– A szürke borítékot bontsam fel először, vagy a fehéret? – vívódott Virág. Előbbi az állatkertből, utóbbi az egyetemről érkezett.
 A szürkéből megtudta, hogy elnyerte az állatgondozói állást, a fehér pedig azt közölte, hogy lemaradt az egyetemi felvételről. Jövőre újból nekifuthat az emelt szintű biológia érettséginek, amihez további sikereket kívánnak neki.
 – Figyelem odafönt! A túl kevés tanulásért szarpucolással vezeklek! – lengette meg a két papírt a plafon felé, de természetesen az eget célozta a mozdulattal.
 – Ha valóban biológus akarsz lenni, jó helyre kerültél – biztatta másnap az állatkerti akvárium részlegvezetője, aki a közvetlen főnöke lett.
 Virág örült volna a megerősítésnek, ha azt nem fahangon, merev arccal mormogta volna el neki Kelemen, azaz Kele. A gólya kinézetű fő akvarista ugyanazokért a hús-vér halakért áldozta fel tudományos karrierjét, amelyek sokadízigleni ivadékai talán azért nem részesülnek szakszerűbb bánásmódban, mert ő nem tett nyelvvizsgát, így diplomát sem szerezhetett. Legalábbis rosszabb napjain így ostorozta magát.
 Első munkanapja végén Virág a közös öltözőben lerúgta a leltári gumicsizmát, és kibújt kertésznadrágjából. A szűkös helyiségnek volt egy pirinyó tejüveg ablaka, ezért Kele az onnan nyíló ablaktalan főnöki odú ajtaját állandóan nyitva tartotta. Virág nem merte rácsukni főnökére az ajtót, de nem is érezte úgy, mintha a férfi észrevette volna szöszmötölését.
 – Szia, Kele, reggel jövök! – búcsúzott erőltetett könnyedséggel.
 A másik akkorát ugrott, amekkorát legfeljebb egy ágyúlövés indokolt volna.
 – Oké, persze! – krákogta köszönés helyett, és tüntetőleg újra az online járványhíradóba temetkezett.
 Virág elhatározta, hogy másnaptól a vécében öltözik át.
 Sortban, kockás ingben indult el, hogy életében először bennfentes szemmel is körülnézzen az állatkert ösvényein. A hétmérföldes csizma munka közben a talpa alá gyűrte a zokniját, amitől mindkét sarka felhólyagzott. Hiába tett rájuk ragtapaszt, a vászoncipő nyomta a kifakadt hólyagokat, így hát kézben lóbált cipőkkel, mezítláb bandukolt.
 Az ázsiai vadlovak kifutójánál megtorpant. A karámban négy kefesörényű, cipófarú izomtorpedó száguldozott, porral tompítva el a nyári naplemente ferde sugarait. Virág egy szentimentálisnak indult sóhaj után felköhögött. A por kaparta a torkát.
 – Nesze, te bamba! Miért nem csukod be a szádat? – kuncogott, és hátizsákjából egy apró kulacsot kotort elő. Csak két kortyintásra való vizet talált benne.
 Ivókutat kereső, szomjas tekintetét váratlanul egy másik tekintet ejtette foglyul. Másfajta, zavarba ejtő szomjúsággal hatolt a szemébe, hogy egy pillanattal később csupasz combját és lábszárát vizslassa végig. Virág, ha tehette, májustól októberig rövidnadrágban járt, és ezt a viseletet eddig sohasem tartotta különösebben kihívónak. Most azonban egészen meztelennek érezte magát. Hogy kiszolgáltatottságát csökkentse, sebes lábfejét beleerőltette a vászoncipőbe, és gyerekes toppantással sarkon fordult.
 – Hahó! Ugye te vagy az új halas lány? – állította meg egy kedvesen csúfondáros női hang. – Gyere, nálam megtöltheted a palackodat!
 Ha egy férfi szólt volna utána, bizonyosan kereket old, de így visszabicegett a korláthoz. A karám végében álló, nyitott oldalú istálló szénapadlásáról jött a hang, onnan, ahol a szomjas tekintet gazdáját is sejtette. Mivel úgy tűnt, a hang tudja, hogy ki ő, elhessegette aggodalmát.
 Sörtehajú, hegyes orrú fiú ugrott le a szénából.
