Szabadságom utolsó előtti napján, múlt hét szombaton történt, hogy elmentünk kirándulni a vadregényes Kamaraerdőre. Nem mondanám, hogy megerőltető séta volt, inkább a napszúrást megúszni vagy a szúnyogokkal az erdőben volt küzdelmes. Az egész nem volt több öt kilométernél. Hazafele jövet leöblítettük az erőfeszítéseket néhány sörrel, majd itthon lettem figyelmes rá, hogy a vádlimon kinőtt egy kemény, meleg piros folt. Mondom, hát biztos megcsípett valami, vagy allergia, majd holnapra elmúlik. Hát nem.
 Másnap is ugyanúgy ott díszelgett, viszketett és fájt. Ekkor eszméltem rá, hogy hát baszki, nekem húsz éves korom óta visszeres a lábam, majd a Google segítségével diagnosztizáltam is magam trombózissal. Gondolkoztam egy kicsit, hogy holnap akkor elmegyek háziorvoshoz, jó, ha három hét múlva kiderül mi ez, addigra elhullok tüdőembóliában. Szó szót követett a fejemben, és rájöttem, hogy hétfőnként rendel az üzemorvos, talán az lesz a leggyorsabb, ha megmutatom neki, és akkor megnyugtat, vagy azonnal mentőt hív.
 Hétfőn reggel a főnimmel együtt vártuk a buszt, és nem felejtettem el megemlíteni neki, hogy kinőtt valami a lábamon, és meg kell mutassam az üzemorvosnak, mert be vagyok szarva. Nyugtázta. A délelőtt viszonylag hamar eltelt, mert két hét szabadság után viszonylag sok hangyát össze kellett szedni. Nem is foglalkoztam vele, hogy minden egyes felálláskor egyre jobban fájt a folt.
 Az üzemorvos természetesen késett, de örültem is neki, mert ugye nálunk policy a hosszúnadrág, így szerencsére csak a kedves asszisztens néni előtt kellett letolnom a gatyát, aki mondta, hogy most azonnal „kéretőzzek el”, és húzzak az ügyeletre, mert ez be van gyulladva, és be is van keményedve, és nem játék.
 Érdemes tudni a körülményeimről, hogy én a tizenegyben lakom, a hatban van bejelentett lakcímem, Budaörsön dolgozom, és a háziorvosom egy privát szolgáltatónál van, ahol nincs ügyelet. Nem volt még késő, így felhívtam a háziorvosi szolgáltató céget, hogy van-e még orvos, mert ez és ez van. Természetesen délután kettőkor már nem volt, így megkért szépen a recepciós néni, hogy hívjam az ügyeletet. De melyiket? – ugye.
 Mivel tudtam, hogy Budaörshöz legközelebb a Szent Imrében van sürgősségi osztály, így hívtam egy taxit, és odamentem. Odaértemkor kedvesen megmérték a lázamat, kérdezték, hogy látogatóba jövök-e, mondom, nem, valószínűleg trombózis van a lábamban, majd jobbulást kívántak.
 Nem vettek túl komolyan a betegfelvételen, meg százszor is megkérdezték, miért pont ide jöttem a hatból, százegyszer elmondtam, hogy Budaörsről jövök, végül aztán sikerült feliratkozni a listára.
 Végülis az, hogy pár órán belül nem fogok meghalni, hamar kiderült. Egy nagyon fiatal és nagyon kiégett gyakornok/ápoló/rezidens kábé ötpercenként oroszlánhangon elordította valakinek a nevét. Körülbelül félórán keresztül remekül szórakoztam azon, hogy valószínűleg az ágyban is ilyen hangokat ad ki, mígnem meghallottam a hangján a saját nevemet. Hát, mikor elhúzta a függönyt, én levetkőztem az összes önbizalmamat, meg kábé csak össze nem szartam magam már a kisugárzásától is, hogy „te mit keresel itt?”.
 – Mi is ez a csípés? – mondja.
 – Nem csípés. Szerintem lehet, hogy trombózis. – mondom.
 – Dohányzás? – kérdi az oroszlán hangján.
 – Fogamzásgátló? – firtatja tovább.
 De aztán nem baszta szét a vénámat vérvétel közben, szóval rendes volt. Elmondta, hogy ha valóban trombi, és kórház a vége, akkor tuti átszállítanak innen valahova, mert sem Budaörs, sem a hatodik kerület nem tartozik ide.
 Mondjuk a vérnyomásmérés közben majdnem leestem a székről, úgy felpumpálta a karomat, pedig automata gép volt. De nyilván nem ezért mért százötvenegy per valamennyit, hanem mert a lényével kiidegelt.
