A park maga a megtestesült nyugalom: hatalmas fák álldogálnak, zöld leveleikbe néha bele-belekap a szél. Madarak csicseregnek. A virágok tarka színeikkel kápráztatják el az arra járókat. Olyan, akár egy festmény. A fák, a virágok, a madarak, mintha egy festő könnyed ecsetvonásainak szüleményei lennének. A parkban töltöm minden egyes napomat, és mindig egy padot figyelek. Ugyanis ezen a padon az emberek megváltoznak, és olyan oldalukat mutatják meg, ami azelőtt rejtve volt.

Délután volt, a Nap sugarai narancssárgás színnel festették meg az eget. Szerettem ezt a színt. Nem sok színnek ismerem a nevét, pedig mennyit látok nap mint nap, de megpróbálom megtanulni őket. A kéket is szeretem, legalábbis ezt gondolom, hiszen ilyen ruhát viselek mindennap.
 Figyelmemet a madarak dallamos társalgására fordítottam. Egy apró, fekete tollú madárka reppent a szemközti fa ágára, és vidám csiripelésbe kezdett.
 Hirtelen elnémultak, és elrepültek. Nem láttam senkit, akitől megijedhettek volna. Azonban két hangra lettem figyelmes: az egyik magas volt, a másik mély. Egy görnyedt hátú, sovány férfi jelent meg, mellette egy kifejezetten magas nő lépdelt. A férfi zöld inget viselt, barna nadrággal. Nagyon szomorúnak tűnt. Fejét lógatta, olyan volt, mint egy hervadozó virág.
 – Mondtam már Tom, hogy semmi bajod sincs! Miért nem érted?
 A nő szinte kiabált, és a férfi mellé ült a padra.
 – Tudom, hogy valami nincs rendben. Érzem – válaszolta a Tom nevű férfi.
 – A legutóbb azt állítottad, hogy leprás vagy – mondta a nő.
 Lepra? Ijesztőnek hangzik.
 – A bőrömön kelések voltak, és az orrom majdnem leesett! – felelte indulatosan a férfi.
 – Azok szúnyogcsípések voltak!
 – Honnan tudod? Nem tudhatod. Nem segített rajta semmilyen gyógyszer!
 A nő úgy tett, mintha nem hallotta volna a férfi feleletét.
 – Az orrodnak meg nincs baja. Csak egy kicsit megfáztál. Azért volt vörös - folytatta magyarázatát a nő.
 – A lepra egyik előjele. Csalafinta betegség: azt hiszed, hogy náthás vagy, és megnyugodsz, hogy egy-két nap múlva már kutya bajod, és akkor… Bumm! Lecsap, és a sírba visz.
 – Te viszel engem a sírba a hülyeségeiddel!
 Halkan kuncogni kezdtem. Az egész társalgás elég mókás volt.
 A nő egy mélyet sóhatott, így akarva a benne rejlő ingerültséget megzabolázni.
 – Tudod, hogy neked mi bajod van? – Tom kíváncsi tekintetét a nőre szegezte. – A hülyeség! Az a te bajod!
 – Ezt te nem értheted! – felelte a férfi sértődötten, és egy kis üveget vett elő a zsebéből.
 – Az micsoda? – kérdezte a nő.
 – Ez egy olyan ital, ami segít megelőzni a betegségeket – válaszolta, és megitta a folyadékot.
 – Ennek takony színe van – állapította meg a nő, és elfintorodott.
 – Mit számít, milyen színe van! A lényeg, hogy használjon – felelte a férfi, majd az üvegre pillantott, amiben még marad egy-két csepp a folyadékból. – Most, hogy így mondod, tényleg takony színe van. Lehet, hogy túl sok kelbimbót tettem bele. – Tom elgondolkodott.
 A nő mélyet sóhajtott, és a férfira emelte komoly tekintetét.
 – Nézd, szerintem jobb lenne, ha elmennél egy pszichológushoz. Ott akkor el tudnád mondani a problémáidat.
 A férfi kikerekedett szemmel bámult a nőre.
 – Te normális vagy?! Egy pszichológus? Azok nem tudnak semmit mondani!
 – Jól van, jól van! – mondta Linda, és felemelte a kezét, mint aki megadja magát – A betegségeidből elegem van! Ez nem mehet így tovább! Menj el a pszichológushoz! Csak egyszer! Hidd el, hogy segíteni fog!
 Tom egy pillanatig gondolkodott, majd így felelt:
 – Rendben. Elmegyek hozzá.
