– Készpénz vagy kártya? – nyekegte a pénztárosnő.
 Ottó fizetéskor a kasszánál gondosan egymás mögé rakta a kosarába pakolt termékeket, egy csoportba a mélyfagyasztott ételeteket, külön stócba a zöldségeket és egy harmadikba a fürdőszobai holmikat. Ahogy a pénztárosnő végzett volna a beolvasással, Ottó észrevette, hogy a mögötte álló kócos anyuka a sírdogáló kisbabájával nagyon matat a pénztárcájában, mintha nem találna elég pénzt az előtte álló négy üvegcse bébiétel megvételéhez. Ottó szólt a kasszásnak, hogy az övékét is vegye hozzá. Az anyuka fátyolos szemmel köszönte meg a gesztust, ő pedig nyújtotta a bankkártyáját a kassza melletti leolvasóhoz. Elutasítva. Nem akart hinni a szemének. Elutasítva, még egyszer. A kasszás megnézte a tranzakciót, és közölte vele, hogy nincs fedezet a kártyán. Visszatolta a bébiételeket az anyuka felé, a saját kupacából pedig kivett két paradicsomkonzervet és az egyik óriás tábla csokit a fia kedvencei közül. Így már elfogadta. Szégyenkezve cammogott vissza a kocsijához, berakta a csomagtartóba a szatyrait, majd visszaült, és bekapcsolta a komolyzenei adót a rádióban. A távolban látta elsétálni az előbb még mögötte álló anyukát a gyerekével kézen fogva. Hátradőlt a vezetőülésben. Éppen Debussytől A tengert adták. Becsukott szemmel hallgatta, és közben finoman vezényelte a zenekart képzeletbeli karmesteri pálcájával.
 Ottónak szándékában állt megosztani a családjával, hogy hetekkel ezelőtt kirúgták az állásából. A hétvégén esedékes rövid nyaralás a barátaikkal ideálisnak bizonyult: a felesége is elengedi magát, nemcsak magukban lesznek, így külső megerősítést is kaphat a bejelentéséhez. Bármennyire is megalázónak érezte újra és újra visszaidézni a bankfiókvezető - most már exfőnöke - szavait a fejében, nem halogathatta tovább a dolgot. Naponta többször lejátszódott a jelenet a fejében: leginkább a sűrű csöndre emlékezett, ami az ebédszünetre eltávozott kollégái helyére telepedett, mikor behívatták az irodába, és a főnök kimérten barátságos hangnemére, amikor a létszámleépítésről és a jövőbeli perspektívákról beszélt, miközben igazgatta a túl szorosra kötött, vagy csak annak érzett nyakkendőjét.
 A kilenc éves fia otthon rendezett egy kisebb jelenetet amiatt, hogy nem talált, csak egy táblát a kedvenc csokijából. De megvigasztalta azzal, hogy a hétvégén ezért cserébe több fagyit kérhet, és azzal szabadkozott, hogy elfelejtette, hány táblát is kellett volna vennie. Mivel azt mondta otthon, hogy ki tudott venni szabadnapot, már péntek reggel együtt tudtak volna indulni. De Ottó a vacsoránál – maga sem tudta miért – azt füllentette, hogy egy csomó munkát hozott haza magával, és néhány hivatalos telefont is intéznie kell, így ő csak este menne utánuk vonattal. Szandra, a felesége bár csalódott volt, és inkább ő is csak este indult volna el, hogy együtt menjenek, de a vacsora utáni mosogatás valamicskét megnyugtatta, és beleegyezett, hogy ő előremegy reggel a gyerekekkel.
 Ottó hajnalban együtt reggelizett a családjával, utána bekapcsolt a lányának egy részt a Kacsamesékből, amíg kinézte a vonatot, amire csak ő tudta, hogy soha nem fog felszállni. Miután a többiek elmentek, visszament a lakásba, és bekapcsolta a komolyzenei adót, amíg befejezte a kávéját, és átlapozta a napi híreket. Mivel pénz nélkül utazik, előre készített pár sajtos szendvicset az útra, gondosan, élére vágott alufóliába csomagolva őket. Zuhanyzás közben megtervezte a napját, be akart menni a könyvtárba, és sétálni is akart. A tükör előtt méregetve magát felvette az ing-halásznadrág szettet, amit Szandra kikészített neki az ágy szélére. Ledőlt a kanapéra, hogy gyorsan befejezze a könyvet, amit visszavisz a könyvtárba, és olvasás közben elbóbiskolt. Arra kelt, hogy a könyvtárra szánt időt átaludta, és meg is éhezett. Felugrott, és talált a konyhaszekrényben egy kacsahúsporos ramenlevest, azt csinálta meg ebédre magának. Mivel soha nem szoktak családostul a gangon enni, így most elérkezettnek látta az időt, hogy a kacsás ramenlevest a gangon fogyassza el. Csendes volt a ház, csak az utcáról beszűrődő zajokat hallotta, meg a felettük lakó néni pulijának az ugatását. Megigazította magán az alvás közben kicsit összegyűrődött inget, betette a hátizsákjába a szendvicseket, és elindult sétálni.
