Éva
Két hónapja már, hogy Zoltán meg én… szóval tulajdonképpen semmi sincs, csak az az átkozott nézése, a belém fektetett gyötrelmes égő habitus, amivel mindig válaszolt a leveleimre. Ja, mert írt.
 Persze írt. Szárnyával csapdosott közöttünk még a szexualitás. Az elején igen, szerelmünk hajnalán pár éve csak felkeltünk, és na jó, tulajdonképpen nem keltünk fel olyan egyszerűen soha. Neki rohannia kellett a megbeszélésekre, az a bizonyos reggel ötös villanás. Mikor simogatóan hozzámért, és folytattunk mindent. Tudod az „ébredést” – egymásban melengetve a reggeleket – érezve, hogy van értelme az észveszejtő zuhanásnak, ami csak úgy beindít, és felteszi a napra a kis csillagocskát.
 Szóval így indult a nap vele kettesben. Csillagocskákkal a homlokunkon, hogy mi nagyon szeretjük egymást. Nem volt közöttünk ilyen mondat. Nem kellett neki ilyet mondani. Rám nézett, és levette. Értette bennem a szerelmet, az odaadást, a kelletlen perceket, mikor felhúztam magam azon, hogy valami esetleg kellemetlenebb, mint ahogy lenni szokott. Ilyenkor kinevetett. Igen, nagyokat mosolygott azon, hogy valaki felkapja a vizet, ha a kutya hozzádörgölőzik. Pedig imádom a kutyákat, csak ne dörgölőzzenek. Több bónámat kellett elviselnie állandóan, néha elcsendesedve, de tudod, ő volt az, aki ezt megtette értem.
 Most már tudom, bár akkor is tudtam, hogy az ember túlértékeli magát. Azt hiszi, ha a fiatalságát vagy a szépségét dobja a perselybe, azzal minden rendben van. Pedig valljuk be, egy kapcsolat alapjait sokkal több tényező befolyásolja.
 Ha jó a szex – bukik ki belőled, igaz? Hát persze, az mindennél fontosabb, de lehet-e szar valakivel, akinek minden percében felfalod az együttlét karcolatának báját? Akivel úgy játszod az életet, mint egy kiskutya játszik a bökős sünivel? Becserkészi, majd a szájában hurcolássza, picit nyalogatja, hogy mutassa magát csak egy pillanatra is, csakhogy összeérjen a nózijuk. És amikor ez megtörténik, mind a kettő örül ennek a zsizsegő találkának. Még a sün is, mert ő tudja, hogy a menedéke százszázalékos, és a kutya csak piszkálja picit.
 Na így zsörtölődtünk mi is. Minden nap egy újabb csókkal örültünk, mikor az orrunk végre összeért.
 Hogy mi történt – most ezt mért kérdezed tőlem? Tulajdonképpen semmi és minden. Elhagyott. Azt hitte, nem szeretem. Azt hitte, megcsalom. Azt hitte, nem az ő kertjében a legfinomabb a méz. Nem képzeled, sose gondoltam másra! Nem hitt nekem. Összecsomagoltam, és otthagytam. Hogy jöjjön meg végre az esze. Az érzéseimbe temetkezve elmenekültem. Ausztriában vállaltam állást speditőrként még februárban. Akkor már két hónapja tartott a mosolyszünet. Minden nap írtam neki pár sort. Nem reagált. Azt hittem, van valakije, biztos lerázott és kész. Próbáltam koncentrálni a munkámra, a karrieremet tovább építeni, dehát senki nem tudott olyat. Tudod, olyan nózi összeérintőset, amiben csak mosolyogsz a másik szerelemmorzsáján, hogy ő él, veled van, rád gondol, és a napot, ha nem is együtt, de dimenziókon átkalandozva megélitek.
 Már nem volt jó a reggeli kelés. Nem esett jól a páratartalom. Nem hallgatott meg. Nem éreztem már, hogy kellek neki. Hogy mi változott?
 Március 8. A névnapján az SMS. Majd nem bírtam már, és felhívtam.
 – Éva, karanténban vagyok – válaszolta.
 Mondanom sem kell, megrémültem. Mi van, ha elveszítem. Soha többet nem lesz közöttünk játék, sem semmi, elhagy az érzés.
 Majd lezárták a határt, a munkám miatt kint ragadtam Bécsben.
 – Szeretlek! – mondta. – Veled akarom leélni az életemet. Gyere haza!

Zoltán
Már két hónapja nem láttam. Csak felkelt aznap, közölte, hogy elege van belőlem. Összepakolt és elment. Nincsen reggel a csókja, végigsöpör még a semmi is a bensőmben. Hogy öleltem-e azóta mást? Minek tenném, nem tudok, egyszerűen nem megy. Nem írok neki. Gondolja át, kivel akar élni. Lehet, féltékeny vagyok. Na és? Legalább látja, hogy szeretem.
 Biztos van már valakije. Hisz Bécs nagyváros. Elengedted, mondhatnád nekem. Igaz. Hisz én engedtem el. Sőt, én voltam az, aki elüldözte. Az élet csak akkor lehet ilyen balga, ha éljük. Nem esik jól a pirkadat, a felkelő nap sugarában semmi jóllakottság, és a kutyák, hát még ők is boldogtalanok.
 Ez maradt Évából. A lelke, az érzéseim hervadó küszöbe a szenvedély, mi feltépte bennem minden hatósugarát, mikor kitárulkozott minden abban a dús pázsitban. Elterültünk mi mindig, tulajdonképpen boldogok voltunk. Mért kellet ezt nekem elrontani? Nem volt senkije. De még a gondolatait is akartam, megöltem, megriasztottam, mint torreádor a bikát, mielőtt feladja az utolsó kenetet.
 Március nyolc van, a névnapom. Írt. De jó lenne, ha vele lehetnék. Kitört ez az átkozott járvány, telnek a napok. Robog az égbolton a felhő. Elkaptam a cégnél ezt a szart.
 Egy hete bezárva vagyok én és a kutyák. Csörög a telefon. Ő az. Felveszem.
 – Csak meg akartam kérdezni, hogy… – elcsuklik a hangja.
 Közbevágok:
 – Karanténban vagyok… – áll a levegő, egyikünk sem beszél.
 – Sajnálom. Nem akarlak zavarni csak… kérlek, azt akarom mondani, hogy...
 – Ne mondj semmit! Az én hibám volt. Kérlek, gyere most azonnal haza. Szeretlek.

***

Évában meghűlt a vér, és elkezdett pityeregni.
 – Én is szeretlek.
 Még egy órát sustorogtak egymásnak, hogy talán mindenki „vétkes”, és összeért az orruk a dimenzióban, a lelkük egymásban újra kivirágzott. Mint a süni meg a kutya, játszottak tovább egy színdarabban, mit megírt nekik az élet lekockázva fájó rítusát.

König Éva