 Linda örömében Tom nyakába ugrott.
 – Drága Tom! – mondta vidáman. Egy másodpercig ölelkeztek, majd Tom kibújt az ölelés szorításából.
 – Ennyi bőven elég volt – felelte, majd elővett egy kicsi, átlátszó üvegcsét. A tartalma egy részét a tenyerébe öntötte, majd a kezét és az arcát is jól bekente a rejtélyes anyaggal.
 – Az micsoda? – kérdezte a nő.
 – Gyógynövény kenőcs. Segít elkerülni a megfázást, a kolerát, a…
 – Tom, hagyd abba! Inkább menjünk! Meghívlak ebédre – mondta Linda, majd felálltak, és elindultak.
 Az emberek néha nagyon furák tudnak lenni. Nem láttam még olyan személyt, aki ennyire rettegett volna a betegségektől. Mindenféle különös gyógyszert kipróbál, hogy elűzze a nem létező baját és aggodalmát. Aki folyton csak azon aggódik, hogy milyen halálos betegséget kap el, abban nem a betegségek fognak kárt tenni, hanem az aggódás. Azonban ez a jelenet olyan volt, mintha egy komédiába csöppentem volna, és önkéntelenül is elmosolyodtam.

Beesteledett. A Nap már elvonult, és helyét átvette a Hold. Sápadt fényével misztikussá varázsolta a parkot. A fán két aranyszempárt pillantottam meg. Olyan volt, mint két… hogy is hívják? Reflektor? Igen, mint két reflektor.
 Egy árnyalak közeledett a pad felé. Nem láttam az arcát, csak azt, hogy karcsú alakja van. Amikor elérte a padot, és a Hold csillogó fényével megvilágította, akkor láttam csak, hogy egy nő érkezett. Elegáns ruhát viselt, a színe sötét volt. Leült a padra, és előhúzott a kis táskájából egy fehéres színű, hosszúkás valamit. Azt a szájába vette, majd egy újabb kisebb tárgyat húzott elő, és a szájához közelített vele. Hirtelen egy kis narancssárga láng csapott ki belőle, és meggyújtotta a fehéres tárgyat. Füst szállt ki belőle, majd a nő kifújta a füstöt.
 A nő csak ült a padon, és várt. Kisvártatva újabb árnyalak lépett a padhoz. Egy férfit pillantottam meg: magas, nagy fekete kabátot viselt és egy fekete kalapot. A nő hirtelen a férfira nézett.
 – Kérsz egy cigit? – kérdezte.
 – Nem, kösz – válaszolta tömören a férfi, és leült a nő mellé. A nő vállat vont.
 – Mit akarsz? – kérdezte fagyosan a nő.
 – Jól tudod. Hol van? – így a férfi.
 – Egy raktárban, nem messze a kikötőktől. Ott nem találják meg.
 – Jó. Szép munka. Beszélt? – kérdezte a férfi.
 A nő egy újabb füstcsóvát fújt, majd így felelt:
 – Még nem. De fog, ha életben akar maradni.
 Életben maradni? Miről beszélnek ezek ketten?
 – Rendben. De siess, mert különben…
 – Akkor mi lesz? Kinyírsz?
 Közelebb hajolt a férfihoz, mondott neki valamit, de olyan halkan beszélt, hogy azt nem hallottam. A férfi elmosolyodott, majd így felelt, amikor a nő befejezte a mondandóját:
 – Bízom benned, Vivienne, hiszen te vagy a legjobb. Még egy napot kapsz! Ha megtudod, hogy hol a gyémánt, azonnal szólj. Akkor megkötjük az üzletet.
 – Mi lesz a fizetségemmel? – kérdezte a nő. Fürkésző tekintetét a férfira vetette.
 A férfi lassan felállt, és így szólt:
 – Kapsz ötszázat. Van kifogásod ellene?
 – Ötszáz!? A dupláját ígérted! Megtaláltam a tulajt meg egy biztonságos helyet! Mindezt én csináltam! Jack! – kiáltotta a nő felháborodva. A cigarettát félrehajította dühében.
 A Jack nevű férfi nevetve hátat fordított, és elindult. Ami a következő másodpercekben történt, a mai napig nem tudom felfogni. Hirtelen Vivienne is felállt, előhúzott valamit a táskájából, és Jack-re szegezte. Két hatalmas robbanásszerű hangot hallottam, majd a férfi a földre zuhant. Furcsa folyadék jelent meg a hátán. A Holdfényben megcsillanva láttam, hogy pontosan olyan színe van, mint a rózsának.
