Anna a kúria ütött kopott padlóján ücsörgött, érezni lehetett az épület ódon, régies illatát. Kitárva hagyta a boltíves hátsó kaput, ami a kertre nyílott, így beáramolhatott az erdő felől érkező hűs levegő. Hosszú, hullámos mogyoróbarna haját a betolakodó szellő kócolta csupán. Gondolataiba merülve töltötte az egész délutánt. Ez az otthona, régóta vágyódott már vissza, hogy újból átélhesse az ismerős érzést, ami máshoz nem fogható nyugalommal töltötte el. A nyitott kertre vezető szobában rengeteg könyv sorakozott a szépen megmunkált antik polcokon. A sarokban egy diófa asztalka sejtette, hogy tulajdonosától nem áll messze a szépérzék. A ház minden szeglete kincs, szinte már műalkotás, megőrizte hajdani szépségét. Kintről madárcsicsergés hallatszódott be, és amikor az ember jobban figyelt, talán még a régiek suttogását is hallani lehetett. Ez azonban csupán az olyan érzékenyebbek kiváltsága volt, mint Anna. A háború sok életet és családot felemésztett. Ez az egy maradt csupán a gyermekkori szép emlékek közül, mikor még lánykaként fehér ruhácskában masnival feltűzött lengő hosszú hajával csak futott sebesen a kert végéig. Lelke minden szegletén érezte a szabadság csábító hívogatását. Pedig már születésétől kezdve nem volt szabad. Előre elrendezett játszmák bábujaként kellett méltósággal viselnie sorsát. Házasságát gyorsan nyélbe ütötték, a férj talán még azt sem tudta igazán, mi a szerelem vagy az odaadó szeretet. Puszta birtoklási vágy és félelem jellemezte. Amikor házasságuk első évében sikeresen megfogant, azt hitte, majd minden megváltozik ezután. A férj rózsákkal és csecsebecsékkel kedveskedett, ezzel leplezte faragatlan modorát és unalmát, ami az életbe vetett kedvtelenségét jelezte. Aztán egyik este megesett, amit egyetlen nő sem felejt. Egyedül riadt fel a sötétben, csupa nedvesség áradt két combja között és a kínzó fájdalom, ami kísérte. Kiabált, a házvezetőnő rontott be szobája ajtaján. A felvillanó fényben látta a rengeteg vért, mely ágyékánál a lepedőt színezte.
 – Anna, asszonyom! Hívják gyorsan az orvost! – kiáltotta Sveta, a házvezetőnő.
 – Fázom, nagyon fázom. – dideregte Anna vérrel és izzadsággal átitatott ágyában. – Hol van a férjem?
 – Asszonyom, az úr még nem ért haza, de azonnal utána küldetek!
 Csak bámulta a mennyezetet, orcáján könnycseppek gördültek. Ezzel minden odaveszett, a gyermek, s tán még ő maga sem éli túl. Hangosan tiltakoznia kellett volna a kényszerházassága ellen, ha vénlány marad is, nem szabadott volna elfogadnia ilyen könnyen rámért sorsát. A fájdalom lassanként elmúlt, szeme előtt a világ homályos lett, és többre már nem is emlékezett.
 Mire legközelebb magához tért, már a kórházban volt. Erőtlenül fogta fel, mi is történt vele. Körbenézett. Három alakot látott csupán: a férjet, anyósát s anyját, kik csöndben suttogtak mellette. Férjére nézett, aki a szokásos unott arcával az ablakon kifele tekintgetett, és szinte látszott rajta a leplezetlen gondolat, hogy mikor szabadulhat végre már innen.
 A napok teltek, és Anna egyre erősebb lett. A férjét alig látta itthon, csupán anyósa őrködött szigorúan felette. Egyik délután a városi lakásuk ablakán kifelé merengve szürcsölte teáját, és gondolataiba mélyedt. Hogyan vessek ennek az egésznek véget? Felállt, és komótosan a kórházból megmaradt, édesanyja által hozott kis csomaghoz lépett. A dobozkát kinyitva egy régi papírlapot talált benne. Szépen, óvatosan kihajtogatta. Acsalád pecsétjelével volt ellátva és benne a gyermekkori birtok tulajdoni lapjával. Az ő neve szerepelt rajta. Ez a családi kúria tulajdoni lapja – gondolta Anna magában. Anyja szépen elrejtette ezt a kincset mindenki elől. A mellé csatolt kis levélben ez állt: „Amikor majd menni akarsz, ne álljon utadba semmilyen akadály.” Szívéhez emelte a titkolt kincset, és hálát adott magában. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy mikor lépjen.
 Ezen időkben a forradalom sodrásával és az eldörrenő szerb puska jelezte vészharanggal, ahogy a háború a tetőfokára hágott, szinte minden férfit harci készültségbe rendeltek. A forradalom eszméi hódítottak mindenkit: arisztokratát és földművest. A férfi csupán attól érzi magát erősnek, ha hős lehet? Nem vették észre, hogy a politika gazdag szálai mozgattak mindent. Fiaikat és férjeiket sirató anyák és asszonyok maradtak helyettük csupán. A család fenntartása, a sok egyedül maradt anya a gyermekével, hol vannak az ő hőstetteik? Eszméket űzni, és hangosan szónokolni csupán férfinak lehet? Nincstelenek gazdagodtak és hatalmasodtak meg. Az egyik fetrengő tohonya, a másik karddal és puskával hadonászik és fröcsögve hallatja hangját. Ilyen körülmények közepette történt, hogy a férje hazajött egyszer végre időben, teljes díszruhájában felfegyverkezve. Már alig várta, hogy itt hagyjon mindent. Anyósa csak csapkodott és esdekelt.