 – Leül, és türelmesen vár – búcsúzott.
 A türelemre szükség is volt, mint kiderült. Az első két órában elég jól elvoltam azzal, hogy figyeltem az embereket. A legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem voltak gázos vagy megrázó sztorik vagy szituk, sőt csodálattal töltött el, hogy minden orvos nagyon lelkesen göngyölíti az ügyeket, beszél a betegekkel és a hozzátartozókkal. Tényleg nagyon kedves és türelmes volt mindenki.
 Pont egy automatikus ajtóval szemben ültem, ami folyton nyitódott-csukódott. A benti folyosón egy padon ültettek egy nénit, aki érthetetlen módon egyedül volt, és folyton meg akart szökni. Érdekes volt figyelni, milyen típusú emberek hogyan bánnak vele. Egy kedves ázsiai dokinő hosszú ideig ücsörgött mellette, simogatta a vállát, és beszélt hozzá, és a néni addig ülve maradt, holott láthatóan fogalma sem volt saját magáról, meg hogy hol van. Ahogy a dokinő elment, megint szökni próbált, és a maszkulin, tetovált ápoló csaj a karjánál fogva rángatta vissza háttal, és csúnyán beszélt vele. Meg kiabált is. A beteghordó srác kedvesen visszakísérte. A duci ápoló vállon fogta, és visszavezette. De a dokinőn kívül mindenki csak otthagyta szegényt a padon. Közben a váróterem közönsége tippelgette, hogy „biztos nem megy innen sehova az állapotát elnézve”, meg hogy „jól berúgott”. Én csak azt gondoltam, hogy ez a néni zavart, és azt se tudja, hol van, és nem érzi jól magát, és hol lehet a családja.
 Volt egy negyvenes nagyon ideges srác hátizsákkal, aki hol itt volt, hol ott volt, és kiderült, hogy az anyukáját behozták, és meg is kellett műteni. Többször kijött hozzá a nagyon fiatal orvos, hogy megnyugtassa, minden rendben, de ez és ez van, viszont ő nem dönthet helyette, csak ha az anyukája megbízza vele, akit nem sokkal később áttoltak az egész nézőközönségen, és láthatóan nem volt olyan állapotban, hogy magáról döntsön.
 Aztán teltek az órák. Úgy hét körül úgy voltam vele, hogy én hazamegyek, ha harmincöt év alatt nem haltam bele semmibe, egy trombózis csak nem visz el, itt rám se néznek. Meg az is eszembe jutott, hogy basszus, ha kórházba kerülök, még egy nyamvadt telefontöltő sincs nálam, nemhogy vécépapír meg pizsama. Érdemes tudni, hogy a sürgősségire a rutinosak utazótáskával érkeznek: hálóing, vécépapír, gyümölcslé, könyv, két kiló banán. Én nem.
 Nyolc óra körül egészen megfogyatkozott a nép, és elkezdtek egymással beszélgetni az idegen emberek. Én nem szálltam be, mert még ötnél többen voltunk, de kiderült, hogy mindenki vagy kismama, vagy az akar lenni, és valami nőgyógyászati nyűgje van. Onnan lehetett megkülönböztetni a terheseket a nem terhesektől, hogy tőlük több vért vettek, és ezért rózsaszínű kanült raktak a vénájukba. Mindenesetre vetélésekről, miómákról és egyéb női nyavalyákról ment a diskurzus. A nők férfi kísérői kezdték felmondani a szolgálatot, és vagy mászkáltak, vagy találtak maguknak egy kellemes falat, amit tisztes távolságban támaszthattak a nőiktől.
 Fél kilenc körül aztán fellázadt a nőnép, és én a farvízen evickélve elmentem megkérdezni, hogy érdekel-e itt valakit a trombózisom rajtam kívül. Szerencsére mondták, hogy már egy dokinő elvitte a papíromat, és mindjárt szólítanak. Szólított egy kedves rövid hajú nővér. Sajnos az oroszlánhanghoz voltam szokva, így beletelt fél percbe, mire megtaláltuk egymást a folyosó közepén, ami a két várót választja el egymástól. Lábon mentem oda.
 – Maradjon itt, hozok egy széket – mondta.
 Nem igazán derült ki számomra akkor még, mi lehetett a célja egy székkel a váró közepén, mert aztán megpróbált bejutni az automatikus ajtón, amin túl a szökős néni volt, de az nem jött össze, így aztán magával vitt egy vizsgálóba. Lábon.