 Vivienne odament a földön heverő férfihoz, és így szólt:
 – Engem nem lehet semmibe venni! Te rohadt szemétláda! Azt hiszed, hogy csak úgy átverhetsz?
 Azt a tárgyat, ami fémesen megcsillant a sápadt fényben, a férfi fejéhez emelte, és még egy robbanásszerű hangot hallottam. A férfi nem mozdult többé. Rémültem pillantottam Vivienne-re. A tekintete hűvös volt. Tudtam, hogy a Jack nevű férfi távozott az élők sorából. Ki képes ilyen szörnyűségre? Forgott velem a világ!
 A nő elővette a telefonját, majd felhívott valakit.
 – Gyertek azonnal a parkba! Jack-et tüntessétek el! Már nincs vele dolgunk.
 Azzal letette a telefont, és elment.
 A világ még mindig forgott velem. Később két hatalmas férfi érkezett, és elvitték Jack-et. Mindent eltüntettek, mintha mi sem történt volna.
 Azt a kegyetlen, hideg pillantást, amit Vivienne szegezett a férfira, sohasem fogom elfelejteni. Képesek emberek gyilkolni csak azért, hogy gazdagok legyenek, és megszerezzenek maguknak valamit, amire régóta vágynak? Ez a pad mintha kifordítaná magukból az embereket!

A napok, hetek csak teltek. A világ fehér ruháját öltötte magára. A fák lombjai lehullottak, a földet hó födte.
 Mostanában szomorúság kerített hatalmába. A múltkori rémes eset teljesen megváltoztatta a véleményemet az emberekről. Hazudnak, semmibe veszik a másikat, gyilkolnak… Néha azon gondolkodtam, hogy itt hagynám a parkot, és elmennék egy távoli helyre. Azonban ezt nem tehettem meg. Egy láthatatlan béklyó ideláncolt, és nem ereszt, talán örökre.
 A parkban a madarak sem énekeltek, és ez is boldogtalanná tett. Olyan érzésem volt, mintha a hó teljesen befedte volna a boldogságomat.
 Egy kisfiú és az anyukája jelentek meg. A kisfiú zöld kabátot viselt, fejét csíkos sapka védte a hidegtől. Barna szeme még a borzasztó hideg ellenére is vidáman csillogott. Édesanyjával leültek a padra.
 – Mama, nem szeretem a telet – mondta vékony hangon.
 Együttéreztem a kisfiúval.
 – Ne légy szomorú! Hiszen a tél az egy nagyon jó évszak! Lehet szánkózni, hóangyalt rajzolni a hóba, és még láthatunk jégmanókat is! – mondta vidáman az anyukája.
 A fiú döbbent tekintettel az édesanyjára nézett.
 – Jégmanók? Azok kik?
 A nő közelebb hajolt kisfiához, majd nagyon halkan ezt felelte:
 – A jégmanók csak télen jelennek meg, és szeretnek hógolyózni és nagyokat játszani a hóban.
 – Hol vannak a jégmanók? – A kisfiú izgatottan forgatta a fejét.
 – Ők nagyon apró teremtmények. Csendesedjünk el!
 A kisfiú csendben fülelt, és én is követtem a példáját. Egy ideig hallgatóztunk, amikor apró neszre lettem figyelmes.
 – Ezek ők? – kérdezte a fiú.
 – Csöndesen! Figyelj! – mondta az anyja. Egy nyüszítő hangra lettem figyelmes.
 A kisfiú felpattant a padról, és a hang irányába indult.
 – Mama! Gyere, ezt nézd! – kiáltotta.
 A nő felállt, és odasétált a fiához.
 – Segítenünk kell neki! A lába megsebesült! – felelte a fiú ellentmondást nem tűrő hangon. A kezében egy tüskés hátú reszkető állatot tartott.
 – Hívjuk fel az állatmenhelyet, ők majd… – kezdte az anyja, de a fiú közbeszólt:
 – Szeretnék segíteni rajta! Gondoskodni fogok róla! Kérlek!
 Az édesanya egy kis ideig gondolkodott, majd így felelt:
 – Rendben.
 A kisfiú szélesen elmosolyodott.
 – Legyen a neve… Hópihe.
 – Az tökéletes név – mondta az anyja, és elmosolyodott és elsétáltak.