 – Szia, Peti vagyok! Enyémek itt a lófélék. Hidd el, jófélék! – közölte vigyorogva.
 Gyerekesen vékony hangja volt. Kéznyújtás helyett kurta integetésre emelte szutykos tenyerét, majd Virág bemutatkozását meg sem várva az istálló falikútjához ballagott.
 – Itt a fürdőszobám – bökött a vízcsapra –, és amott alszom – intett a szénapadlás felé. – Nagyon örülök neked. Tudod, kevesen vagyunk, csak a legcsóróbbak és a legőrültebbek maradtak itt gondozónak. Én mindkét halmazba beletartozom, akárcsak a főnököd, Kele. Gondolom, nem dicsekedett el neked azzal, hogy már ő sem tudja fizetni az albérletét. Az irodájában lakik. Keresetünk jó része arra megy el, hogy kiegészítsük belőle az állataink ellátmányát.
 Miközben Virág ivott, Peti újra végigmérte.
 – Van hova menned? Úgy értem, laksz valahol? – kérdezte meg kertelés nélkül azt, ami leginkább érdekelte. Maszatos homloka alól tiszta tekintettel nézett Virágra, aki emiatt képtelen volt tolakodásnak venni a kérdést. Olyan választ akart adni rá, amivel meg is védhette magát, ha a sörtehajú túlságosan gyors közeledésre próbálná felhasználni infantilis álcáját.
 – A nagyszüleimnél lakom a belvárosban. Kicsi a nyugdíjuk, dolgoznom kell, amíg föl nem vesznek az egyetemre, remélhetőleg egy év múlva.
 – Értem – fonta össze karjait a mellén Peti csalódottan. – Azért ha valamikor úgy adódik, szívesen látlak panorámás erkélyemen! – tette hozzá, hogy faragatlan reakcióján csiszoljon valamennyit. – Ha leállna a tömegközlekedés és itt ragadnál, Petra a lovacskáival mégiscsak szórakoztatóbb, mint a hallgatag Kele apó!
 – Petra?
 – Az én vagyok, nem mondtam? Oda se neki, én se tudom elsőre megjegyezni a neveket! A tiédet persze mindenki tudja a kertben, hiszen hetek óta te voltál az egyetlen olyan jelentkező, aki valóban fel is vette a munkát.
 – Jól van, ezt… mindenesetre jó tudni. Köszi! – hátrált el Virág pánikszerűen. Esze ágában sem volt pontosabban kifejteni, hogy a tudomására jutott új információk mely részére gondolt.
 – Imádom ám a lovakat! – kiabált engesztelésül az istálló felé, ahol a faképnél hagyott lovász egy kissé leforrázva ácsorgott.
 A következő héten, megelégelve a haltartályok mögötti kiszolgálófolyosó félhomályát, Virág újra ellátogatott a lovakhoz. Peti a szomszéd kifutóban éppen egy nagy rekesz salátát borított bele egy alacsony jászolba, ami körül vagy húsz hordóhasú kecske tülekedett. Ledobta a rekeszt, majd a karám túlsó oldalánál várakozó utánfutós teherbiciklihez kocogott. Egyszerre négy sárgarépával megpúpozott vödröt akart leemelni róla, de képtelen volt egy kézzel két vödörfület összemarkolni, és a répák potyogni kezdtek. Erre két vödröt lezöttyentett, a két másikat pedig futólépésben a zebrákhoz vitte. Virág magától értetődően odaszaladt, és összeszedte a szétgurult takarmányt.
 – Jó, hogy itt vagy! – üdvözölte a lovászlány. – Átvinnéd a fele répát a szarvasokhoz? Mától azokért is én felelek. Ettől előbb-utóbb ki fogok purcanni! – tette hozzá szinte dicsekedve.
 Virág megkönnyebbülten cipelte a répás vödröket. Peti nem haragszik rá, amiért faképnél hagyta, sőt, még segíthet is neki! Mindennél jobban vágyott rá, hogy végre száraz munkát végezhessen. A nyirkos munkakörnyezet lassacskán éppúgy kezdett az idegeire menni, mint Kelemen, a rigorózus vízi istenség.
 – Szaladj el ablaktisztítóért! – parancsolta, amikor a lány a látogatótér egyik padján pár percre kiteregette tételsorait. – Úgy csillogjanak a frontüvegek, mintha bármikor jöhetnének a látogatók!
