Későn tavaszodott, április elején még annyira hidegek voltak az esték, hogy a nyitott konyhaablak mellett állva Imre vastag pulóverben is fázott. Elnyomta a cigarettát. Bement a kisebbik szobába, becsukta maga mögött az ajtót. Vastagabb zoknit húzott, a papucsot az ágy mellett hagyva felhúzta a vékonyabb bakancsát, felvette régi, sok zsebes kabátját, a cipzárt is felhúzta. Leült az asztalhoz, hogy számítógépén megnézze, jött-e új levél. Délután, amíg a feleségét várta haza, Ibolyával levelezett. Az új levélben arról írt, hogy mosni fog. Elképzelte, amint rövid otthonkában, kiengedett hajjal tesz-vesz. Puha vállai, gömbölyű csípője ismerős látvány volt számára ruha nélkül is. Jobb melle alatt apró anyajegy van, egy másik, amit simogatni szokott, bal füle mögött. „Szinte látlak, ahogyan átöltözöl.” – írta, és két mosolyjelt tett a sor végére.
 Utoljára kedden látta, igaz, nem átöltözni, hanem más ruhába öltözni, amikor kibújt a takaró alól. A kis tömbházlakásban jó meleg volt, mégis csípője lúdbőrös lett, amikor a fürdőbe ment. A hosszú, zöld törülköző melleit és ágyékát is eltakarta, amikor visszajött. Vállai vizesek voltak.
 Két napja nem látta, pedig az áruházban szinte naponta találkoztak. Kedden délben munka után a városka egyetlen áruházában találkoztak ismét, mint szoktak, a kávézóban. Szótlanul ültek egymással szemben. Aztán Imre fizetett, és intett neki. Az Ibolya autójával mentek hozzá, Imre kissé zavartan ült be az anyósülésre, mert a keresztfia integetett neki a parkolóban, ahogy meglátta.
 Este későn érkezik a felesége, tíz után jóval. Még órák vannak addig. Nyolc körül sötétedik, addig még elmosogat. Aztán feltörölte a fürdőt, majd az előszobát is. Feleségének írt üzenetet: Rakott krumplit készítek, mert tudom, jobban szereted, mint engem.
 Diákkori szerelemből lett ez a házasság. Kis kitérőkkel. Klárinak komoly udvarlója is volt. Az érettségi után, ahogy egyetemre került, elvette volna. Másfél év után döntött mellette Klári. Addig ritkán találkoztak, de mindig izzott valami körülöttük, pedig még a kezét se fogta meg… Megírta Klári, hogy megkérték a kezét. Élete legmerészebb döntése volt talán. Felhívta telefonon, és minden bevezető nélkül azt mondta neki: „Döntsd el, hogy kihez kötöd az életedet.” A hosszú hallgatás után még annyit mondott: „Ha engem választanál, hívj vissza.” És letette a telefont. Éjfél után jött az üzenet: „Szombat este otthon leszek, gyere utánam.” És azon a szombaton eldöntötték, hogy összeházasodnak, mihelyt Klári végez az egyetemmel.
 Új cigarettát gyújtott a konyhaablaknál. Vastag füstöt fújt maga elé. Négy év után derült ki, hogy Klári első éves egyetemistaként beleszeretett egy Misibe, akit később a városba helyeztek ki, és hónapokig együtt flörtöltek, ezt Klári egy születésnapján mondta el, sírva. Imre aznap éjjel a városka egyetlen szállodájában aludt, miután Klári már elaludt. Akkor úgy tervezte, örökre otthagyja. Haza is ment délelőtt a munkából, hogy összecsomagoljon, ám Klári aznap nem ment munkába, otthon várta. Azt mondta, Misi hozzá sem ért, azt sem engedte, hogy megsimogassa. Két üveg bort ittak meg estig, akkor megfogadták, hogy soha nem hagyják el egymást.
 Ibolya későbbi szerzemény. Vidám, szőke nő, akit nem lehetett visszautasítani. Néha tízórait csomagol neki, és az asztalára csempészi, kis cetliken üzeneteket hagy hátra, ha beosonhat az irodájába. Felforrósodik a levegő, ha ő valahol megjelenik. Harsány nevetését sokszor álmodja, ujjhegyeivel az Imre arcát simogatja, máskor nyakát csókolja. Ibolya nem köti magához, de ott van mégis minden napjában, és a leveleiből az derül ki, hogy minden percben várja őt. Rendezvényeken mellé ül, esti sörözésekről, munkatársak születésnapi ünnepségéről hazaviszi autóján, és homlokon csókolja. És vigyáz, senki ne lássa őket csak kettesben.