 A rémes események után ez a kis jelenet, ami elém tárult, teljesen megváltoztatott. Nem mindenféle betegségtől rettegő férfit, vagy éppen gyémántra áhítozó gyilkos bestiát láttam. Annyi szörnyű cselekedetnek voltam a szemtanúja, hogy nem is gondoltam volna, hogy létezik még jóság a világban. Én is szerettem volna segíteni másokon, de sajnos nem tudtam, mivel láthatatlan börtönöm elzárt ezektől a tettektől.

A tél után a tavaszt felváltotta a nyár. A csend és a nyugalom eltűnt, helyét átvették a folyton beszélgető, zenét hallgató emberek. Örültem, hogy nem voltam egyedül. Szerettem volna a fűben ülni, és vidáman cseverészni másokkal. Érezni akartam a napsugarak kellemes simogatását a bőrömön. Utazni akartam, távoli helyekre! Egyiptomba, ahol azok a hatalmas piramisok magasodnak, vagy egy tengerpartra, hogy a tengeri szellő belekapjon a hajamba. És szerettem volna úszni az óceánban. Az idelátogatók rengeteg történetet meséltek, és én is át akartam élni ezeket. Barátokra vágytam, és érezni akartam a szerelmet is. Annyi mindenre vágytam, és annyi mindent át akartam élni!
 – Micsoda meleg van! – szólalt meg egy női hang.
 – Megsülök, mint csirke a sütőben! – így egy fiú.
 – Nézzétek! Egy pad! Ott megpihenhetünk! – kiáltotta vidáman egy lány.
 Három embert pillantottam meg: egy magas, zöld inges fiút, aki egy szalmakalapot viselt, de még így is látszott rajta, hogy megviseli a meleg. Őt követte egy idősebb hölgy, aki virágmintás ruhába bújt, őszes göndör haja rátapadt a fejére. Egy fiatal, karcsú lány is velük tartott, aki egy egyszerű sárga ruhát viselt, barna haja a vállára omlott. Mind a hárman leültek a padra.
 – Remélem, hogy hamarosan jön egy zivatar. Jó lenne, ha felfrissülne a levegő – mondta az idősebb hölgy, és kezével elkezdte legyezni magát.
 – Én élvezem a nyarat. Bárcsak Görögország egyik strandján lehetnék! Olyan jó lenne fürödni a tengerben! – felelte a fiatal lány, elvarázsolt tekintetéből úgy gondoltam, hogy gondolatban már a homokos tengerparton jár.
 – Én legszívesebben egy párizsi kávézóban ülnék, és egy finom croissant-t majszolnék egy jó könyv társaságában – szólalt meg a zöld inges fiú, és elmosolyodott.
 – Én egy hűtőben üldögélnék! – Az idősebb hölgy egy mélyet sóhajtott.
 Kíváncsian szemléltem a társaságot.
 – Én nem élnék Párizsban – jelentette ki a lány.
 – Én viszont szívesen élnék ott. Szeretem az utcákat, a kávézókat és azt, hogy mennyi művész megfordul ott. Szeretnék találkozni írókkal, festőkkel! Gondoljatok csak bele: ha találkozhatnál Paul Verlaine-nel vagy Baudelaire-rel! Az fantasztikus lenne! Az 1900-as évek első felében Párizsban virágzott a művészet – magyarázott hevesen a fiú.
 A lány bólintott, majd így szólt:
 – Én az 1950-es években élnék.
 – Miért? – kérdezte a fiú kíváncsian.
 – Azokat a színes ruhákat imádom! A sminkek, és az, hogy az emberek mennyi helyre elutaztak. Mindenki olyan boldognak tűnt abban a korban. Szeretnék egy görögországi nyaralót az ötvenes években. Bárcsak ott lehetnék. – A lány elmosolyodott.
 – Most is sok helyre lehet utazni. Azok a ruhák? Hát nem is tudom… Én biztos nem éltem volna abban a korban.
 A lány összehúzott szemöldökkel a fiúra nézett:
 – Legalább az ötvenes években sokkal fejlettebb volt a közlekedés és az orvoslás. Az 1900-as évek eleje? Ez most komoly?
 – A művészet a virágkorát élte! Festők, írók, zenészek és sokan mások! Ráadásul sminkelni ebben a korban is tudsz!
 A lány ingerülten a fiúra pillantott, majd így felelt:
 – Most is rengeteg művész ténykedik, azért nem kell egy másik korba elmenned! Croissant-t itt is tudsz enni!