 – A halaknak is ki kell ám látniuk az akváriumból!
 – Szivárog a vízinövényes medence!
 – Szökni próbál a muréna!
 Virág fogadalma, miszerint a jövő évi újabb vizsgáig egy napja sem telik majd el tanulás nélkül, kútba esni látszott, hiszen a munkahelyi tanulást Kele tagadhatatlanul elszabotálta. Tankönyvei újraolvasására és a tételek kiegészítésére csak a hétvégék maradtak. A szombat-vasárnapi ügyeletet szerencsére Kele vállalta. Mindenki tudta, hogy nem lenne hová mennie.
 A szénahordás és istállóganézás remekül bevált a vízmérgezés ellenszereként, és Virág nemhogy hetek, de hónapok múltán sem elégelte meg a gályarabságot Noé bárkáján. A karámok között egészségesen bepiszkolódhatott minden munkanap végén, hiszen a tömegközlekedési eszközökön alig volt utas, odahaza pedig úgyis fertőtlenítő zuhany várta.
 Peti/Petra egy idő után méricskélni kezdte, hogy a kemény fizikai munka eredményeként mennyit gyarapodott Virág izomzata. Egy idő után Kelének is feltűnt, hogy beosztottja azokat a vizesvödröket, halas ládákat is elbírja, amelyek korábban őrá maradtak. Egyszer-egyszer megesett, hogy tekintetét a lány ovális karján, gömbölyű lábikráján felejtette. Olyankor majdnem mosolygott, de egészen addig, míg szeptemberben nem történt valami, ezek a mosoly-kezdemények még csírájukban elhaltak.
 Virág egy reggelen a tenyérnyi öltöző padját felborítva, az öltözőszekrényeket az övé kivételével kirámolva, Kelét pedig irodája egyetlen „civil” bútordarabján, a heverőn összegömbölyödve találta. Karjai között egy üres vodkás üveget dajkált. A lány hiába szólongatta, rázogatta, nem moccant.
 Kele ez idáig sosem ivott. Fintorba kövült arca éppolyan zöld volt, mint a heverő és a számítógépasztal között terpeszkedő hányástócsa.
 A rémült lányban felötlött, hogy erősítésként áthívja a sokat tapasztalt Petit, aki talán tudja, mi a teendő alkoholmérgezés esetén. Mivel azonban Kele halkan, egyenletesen horkolt, Virág meggyőzte magát arról, hogy főnöke nincs életveszélyben, és vélhetően nem díjazná, ha mások is tudomást szereznének arról, hogy milyen állapotba került. Legnagyobb meglepetésére Virág ahelyett, hogy undorodott volna tőle, megsajnálta a férfit.
 A takarmányfeldolgozó helyiségben, amit egyszerűen konyhának neveztek, talált egy tekercs háztartási papírtörlőt. Az egyik felével feltakarította a tócsát, a másikból pedig borogatást tett Kele homlokára. Ő hálásan felsóhajtott, de nem nyitotta ki a szemét.
 – Rettenetesen hasogat a fejem, de még rettenetesebben szégyellem magam! – nyögte alig hallhatóan.
 – Mindkettőt elhiszem. Miért csináltad ezt? Valami baj van?
 – Igen. Nyelvvizsga nélkül is megkapom a diplomámat.
 „Miért? Hiszen ez szuper!” – tört volna ki Virágból a lelkendezés, de inkább bölcsen hallgatott.
 – Nem dolgoztam meg azért a papírért – magyarázta Kele, amint fokozatosan erőre kapott. – Évek óta pótcselekvéssel töltöttem az időt ahelyett, hogy rendesen megtanultam volna angolul. Csalónak érzem magam. Szerinted azért megérdemlek egy pohár vizet?
 Az utolsó mondatban egy szikrányi huncutság csillant, ami végképp megolvasztotta Virág szívét. A munka tökéletes hőséről kiderült, hogy esendő, és még humora is van. Legszívesebben homlokon csókolta volna, de az a homlok most olyan volt, mint egy vízi hulláé, így csak a karját érintette meg, majd kisietett, hogy vizet hozzon neki.
