elejtette a fejszét, a hasához kapott, és kétrét görnyedt a fájdalomtól.
 – Odanézz angyal, mindjárt megszületek! – suttogta könnybe lábadt szemmel a lélek.
 Sok filmet végignéztek, idejük a végtelenségig nyúlt. A lélek gyermekkorában teljesen átlagos kisfiú volt, kisebb-nagyobb csínytevésekkel. A Segítő titokban el is nyomott egy két ásítást. De ahogy idősödött a gyermek, úgy lettek egyre izgalmasabbak a filmek. A fiú sötét szemeinek tüzes tekintete gyakran megdobogtatta nemcsak a lányok, hanem a fiatalasszonyok szívét is. Jó kiállású, izmos emberke volt, többnek nézett ki a koránál. A tizenhat éves fiú minden áldott nap megtette ugyanazt az utat a faluban. Az utolsó házban tűzrőlpattant menyecske lakott férjével, aki hajnalokig mulatott a kocsmában. Ezen a téli napon megveszekedett hideg volt. A fiú rövidke kabátját fázósan húzta össze, ujjai elgémberedtek a fagytól. A fiatalasszony vízzel teli vödrével igyekezett befelé a házba, mikor meglátta a hazafelé baktató fiút. Kedves mosollyal invitálta be egy csésze forró teára az átfagyott legényt. Vendége hamar feloldódott a kályha melege mellett. A fiatalasszony vele szemben ült le, egymáson átvetett combjai csábítóan villantak elő a pöttyös otthonka alól. A fiú nagyot nyelt, csillogó szemeit nem bírta levenni az eléje táruló látványtól.
 – Tetszik? – kérdezte búgó hangon a nő, és előrehajolt. Dús keblei pazar látványt nyújtottak a mély dekoltázsban. Tenyerével végigsimított a fiú sima arcán, nyakán. Ujjai lassú mozdulatokkal jutottak el vendége kezéhez. Csuklóját átfogta, majd komótosan forró arcához emelte. Belecsókolt a remegő tenyérbe, majd nyakán végigcsúsztatva dobogó szívéhez szorította. A fiú nagyot nyelt, vére ágyékába tolult. Tétován a nő felé lépett, reszketve térdelt le elé. A szétvetett lábak betekintést engedtek nyerni a legbujább látványba, amit eddigi élete során valaha látott. A nő határozott mozdulattal nyomta újdonsült partnere fejét a vágytól izzó testrészhez, hogy a következő percekben átélje a gyönyört, amit férje már nem tudott megadni neki.
 A középkorú férfi délceg testtartással, vállán vadászpuskával lépdelt az erdő zizegő avarán. Vadetetőket ellenőrzött. Munkája végeztével gondolt egyet, és a közeli patak felé indult. Arcán mosoly futott végig, sejtése beigazolódott. A patak vizéből teli vödreit emelte ki egy csinos menyecske. Ringó csípője ütemesen mozgott, arca kipirult a cipekedéstől. A férfi közeledtére homlokából kitörölte csapzott fürtjeit, gömbölyű arcán pajzán mosoly futott végig.
 – Azt hittem sosem jössz! – kiáltott a közelgő alak felé, és terhét lerakta a harmatos fűbe. Meztelen karjával boldogan ölelte át a vadász nyakát, erektől duzzadó mellei szorosan préselődtek a frissen vasalt inghez. A férfi könnyedén ölbe kapta kívánatos terhét, és szapora léptekkel cipelte a bokrok közé. Az erdőből kikandikáló őzek megkönnyebbültek. Mehetnek a közeli almásba, ma sem háborgatja őket senki.
 Peregnek a filmkockák, egyre csak peregnek. Leírhatatlan öröm, bánat, csalódás, szeretet sugárzik belőlük. Főszereplője tudta, hogy majd egyszer valakinek számot kell adnia tetteiről. Nem volt ő rossz ember, csak imádta a nőket. A maga módján szerette a feleségét, arról meg nem tehetett, hogy a jóasszony nem tudta kielégíteni gyakori igényeit.
 Gyermekeit tisztességgel felnevelte, szakmát adott a kezükbe. Öregkorára országosan elismert vadász lett, közismert személyiségek, vezető politikusok kóstolhatták páratlan vadpörköltjét. Szerette a családját, a nőket, az életet.
 A túlvilágon sem hazudtolta meg önmagát. Egyre sűrűbben nézegette a formás „angyali” idomokat. Újra feltámadt benne a vadászösztön. Az utolsó film végén a Segítő mélyet sóhajtott, és furcsa fény villant meg kék szemében.
 – Végignéztük életed fontosabb állomásait, jócselekedeteidet, bűneidet – kezdte dallamos hangon a jól betanult szöveget. – Meg kell, hogy kérdezzem, megbántad-e őket? De vigyázz, emlékezz rá, ki vagy! – emelte fel mutatóujját. – Nincs egyebed, csak a lelked. Ha megbánod összes bűnödet, és mindezt tiszta szívedből teszed, feljuthatsz a felső szintre. Ellenkező esetben vezekelned kell mindaddig, amíg a Tanács másképp nem rendelkezik – fejezte be mondandóját a nő. A lélek ránézett segítőjére, barna szemében cinkos fény bujkált.