 A fiú már egy csípős válaszra nyitott a száját, amikor az idős hölgy határozott, de szigorú hangon így szólt:
 – Gyerekek, elég! – kiáltott fel az idősebb hölgy. – Ne veszekedjetek! Mindenki mást szeret, és ezt el kell fogadni – felelte, és a lányra, majd a fiúra nézett. Mind a ketten mélyet sóhajtottak, majd a fiú így szólt:
 – Bocsánatot kérek!
 A lány szintén így felelt:
 – Bocsánat!
 Az idősebb hölgy elégedetten elmosolyodott. A társaság pár percig csöndben üldögélt. A forróság még mindig nem múlt el. Minden élőlény az árnyak hűvös világában keresett menedéket.
 – Én a lovagkor nagy szerelmese vagyok – mondta az idős hölgy.
 A két gyerek kíváncsian pillantott az asszonyra.
 – A lovagkor, nagymama? – kérdezte a lány.
 A nő vidáman elmosolyodott.
 – Kiskoromban az édesanyám sok mesét olvasott a bátor lovagokról, akik halálmegvető bátorsággal mentik meg szívük választottját. Elvarázsoltak azok a történetek, és nagyon sokat olvastam róluk ezek után.
 A lány és a fiú kedvesen elmosolyodott. Én is elmosolyodtam, ahogy az idős hölgy a kedves emlékeit mesélte.
 – Mi a kedvenc történeted nagymama? – kérdezte a fiú.
 – Nagymama, meséld el! – kérlelte a lány.
 – Rendben van. Elmesélem a kedvenc történetemet. Szóval… Réges-régen élt egy fiatal fegyverhordozó, aki nagyon vágyott arra, hogy láthasson egy lovagi tornát…
 Ahogy a történetet hallgattam, magam előtt láttam a hatalmas kastélyokat, amiknek a tornyai az égbe nyúlnak. Hallottam a lant lágy hangját. A mese megelevenedett előttem, és a lány, a fiú, meg én izgatottan hallgattuk.
 Amikor a történet a végére ért, a lány ezt mondta:
 – Nagymama, ez csodálatos mese volt!
 – Tudjátok, sohasem szabad mások álmát vagy vágyát kinevetni. Mindenki arra vágyik, arról álmodozik, ami őt boldoggá teszi – az unokáira nézett, majd így folytatta: – Menjünk haza!

Mindenkinek vannak vágyai. Nekem is vannak. Különös, hogy mi mindenre tudnak vágyni az emberek. Mivel egyedül vagyok, mindig az álmaimra és a vágyaimra gondolok. Vágyak és álmok nélkül olyanok lennénk, mint az üres üveg. Viszont, ha csak az álmainkban élünk, akkor elfelejtjük élvezni az életünket, és elfelejtjük a valóságot, ami körbe vesz. Sokszor hallom ezt az emberektől: „Álomvilágban élsz! Élj a valóságban!” Vajon igaz ez, hogy elfelejtünk élni, ha így teszünk? Azonban a valóság néha rettenetes és kiábrándító. Láttam már hazugságot, gyilkosságot. Ezek után nem szívesen éltem a valóságban. Viszont azt is mondják, hogy az álmokat meg lehet valósítani. Lehet, hogy el kéne hagynom a parkot, és meg kéne valósítanom az álmaimat. Akkor, ha képes lennék erre, akkor nem is a valóságban élnék, hanem a megvalósított álmomban, nem igaz? De hogyan lehet megvalósítani az álmokat? Rá kell jönnöm valahogy. Akkor talán elszabadulhatnék ebből a valóságból.

Elcsendesült a világ. A park kiürült. Csak egy idős házaspár sétált a parkban, és élvezték a csendet. Egyszer csak megpillantottak egy padot, ami magányosan álldogált.
 – Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte a feleség.
 A férje bólintott, és leültek.
 – Milyen kellemes ez a csend – jegyezte meg a férj.
 – Milyen nyugalmas itt – tette hozzá a feleség.
 – Nézd! El kéne mennünk oda! – felelte a férfi, és egy hatalmas plakátra mutatott.
 A nő a plakátra emelte tekintetét. Egy fiatal, csinos lányt ábrázolt, aki kék ruhát viselt. Egy széken ült, és vidáman mosolygott. A nő elolvasta a feliratot, ami a lány felett díszelgett: „Vidám mosolyhoz vidám ruha illik!”
 – Mennyi mindent láthat ez a lány! Ha mesélni tudna!

Neufeld Virág