 Itt megint ájulásmentes vérnyomásmérés, meg életem legkényelmesebb EKG-ja következett, mert végre nem kellett levennem a melltartómat. Fel is cuppant az összes kis tappancs elsőre, kivéve a bal hájredőmnél, azzal rendesen meg kellett küzdeni, de némi síkosítóval sikerült.
 Miután ismét kiderült, hogy nem fogok tizenkét órán belül meghalni, felállt a Pentium 4-et idéző számítógép összeállítás mögül egy dokinő, és végre megnézte a foltomat.
 – Világos, hogy itt van egy vénás gyulladás, csak az a kérdés, hogy van-e trombózis vagy nincs. Mutassa csak a másik lábát – mondta.
 – Az is visszeres – mutattam büszkén. Már bármit megmutattam volna, csak mondják meg végre, mi bajom van, azt mehessek haza, és ne kórházba.
 – Rendben, akkor kérek egy ultrahangos vizsgálatot.
 MVT (mélyvénás trombózis) valószínűsíthető, írta a papíromra, na fasza.
 Mondták, hogy kimehetek, majd szólítanak a beteghordók. Visszaültem a törzshelyemre, az automata ajtóval szembe, a zárhatatlan vécé mellé, mire a távolból hallom a nevemet. Odasétáltam.
 – Hozok egy széket – mondja a kedves beteghordó fiú.
 Már megint egy rohadt széket akar hozni valaki! És akkor a srác kipakoltatott egy kerekesszéket egy nénivel, aki a várópadon ült, és a kerekesszékbe pakolta a holmiját. Én odasétáltam, és beleültem. Megvilágosodtam.
 – Hát ez a szék! – mondom. Ha az ultrahangra így kell menni, akkor így kell menni. Tök gyorsan tolt, szinte süvített a szél. Még meg is kérdezte a kedves beteghordó fiú:
 – Ugye nem zavar a sebesség?
 Mondom, dehogy, életemben ilyen jól még nem toltak kerekesszékkel. Kanyarok meg minden után aztán lerakott az ultrahangos vizsgáló előtt, mire közöltem:
 – Amúgy én egész jól tudok járni.
 – Tényleg?
 – Tényleg.
 – Na, ha önjáró vagy, akkor te leszel az első! Visszatalálsz majd a vizsgálóhoz?
 – Vissza.
 – Tudod, itt mindig mi kapjuk a legnagyobb alázást. Mi vagyunk a legalja – mondta végül a kedves beteghordó srác.
 Az ultrahangnál voltak a legkeményebb pillanataim a nyolc óra alatt, amit a sürgősségin töltöttem. Egy hordágyon ücsörgött egy nagyon idős néni. Hozzátartozója senki, és nagyon rosszul volt. Otthonkában. Mintha csak elesett volna a konyhában. Ki hívta ki a mentőt? Hogy került ide? Ülnie kellett, mert nagyon fájt az oldala, és hányingere volt. És a kedves beteghordó srác hozott neki egy zacskót, hogy abba hányjon. És a néni nem tudott hányni, de kellett neki. És mondta neki a kedves beteghordó srác, hogy ez csak a sav, előfordul. És kérdezte tőle a kedves beteghordó srác, hogy hozzon-e még valamit. És a néni nem tudta, csak nagyon rosszul volt. És nem volt vele senki. Az ég világon senki. Ücsörgött az ágyon, és húzogatta lefele az otthonkáját, mert még így is ügyelt arra, hogy ne látsszon ki a bugyija, mert az illetlenség, és borzalmasan el volt keseredve. És én is. Hogy hát ez a vége? Asszem, akkor döntöttem el, hogy akarok családot, és jó családot akarok.
 – Tóth Józsefné! – hívták be az ultrahangra háromnegyed óra után, és a kedves beteghordó srác betolta.
 Hát van családja! Biztos meghalt a férje. Hol lehetnek a gyerekei? Külföldön? Vidéken? Nem törődnek vele? Miért nem törődnek vele? Olyan egyedül van. Te jó ég, hogy lehet ez? Olyan nagyon kedves arcú néni volt. És asszem, ez volt a legfontosabb dolog, amit tanultam a sürgősségi osztályon. Empátiát.
 Hogy velem mi lett? Trombózisom van, de szerencsére csak felületi vénás. Eléggé fáj, ha sokat állok, és hasba kell szúrnom magam tíz napig. Ráadásul olyan szurival, amit nem támogat a TB, mert azért azt üzeni az orvosok népe, ha nem muszáj, ne menj a sürgősségire.

Baumann Csilla