 – Tudod, angyalom – kezdte elgondolkodva –, tiszta szívemből, őszintén bánom minden bűnömet. Bánom, ha valakit bármi módon megbántottam. De! – hajolt egész közel a nőhöz, hogy orruk majdnem összeért. – Azt, hogy Isten színe előtt örök hűséget fogadott asszonyomtól nem tudtam megkapni a testi örömöt, ezért azt máshonnan szereztem be, sosem fogom megbánni – majd szikrázó szemeit lesütve tovább folytatta. – Nem bántottam meg vele senkit. Tudomásom szerint boldogan élt az én szeretett nőm. Neki jó volt, nekem még jobb, a menyecskéknek meg talán a legjobb. Egy sem panaszkodott – vonta fel a vállát nagyképűen.
 Majd hirtelen társához hajolt, és keményen szájon csókolta. Segítőjének a szava is elakadt a vadász pimasz viselkedésétől, ám hátul a gerincén végigfutott valami régen érzett, kellemes bizsergés. Erőt vett magán, és gyors hadarásba kezdett.
 – Ha hiszed, ha nem, a Kisfőnök felvilágosult elveket vall. Most eredj a Tanács elé, várnak – törölte meg tenyerével izzadt homlokát, és mint egy szétpukkant szappanbuborék eltűnt a lélek szeme elől.
 – Kár érte, szemrevaló fehérnép volt – morgott maga elé a férfi.
 A következő pillanatban a lélek elveszítette lába alól a talajt, és átláthatatlan ködfelhő őrült körforgásába került. Mikor végre kitisztult a levegő, és újra függőleges testhelyzetbe került, azt hitte, rosszul lát. Da Vinci Utolsó vacsorájának ecsetvonásai közelében sem voltak a látottaknak. Csak a hosszú asztal stimmelt meg a székek száma. Minden tele volt étellel és itallal. A lélek nem hitt a szemének. Pizza, hamburger, sör és kóla. A háttérben Freddie Mercury épp a Bohém rapszódiát énekelte. A székeken a lehető legkülönbözőbb fajtájú alakok ültek. A szőke hajú skandináv típusú nő mellett barna bőrű férfi rágcsálta unott képpel sós mogyoróját. A kávéját kortyolgató kínai érdeklődve nézte göndör hajú spanyol szomszédját, aki ököllel csapkodta az asztalt. Éppen Barcelona meccset nézett a mobiltelefonján.
 – Ők lennének az apostolok? – ámult el a lélek. – És hol lehet a Kisfőnök? – suttogta maga elé. A keresett személy a sarokban állt. Sötétbarna szemeit érdeklődve emelte a lélekre, aki a döbbenettől moccanni sem bírt. A Földön Jézusként ismert személy rövid ujjú inget viselt farmernadrággal. Barna haját lófarokban fogta össze, nyakában vastag aranylánc csillogott. Harminchárom éves lehetett.
 – Krisztusi kor – dünnyögte maga elé a lélek.
 A Kisfőnök elővillantotta hófehér, hibátlan fogsorát, és a férfi mellé lépve megveregette a vállát.
 – Muszáj haladni a korral – szólt mosolyogva. – Segítőd beszámolt mindenről veled kapcsolatban – nézett jelentőségteljesen a férfira, majd kis gondolkodás után ítéletet mondott.
 – Szó, ami szó, nagy nőcsábász voltál, és az is maradtál, ahogy hallottam – csillantak fel a sötét szemek. – A Tanács úgy döntött – emelte fel a hangját –, hogy az engedélyt megkapod, indulhatsz a felső szintre. Én a helyedben nem ácsorognék itt tovább – tette hozzá mosolyogva, és bekapott egy szem szőlőt a gyümölcsöstálról.
 Mielőtt a férfi reklamálhatott volna a rövid vendéglátás miatt, újra felkapta a ködfelhő, és alaposan megforgatta. Földet érve kezeit széttárta, gerincét tompa fájdalom járta át. Végignézve magán a döbbenettől elámult. Testén régi vadászruhája feszült, jobb kezében puskáját szorongatta. A lábánál pedig ott ült hűséges szemekkel rég elenyészett kutyája. Barna haja fényesen csillogott a napfényben, markáns arcáról eltűntek a keserűség ráncai. Délceg alakját boldogan húzta ki, izmos karjaival nagyot nyújtózkodott. Félve indult el az aranyló búzatáblák melletti ösvényen, attól tartva, hogy eltűnik szeme elől ez a csodálatos látvány. Kutyája boldogan ugrált körülötte, egy percre sem tévesztve szem elől szeretett gazdáját. A búzatáblát zöldellő erdő váltotta fel. A harmatos, puha pázsit engedelmesen hajolt meg az erős, bőrből készült vadászcsizmák alatt. Ismerős, bódító illat csapta meg a férfi orrát. Az ébredező erdő illata. Amerre a szem ellátott, mindent beborított a pompázatos, ezer színben tündöklő természet. Egy tisztás közepén takaros vadászház állt, körülötte nagy volt a nyüzsgés. Egy babos kendős menyecske tehenet fejt, ütemes mozdulataitól a válláról lecsúszó fehér selyeming betekintést engedett formás melleire. A férfi kezében megremegett a puska, a kék szemű nőben segítőjét vélte felfedezni. A kemence előtt sütőlapátos fiatalasszony sürgölődött, friss kenyér illata töltötte be a levegőt. A vadász szíve megtelt gyönyörűséggel. Tekintetét az ég felé emelve, karjait széttárva teli tüdőből elbődült.
 – Ez tényleg a mennyország! Nagy vagy, Főnök! – majd halkan füttyentett kutyájának, vállára kapta puskáját, és elindult vadat lőni az ebédhez.

Józsa Ferencné