 A cigaretta kialudt Imre ujjai között, amíg Ibolyára gondolt. Ha most elindulna itthonról, egy telefonhívására is Ibolya a következő saroknál már várná. Ma mégis nem erre gondolt, hanem Klárit látta maga előtt, ahogy fáradtan hazaérkezik. Terített asztallal szokta várni, amikor estig dolgozik, és úgy szorítják meg egymás kezét, mint kamasz szerelmesek. Újból beleszeretett a feleségébe, csak másként, mint tizenévesen?
 Új cigarettát gyújtott meg, a hamutartóban felejtve feltette főni a krumplit és a négy tojást. Egy kopott terítőt tett az asztalra és leült, ábrándozva nézett ki a szürkületbe. Már a krumplit hámozta, amikor üzenet érkezett a telefonjára: „Később jövök, túlóra.” Sokszor van ilyen, ez mindig lelassítja a napokat. A terített asztal mellett ült sokáig. Ibolya ilyen késői órában már nem ír, tudja, ez már nem az ő ideje. Pedig jó lenne tovább levelezni vele most.
 Kikapcsolta mégis a számítógépet, és megvetette az ágyat, kabátostól hanyatt dőlt rajta. Tíz elmúlt, máskor ilyenkor Klári üzenetet küld, hogy nemsokára indul haza. Most semmi. A telefon hangjára ébredt aztán, új üzenet érkezett: „Ne várj, majd melléd bújok.” Nem válaszolt, hanem a konyhaablak mellé állva rágyújtott. Ha így tudja, átléphetett volna Ibolyához, három sarokkal tovább bérel lakást, a sötétben ugyan ki látta volna? Beszélgettek volna, cigaretta mellett…
 Aztán kiüresítette, és elmosta a hamutartót. A nagy csendben valószerűtlenül hangosnak tűnt az autók behallatszó zúgása. Tölteni tette a zsebtelefont és lefeküdt.
 Nem aludt, amikor Klári megérkezett. Beköszönt és a fürdőbe ment, Imre álmosan hallgatta a zuhanyzóból szűrődő dübörgést. Már elszenderedett, amikor Klári melléje feküdt. Egy másik takaróval takarózott, és úgy helyezkedett, hogy ne érjen hozzá. Imre átfordult a másik oldalára, és kinyújtotta a kezét, de Klári az ágy szélére húzódott.
 – Nem eszel? Nem vagy éhes? – kérdezte.
 – Ettem bent – válaszolt Klári.
 Imre szétterpeszkedve feküdt. A zsebtelefonja jelzett, hogy feltelt az akkumulátor. Fölkelt, hogy kihúzza a csatlakozóból. Felgyújtotta az éjjeli lámpát. Klári zavartan pislogott a fényben. Nyakán és szája szélén sötét foltot látott Imre. Magához húzta Klári fejét a párnán, aztán felült.
 – Látszanak rajtad a ma esti nyomok – mondta fakó hangon.
 – Miről beszélsz? – fordult Klári háttal neki.
 – Látszik, hogy megharapott valaki – mondta Imre.
 Klári jó darabig hallgatott. Imre felkelt az ágyból, és öltözni kezdett.
 – Jó, hogy téged nem harapdál össze senki – ült fel Klári az ágyban.
 Imre ekkor látta, hogy hálóing van rajta, pedig nem volt szokása felvenni. Hátat fordítva öltözött.
 – Azt hiszed, nem hallom, mit beszélnek a városban? – emelte fel a hangját Klári. – Ha fele igaz, az is sok, hogy egy ágyba feküdjünk le – mondta, és a hangja furcsán remegett.
Imre feléje fordult.
 – Tudod, mennyire vártalak? Tudod, milyen őszintén és furcsán várlak minden este?
 Felvette a pulóvert, és kezébe vette a kabátot is a szék karjáról.
 – Mint egy kölyök – folytatta. – Akinek minden nap egy új csoda.
 – Miért nem vagyunk őszinték egymáshoz? – kérdezte Klári. – Miért nem mondtad el, hogy van valakid? – emelte fel a hangját.
 – Azt hittem, jobban szeretlek, mint tíz évvel ezelőtt. Az ilyen átverés mindent lenulláz.
 Imre halkan beszélt, és nadrágja zsebébe tette a telefonját.
 – Te beszélsz? Jóska, a mérnök elköltözött a városból, pedig Ibolya miatt jött ide. Ezt meg tudod magyarázni? – térdelt föl az ágyban.
 – Kellett neked egy szőke tündér? Miben különb, mint én? Vagy más?