 A házukhoz közeli parkban sokáig állt a kis tavacskánál. Órákig el tudta volna nézni a tavirózsákat és a tóból ki-be járkáló kacsákat, amint egymás után ugrálnak a vízbe. Felmerült benne, hogy az ebédre készített leveséhez a pornak vajon mennyi lehet a valódi kacsahús tartalma, és bár nem így tervezte, de valahogy a rajzfilmmel, a levessel és ezzel a sétával együtt kijelenthette, hogy ma kacsanapot tart. Elővette az egyik szendvicset, és a zsemle részét elkezdte dobálni a kacsáknak, akik érdeklődve indultak meg a falatok felé, és el is kezdték lakmározni. Mikor mindkét szendvicsét feláldozta, a telefonja órájára pillantva nyugtázta, hogy ideje elindulnia az autópálya felé. Főiskolás kora óta nem stoppolt, kifejezetten izgatott lett a lehetőségtől, és kíváncsi volt, milyen lesz a szerencséje. Talált egy benzinkutat, mellé állt ki égnek meresztett hüvelykujjal. Körülbelül egy órája cövekelhetett a kútnál az autópálya szélén, mikor egy karcos hangú, rózsaszín hajú nő, akit magával egyidősnek saccolt, odalépett hozzá, hogy megkérdezze, hova megy.
 – Balatonföldvárra, de a környékén is bárhol jó!
 – Én Boglárra megyek pont, gyere, elviszlek!
 Ottó beült a nő mellé a Mini Cooperbe, és csatolta volna be az övét, mikor az a kezét nyújtotta bemutatkozásra.
 – Anikó vagyok.
 – Ottó.
 – Örvendek. Figyi, sajna láncdohányos vagyok, szóval nem baj, ha cigizem majd ugye? Mindkét oldalon leeresztem az ablakot, ha nagyon zavar.
 – Nem, dehogyis, csak nyugodtan. Én magam is évekig füstöltem.
 – Király, köszi!
 Anikó megkérte Ottót, hogy meséljen magáról, majd Ottó is viszonozta az érdeklődést. Anikó elmondta, hogy pultos egy népszerű belvárosi kocsmában, egyedül él, és most a barátaihoz utazik bulizni a hétvégére. A láncdohányzással kapcsolatban nem hazudott, tényleg egymás után gyújtotta a piros Marlborókat. Miután kifulladt a beszélgetésük, Anikó kérdés nélkül bekapcsolta a rádiót, egy aktuális popzenéket és technót játszó adóra tekert. Nem pont Ottó ízlése volt, de ezt inkább nem említette a nőnek.
 Anikó a földvári mólóhoz közel állt meg, hogy kitegye Ottót. A férfi nyúlt a pénztárcája felé, hogy eljátssza, hogy beszáll a benzinbe, de Anikó leállította.
 – Hagyjad, útba esett, nem tesz semmit.
 – Biztos? – kérdezte Ottó.
 – Tök biztos – válaszolta Anikó, és rákacsintott Ottóra.
 Az események ilyen szerencsés alakulása folytán Ottónak még maradt pár perce a kinézett vonat érkezéséig. Lement a Balaton-partra, keresett egy szimpatikus padot, és nézte a vizet. Visszafelé megállt egy lángosos előtt, csak hogy beleszagoljon a tejföl és fokhagymaolaj szagú levegőbe. Már farkaséhes volt. Pontosan abban az időben fordult a Kossuth Lajos utcába a barátaik háza felé, amikor egyébként érkezett volna. A kerítés előtt egy pillanatra megtorpant, és vett egy nagy, mély levegőt, majd kinyitotta a kaput, és elindult a ház felé, ahonnan pohárkoccanást és nevetést hallott. A kislánya kicsapta az ajtót, és odaszaladt hozzá, mikor meghallotta a kapu nyikorgását. Ottó még nem tudta, hogy a ruhájából áradó cigiszagot hogy fogja kimagyarázni a társaságnak. Majd kitalál valamit.

Gerebenics Nóra