 A vodkás afférral megtört a jég. Kele tudta, hogy Virág beszámol róla Petinek, de azt is, hogy a két lány nem fogja elárulni senki másnak, kérnie sem kell.
 Az angol szótárak, nyelvkönyvek és munkafüzetek, amiket Kele első felindulásában azért rámolt ki az öltözőszekrények polcairól, hogy a papírgyűjtő konténerbe dobálja, az irodába vándoroltak. Virág rádöbbentette Kelét, hogy diploma ide vagy oda, akármikor megpróbálkozhat a nyelvvizsgával, Kele pedig becsületbeli ügynek tartotta, hogy ezek után valóban neki is fusson. A lány már tizenegyedikben túlesett a dolgon, és a Kele gyűjteményében levőknél frissebb feladatsorokkal tudta megtámogatni a nemes elhatározást.
 Virág akváriumi munkaidejének leteltével szárazra törölték a rozsdamentes takarmány-előkészítő asztalt, és tanultak egy órácskát. Peti nem tette szóvá, hogy Virág a szokottnál egy órával később jelenik meg az istállónál. Igaz, egy órával tovább is maradt, viszont emiatt csak estére ért haza a nagyszüleihez.
 – Mi lenne, ha hétköznaponként nálam aludnál? – vetette fel a kérdést október végén Peti. – Képzeld, venni akartam magamnak egy termo hegymászó hálózsákot, és éppen „egyet fizet, kettőt kap” akció volt! Rábeszéltek egy dobósátorra is, ami pont elfér a szénapadlás sarkában. Azt hiszem, úgy belehelnénk ketten, hogy még meg is izzadnánk benne!
 Egy éjjel kipróbálták. Valóban melegük volt, ami jól is esett Virágnak, mert a lefekvés előtti locsolócsöves zuhanyzás végén rendesen vacogni kezdett a foga.
 – A nagyszüleid helyében én nem örülnék, ha csak hétvégenként járnál haza! – ingatta fejét Kele, amikor Virág másnap beszámolt a sikeres próbasátorozásról.
 – Úgyis alszanak már, mire hazaérek! Így legalább jobban kipihenem magam. Igaz, tegnap nem sokat aludtunk, de majdcsak összeszokunk.
 Kelének már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy nem örülne annak, ha Peti és Virág jobban összeszokna, de ehelyett csak annyit mondott megnyúlt arccal:
 – Télen nem lehet slaggal zuhanyozni! Hogyan tisztálkodtok majd? Peti ott a patásoknál azt csinál, amit akar, de én egyáltalán nem szeretném, ha ezután oroszlánszag terjengene az akváriumban.
 Kele már hónapok óta a kert állatorvosi ügyeletén kialakított vizesblokkban mosott és fürdött, igazgatói engedéllyel. Személyes holmijának javarészét egy ismerőse fészerében tárolta dobozokban. Onnan hozta el időnként a legszükségesebb darabokat, amelyeket az irodai számítógépasztal mellé besuvasztott heverő ágyneműtartójában tárolt. A heverő ülőbútorként is szolgált, hiszen szék nem fért el a helyiségben.
 – Talán igazad van – töprengett hangosan Virág. – Esetleg el tudnád intézni, hogy mi is használhassuk az állatorvosi fürdőszobát? Peti sokkal edzettebb nálam, de lehet, hogy előbb-utóbb még ő is kidől a csatasorból, ha túlzásba viszi a nomád életet.
 Kele nem válaszolt. Virág attól tartott, hogy kérdésével túllőtt a célon, de a férfi keserves arckifejezése láttán megmoccant benne valami.
 – Na jó, talán tényleg nem kellene minden hétköznap a szénapadláson aludnom. Az viszont nagyon jó lenne, ha mondjuk heti két-három alkalommal Peti ott fürödhetne az orvosiban! Megteszed, hogy rákérdezel az igazgatóságon?
 – Vedd úgy, hogy már el is van intézve! – jelentette ki harsányan Kele, nem tudva palástolni megkönnyebbülését.
Kérdés persze, hogy Peti akar-e egyáltalán meleg vízben fürödni, morfondírozott később Virág, miközben a rozsdamentes asztal melletti karanténtartályban úszkáló gömbhalat etette.
 – Csodás hírem van! – zökkentette ki gondolataiból kisvártatva Kele.
