Augusztus vége van, 37 fokos hőséggel búcsúzik a nyár, meleg szelekkel, hogy a nyomába hűvösebb idő lépjen. Ahogy múlik a nyár, kezdődik az iskola, véget érnek a szabadságolások, úgy zárulnak ismét az országhatárok. Jön a koronavírus második hulláma, és szeptember elsejével a határzár.
 Sok rossz dolgot hozott az elmúlt fél esztendő, ami egyébként inkább évtizednek tűnt. Világszerte halálesetek tömkelege, megbetegedések, fertőzések, elmaradt focimeccsek és nézők, home office, fizetéscsökkentések, gyárak leállása, a vendéglátás, turizmus padlóra kerülése, munkahelyek elvesztése, családtagok elszakadása, bezárkózás. De talán legrosszabb a hosszú távú bizonytalanság, a félelem és mindennek a médiából, az utcán, mindenhol folyamatos visszatükröződése.
 Nem, nem úsztam meg én sem. Olyan alattomosan jött az egész, lassan, de befolyásolhatatlanul, biztosan épült be a tudatalattimba. És már az elején zártam volna, mert éreztem, hogy felesleges ennyire magamra engedjem, de a munkám nem hagyta. Folyamatosan bújnom kellett a vírusos híreket, irányokat, elemeznem, értelmeznem, ötletelnem, szövegeket összeállítanom, egyeztetnem, javítanom. Képben lennem órára, percre pontosan a történésekkel, sokszor napi 14 órában. Mindezt úgy, hogy tudat alatt éreztem: nem szabad. Jött mindez egy tíz éves kapcsolatból kilépés, egy lassan felnőtté cseperedő nevelt gyerek elhagyása után kicsit több mint fél évvel. Önmagában ez megviselő volt, de van annyi önismeretem és hitem, hogy ezt folyamatosan feldolgoztam, s átfordítottam volna – amennyire lehet – pozitívba. De a járványt, a vele járó parát már nem bírtam el. Pedig olyan jól indult az év.
 Egy futó kaland után rám talált az őszinte, tiszta szerelem. A nő – nem, nem lány –, az igazi, érett, mégis játékos, nyitott nő, akinek a szívét már megviselte az élet, de mégis bízott: kinyílt. Csodálatos volt. Ahogy elképzeli titkon az ember a nagy szerelmet: jött, működött, mint akiket egymásnak teremtettek. Február elején találkoztunk először, már az filmbe illő volt, ahogy megláttuk egymást a tömegben. Borzongatóan hideg hetek voltak, de az egymásba karolások, összebújások a Bartók Béla úti nagy séták alatt is segítették elviselni a mínuszokat. A két lakás – az Alíz utcai és a Hamzsabégi-Karolina sarki – oly közel volt egymáshoz, s jó volt sokszor találkozni, ott aludni a harminckét négyzetméteres, de nagyon barátságosan, „kingásan” berendezett kis otthonban. Reggel kávéval ébreszteni, együtt reggelizni, s nekiindulni a napnak.
 Aztán jött a vírus. Talán Kingát is megviselte, főleg, hogy elvágta a barátaitól, a Partiumban élő szüleitől, testvérétől, családjától. Meg éppen hónapok óta sok stresszel járó lakásvásárlásban volt álmai Gellért-hegyi otthonának megszerzésében, lecserélve a – bár idilli ékszerdoboz, de tényleg – doboznyi kicsit. Meg közben „államilag” eltávolodtak egymástól az emberek. Senki nem találkozott, csak egy-két baráttal, ismerőssel, a fitnesztermek is bezártak, az uszodák is, az otthonaink pedig munkahellyé is váltak. És ebben a nagy össznépi traumában, bezártságban mi ketten, a szerelmesek, akik csak másfél hónapja ismertük egymást, egymásra maradtunk. A következő hetekben gyakorlatilag csak ketten maradtunk. Egymással, egymásnak. Csodálatos napok jöttek, ahogy a megelőző másfél hónap is az volt, de a kényszerű közelség, egymásra utaltság – utólag látva – determinálta azt, hogy nem fogunk sokáig együtt lenni. Kinga egyszer csak szólt, hogy beszéljünk, mert pár hete nem érzi azt, amit az elején. Ezt követően gyorsan történtek a dolgok. Én sem – mondtam; nem egészen így volt, de nem tudtam mást mondani. Gyors szétválás, cuccok visszaadása – és vége, ennyi volt.
 Sírtam az egymásnál lévő tárgyak visszaadásakor, mert tudtam, hogy tudat alatt annyira megnyomott a járványosdi, hogy éreztem, nincs erőm bármit is tenni, bármin is változtatni, vagy akár csak hátra lépni kicsit, s újult erővel közeledni. Spleen – mennyiszer hallottam, olvastam ezt a szót irodalmi tanulmányaim során. Akkor már hetek óta rajtam is úrrá lett. A kedvetlenség, a dolgok értelmetlennek látása – és még mélyebben a bizonytalanság, a félelem, a puszta létbe vetett hit elvesztése. Mindez alattomosan, a lelkem legmélyén. És igen, nem tudtam figyelni arra, aki fontos volt nekem, aki ma is az.
 Azóta is minden nap sokat gondolok Kingára, mert ő egy csodás jelenség, olyan, aki mellett öröm lenni, akivel lehet együtt haladni, fejlődni, érdemben létezni, értékesen élni. De elsodort minket egymástól ez a megfoghatatlan valami. Augusztus vége van. Lassan újraindul az élet, felfrissül a levegő. Az utcák újra megtelnek iskolába és munkába menőkkel, a világ a vírusról polemizáló politikusokkal, szakértőkkel, hírekkel. Holnap már szeptember, elsejével újra zárnak a határok, és ki tudja, mit hoz még a közeljövő. Hogy második hullám? Igen. Félelem, minden felfordulása – de talán már egy kicsit felkészültebben éri az embert.
 A járvány miatt nagyon nem volt szép az elmúlt fél év, és lélekben sokunkat megérintett. Legtöbbünk életében számos biztos pontból számtalan bizonytalan lett. De az enyémben egy biztossá vált: a vírus elvitte Őt.

Pécsek Imre