 Klári hangja elcsuklott, megfordult és ráborult a párnára.
 – Miről beszélsz? – kérdezte Imre.
 – Hogy miről? Hónapok óta hallom vissza, hogy hol itt, hol ott láttak titeket. Úgy élek itt, mint egy rossz börtönben. És van képed hozzám bújni…
 Ezt már zokogva mondta. Telt vállai rázkódtak a sírástól.
 – És még legyek jó feleség… Kedves, gondos… Soha nem tudom, kit csókoltál még aznap… És honnan tudjam, kit képzelsz el, amikor megölelsz…
 Felugrott, megkerülte az ágyat, és Imre elé állt.
 – Mi vagyok én neked, szeretőpótló? Pótjátékos, amikor nem férsz hozzá máshoz?!
 Arca kivörösödött, hálóingét igazgatta zavartan combjain.
 Imre nyersen felnevetett.
 – Bolond vagy, te Klári. Inkább az a kérdés, miért kell neked más szerető, ha én szeretlek.
 Kezébe fogta a nő kezét. Klári ekkor melle elé kapta a két kezét, aztán hirtelen mozdulattal elkezdte püfölni Imre mellét és vállát, ahol érte.
 – Ne érj hozzám! Amíg más kell neked, ne is nézz rám!
 Imre lefogta Klári két kezét, csípője mellé lenyomva, és arcát Klári nyakához szorította.
 – Jobban szeretlek, mint rég – súgta. Furcsa szorítást érzett a torkában. Annyi mindent el kellene most mondani! De már semmi nem lesz abból. Igaza van Klárinak, gyenge színészkedés az életük, jobb lenne ebből kilépni, és valami új, tiszta életbe lépni át.
 – Fáj – mondta Klári.
 És neki nem fáj? Hogy talán utoljára bújik hozzá úgy, mint szokott?
 Aztán rájött, Klári csuklóit szorítja már jó ideje, pedig két karja ernyedten lóg, nem akarja kiszabadítani, nem akarja ütni már tehetetlen dühében. Elengedte Klári kezeit, és átölelte a derekát, magához húzta egészen. Klári nem ellenkezett, lehajtott fejjel állt. Vajon sír? Nyakához bújva nem láthatta az arcát.
 – Elküldhetsz… vagy inkább elmegyek magamtól. Gyenge voltam… pedig… Én életemben rajtad kívül senkit sem szerettem. Azóta létezik Ibolya, amióta úgy érzem, hogy nem kellek már neked.
 – Tiszta bolondság – mondta Klári. Mindkét kezével Imre nyakát ölelte. – Tényleg csak engem szerettél… mindig?
 Imre nem válaszolt, csak bólogatott. Ettől a perctől úgy kellene élni, hogy ne kételkedjenek soha egyetlen szóban sem. Nagy szavak… és olyan ez most, mint a filmekben.
 Hirtelen felkapta Klárit, közben rálépett a földre dobott kabátjára, kissé megtántorodott, a szoba közepén elkezdett forogni az ölébe vett nővel.
 – Tegyél le! Tegyél le! – kiabált Klári.
 Amikor leengedte, kipirulva álltak egymással szemben. Imre egészen közel lépett hozzá.
 – Ibolya nem akart elvenni tőled. Csak… megérezte, hogy valami hiányzik az életemből.
 Zsebéből elővette a telefont, és Klári felé nyújtotta.
 – Írd meg neki, hogy… soha nem szerettem, csak téged. Írd meg! – biztatta komolyan. – És írd alá a neved.
 Klári döbbenten nézte a férfit.
 – Azt hittem… el akarsz hagyni. Minden nap úgy jöttem haza, hogy azt néztem, ott van-e a kabátod még a fogason.
 – Ibolyának ott van Zoli. Én csak pótjátékos voltam, ezt ő mondta – bökte ki Imre. Hangja egészen elhalkult.
 Klári felgyújtotta a villanyt. Papír zsebkendőt keresett a táskájában, de nem a szemeit törülgette, hanem arcát és nyakát kezdte súrolni.
 – Ha ilyen játékba mentél bele, akkor még van egy – kacagott diadalmasan Klári. – Ezt Éva festette ma este, most már tudnod kell mindent.
 A lesúrolt festéket mutatta Imrének a papír zsebkendőn.
 Imre harsányan felkacagott. Ismét az ölébe kapta Klárit.
 – Hajoljunk meg, mert vége a színjátéknak – mondta, és forogni kezdett a szoba közepén az ölébe vett nővel.

P. Buzogány Árpád