 A nyugodt állapotában tégla alakú gömbhal ijedtében teleszívta magát vízzel, és labdává változott.
 – Peti nemcsak, hogy használhatja az állatorvosi szoba vizesblokkját, hanem ott is alhat az ügyeleti kanapén! Kovács doktor lett az állandó éjszakás. Kétutcányira lakik innen, és otthonról szalad majd be, ha van valami.
 Peti használta is az alvóhelyet, mégpedig azért, mert így segíthetett Kovács dokinak az izgalmas éjszakai eseteknél, amelyekkel az állatorvos eddig asszisztencia nélkül volt kénytelen megbirkózni. Egyszer aztán Virág is bent maradt Petivel, ami csaknem az állásukba került.
 Aznap éjjel a szibériai tigris idő előtt megindult elléséhez riasztották a doktort, aki keresztülesett a hálózsákjába burkolódzva a padlón alvó lovászlányon, és tönkrezúzta az íróasztalon felnyitva hagyott szolgálati laptopot. A lányok késő estig online természetfilmeket nézegettek rajta, aztán Peti átengedte Virágnak a keskeny heverőt.
 A laptop és a két koraszülött tigriskölyök egyaránt menthetetlennek bizonyult. A kistigrisek akkor is elpusztultak volna, ha a laptop használható marad azon az éjszakán, de az új számítógép beszerzése és az adatok átmentése okozta pluszkiadások nem hiányoztak az állatkert halódó költségvetésének.
 Az igazgató első dühében nemcsak a két lányt, hanem Kovács doktort és Kelét is kirúgta volna, másnapra azonban lehiggadt. Vészhelyzetben hogyan pótolna egyszerre négy harcedzett munkaerőt? Azt pedig nem tartotta volna etikusnak, hogy bármelyikük béréből levonják a számítástechnikai költségeket, hiszen nyílt titok volt, hogy jó ideje rendszeresen hozzájárultak állataik takarmányozásához. Így végül megúszták szóbeli figyelmeztetéssel.
 Az állatorvos megkedvelte Petit, ezért kiharcolta, hogy a történtek ellenére is az ügyeleti szobában alhasson, mégpedig állandósított önkéntes éjszakai segítőként. Vendéget természetesen ezek után sem fogadhatott.
 Az igazgatóságról az akvárium felé ballagó Virág és Kele kukán bámult maga elé. Virág úgy érezte, a kalamajkáért leginkább ő a felelős, mert belement, hogy Peti átengedje neki a fekhelyet. Kele örült annak, hogy Peti a padlón aludt, és igencsak elcsodálkozott azon, hogy így érez.
 – Én tehetek az egészről! – bökték ki egyszerre, és egyszerre is nevettek fel ezen.
 – Gondolom, tudod, hogy egy ideje az irodámban lakom… – folytatta Kele.
 – Ühüm…
 – Figyu, Virág. A haveromtól, akinél a cuccaimat tartom, tudok szerezni egy kempingágyat. Mivel az állatorvosi iroda már nem jön szóba, alhatsz néha az öltözőnkben, amikor csajos estét csináltok Petivel. Így tömegközlekedned sem kellene annyiszor.
 Csönd volt, csak a kőzúzalék csikorgott gumicsizmáik alatt.
 – Nem lenne ciki neked? – fordultak egymás felé, megint ugyanabban a pillanatban.
 Ezzel meg is válaszolták a kérdést.
 Kele másnap elhozta a tábori ágyat, még ágyneműt is szerzett bele. El se merte hinni, de Virág attól kezdve hétfőtől csütörtökig minden éjjel benne aludt. Esténként annyi angol- és biológiatesztet oldottak meg a rozsdamentes asztalnál, hogy Lufi, az ijedős gömbhal, többé nem fújta fel magát.
 Időközben Kovács doktor is felmondta az albérletét, mert bebizonyosodott, hogy az ügyeleti kanapén mégiscsak elfér két ember. Előfordult, hogy a padlón fonódtak össze Petivel, ahol mégiscsak kényelmesebben lehettek, ráadásul nem volt, aki keresztülessen rajtuk.
 Elrohant a tél. Virág és Kele sikeres próbavizsgái után csók volt a jutalom, az eredményes nyelvvizsga és érettségi után pedig a tábori ágy teljesen feleslegessé vált.

Kartali Zsuzsanna