 – Ne menj, kicsi fiacskám, odaveszel!
 A férj melle helyett hasát kidüllesztve bajszán pödört egyet, mintha ettől férfiasabbnak és biztosabbnak tűnhetne.
 – Ne féltsen engem egyik asszony sem, a hazámért megyek harcba, Isten engem úgy segéljen!
 Anna ettől a megjegyzéstől majdnem hangosan felhorkantott. Ez a tohonya pocakos díszmajom, azt sem tudja, miért fog harcolni, csupán henceg. Hírnévre és hősiességre vágyik, közben csak hadi írnoknak megy. Itt az én időm – jutott Anna eszébe.
 – Kedves feleségem, remélem megvársz engem, midőn majd visszajövök hazám hőseként a háborúból! – A tohonya ezt az egyetlen mondatot sem tudta úgy végigmondani, hogy ide-oda ne fészkelődjön, és máshova tekintgessen.
 Anna csak nézte, majd tekintetét körbehordozta a szobán. Látta anyósának ráncokkal tűzdelt homlokát és szigorú, összeszűkült szemét. Olyannyira méregette, majd belegúvadt. Visszafordult férjéhez, akihez olyan fiatalon hozzáment, és akitől naivan annyi szépet remélt.
 – Kedves Uram, vigyázzon magára, és siessen vissza – kerülte a választ Anna.
 A férj boldogan fejét hátravetette, biztosnak érezve a sikert. Kezet csókolt a két asszonynak, és már ott sem volt.
 – Nehogy azt higgye, nem tudom, miben mesterkedik! Magának itt a helye, a háztartást vezesse, és ne okoskodjon, az nem a nők dolga – horkant fel anyósa.
 – Természetesen, Asszonyom. Azonban nagyon megfájdult a fejem, biztosan ez a sok aggodalom. Engedelmével most visszavonulnék – tette Anna a nagy beteget.
 – Igen, igen, biztosan ez a sok aggodalom, engem is kimerített. Ne aggódj, hamarosan visszajön a fiam – békélt meg vele az anyós.
 Anna próbálta nem túl feltűnően szedni a lábait a lépcsőn a szobája felé. A csomagjai már sorban álltak. Sveta, a házvezetőnő lépett be a szobába hirtelen, mire Anna megrezzent.
 – Asszonyom, hadd segítsek! – mosolygott rá cinkostársként.
 – Köszönöm, Sveta, kérem, hívasson nekem egy kocsit, ami elvisz a birtokomra. Óh, és kérem, a válási papírokat adja át majd az asszonyságnak a megfelelő időben. Tudassa, hogy nem kívánok többé a család tagja lenni, nem tartok igényt a vagyonukra sem.
 Mire a vacsoraidő eljött volna, Anna már régi gyermekkori kedves kúriája felé közeledett. A lovas kocsi gyorsan hajtatott a nehéz csomagokkal, mintha a lovak is érezték volna a szabadság édes ízét. Át a dimbes-dombos lejtőkön az itt-ott elhagyott parasztházak mellett érkezett meg ehhez a gyönyörű ékszerdobozhoz, melyre huszonnyolc évet kellett várnia. Kétszintes ház magas belső térrel, nagy ablakokkal és haloványkékre festett külsővel.
 Azóta eltelt pár év, és a katonák elszállásolása végett a kúria kissé rossz állapotba került, megőrizve azonban a nosztalgikus szépségét. Anna imádott itt lenni. A háború vége felé szegényesen éldegéltek, és a család vagyontárgyainak árusításával igyekeztek több bevételhez jutni. Ahogy az évek egymást követték, Anna már a harminchatodik évét töltötte. A nyári melegben a padlón ücsörögve gondolataiban visszaidézte múltjának apró részleteit. A szökést nem bánta meg. Lehet, azokban az időkben nem éltek olyan jól, de a szabadsága mindennél többet jelentett.
 Micsoda női sorsok – gondolta magában Anna. Kislányként állandóan valami édes-nyálas szerelmi történettel traktálnak minket. Senki sem beszél tohonyákról és pöffeszkedőkről. Sehol egy sort sem írnak arról, hogy a herceg bajszos kövér lett, és életuntan csak tömi magába az ételt, na meg persze a nőket. A fiatal lányok szeméből szép lassan eltűnik a tűz és az élet, ami miatt a férfiak vonzódnak hozzájuk. De talán nincs még minden veszve – keserűen elmosolyodott erre a gondolatra.
 Ahogy elidőzött a késő tavaszi melegben, a távolból apró lábak sietsége hallatszódott. Anna felnézett, és meglátta az egyetlent, ami szívének kedves. Rohanva szedte lábait egy ifjú, nyolc éves forma kisember, arca még pelyhes, nagy okos szeme kéken villant meg. Divatos, nadrágba tűrt inget és elegáns fekete kiscipőcskét viselt, a papíros csak lebegett utána a kezében.
 – Mama, mama! – kiabálta bőszen.
 – Itt vagyok, mi történt? – felelte Anna mosolyogva.
 – A tanító néni azt mondta, hogy mindenkinek kell legalább öt sort írnia a papájáról. A Sveta néni nem mond semmit, nekem pedig muszáj megszereznem azt a képeskönyvet. Ez lesz a jutalma a legjobb írásnak. Mondj valamit még a papáról kérlek, azon kívül, hogy háborús hős volt.
 Anna vett egy mély lélegzetet, arcán lemondó ábrázat jelent meg, és elkezdett egy újabb hősi történetet. Vajon hány hőst teremtettek az asszonyok így régen?

 Klinec Alexa