Hol vagyok? Hol van ez a lány? A lány a Gellért-hegyen ül, egy a vírushelyzetre hivatkozva körbeszalagozott hintán (március van, a szalagok még épek, hisz alig pár naposak, csak átbújt alattuk), és nézegeti a mobilját – ez szinte biztos. Vagy mégsem? „Digitális Dekameron”, fogalmazódik meg bennem a kifejezés. Hogy a lány hol van, az egy nagyon érdekes kérdés.
 „A telefon egy teleport.” – Amber Case első mondata visszhangzik a teremben az első korty kávé után, amit az előbb nyomtam kezébe. Időben máshol vagyunk, talán 2017, helyileg csak picit arrébb, a Paulay Ede utcában egy iroda nagy közös, tetőtéri konyhájában, vagyunk vagy százan, még nincs távolságtartás… Látszik, betanult szöveg, tételmondat, de ugyanakkor sok minden benne van: hisz most váltunk, mi emberiség, ha nem is mindenhatóvá, de mindenhol jelenlévővé – vagy inkább sehol sem lévővé. Nem az a baj az autóban telefonálással – mondja Case – hogy foglalt a fülünk, hanem hogy foglalt a lelkünk – amikor telefonálunk, gondolatban a telefonálóval vagyunk, ebből származnak a balesetek, ezen a kihangosító pedig nem segít.
 Na, így ül ez a lány itt. Vagy amott. És ez a hatalmas különbség 1920 és 2020 járványa között: ma mindenkinél ott ez a kis teleport, ez a legalább tíz centis átlójú ablak valami másik világra, amin keresztül betódulnak a barátok, rokonok, filmek, zenészek, legyenek a szomszéd szobában vagy a Föld másik felén. Most hirtelen ugyanúgy egy kattintás messze lett minden és mindenki.
 Én amúgy épp egy maszkban állva nézegetem a lányt az alkonyatban, alig pár méterre tőle, szintén a hegyen – ki kellett jönnöm a lakásból, egész nap az egy kattintásra lévő emberek nyúznak, mozgás szinte semmi, pedig eddig az jelentette a napi penzumot, hogy el kellett menni erre a találkozóra, értekezletre, beszélni kellett azzal, kávézni azzal, sörözni… nem mondom tovább. Valamit még nem lehet online, bár aztán ki tudja, előbb-utóbb…
 De én itt vagyok, a Gellért-hegyen, Újbudán. A kerületben, ahova visszatértem nem csak a kollégiumok átalakításakor, de később Berlinből, majd Londonból is. Szeretek itt lenni. Igaz, pici a lakás, de pár méter, és itt a Bartók Boulevard, kedvenc kis kávézóim, éttermeim helyszíne, az Allee, benne az edzőterem, a templomok… azaz ezek most még sincsenek. Be lettem zárva. Akárhol lehetnék, éppúgy sehol sem volnék.
 De mégis, ez az itt és most, ez a jelen… de nem: jelen az nem ez. Jelen az, hogy ezt most valaki olvassa… talán egy laptopról, talán mobilról, talán papíron, nem tudom – lehet hogy valami olyasmiről, amit még fel se találtak. Amit Shakespeare ír, és én olvasom digitálisan, az jelen? Vagy a jelen az, amikor én írom? Hol van a most? Kapaszkodhatok a most-ba, ha elvesztettem az itt-et?
 „Emberi kapcsolatok csak a valóságban képződnek, a valóság nem az interneten van” – korhol egy lány este, kérdem: „mikor láttál utoljára?” „fél éve” – jön a válasz. „És mondd csak, nem vagyok mindezek ellenére mindennapjaid része? Nem jelentik-e veszekedéseink vagy épp közös kincskereséseink néha napod meghatározó elemeit? Akkor mégis mi a valóság?” Nincs válasza. Nekem sincs.
 Virtuális szerelem, virtuális Dekameron. Egymás fejében létezünk. Te az enyémben, én a tiedben… amíg a demencia el nem választ, vagy tudomisén. De legalábbis a netkapcsolat szó kétértelmű…
 A vírus elvette nem csak a helyet, az időt is: milyen nap van ma? Az online értekezletek naptárából tudom meg, nincs, ami tagolja a napokat… régen szombatonként kimentem enni a… mindegy is. Ők nincsenek a Wolton, se a NetPincéren, nem tudok tőlük rendelni, kivárnak. Remélem, meglesznek, mire vége…
 Szóval itt vagyok Újbudán. Vagy sem. Nem tudom, nem tudom mi az, hogy Újbuda – onnantól kezdve nem tudom, ha a Spar egy webshop, nem az Allee alagsora. Ha a Kelet nem a kissé zajos könyvtár, hanem egy gomb a Wolton. Kellenek a helyek.
 Kellenek a helyek – magyarázom, ahogy barátokkal körbeüljük a virtuális asztalt másnap, elvégre szombat van. Mindegyikünk kezében a kedvenc itala, kinek metszett pohárból, kinek bögréből. Ha vége a vírusnak, folytathatnánk személyesen, veti fel valaki, mire mások halkan megjegyzik, az ötlet jó, csak ő épp Dél-Londonból köszönt be, egy másik pedig Svájcból van. Jó ez így, így a jó. Így látjuk egymást.
 Utána bemegyek egy teaházba Barcelonában, mert megígértem, ha arra járok, benézek ismét, de a tulajjal most csak így tudok, hogy mindkét város lezárva, zoomon elmélkedni teákról és évjáratokról. Ugyanaznap voltam keleten, voltam nyugaton, csak én nem tudom, hol lakom…
 Kellenek a helyek. Zavarban vagyok.
 Szeretem Újbudát.

Németh Ádám